Dunántúli Napló, 1973. április (30. évfolyam, 81-108. szám)
1973-04-15 / 94. szám
Egy magyar a forradalmak viharában Péchy Blanka Aki ismeri és beszélt vele, o történelemmel találkozott. Megjárta az I. világháborút, ott volt a Tanácsköztársaság nagy csatáiban, ismerte Kun Bélát, Stromfeldet, Szamuelyt; Mün- nich Ferenc, Franyó Zoltán, Garda Lorca, Zalka Máté a barátja volt; harcolt Franciaországban, tábornoki rendfokozatot kapott a Szovjetunióban; volt újságíró, pártszervező, illegális futár; legalább tucatnyi neve volt, s talán nincs is európai ország, ahol titkos vagy nyílt megbízatással ne fordult volna meg. Malinovszkij marsall, amikor a háború után a Ferihegyi repülőtéren kiszállt a gépből, elsőként őt kereste, s ma is előre köszöntik a szocialista országok legmagasabb rangú katonai vezetői. Most múlt hetvenöt éves. de erről csak az élményei árulkodnak. Decemberben, születésnapja alkalmából, a magyar és nemzetközi sajtó terjedelmes cikkeket közölt életéről, lapunk hasábjain is nyilatkozott, így ez a mostani beszélgetés egy kicsit annak a decemberi interjúnak a folytatása. Vagy ha úgy tetszik: pótlás — arról faggattuk ugyanis a szerkesztőségünkbe látogató Jász Dezsőt, ami legutolsó nyilatkozatából kimaradt. — ön a Tanácsköztársaság ideién Kun Béla egyéniségének hatásáia lett párttag, s a Tanácscnogyarország Vörös Hadseregének katonájaként lett igazi katona. A Tanácsköztársaság tehát sorslorduló volt az életében, üe azóta sok év telt el, s nyilván mindent ezerszer átgondolt úgyis, mint katona. Nem volt-e korai ez a harc, pontosabban:, nem volt-e eleve reménytelen a küzdelem? — Mások is kérdezik ezt, s a válaszom mindig ugyanaz: nem, nem volt eleve reménytelen dolog. Európában akkor forradalmi helyzet volt, Magyar- ország lakosságának túlnyomó többsége várta és kívánta a változást, megvoltak a megfelelő vezetők, voltak mór harci tapasztalataink, s Szovjet- Oroszország személyében volt szövetségesünk is. A Tanácsköztársaság sorsát — alapjában — a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása pecsételte meg, mert bármily nagyok is voltak a belső nehézségek, azokkal megbirkóztunk volna. — Ki volt ön szerint a Tanácsköztársaság hadseregének legnagyobb katonai egyénisége? — Stromfeld Aurél, nem vitás. Nem volt kommunista, de becsületes ember. Jász Dezső Pécsett „Beszélni nehéz" Régi törekvések mai valóságáról jó magyar, igaz Internacionalista és kitűnő katona. A jó katona legfőbb jó tulajdonsága a hűség. Az, hogy amit elvállal, azért a legjobb tudósa szerint, minden nehézség ellenére harcol. Nos, ő ilyen ember, ilyen katonai vezető volt.- Jász elvtárs élete olyan, mint egy kalandregény hőséé. Harcolt és dolgozott Ausztriában, Szlovákiában, Spanyolországban, Franciaországban, Romániában, a Szovjetunióban; volt tábornok, felderítő, pártvezető és a Ges- tapo-iogtya, egyszóval: Európa egyik legjobb mai ismerője, önmagát kínálja hát a kérdés, hol érezte magát a legjobban, melyik nép áll önhöz a legközelebb? — Mindig az, amelyik a jó ügyért harcol, s amelyik a legnehezebb helyzetben van. De ez így általánosság, s tudom, az újságíró mindig konkrétumot akar. Nos, akkor azt mondom, az orosz és a spanyol nép áll hozzám a legközelebb. Az orosz népet nyíltságáért, egyszerűségéért, szívéért szedetem, a spanyolt meg azért, mert olyannyira hasonlít hozzánk, magyarokhoz. Bátrak, lelkesek, de egy kicsit szaimaláng természetűek is; jókedé- lyűek, muzikálisak, vendégszeretők, de búslakodni is éppen olyan elemi erővel tudnak, mint őrülni. Tehát szeretnem kell őket, mert hasonlítanak hozzánk. — ön egy nyilatkozatában nemrégiben elmondta, hogy Berlinben él, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosában ,.. — Nem, ezt nem mondtam. Berlinben lakom, de itt élek, a hazámban Magyarországon. És tudom, most ezt kérdezi magában, miért nem költözök haza, Nos, erre azt mondom: elmúltam hetvenöt éves, s most már nem szívesen változtatok lakóhelyet... — A Tanácsköztársaságtól a Pire- neusokig című nagysikerű könyvét feleségének ajánlotta, aki - mint az ajánlás írja —, fegyvertársa volt a fel- szabadítási harcban. Kérem, meséljen valamit róla. — 1924 óta kommunista párttag, s valóban a leghűségesebb és legkitartóbb fegyvertársam volt. Egyébként Fiúméban született, heten voltak testvérek, s valamennyien lányok... Ott volt velem Spanyolországban; a hadsereg állományában dolgozott. Ma azt mondanák: katonai .kultúrmunkás volt. Részt vett a franciaországi ellenállási mozgalomban, mint felderítő. Rendfokozata is volt, törzsőrmester, de otthon — természetesen —, nálunk is ő a tábornok.., — ön évekig dolgozott lapnál, hivatásos újságíró volt. A Kassai Munkást négyen írták, a bukaresti Munkást egyedül. ., Nyilván lelkes újságolvasó is. Melyek a legkedvesebb lapjai? — Az Humanite és a Népszabadság. A sajtó legfőbb feladata ma a tájékoztatás, s ezek a lapok jól tájékoztatnak. Nem használati utasítást kell adni, ez az idő már lejárt. A Népszabadság igazán jó irányban halad, csak sajnos kicsi a terjedelme... — Berlinben lakik, de nyilván gondolt már arra, hogy ha egyszer mégis hazaköltözne, hol élne a legszívesebben ... — Persze, gondoltam ilyesmire. Vidéken élnék a legszívesebben, egy szép vidéki városban, mondjuk Egerben. Vidéken ma több a lehetőség, többet adhat ki magából az ember, mint a fővárosban. — Néhány szó erejéig megismertük a feleségét. Es a gyerekek? — Egy lányom van, orvos, s szintén Berlinben él. Három unokám von — hosszú hajúak... De nem ezt kell nézni, ötéves volt az egyik, amikor egy kérdésre válaszolva már azt mondta: én is kommunista akarok lenni... — ön mi szeretett volna lenni ötéves korában? — Erre már nem emlékszem, de azt tudom, hogy később tengerész akartam lenni, majd francia—magyar szakos tanár. De a dolgok másképp alakultak, s hivatásos forradalmár lettem. — Élete örökös harc volt, örökös vándorlás, s örökös megpróbáltatás. Nehéz kikerülni a kérdést: mi volt mindebben a szép? — Nagyszerű embereket ismertem meg, nagyszerű barátaim voltak, csodálatos kapcsolatok részese lettem, s ha úgy tetszik, nagy-nagy kalandokat éltem át. A reneszánsz emberét a felfedezések kalandor szelleme érintette meg, s hajtotta mind újabb és újabb kalandok, megpróbáltatások, harcok felé, a mi nemzedékünk pedig a világforradalom eszméjének bűvkörébe került. A forradalmi romantika volt szép az életemben, az töltötte ki per- ceimet. Nagyon sokszor voltam nehéz, sőt életveszélyes helyzetben, de olyan helyzetben még sohasem voltam, amikor ne hittem volna a megoldás, a kiút lehetőségében, illetve amikor ne lebegett volna előttem világosan a cél. Nos, valahol itt van a titok, ez volt mindebben a szép ... Békés Sándor A Tanárképző új hangulatos pinceklubjában hallgatjuk az Esti Krónika híreit A művésznő olykor — mintegy önmagának — megismétel egy-egy szót. „Párizs ... megkezdődött... Hm.” Elmosolyodik: „Néha már nem Is a szöveget figyelem, hanem azt, ahogyan mondják ..." Nem „a szokás hatalmában”.,, Az elhivatottság tudatával. A „Beszélni nehéz!" megértő, mégis szigorú; a jóra s szép tiszta beszédre ösztönző figyelmével. Ha erről szól, tekintetében hiába kutatom a fáradtság árulkodó nyomait Munkájában ma is — közel a nyolcvanhoz — fáradhatatlan. Pedig az ellenkezőjére volna oka. A Ka- zinczy-díj megalapítója kora reggeltől utazott, hogy itt lehessen a kiejtési verseny bírálói között, a zsűri felkért díszelnöki posztján. A versenyen, amely különös örömére először zajlik szülővárosában, Pécsett. Egész délután és másnap és harmadnap is társaival ott figryelte, pontozta az elhangzott szövegeket Nem kevés nosztalgiával a város Írónt, amely Itt körülötte él, lüktet és amelyet — bármennyire szeretné — aligha láthat most közelebbről. Kötelessége, zsüri- elnőkl tisztsége ideszögezi az előadóteremhez, ahol — hagyomány szerint — a verseny befejeztével ő nyújtja át a Kazinczy-érmeket. Két hét múlva ugyanezt a tisztséget teljesíti Győrben a középiskolások versenyén. Alapítványa, a példamutató magyar beszéd művelésére alapított Kazinczy- díj most tíz esztendős. 1963-ban nyújtották ót először Makkay Margit színművésznek. Azóta is háromévenként színész, hat-hat évenként pedig a legszebben beszélő rádióbemondó, illetve magyar tanár kaphatja meg. 1966 óta évenként országos versenyt rendez, a Művelődésügyi Minisztérium középiskolások részére a Kazinczy-éremért, amelyet minden alkalommal húszhúsz példamutató kiejtéssel és értelmezéssel beszélő győztes diák kaphat meg a győri döntőn. Az alapítvány most először bővült ki a pedagógus- jelöltek országos versenyének pécsi döntőjével. Az alapítványtevő Péchy Blankának ez a törekvése szervesen összefügg élete fő művének vallott, készülő Beszélni nehéz! című kötetével. Ápolni és népszerűsíteni a példamutatóan szép magyar kiejtést; feltárni és népszerű formában közreadni élő mai beszédünk hangzásának titkait. A készülő kötetről most egy éve Péchy Blankát, a színművészt, előadó- művészt; a bécsi kulturális attasét, az írót és műfordítót bemutató cikksorozatunkban már bővebben is szóltunk. Azóta a kötet kéziratát már gondozásába vette a Magvető Könyvkiadó De addig is, amíg meg nem jelenik, — Kazinczy nyomán — a nyelvművelő Péchy Blanka „lármás, de nemes tollcsatát” hirdetett — kiejtésünk .előmenetelére”. „Tollcsatát“ ez élő szóérti címmel cikksorozatot kezdett a Magyar Nemzetben. írásaiban Beszélni nehéz! című — reméljük mielőbb megjelenő — kötetének egy-egy részletét adja közre. Ugyancsak ennek a szövegéből jelentet meg májusi számában egy hosszabb részletet az Új írás is. Ezek a cikkek csakúgy, mint maga a kötet és a most tíz éves alapítvány összefüggő akkordjai Péchy Blanka riadójának. A „toHcsatára” szólító felhívás bevezetőjében szemléletes, mindannyiunkat érintő példával jelzi ez ügyben a „tenni, cselekedni kelll" égető fontosságát: „... Aki a vasárnap reggelenként el-elhangzó .Nagy családok’ című érdekes és nyelvi szempontból is rend-, kivül tanulságos sorozatot meghall-, gatja a rádióban, aggasztó tüneteket észlelhet. A jobbára paraszt nagyszülők beszéde még kristálytiszta, üteme egyenletes, lejtése sima. Szilárd gerince, zamata, zenéje van a szónak. Fiaik, lányaik kiejtése már kevésbé tiszta. Gyorsabb az ütem, ingadozó a lejtés, néhol kirí az egykaptafára-gyártott hangsúlyhibák egyike-másika Is, de a szónak van még teste, a beszéd világos, könnyen érthető. Az unokák, dédunokák elhadart mondataiban temérdek a roggyant testű szó. Egymásba torlódnak, ki is esnek hangzók, sőt szótagok. Feladat megérteni őket, noha meglepő biztonsággal, épkézláb szófűzéssel válaszolgatnak a riporter kérdéseire. Félreérthetetlen figyelmeztetés ez a gyorsiramú változás. Világtól elszigetelt lakóterület nincs többé. A legeldugottabb tanyán is hallgatnak rádiót, a falvakban is néznek tévét, ennélfogva idejében kell ártalmaktól óvni a még egészséges nyelvérzéket. A máris mutatkozó hanyatlásnak csak a tudatos beszédoktatás állíthat gátat." Ennek az irányelvei még késnek. Péchy Blanka azonban türelmetlen ember, talán ez az egyetlen szerencsénk. Ö nem vár, ő könyvet — olvasmányt és iránytűt — ad a kezűnkbe az egyetemes érvényű, választékos, szép magyar kiejtés tanításához és megtanulásához. A várhatóan igen magas példányszámú „Beszélni nehéz!" című kötet most már csak a kiadói tervektől függ, mikor lót napvilágot. Egy azonban biztos: e művével mindannyiunkhoz kíván majd szólni. Mindenkihez, aki nyilvánoson megszólal. Fülemben visszacseng, ahogyan szerzője a beszélgető társaság középpontjában igen határozottan ezt mondta: „Ragaszkodtam hozzá, hogy fűzve jelenjék meg. Hogy nagyon olcsó legyen, hogy bárki megvehesse W.E A spanyol fronton. Jobboldalt R. Malinovszkij, a Szovjetunió későbbi honvédelmi minisztere festése. A legátkozottabb a glettelés. Havonta körülbelül négy teljes napot tesz ki. A meszelés már könnyű. All oz ember a létra tetején és fütyöré- szik vagy énekel. Mindenütt ketten dolgoznak, közben csak megy a beszélgetés is. („A brigádban vannak mindenféle emberek, magyarok, soka- cok, svábok. Elég sokat énekelünk, vagy inkább ordítunk . . .") Ebédszünetben néhányon vállalati kosztot esznek, ő csak hideget, disznósajtot, kolbászt, szalonnát. Márcsak azért is kézből, mert ki a fenének van kedve örökké megmászni a nyolc-tíz emeletet. (Mi a kedvenc étele? „Hús és hús”.. .) öt előtt pár perccel abbahagyják a munkát, szerszámkarbantartás következik és átöltözés. Néha futni kell a buszhoz. Fél hétre hazaér, megeszi a vacsorát és „beleül” a tévébe. Játszik a kicsivel. Megnézi a kis Melinda ellenőrzőiét. í. Az a bánatom, hogy olyan ronri-g ír a lány. De a szám'an: le a k- •' . .") Elolvassa az újságot mós' ''in, bár a felesége vásárolja és o'’gs';gíja a könyveket is. Szombatvasárnap esetleg segít a veteményes kertben, vagy intkább pofoz valamit a házon. Néha átballagnak a Halász- csárdába szombat esténként. „Gyorsan mennek a napok, Legalábbis nekem úgy tűnik.” * — Melyik munka a legfárasztóbb? — Embere válogatja. Nekem a glettelés. A mázolást se nagyon szeretem. A meszelés könnyebb, bár kieszi az ember kezét a mész. Az igazi: a szobafestés. Egy évig Beremenden dolgoztunk, ott az irodaházakban volt ilyen munka is. — Nem fáj a karja? — A, a karom nem. A lábamat azt érzem néha. Inkább csak attól, hogy létrán le meg föl,.. Amúgy nincs nekem semmi bajom. — Beteg se volt még? — De az igen. Vettem egy szalagfűrészt, Igazából nem is volt rá szükségem, de olcsón megkaptam. Mihelyt kipróbáltam, mindjárt megvágtam a kezem, de nagyon ... Azóta se használtam. — Mit tart a legfontosabbnak az életben? — Nekem a család a mindenem. — Ha újból szakmát választhatna, minek menne? — Csakis szobafestőnek. Én nem tudnék megülni egy irodában. — Gondol azokra, akik majd lakni fognak abban, amit maga fest? — Hát gondol az ember, mert néha csak nézünk: már itt is laknak, amott is. Hogy rohan az idő... De az is von, hogy máma már nagyobbak az igények. Már az is számít, hogy „pofája" legyen a dolognak ... már bocsánat, hogy így mondom ... — Es ha szidják, s joggal szidják az építőipart a csúnyán megcsinált lakásokért, mire gondol? — Kérem, van benne valami, ezt nem tagadom. De nem a festők a hibásak. Ha jönnek a szerelők és ösz- szeverik a falakat, hogy javítsa ki azt a festő? — Van olyan nagy vágya, ami egyszer talán megvalósul? — Van egy kis pincém Nádasdon. Azt talán egyszer, ha sikerül, kipofozom egy kis víkendháznak. — És ha nyerne a lottón egy nagy csomó pénzt, mire költené? — Hát... Lehet, hogy a házat lecserélném. és biztosan vennék egy kocsit De a többit elverném. — Elmulatná? Való igaz, azt tartják, hogy a szobafestők szeretik a bort... — Szeretem én a sört is ... De ne higgye, h°9Y ° szobafestők részegesebbek ... Én, ha pénzem lenne, úgy verném eh hogy tennék egy világkörüli utat. — Hová menne? — Lehet, hogy nevetséges, de megnézném ezeket a piramisokat. Azt mondják, úgy hordták föl a köveket kézzel... — S ha tehetné, nem dolgozna? — Nem tudnék én meglenni enél- kül. Nem mindig van kedve az embernek, hát ez érthető, nem? De ... én legalábbis ... Munkáscsalód vagyunk, nálunk az ember megszokta, hogy dolgozzon. — Erről jut eszembe: mondta, hogy szereti a tévét. Mit szólt a Minden lében két kanálhoz? — Az egy hülyeség, kérem... már bocsánat. De ez a Forró nyár, ez jó. Érthetően van megcsinálva és van U valami értelme. — Szeretné, hogy a lányai tanuljanak? — Nagyon odalennék érte. Tatán majd ... — Elégedett? Pénzzel, egyébbel? — Három-három és fél ezret megkeresek. Brigádteljesítményre megy, meg tudjuk fogni a munkát, nem semmire adták az érmeket. Van persze, akinek sose elég a pénz, öli magát, maszekoi. Én megmondom úgy ahogy van: nem rossz, ha van az embernek pénze, de csak azt hajszolni... Én elégedett vagyok. Csak azt bánom, hogy kicsit keveset vagyok együtt a családdal. De nyáron aztán elmes gyünk nyaralni, együtt. Ezt ki nem hagynánk. És talán sikerül egy külföldi út is. A másik, amit egy nap se hagynék ki, a tévé-híradó. Jó lenne kicsit körül is nézni a világban ... Hallania Erzsébet ffüli VASÁRNAPI MELIÉKIET i t
