Dunántúli Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-10 / 291. szám

Egy nap Vasason Pizarro (Berczeli Tibor) és Rocco (Molnár Miklós) jelenete Vörös László felvétele Zenei levél a pécsi Fidelióról „Bányász még az isten is” —, már mint hogy Vasason és — éppenséggel ha „őt" nem is —, de aligha akad csalóé, amelyet ne fűzne valami a bányához. A Mecseknek keleti nyúl­ványa mentén lévő kis völgyben 7400 lélek lakik. Ha igaz, a kereső lakos­ság 65 százaléka bányász (ennek majd­nem fele nyugdíjas!) a többi gyári- munkás, téesz-tag, illetve „vegyes”. Ezen a hétköznap déleiőttön semmi különös nem történik itt, a rádió mond­ja, hogy Pécsett 14 fok a hőmérséklet, Vasason legföljebb 12 lehet, mivel huzatosabb ez a vidék. De a tél kü­szöbén ez is jó, a déli buszra váró diákok, második műszakra induló fel­nőttek napfényre fordított arccal süt­kéreznek a megállóban. Az ABC áru­ház elé nem rég érkezett a húsos ko­csi, az asszonyok felöltő nélkül, csak kis kötött hacukákban szaladnak át szatyrokkal, kosarakkal. Cigányok vo­nulnak be az italboltba, az asszonyok kívül maradnak a kopott zöld ajtó előtt, kicsit várakoznak, aztán a kü­szöbön át kinyújtott söröket szedegetik el, isznak. Idős, nagyothalló férfi tra­gacsot tál üres zsákkal az ÁFÉSZ ter­ménykiadója elé, tápért jött, meg zab rs kell, neki is nyulai vannak itt, mint sok másnak, az állomány —, ha neve­lést, gondozást sok munkát értik és végzik — szép pénzt hoz a tenyésztő­nek. — Mennyit? — Attól függ, hogy Hnek mennyi nyuia van — mondja Hermann Vilmos nyugdíjas bányász, mellesleg mind­össze harminc-valahány éves, de hót hiába, kivan a veséje. Ennek a csoportnak —, amelynek S is tagja, vagyis a Pécsi ÁFÉSZ Jó szerencsét Nyúl-társulásnak — 67 tag­ja, ebben az esztendőben eddig le­adtak 9600 darab nyulat, összesen mintegy 750 ezer forint ellenében, vagyis jó háromnegyed millió a tagság jövedelmét gyarapítja. Ráfér a nyug­díjra. Vannak „nagymenők" Is, mint Wetsz János, Hencz Ferenc, Hering János. Bolyós János, vagy Göndöcs János, akiknek állományuk évente 400 darabos föKH von. Tűnődnek a te­nyésztők, kértek adják át. a BOV ke­vesebbet fizet, de venné a MÉX is, sőt jelentkezett az UNIVERZUM te. ezek áfWtólog többet adnak kilójáért. A nyűi persze külföldre megy. a „nyu­gatiak" — többnyire az olaszok — vásárolják. Hogy nálunk miért nem árusítják? Mondjuk Pécsett? A jóisten s megmondhatója. Pedig igazán „mo­dem" táplálék. Ezek a házak ás utcák... Púra Wt- vóny. A régi kolóniák bányászházal jeRemsk ezt a települést, még okkor is, ha «sás — hagyományos bomiok- zotú — de új családi ház ma már sok­kal több von Vasas L, Sietve Vasas tl.-a te. A keskeny utcák, a kicsi abla­kok, az utcára néző lakásajtá, fás- kamra, budi, ól mind-mind olyan ér- sést kelt ma. mintha valamikor a bá­nyásztál saját szűk kb világát, magán­életét te sajnálták volna, szinte bele­néztek a tányérjába. „Mintha?" így te volt Most sokon megnyújtották — ki­csit az utca felé — o régi épületeket verandát emeltek, széles ablaküveggel fedték, lépcső te van. élénk színnel mázoltak-festettek, de hiába, e rosse- bes kolómás világra — mintegy fém­jelezve annak szégyenteljes, ember­telen voltát — a nyílt szennyvíz-árok még mindig emlékeztet Nem is csak Itt. emlékszem, jártam Dorogon, Tata­bányán, mindenütt a házak előtt öm­lött el a szennyvíz, egy félarasznyi ce­mentezett árokban. Itt te, legalábbis • régi utcákban. Megyek a kedves König Jani bácsi­hoz, fejéhez kap: _ Ajaj! Mi-minden kellene Vasas­nak! Hova tetted a tervezetet? — kér­dezi a mamától. — Azt mondtad, ne nyúljak az ira­taidhoz, tessék, most keresd meg ... Szép, fényes fedőlappal ellátott nyomtatott füzet, Pécs város fejlesztési terve — ez a címe. — Látod? Még Danitz-pusztát is be­rajzolták, de Vasasnak még a neve sincs feltüntetve. Rajta sem vagyunk a térképen ... • Ez bizony a peremváros legisleg- pereme. Jön egy fiatal férfi, a tanács­tagot keresi, kérdezi Kánig Jánost, le­hetne-e feliratkozni garázsügyben, le­het hát, vannak már jelentkezők, az­tán majd elválik, mennyibe kerül, mik a költségek meg a „kaláka-munka”, Vasason van vagy 250 személykocsi, jórészük szabad ég alatt. Én meg to­vább tűnődöm a peremvárosok sor- sán-életén, ami soha sem azonos a belvárosiakéval, új lakótelepek népé­vel még úgy sem. Mindig és minden­ből kevesebb jut el a város szélére. Majdnem azt mondanám: ez termé­szetes is. Mert a peremváros — pél­dául — soha nem tündököl fényes kirakatsorokkal, szaközietekkel — ahol Á-tól Z-ig minden meglelhető, nem kap széles nyomtávú műutat, vagy ép­pen tagozatos iskolákat és ... ... Illetve nem is olyan lehetetlen. Hiszen éppen e sorok írásakor hallom, hogy Meszesen a kisiskolások rövide­sen, (vagy már most?) angolt tanul­nak, pedig hát... Meszes is perem­város, vagy inkább csők volt Mindegy, maradjunk csak a mai gondoknál, amelyeknek eloszlatásához reálisabb lehetőségek vannak. — Ezen a vidéken nagyon rossz a víz, kivéve a Hársas-telepi kutat, an­nak a vize iható, de például Vasas ll.-n lévő kút vize eléggé szennyezett, ezért klórozzák. Hiszen ha ónnak ide­jén lett volna pénzűnk, amikor Hűdig megépült a vezeték...! Furcsán hangzik, de Hűden vosasi „vizet” iszik a jónép. Vasas L kútjánál kezdődik a vezeték és fut Hűdre, de például Vasas-külteleken lakóknak eb­ből semmi hasznuk, pedig előttük megy el o hálózat A kendergyámak volt pénze, vizet teremtettek belőle. — Es mi von a melegvíz forrással? — A komlóiak találtok lent Vasas L-nél melegforróst azt hiszem ezer méter mélységben — mondja Jani bá­csi — Nem mondom, lelkesedett a lakosság, valamit lehetne kezdeni a forrással, strandot építeni példáuL De hát én azt mondom, sok más egyebet kell nekünk először megcsinálni, nem • drága strandot — Vasason majdnem hét és fSI ezer ember éL igazán elkelne egy fürdő- medenoe. Baranyában sok olyan köz­ség van, ahol fele ennyi sincs a la­kosság száma, mégis von strandjuk — próbálok ellenkezni — Leheti Egy szóval sem átütöm, hogy nem lenne jó nekünk is. de ha nincs erre pénzl Mit tehetünk?) Nem hogy szennyvíz csatornánk nincs —, ami pedig igazán fontosabb —, ha­nem a szemétszállítás sincs megoldva. Pedig kértük, hogy a „kukás-autó" látogassa meg Vasast Is, sokan vásá­rolnánk szabvány-edényeket de nem «»egy a dolog. A szemét ott áll az utcákon rossz vödrökben, lavórokban, a szél hordja-viszi, mire kiér a nyitott szállítókocsi Ez még hagyjón, de a patak-mentén lakók a vízbe öntik a hulladékot pedig ott a tiltó tábla te. Jani bácsi fogja a nylon-szatyrot délben hoznak friss kenyeret az ABC- be, fölsétálunk, még nincs itt a kocsi, csak a húsos-autó, arról rakódnak, ad­dig menjünk be a presszóba, kávéra. — Biztos, megint on ka női húst hoz­tak — jegyzi meg, nem kevés iróniá- vat — Milyent? — Ankarait! Az a fogyás, randa marhahús, omi ha fölenged, majdnem elfolyik az asztalról. Ezt hívják a gró- nerek ankarai marhának. Nagyon szép szőke asszonyka, na­gyon já kávét főz nekünk, közben megérkezik Hermann Vili is. a déli duplájáért. — Van-e étterme Vasasnak? — Nincs — mondják konok tömör­séggel. — Hogyhogy nincs, ekkora telepü­lésnek? A híres bányavidéknek? — Fönt van az aknánál, de az, üzemi étkezde. És a vosasi termelő­szövetkezetnek is von égy vendéglője Vasas l.-en, nem is vendéglő, mert nincs melegkonyhája. Tulajdonképpen semmi nincs ott. Abban az épületben van a kocsma, a pártszervezet irodája, a kultúrterem, minden egy helyen — mondja Hermann Vili, oki egyébként a kultúrterem vezetője is. ő foglalko­zik a fiatalokkal, hétfőn klubest — a városi KISZ bizottságtól kapott mag­nót pergetik, filmvetítés is van, sak­kozni is lehet. Csütörtökön általában gyűlések-rendezvények napja van, pén­teken a nyugdíjasok jönnek össze, ul­tiznak, máriáznak, szóval valahogy igy. — Eddig még hétvégén volt zene­kar, a fiatalok táncoltak, de most megszűnt ez is, mert a téesz nem tudja a zenészeket fizetni, pedig a kocsmát ők üzemelik. Alig van havi 80 ezer forint forgalmuk, nem mennek semmi­re, de most úgy tudjuk, a Pécsi ÁFÉSZ átveszi. Jobb is lesz, berendezik a konyhát, éttermet csinálnak. Már a sok nyugdíjas miatt is szükség van . erre, legalább olcsón hazavihetik az ebédet A presszó —, ahol ülünk — eléggé kopott, siralmas, valahogy olyan vi­gasztalanul „szürke”. Mindafféle „kül­városi” szórakozóhely. A szomszédban van az italbolt — nem néztem be —, de hallom, valaki éktelenül ordítja a nagy-büdös-ma gyár-nótát, hogyaszon- gya: „Mint egy szerelmi könnyes val­lomás — (még harsogóbban). De csak csendesen, ne hallja senki más ...!" Rendben van. Nem hallottunk semmit Új asztaltársunk: Félix bácsi. Sovány, inas férfi. Közel hetven esztendős. És úgy megszorítja a kezem — igaz, vá­ratlanul ért —, hogy az arcom bele- fehéredik. Ezért jegyeztem meg élet­korát. Aztán a fülembe súgja, mig a többiek széket kerítenek neki: — Birkózó is voltam. — ... Félix, te minden voltál: bir­kózó, kocsmóros, vájár és most nyug­díjas bányász — mondják neki. — Idefigyeljen! — fordul hozzám. — Való igaz, hogy felszabadulás után itt Vasason kocsmóros voltam. Jani, emlékezhetsz rá, hogy negyvennyolc­ban lehoztam ide a 24 tagú Rajkó- zenekart! így volt? — Igy. Olyan juniólisokat tartottunk, hogy az öregek még most is emle­getik. Csak ez a Félix odaadta volna a vendégnek még a gatyáját is. Ilyen kocsmárast a világ még nem látott... — Ez az! — szál közbe. —Emlék­szel Jani, még akkor az aknán voltál vezető ember, egyszer odaálltam eléd, azt mondtam: „König elvtárs, engem váltsál le a kocsmai posztról!” A fele­ségem mindig rimánkodott, hogy sem­mire sem megyünk, ha ingyen isznak a haverok. Megmondtam neki: „mezí­telenül jöttünk a világra, mezítelenül is temetnek el bennünket, hát akkor minek gyűjtögessek más bőrén?" Nem akartam hűmi, de valóban úgy volt, hogy Félix bácsi tulajdonképpen akkor te bányász volt, mindennap ment le „slchtre”, váltáskor, hazafelé a haverokat behívta, beállt a csap mögé. Igyatok. Persze, hogy nem gaz­dagodott meg. Inkább leváltotta ma­gát — En még az ellen fórra dal mat is „levezettem" a borospincémben ... Féfixnek volt még bora, hívta le a kommunistákat a pincébe, ez Jő rej­tőző hely, „valahogy átvészeljük eze­ket a napokat" — mondta nekik. De lejött néhány nagyhangú te — éppen­séggel nem ellerrforTadalmárok, csak nagyszájúak — azokat a másik sarok­ba ültette. Igyatok, a torkotok szent­ségit ami csak belétekfér, csak aztán kuss, Rt duma, hőzöngés nincs 1 — Ilyen ember voltam én kérem — fejezi be Félix. Szavahihető emberek tanúsítják, hogy valóban ez történt Nézzük az árát Jől elszaladt az idő, «sár sötétedik. Jani bácsi riadtan néz rá a nylon-hálóra, persze a kenyér...! Délben kellett volna ebédre. Na de hát ha egyszer olyan jól elbeszélget­tünk! Nem hajtott bennünket senkt A nyolcadik résszel véget ért műit vasárnap Homérosz hőskölteményének tévéfilm-változata. Szívesen néztük, azt hiszem, nagyon sokan, két hónapon keresztül, s kár, hogy el kellett bú­csúznunk tőle. Szép volt ez a film, majdnem olyan szép, mint a hősköltemény, pontosab­ban olyan szép, mint amit az Odüsz- szeiából képekbe lehet fogalmazni. Vagy talán egyezzünk meg abban, hogy olyan szép volt, mint Pénelopé, és majdnem olyan hű is. Az Odüsszeia teljességét, világának végtelen gazdagságát persze remény­telen vállalkozás más műfajban s kü­lönösen más művészeti ágban egyen­értékűen megragadni. Ez most sem sikerülhetett. A teljesség igényét azon­ban a világirodalom összes klasszi­kusánál fel kell adnunk. A különböző adaptációkat a teljességnél jóval sze­rényebb igénnyel szoktuk bírálni, és legtöbbször még így sem tudtunk kü­lönösebben lelkesedni. Az Odüsszeia esetében annak lehet örülni, hogy amit a hősköltemény hu­szonnégy énekéből o nyolc részben meg lehetett ragadni, az tiszta és szép Szerencsés alkatú mű ez a Fidelia, Beethoven egyetlen színpadi alkotása. Igaz, nehezen született meg: többszöri felújítás, átdolgozás után tért rá világ­sikerű pályaívére, melynek fénye mit sem halványult immár több, mint más­fél évszázada. Mindig időszerű alap­eszméje: a szabadság, az elnyomott igazság diadala, a beethoveni poézis megszólaltatásában örökbecsű általá­nos emberi értékünk. S mint ilyen, be­mutatása hálás feladat lehet a világ valamennyi operaszínpadán. Zenei és eszmei-tartalmi értékein túl igen vonzó maga a cselekménye is. A fortélyra kész, bátor asszonyi hűség és halált megvető küzdeni tudás cpoteózisa ez, már a romantika stílusjegyeivel, de még túlzásai, szélsőségei nélkül. Ezért különösen vonzó, hálás feladat a Fidelio színpadraállítása bárhol, bár­mikor. Persze, ha a vállalkozás jó­akaratával a zenei megjelenítés erői a kellő, a megfelelő ének-hanganyag is rendelkezésre áll. Elfogultság lenne azt állítani, hogy Pécsi Nemzeti Szín­háznál ez általában nincs, vagy csak részben volna meg, hisz' korábban ezen a színpadon nehezebb feladato­kat is eredményesen oldottak meg. Ez az előadás —, amelyet a decem­ber 7-L csütörtöki szereposztásban lát­tam — erúttal mégis csupán részered­ményekre utalt; a zenei élmény nagy- szerűségét csak bizonyos pontokon, a zenei dramaturgia bizonyos helyzetei­ben, vagy éppen nyomokban, egy-egy szólam, egy-egy kiemelkedő zenekari frázis vagy részlet szépségeiben tudta fölkelteni bennünk. Essünk túl a nehezén. Ennek az elő­adásnak pillanatai és néha percei vol­tak, jobbára a címszereplő színpadi jelenlétéhez, funkciójához kötődve. (Például I. felvonásbeli áriája, vagy a sziklabörtönbeli terzett, majd négyes.) Breitner Tamás határozott, biztoskezű dirigensnek bizonyult Tempóvételei, egyáltalán a kialakult, a meglevő kon­taktus az énekesekkel, a zenekar di­namikai egyensúlya elmélyült zenei felkészítésről tanúskodik. Nem rajtuk múlt, hogy a szereplők nagyobb részé­nél dinamikai és artikulációs problé­mák miatt a szöveget csak ritkán ért­hettük jól. A zenekari hangerősség visszafogása ugyanis nem használt képi fogalmazásban pergett előttünk. Valami bölcs mértékletesség jellemez­te ezt a filmet. Nem kapaszkodott bele görcsösen a szövegbe, sőt általában kevés volt a szöveg. Amit csak lehe­tett, képben fogalmazott meg. Ami a hőskölteményben cselekmény, az szin­te hiánytalanul benne volt. A szerke­zet is lényegében az eredetit követte, egy-egy filmrészlet nagyjából három éneket fogott egybe. A kisebb epizó­dok és a visszaemlékezések nagy ré­sze elmaradt, ezzel Odüsszeusz alap- története még inkább a középpontba került. Tetszett, hogy a film nem törekedett görcsösen archaizálni, nem ragaszko­dott az eredeti görög élet teljes illú­ziójához. A táj mindvégig, helyesen, fontos szerepet kapott, az alakok azonban Inkább a mű Időtlenségét, örökérvényűségét hangsúlyozták. Nem erőszakosan modernizálva és aktua­lizálva, de mértéktartó szerénységgel éreztették a film alkotói, hogy: rólunk van szó, Odüsszeusz sorsa az ember sorsa, nekünk is szóló üzenettel. Leginkább az tetszett végül is, hogy a film a mű emberiességét, humánw­volna a produkció egészének. (És több énekesnek se.) A zenekarban néhány fúvóshiba jelentkezett észrevehetően. (Például a nyitány belépő kürtszóla­mának hamis intonációját nehéz lett volna nem észlelni.) önálló részeiben, így a II. felvonás és a befejező rész előjátékában viszont nagyon szép ki­egyenlített hangzással csendült játé­kuk. Hiányzott ugyanez a kiegyenlí­tettség a színpadraállításban. A ren­dező érezhetően az egyszerűség össz­hangjára törekedett, így ^azonban a vánszorgó ritmusú, teljesen lemerevi- tett első felvonást egy lényegéből adó­dóan jóval mozgalmasabb, élénkebb, dinamikusabb második rész követte. Ez még nem volna baj. Hiszen Beetho­ven remeke pódiumon, „frakkos ope­raként” is lehet élmény. Itt viszont szereplői egy-két kivétellel nem tudták ótforrósítani ezt a zenei drámát. Sem hanganyaggal, sem belső átéléssel, a szituációk feszült légkörének megte­remtésével. Vagyis zeneileg megoldott, ám mégis szürke, hideg ez o pécsi Fidelio. Nem él eléggé. Két kivétellel. Szabadíts Judit (Fi­delio) és Berczeli Tibor egészében is ki tudott emelkedni a középszerűség­ből. Szabadíts kivételes szépségű drá­mai szopránja szinte valamennyi hely­zetben magas színvonalon képes azo­nosulni feladatával. Pianóiban is meg­kapó fényekkel, és mindig hajléko­nyon, fegyelmezetten, őszintén. Ber­czeli börtönparancsnoka színészileg is elhitető erejű. Molnár Miklós Rocco szerepében és Ágoston Edit (Marcel- Hna) csak pillanatokra, például egy- egy szépen felíveiő crescendóban csil­lantja meg azt, ami benne van. Juhász Pál (Florestan) igényesen megteremti a figurát, de ő is csak olykor, rövid időre nyújt zeneileg is megkapó él­ményt. (Például a börtön-kettősben.) Emiatt produkciója egyenetlen. Hosszú ideig úgy tűnt, csaknem egy kissze- kunddal magasabban énekel, nehogy essen ... A» kórus átütő erőben, érzel­mi azonosulásban maradt adósunk. Vota Emil börtöndíszletei egysze­rűek, szépek. És nagyon tetszett a fényhatások váltakozó dramaturgiai szerepe: együtt élt ez a mű zenei szerkezetéveL W.E. mát emelte ki. A mitológiai appará­tus és az Odüsszeia meseszerű elemei alig kaptak hangsúlyt s természetesen ágyazódtak a realista felfogású alap­anyagba. A magyar szinkron egészében Jől sikerült, talán csak néhány mellék- szereplőnél zavart kissé a túlságosan egyéni beszédmód. Ilyen film eseté­ben, úgy tűnik, a legelőnyösebbek a ' semleges, az átlagtól kevéssé elütő beszédkarakterek. Gyenge volt általá­ban a kórusok szinkronizálása. Ezek rendszerint „kilógtak” a filmbőL Szép volt ez az Odüsszeia, bizo­nyára azok is szívesen nézték, akik ismerik az írott hőskölteményt. Akik pedig még nem olvasták, a film meg­tekintése után talán kedvet kapnak hozzá. Nem fognak csalódni. SZ.E. ASÁRNAPI lEUCKlET Rab Ferenc A leleményes Odüsszeusz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom