Dunántúli Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
Q éber M. Mihály kinyújtózott s eltolta magát az íróasztalától. Kényelmesen hátradőlt, majd széles szertartással elővette cigarettatárcáját, körülményesen nyalogatta a szivarka szopókás végét, s fölmeredt o sima mennyezetre. A hamu először is, másodszor is szépen a földre hullott Amikor a körmére égett: bágyadt melankóliával lehajtotta a fejét. Ezentúl oz ablakot nézte, a próbálkozó esőt. Bálint Péter is kinyújtotta a lábát s eltolta magát az íróasztalától ő is. A kollégájára nézett, s tekintete ottfeledkezett az arcán. Csodálattal bámulta a kényelmes, ünnepi elterülést, a lassú, fennkölt mozdulatokat s a cigarettafüst lendületes kacskaringó- zásál Ö sohase dohányzott. A füstölés ártalmairól ugyan nem voltak érvei; viszont úgy érezte, hogy a cigarettátoknak megmagyarázhatatlan, titkos tekintélyük van. Sárgás mutatóujj, nikotinos foginyek, öngyújtó, hullámzó füst, összehúzódó szemhéjak. Ha kínálták, így hárította el: — Négyéves koromban dohányoztam utoljára; köszönöm. Ilyenkor rendszerint nevetni szoktak; tehát úgy érezte, meg kell magyaráznia: — Beleszívtam apám Trabuccójába; ináig eléq belőle ... Géber M. Mihályt azonban csodálta. Ezt a nyugalmat, a kényelmes semmittevést, Úristen, hogy tudja élvezni o pillanatot, a jó levegőt, a csöndet! Semmi másért nem irigyelte Gébért, csak ezért; annyira, hogy néha összeszorult a gyomra s keserű sav jött fel a torkán, mint az éhezőknek. Ilyenkor fogadkozott, hogy itthagy mindent, hivatalt, idegeskedést, a főnök ráncigá- lásait, a tülekedést, a hóvégi remegéseket, tüzelő-gondokat, nyavalya- törést, mindent — és Tahitiba vándorol, s pucéron fog dögölni három évig egy fa alatt, még gyümölcsért se kapaszkodik föl. hanem megelégszik, azzal, ami a fejére hullik. ... Addig a szombat délig tehát semmi se történt másképp. Az esőt is csak egy darabig nézték, aztán sóhajtva és kabát nélkül haza indultak mégis. K atonai behívó várta mindkettőjüket. SAS jelzéssel. Bálint Péter néhány percig állt csak bénán. Izzadni kezdett, majd tüstént munkába fogott: fölforgatta a szekrényt, másik ruhát húzott, berohant a vécébe. Úgy érezte, töméntelen dolgot kell hamarjában elintéznie: ismerősöket keresett föl, üzeneteket hagyott, rendelkezett, segítséget kért. Késő éjszakáig csomagolt, iratait bőröndökbe rakta, értékesebb képeit leakasztotta a falról — de hajnalig se végzett mindazzal, amit akart Ez még jobban lehangolta, s ruhástól dőlt ágyába. ® Géber M. Mihály mindenekelőtt jól megfürdött, félóráig terpeszkedett a langyos vízben. Felesége bőséges uzsonnát készített közben, sok gyümölccsel és két pohár vörösborral. Estefelé moziba mentek, utána a Kulacsban vacsoráztak. Sétálva indultak haza, szellőzködtek. Amikor az asszony szedegetni kezdte a szekrényből a másnapi útra való holmit: Mihály mór álomra hunyta a szemét. Nem kerültek ki a frontra, csupán Erdélybe. Fedezékeket ástak, de olyan akaratos, szívós agyagban, hogy este kiejtették az evőkanalat, annyi hólyog gyűlt a tenyerükre. Magas hegygerinc alatt húzódott a századuk, fáztak, átizzadt ingük nem száradt ki éjszaka, s a lötty kávé reggel lehűlt, mire csajkába merték. Azt mondták, ez rosszabb a frontnál, erről a szakadékról az isten is megfeledkezett, azért nem fújja szét fölötte a ködöt Vizet a falu tán soha nem látott: szomjuk- ban még az asszonyok és a gyerekek is pálinkát ittak, befőttesüvegből, melynek az alján valamiféle futónövény élt. — A szalonnát zsákokban hozták, s mire a csajkatetőre került, feketéllett a homoktól. Bálint Péter honvédnek jutott eszébe, hogy ki kellene sütniük, különben eldobhatják mind! Tizenketten feküdtek együtt, földes szobában, pokrócon: valamennyien helyeselték. Bálint Péter végre elemében volt hát: intézkedhetett megint. Azonnal munkába fogott. A ház előtti árok fa hídjának feszült, és szuronnyal meq gyalogsági ásóval ki is szabadított három egészséges lécet. A fölhasogatás már köny- nyebben ment, s a sütés még gyorsabban: körülülték a tüzet, s csöpög- tették a szuronyvégre bökött szalonnát a komiszkenyérre. Nyeltek, s fénylett a homlokuk. A hamut tüstént szét kellett volna fújni, eltüntetni a hídlopás bűnjeleit, s vízszintesen elhelyezkedni a takarodó után. Csakhogy nem szívesen mozdultak a langyos parázs mellől. Géber honvéd például félkönyékre támaszkodott, a bicskáját rég eltörölgette, s elégedett mosollyal figyelte a szellő játékát a bohóckodó pernyelepkék kel. Csaknem későn vették észre a közeledő készültséget. Ráugráltak a maradék parázsra, és tevékenykedni kezdtek hirtelen a szerelékükkel: egyik a pokrócot rázta, másik a sátorlapot terítette a bejáratra, mintha a szállásit ASÁRN API MEllEKlET KENDE SÁNDOR: 3C a rá es o n g / fogság rend esti helyreállításával volnának elfoglalva, A készültségparancsnok nézte egy darabig q szorgalmatos sürgést, és természetesen káromkodott. Majd váratlan füttyszót hallott valahonnan; — fölkapta fejét és elcsörtetett. Azonnal elhajítottak a kezükből mindent A homlokuk még fénylett. Megúszták hát. Egyre indulatosabban röhögtek, csapkodták egymás hátát, és köptek is sűrűn. — Egyszerre vették észre, valamelyikük majd fölbotlott benne: Géber M. Mihály ugyanúgy ült még mindig a hamu fölött, bakancsa orrával rugdalta rá a maradék fahulladékot, nyújtogatta a karját, forgatta a tenyerét, élvezte a langy füstöt mintha kirándulás után pihenne, gyümölcsfák alatt Bálint Péter nyaka kivörösödött, kiáltani akart, de a többiek épp akkor hagyták abba a röhögést. Szó nélkül mozdult a szája, és zsíros csajkáját nekivágta a falnak. Most haragudott meg a barátjára először. A második eset, sajnos, nehezebb következményekkel járt. Lányűzőben leselkedtek a pálinkázó falu ablakai alatt. Másfél óra hiányzott a takaródéhoz; — bizakodtak, hogy valami csak sikerül addig. Sikerült is. Csak nem egészen. Túl jól esett ugyanis a séta a csillagokat bújtató fák alatt: a hűvösben szívesen közelebb férkőztek a kendő nélkül kiszökött lányok, s a katona kemény karja — ahogy illik — szorosan ölelt; — de kifutottak az időből. Amikor a trombitaszót meghallották, gondolkodás nélkül, engedelmesen megegyeztek, hogy másnap beszöknek a városba. Másnap vasárnap volt: — délelőtt körlettakarítás, délután semmi. Gyalog kellett beszökniük a városba, a közutat is elkerülve, toronyiránt, az erdős hegyoldalban. Géber cigarettázott az erdei úton, Bálint nótába fogott, A mozi elé érve, Bálint meg akarta venni a jegyeket rögtön, Géber azonban hülyeségnek tartotta: ő inkább a folyópartra gondolt — Megvesztél?! Ilyen hidegben?! — Majd betérünk valahová. — Annyi pénze a pápának sincs! — Bízd rám. De a lányok még nem jöttek. — Fázni kezdtek, bemerészkedtek volna a mozi előcsarnokába, de a pénztár előtti ácsorgást feltűnőnek ítélték. — Óriási bivalyok vagyunk! — düny- nyögött Bálint Péter. — Együtt kellett volna jönnünk a lányokkal. — Neked van a legtöbb eszed mindig. — így adódott. Fájt á hátuk az ócsorgóstől. Fölváltva sétáltak a sarokig és vissza. Veszedelmesen elmúlt az idő. Géber M. Mihály azt mondta, vonattal menjenek vissza. — Két megálló az egészI — tiltakozott Bálint Péter; rosszkedvében amúgyis szívesen járt volna egyet. — A vonaton elkapnak I — Nem kapnak. A vonaton Bálint a peron sötét sarkába húzódott. Géber beült azonban mindjárt az első fülkébe, keresztbevetette a lábát, hátradőlt, s egyszál cigarettáját nemesen előhúzta a gyűrött katonazsebből. Legalább három tiszt látta meg őket a vonaton. Azonnyomban, szerencsére, egyikük se ripakodott rájuk. Leszállás közben Géber M. Mihály meg is jegyezte: — Na látod !... Hanem aztán reggel, mindjárt az ébresztővel, a napos a nevüket kiáltotta. — S a kihallgatáson egymás mellett állva a sorban, Bálint könyökkel taszította a barátját: — Főokos I... Jánosi főhadnagy úr ítéletét pedig följegyezte a századírnok: — Hat nap laktanyafogság I Nem mertek hunyorogni, de oszolj! után Géber honvéd gyorsan visszaadta az előbbi oldalbataszítást: — Laktanyafogság... — nevetett, s kezdődő tokája reszketett. — Laktanyafogság! Jó, mi? — Ne röhögj, még nem úsztuk meg. — Hát hol itt a laktanya?! | _I amarosan el is felejtették az * egészet. — Karácsony előtt indult velük a katonaszerelény vissza. Négy napig döcögtek, végül Rákoson kirakodtak. A vagonokból előmászva, a hosszú törődés után keservesen nehéz volt a szerelék, gyötrő oz erőltetett menetelés Kerepesig. A káromkodásba is belefáradtak. Némán tiportok egymás sarka nyomába — de nem kívánták a pihenőt, hanem csak húzni, húzni, gyerünk, oda kell érni már! Képzeletükben fényesen csillogott a szürke községi iskolaépület, ahová nyáron bevonultak, s ahol annakidején elébük dobálták a komiszruhát. Teljesen besötétedett, mire odaértek. Az eleje megtorpant, s a következő sorok harmonikásan összepréselődtek. Nem fogtak mór semmihez: — a falhoz szorultak, $ néhány perc múlva gőzölögve, nyitott szájjal aludtok. A tartalékosokat reggel eleresztették — civilruháért. Hogyne ért volna vissza délutánná, aki tehette, hiszen karácsony készülődött! Polgári ruhában, hónuk alatt a madzaggal átkötött papírcsomaggal, melybe a bakancs is belefért, szállingóztak vissza mór dél felé, s ugrált szemükben a fény, hogy süti ám az asszony a szentesti tortáti — Nahát, hogy épp szenteste érkeztek meg! Már nem voltak egyformák: — paraszt lett oz egyik, poros nadrágszárral és bekecsben; svájci sapkában a másik és kopott bőrmellényben; a városi fiúk pedig reveres télikabótban. És Géber M. Mihály, ő persze, az udvar közepén. Bélelt fókabundában. Nem ült le, de most csak azért nem, mert a drága bundát féltette. És dobálták be, szólítás szerinti sorban, a szolgálatvezetőnek a zubbonyt a nadrágot, a két pár kapcát, kinek mi szerepelt a terhén. Az írnok gépiesen töltötte ki az igazolásokat bélyegző, aztán gyerünk be a főhadnagy úrhoz: aláírás! Bálint Péter papírját a főhadnagy úr a fiókba lökte. Géber M. Mihályét is. — Hat nap laktanyafogság! Bambán fölakadt a szemük. — Végeztem! És még ötnek volt hátra hasonló büntetése. Kint, a folyosón, Géber begombolta a fókabundáját: — Leszerelés után nincs joga ... — okoskodott. — Leszereltél? — támadt neki Bálint Péter, — Kaptái papírt? — Civilben nem tarthat vissza. ... Mire besötétedett, mindenki eltűnt Szentestés fénnyel az arcukon, ünnepi lakmározások előzetes jóízére csámcsogva, csiklandós asszony-történetekkel heccelődtek, mások meg cé- cótlanul csak fölugráltak a helyiérdekűre. — ök heten, az emeleti terembe zárva, ablaküvegnek szoruló homlokkal bámészkodtak utánuk. Kivéve Géber M. Mihályt ö a szoba közepén rótta a padsorok hosszát Még akkor is, amikor a többiek már rég leheveredtek a szalmára, és elnyúlva, dühösen bámulták a mennyezetet Csakhogy dühösek se lehettek eléggé nyugodtan, mert folyvást ott forgolódott az orruk előtt a fóka bunda. — Dögölnél már lel — fortyorrt oda egyikük. Géber M. Mihály lefékezett és kigombolta a bundáját: — Ide? — taposott a szalma szélére és sértődötten elfordult Ráfújt az egyik padra: fehér felhő gomolygott tőle. Nem tudtak elaludni. Különösképp Bálint Péter nem. Meg akarta fojtani Gébért... Összevissza haragoztak a faluban. Egyik abbahagyta, másik kezdett bele rögtön. Itt meg ez a bun- dás! Zsebkendőt terített az első padra és óvatosan leereszkedett az élére. Aztán megint fölállt és kezdte a jár- kólást elölről. És újból harangoztak valahol... Le kellett volna oltani a villanyt Nem lehetett: — ennek sétálnia kellett... Megint harangoztak ... Bálint Péter fölugrott a szalmáról, és váratlanul nagyot kiáltott: — Leverem a harangját I I I A többiek is megfordultak. Volt, aki föl is könyökölt: — A sztálinorgona verjen belel A harmadik főipattant, és nekiugrott az ablaknak. Addig rángatta, amíg fölszakadt. — Megfulladok I — Nyughass; szenteste von... — dünnyögte egy bajszos. — Imádkozz! ■— vinnyogott a szomszédja. — Gyerünk a templomba I — j°n ° templomba?! — ágált Bálint Péter, az örök szervező. — Föl! Rohamra, magyarok! Már senki se lustult a szalmán. — Szenteste van! Indíts harangozni !! I • Kabátokat, nadrágszíjakat kötöttek Csorba Győző: Csörtess immár így szép, hogy csak tettei súlyos nyomait őrzi az idS, lábai döndüiését a levegő, a történelemé, serege bunkós szavait, a nyerseket, a félig állatiakat, az égből a pokolba hulló s fölcsapó lelkek zajait s hetvenhétszeres változással az égő hús szagát, az ökrendeztetőt, okádtotót, a képtelent és ezért örökkévalói Iszonyatok, iszonytatások, hevek, homokszin tompaságok: kóc-gubanc-megpróbáltatás visszanézni rá nyitott szemmel, így szép, hogy csak jött valahonnan, hogy a szándékos kegyelet ingó habhoz tud csak kötődni, ha emlékezni készülődik. így szép, hogy csak ment valamerre, mert a vég is csak gát fölött átbukó ár szétágazódó-bogazódó lomb-útja lett. Mi jutott belőle a földbe? a test illendő nyughelyére? és hányfelé jutott az is, ami végre belé jutott? Makacs felhőként ötszáz éve áll az ország egén, felhőként, amiről ugyancsak nem tudni: honnan és hová? Ha az ostorsuhogtatók fürkészték: éjszin-vad gomoly, riasztó villámrándulások, dühök tengerhuüámai. Ha az ostorvertek fürkészték: bárány-gyapjas puhaság öble, szelíd fészek, országos dunyhának-való, se télbe, se éjbe nem guruló fényes kerék, úgy biztató, hogy szilajságra, dacra, sőt hetykeségre bujtó, fogyhatatlan forrás, ahonnét évszázadok jóvize ömlött. Hej Dózsái Dózsa! Finnyás-kényes, gondoktól aggályoskodó, csupa-gátlás lelkűnkbe merhessünk-e hívni? Elbirunk-e, beférsz-e hozzánk, zárjunk-e falaink közé? Vagy jobb-e hagynunk inkább, hogy te is, mint a regebeli szarvassá változott fiú, csörtess immár szünös-szüntelen történelmünk rengetegében, kívül, de mindenütt jelen, köhegyű szarvaddal őrizd nappalaink és éjszakáink, s oiykor végy föl rájuk virágot, állítsd ivük közé a holdat, a napot s a csillagokat (mint ama fodor fejér bárány), hozz a cifrátlan köznapok mellé ünnepi ámulást is, engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami ép kell: táplálékká számunkra k; hol véres hússá, hol kenyérró. össze, s kezdtek kiugrálni az emeletről, — Géber hűvös megvetéssel nézte az őrületei ... Egy hosszú óra múlva tűntek föl a csapzott. izzadt fejek újra az ablakban. Géber még ekkor is a pad szélén ült a szétterített zsebkendőn. Csupa zsír volt némelyiknek a ruhája, sáros és meszes, ahogy behentere- dett az ablakdeszkáról; vastag kolbász, kis-kerék disznósajt, lábosnyi tepertő, csöpögő hurka vonszolódott velük odakintről, amennyit elbírtak. A bundában gubbasztó bajtórsat nem is látták; — hanem olyan dühösen, tékozló kapkodással faltak, tenyérből, szalmáról, újságpapírból, röhögve és hanyatt vágódva, összekent maszatos képpel, hogy horkolva, puffogva, szétvetett lábbal, kigombolt nadrággal tekingettek nemsokára a magasba. — Szenteste van... — Miért nem harangoznak?.., — szuszogott az egyik. — Bim-bam... böffent a másik. — Bilim-balam ... Szenteste... ... Jóval később, amikor mind ho*i tyogott már: alighanem a fókabui*«' dóst is elhagyta az ereje, s mégiscsak közébük dőlt. J ánosi főhadnagy úr, világos déltájt a szalmán találta tehát 9 hét vitézt. Lóháton trappogatt föl az emeletre, s ünnepelt-dicsérő kedvében, hősi kardjával lekaszabolta a párkányról a télire ottfelejtett száraz muskátlitöveket. — Mi ez a disznóól? I I I A kolbász- és hurkamaradék közül kipirosló zsíros marconák, mihelyt fölfogták, hogy ló áll előttük, egymásután a magasba ugráltak. Mielőtt azonban a főhadnagy úr szava másodszor csattant volna: a lé mellett beosont valaki, méghozzá világos esőkabátban. Kitárt karral, tenyerén a cukorzsineggel óthurkolt csomaggal, libbent egyet, majd rázkódó sóhajjal Géber M. Mihály mellére zuhant: — Drágám ..; Összeölelkeztek, * a csomag az Iskolapad lapjára kerüli A többiek bambán álltak. Nyelniük kellett volna, s prüszkölniük. De félniük is, mert nem tudhatták, mi következik. Hiszen a iá nyugtalankodott s rajta az ember épp úgy. Irigység azonban nem kerülgette őkel pedig látták, hogy lekvár ütötte át a selyem- papírl S csak azért nem pukkadt ki a nevetés, mert a főhadnagy úr megunta a romantikát, s rácsapott kardjával az ajtógerendára: — Mi ez itt? I I I Valóban: — mi ez Rt? — nézegették egymást, — Tolvajok! Hazaárulók! Megsarkantyúzta lovát; a kardja hegyével döfködött a szalmán hagyott hurkamaradékokra. — Perzsavásár! Lakoma! Disznóól! — hadonászott összevissza. Géber M. Mihály összefonódva állt fiatal asszonyával még mindig. Feléjük is odasuhintott, — erre szorosabban bújtak egymáshoz. — Disznóól! Tolvaj bandaI.., ősz» szeszedni I ! I A harangozó padlásán ejtett látogatásról tehát alighanem tudomást szerzett már (a panaszos alkalmasint meg is kínálta két pohár reggeli erősítővel), mert egyre vörösödött: — Kevés a hat nap, mi?l Tizenkettő! Istentelen bitangok! Szenteste!.., összeszedni ! ! ! — csapkodott kardjával a zsíros maradékba. — Visszavinni! Majd én megtanítom ezt a disznó népséget! Kezdtek hát szedelőzködni. A tizeinkét nap hallatára néhánynak eszébe jutott a szilveszter, hogy akkor hót az is így... Bálint Péter, civilben, ha föicsopó- dott mellette egy parkoló luxusautó ajtaja, mindig elérzékenyüll Mert bár legbelül mindig is vágyakozott a kényelemre, a nyújtózkodó életre: —- puritán' fölháborodással megvetette mégis a semmittevést, mert ő maga nem bírt nyugton maradni. Szenvedett saját lázótól, a kapkodástól, és dühös volt azokra, akik élvezni iudták a percet, a semmit, a jó evést. Közülük ezt az egyetlen egyet, Géber M. Mihályt mégis tisztelte, fölnézett rá, vagy gyűlölte, vagy tisztelte is és gyűlölte is egyszerre. Azelőtt, civilben. Most azonban, amikor a főhadnagy úr újból az ajtófára csapott a kardjával: a szedelőzködő álmosok közül előre ugrott, kikapta Géber honvéd kezéből az átlekvárosodott karácsonyi csomagot, hogy az ölelkező pór nekidőlt a falnak — és kirohant vele a folyosóra. A többiek, a megvagdalt kolbászkoszorúval s a fél lábos tepertővel, némán vágódtak Bálint honvéd nyomába. — Visszavinni! — kiáltott nyergéből a főhadnagy úr utánuk. — Tolvaj banda! De csak a rémülten ottfeledkezett és asszonyába kapaszkodó Géber feje fölött hadonászott már: — Tizenkét nap! Megtanítom a disznókat! Lehet, hogy Géber M. Mihály félhangosan még eldünnyöqte volna a feleségének, vigasztalásul, hogy: — azt nem teheti . .. nincs joga ... — de annak eldöntése, hogy katonáék- nál kinek van igaza, s kinek mihez van joga: sajnos, nem tartozik e történet feladatai közé.
