Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)
1973-04-15 / 94. szám
Platthy György: Ünneplők Sólyom László: Főnt a Szabadság-hegyen, a Vörös Csillag Szállóval szemben ól'lt a parkírozó autók között, egy mustárszínű sportkocsinak dőlve. Dús, szőkére festett haját hátradobta, arcát a nap felé fordította. A legvalódibb szarvasbőr kabátja nyitva, alatta a legvalódibb pulóver feszült, a legvalódibb testek egyikén. Férfiszemem megakadt, sőt — mit tagadjam — meg is pihent rajta. De csak éppen hogy, mert ahogy pillái alól észrevett, rám nyitotta a nagy, sárga tekintetét és elmosolyodott. Zavartan körülnézek, hátha nem engem illet ez a villanás, amely gúnyos, vagy kacér, vagy... — Csókolom — villogtatja rám ekkor egészséges fogsorát. A középső kettő szétálló lapát, de nem csúfítja. — Nem tetszik megismerni? — Nem tetszem — próbálom visz- szaadni gúnyos hangsúlyát — Szül. Kozár Magda — dalolja. — Édesapámmal tetszett együtt járni. — Affektálva teszi hozzá: — Suliba. — Ó, persze, persze... — ütök a homlokomra, majd a „letetszikezett" jogán a kezem nyújtom. (Inkább azért, mert az arcom előtt hadonászó ujján a kérkedve mutogatott karikagyűrű apró és a kísérő gyűrű nem egészen apró brilljein megtörő napsugár a szemem szurkálja.) Nem soká tart a kézfogásunk, mert ő valami nagyon fontosat közöl velem, az ujját is billegted hozzá — fenyegetőn. Igyekszem értelmes arcot vágni, és bólogatok, pedig nem értem egy hangját sem, mivel a harmadik kocsi kegyetlenül túráztatja motorját. Eltart ez a játék néhány percig, (vagy csak másodpercekig?) pontosan annyi ideig, amíg emlékezetemben lepereg a film. Tavaly ilyenkor fölkeresett Kozár Pál, bizonyos bolt vezetője, akivel négy elemit és négy gimnáziumot együtt „nyomtam le”. Magával hozta kislányát, akivel kölcsönösen kezicsókolomot köszöntünk egymásnak. Néhány sablonos mondat után „őszintén szólva” kibökte, hogy „magyarán mondva” protekcióért jött hozzám. Próbáltam egyből szabadkozni, de ő hunyorítva legyintett. Sóhajtva megadtam magam, hagytam hadd mondja, hiszen amióta újságban kinyomtatják a nevemet, nem lep meg a mellemnek szegezett legfurcsább kérdés és kérés sem. Most is megadással1 vártam hát, amíg egykori osztálytársam fölsorolta egyetlen gyermeke érdemeit és értékeit, majd rátért a lényegre. — Tudom, neked egy szavadba kerül — ütötte meg végre fülemet az egyhangú zümmögés után a tagolt szónoki felszólítás —, és ez a szegény gyerek bent van az egyetemen! A szegény gyerek, az atyai érvelést alátámasztandó, egyidejűleg a tükör előtt gyakorolt szende mosollyal bűvölt, szemhéja alól. — Hát kérlek, ez nem egészen úgy kan, ugyanis... — kezdem a magyab'-X; VASÁRNAPI Hi MEllEKlET Tehetséges kislány rázkódást, de amikor látom, hogy Zárkó (közben eszembe jutott, így hívtuk a suliban) a lányára pislog: „Nyugi, hadd beszéljen!”, fordítok a szövegemen, es megkérdezem: — Melyik egyetemre akar jelentkezni? (így köny- nyebb lesz megértetnem velük, mért épp oda nincs protekcióm.) — Azt teljesen rád bízzuk — dobja oldalt a fejét nagy szerényen Kozár Pál, s a kislánya szaporán bólogat, hogy „bizony, bizony, nem vagyok én olyan válogatás, mint amilyennek kinézek”. — Nem értem — tótom el a számat És csakugyan nem értem. — Tetszik tudni — szólal meg most hangosan is a „szegény kislány" —, bennem még nem alakult ki pontosan, vagyis... — Vagyis — veszi ót a magyarázkodást az apja — magunk között szólva — nevet és kacsintgat és bizalma jeléül közelebb húzza hozzám a székét. — Ma az érettségi, az semmi. Az ma annyi, mint a mi időnkben a négy elemi. — Avval legföljebb beállhatok apuékhoz a pult mögé, vagy leülhetek egy íróasztalhoz penészedni bagóért — jön meg a kislány hangja. — Bocsánat, de valami elképzelése csak van. Ha nem is hivatásérzet, de ... szóval... Ej, no, hiszen mégse mindegy, hogy valaki ügyvéd lesz, vagy orvos, vagy mérnök! — Tetszik tudni, amikor kicsi voltam, mindig azt mondtam, hogy „ka- jauznéni akajok lenni" — gügyögi Kozár Magda —, de azóta a „kajauz- néni" kiment a divatból. Hehehe... — Hihihi I — helyesel neki az apja, és kérdezi a tekintetével, hogy mit szólok ehhez a szellemességhez. — Hát igen — mondom mély meggyőződéssel. — Szóval — szól helyeslésemtől bátorítva Kozár Pál őszinte szóval1 — a matematika nem a legerősebb oldala, a vért nem bírja, a nyelvekhez nincs kimondott érzéke, de egyébként rendkívül tehetséges, és . .. és — mint mondtam — nekünk mindegy. Ahova neked jobb a kapcsolatod. Magda tud alkalmazkodni. — Az nagyon fontos, de előbb le kell érettségiznie. Milyen lesz az érettségi bizonyítványa, kedves Magda? — Há-át — kezdte válaszát a kislány — tetszik tudni, ugye... — Tőled megkérdezte valaki a lapnál, hogy milyen volt az érettségi bizonyítványod? — segíti lányát az apa. — Felesleges ezen vitatkoznunk! Az érettségi eredménye az első lépés, a felvételi vizsga sikere a második./. — Értem — bólint sokatmondóan volt osztálytársam, és föláll. — Pedig nagyon bíztam benned. — Nézd, Pali, döntse el a kislányod,-hogy hova akar menni. Jelentkezzen, tegye le a fölvételit, és majd annak az eredményétől függően meglátjuk, mit csinálhatunk. — „Meglátjuk!”. „Mit csinálhatunk?"! — Csalódottan csóválja a fejét Kozár Pál. — Akár egy hivatalban lennénk. Bezzeg, ha te eljössz hozzám, nincs az a hiánycikk, amit én huszonnégy órán betűt, nem teremtek elő neked, vagy akárkinek a régi srácok közül. — Sajnos, barátom, egyetemi Helyeket nemhogy én, de maguk a professzorok sem tartanak a pult alatt — Elhiszem — mondta volt osztálytársam. — Ha te mondod, elhiszem. Az előszobában értem utói őket. Szerencsére zárva volt az ajtó. Amíg illesztgettem, forgattam a kulcsot, megpróbáltam menteni a felújult barátságot — Az ilyen szép kislány legrosszabb esetben férjhez megy. — Okos ötlet — nevetett rám a kislány nem egészen kislányosan, inkább hárpiához illő vicsorgással —, méltó egy újságíróhoz. — Aztán kihúzta magát, és rám fújt nagy önérzettel: — Majd férjhez megyek, ha akad olyan, akit szeretek. Most rtt állunk szemben egymással. Szótlanul mosolyog, kicsit gúnyosan, nagyon fölényesen. — Én vártam, hogy jelentkezzen — mondom, hogy mondjak valamit — Apu azt mondta, ha valaki nem exponálja magát igazán az emberért akkor úgyis hiába. — Meg sem próbált jelentkezni? — Nem. Még érettségi előtt megkérte a kezem Pubi. — A szálló felé bök az állóval. — Tetszik ismerni? — Ö, hogyne — mondom tekintetét követve némi meglepetéssel, és mielőtt megakadályozhatnám, kiszalad a számon —, ő is velünk járt suliba, eggyel följebb. — Most hallom csak, mit mondtam, sietve javítani szeretnék: — Fontos, hogy szeressék egymást — Hát igen... — helyesel szöL Kozár Magda. — Én nagyon szeretem őt — és vallomását aláhúzva őszinte érzéssel simogatja a kocsit Lovász Pál*. Hóvirág MARTYN FERENCNEK Vonal szökken: föld, ég kötőjele Lent fagy kövül, fönt bő forrás buzog, gyöngéd hatalmak téren túl indítják a fogyhatatlan kezdetű csodát És ott, ahol a mű értelme szunnyad, mindegy a név: magház vagy anyaméh új világteremtés drámája indul három fehér sziromlevél alól Berták László: Aztán Nem ejtettük ki a nevét, nehogy elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott hogy szóba is szorítható, hogy elrebbenhet ha dióhéjként nem fogja össze szó, és elrebben, ha megnevezzük. UH a jobbomon, ült a balodon, járt a balodon, járt a jobbomon, ki-be, otthona volt a testünk, de mindig háttal, mint júdát. Aztán átzuhant két szó között emberivé magasztosult, azaz: megöltük végérvényesen. Dehát kinek az ezüstjei karcolják a sejtek falát! Káldi János: Tél vég Lassan-lassan minden kitudódik. Elmondja a kert: melyik gyümölcsfa él még. Világossá válik, mH irt a madarak lába a hóba. Miért sírtak oly szivszoritóan a szenesszekerek. S mit énekelt a harangszó a háztetők felett. Pécsi Sebők: Szürke — fekete Gázpára kohéziója sorsom felett Eget Keresek s azúr helyett On gondolat korbácsol Vágyaimra bitót ácsol Közönyöd Ordas lélek öröm zergére les Időmnek szilijein Veres a múlt, véres kezek Szaggatták énem, köntösöm Kristály szerelmed börtönöm Várbörtön Palettám üres, Ecsetje semmibe mártott Nem tépek csuklyát, átkot Sirvirágot HÉTKÖZNAPOK Fönn a létrán Aki csak látta, kedvteive megmosolyogta a fiúkat: az iparitanuló-iskola udvarán sorba álltak a kétágú létrákkal és sípszóra nekiindultak, araszoltak a létra-lábakon, mint esetlen gólyák. Ezek voltak a szobafestő tanulók. Grádwohl János csak azért nem volt köztük, mert ő már tizenhárom éve kész szobafestő, s különben is maszeknál tanult. De elnézően bólogat: igen a létramenés az a legelső gyakorlat. Utána jönnek a szerszámfogások, és csak nagysokáro engedik neki az embert a festésre váró falnak. Ő maga a Baranya megyei Építőipari Vállalat szobafestője, egy ezüst- és egy aranyfokozatot elért szocialista brigád vezetője, Kiváló dolgozó, Me- cseknádasdon lakik, két kislánya van és egy öreg házból sajátkezűleg átalakított háza. Most a kertvárosi lakótelepen dolgoznak, jelen pillanatban az 57-es jelű tízemeletesben. Nagydarab szőke ember, de amikor szakmát kellett választania, ez a „súlytöbblet" természetesen még hiányzott róla. Kőműves akart lenni, de nagy volt a túljelentkezés, aztán a mecsek- nádasdi „maszek szomszéd befűtötte anyámat", mondja, megbocsátó mosollyal, mert o sors Útjai kifürkészhe- tetlenek. Kiderült ugyanis, hogy szereti ezt a szobafestést. Apja bányász volt, 47-ben meghalt, anyjuk egyedül nevelte négyüket. A bátyja tizenöt éves korában beállt a bányába, ma is ott dolgozik. Mecseknódasdról fél hatkor indul a busz. Fél hétre Kertvárosba ér. A brigádtagok legtöbbje már ott van, « munka hétkor kezdődik. Átöltöznek. A brigádvezető svájcisapkát tesz a fejére, nem csákót. A svájcisapkát persze sűrűn kell mosni. Elég sok fogy belőle. Hét előtt öt perccel eligazítja az embereket, azok elindulnak, ő meg megy a csoportvezetőhöz, ahol minden reggel „le kell falézoltatni” a brigádtagokat. Mármint jelenteni kell. Aztán ó is elindul a saját munkahelyére („nem szoktam elhúzódzkodni a munkától”), ami most a nyolcadik, kilencedik és tizedik emelet lakásait jelenti. Szintenként két hordóban tárolják a meszet. Onnan kútvödrökben hordják szét. A munka a „nyers" helyiségekben így következik: grundolás, spaklizás, glettelés, elmosás, háromszori fehér meszelés, illetve az ajtók és ablakok kétszeri mázolása és egyszeri zománcí * á
