Dunántúli Napló, 1972. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
Eredmények, gondok, viták Sybill ,/ Pórt- és tanácsi fórumok, társadalmi szervek az elmúlt években — gonddal és felelősséggel — többször is foglalkoztak a képzőművészet helyzetével. Különösen izgalmas feladatot jelentett a fejlődés eredményeinek és problémáinak, a fiatal művészek helyzetének, pályakezdési nehézségeinek vizsgálata, a szakadatlanul változó, fejlődő közízlés és a művészet sokszor nagyon is ellentmondásos találkozásának tanulmányozása. Az említett társadalompolitikai aktivitás nem egyéni elhatározások eredménye, hanem a X. kongresszus határozatai végrehajtásának szerves része, átgondolt politikai tevékenysége. Az elmúlt években tovább javultak o művészi alkotómunka feltételei, jelentős alkotások születtek, amelyek a megyén kívül is öregbítették képzőművészeink hírnevét. Az alkotóművészek legfőbb jellemzője az a törekvés, hogy műveik korunk valóságát, a szocializmust építő társadalmi közeget tükrözzék, szorosan kötődjenek a nemzeti fejlődés eredményeihez, problémáihoz és a táji, a földrajzi adottságokhoz. A tapasztalatok arra hivatott elemzői abból indulnak ki, hogy a művészeteknek, köztük a képző- és iparművészeinek is, mással nem helyettesíthető szerepe van a társadalmi életben. Ezért nagyon fontos, hogy a társadalompolitikai értékelés a további eredményes fejlődést segítse. De milyen úton-módon? -* A társadalmi megbecsülést bizonyítja egyebek között a sokoldalú mecenatúra, az alkotómunka gazdag feltételeinek biztosítását konkrét megbízatásokig, az egyes alkotások megvásárlásáig. * A megbeszéléseken, a vitákon azonban az is szóbakerült, hogy az eredmények mellett - a fejlődés során — problémák, ellentmondások is keletkeznek, ami természetes. Személy szerint én nem látom ezeket súlyosaknak, mégis meggyőződésem, hogy megoldásuk több figyelmet érdemelne a művészettől is és az illetékes szervektől is. Ismételten felmerül például a képzőművészeti alkotások közérthetőségének problémája. Az elmúlt években a közvélemény is nemegyszer türelmetlenül reagált egy-egy kiállításon bemutatott alkotásokra, a rendezés koncepciójára. A párt nem vállalkozik és nem Is bocsátkozik ízlés- és stílusviták eldöntésére. Bizonyos problémák felvetése azonban szükségessé teszi a formai kérdések érintését, hiszen a tartalom és a forma elszakíthatatlan egységet képez. Gondolom, az a művész bántódna meg leginkább, akinek valamely alkotására azt mondanák — ez egy tartalom nélküli, formai mesterkedés csupán. (Persze, ilyeneket csak ritkán mondanak!) Egy műben a leglényegesebb — úgy gondolom, ezzel minden alkotóművész egyetért — a művészileg megformált tartalmi mondanivaló, amit a művész a világról, a társadalomról elmond és elmondhat. Nem közömbös azonban, hogyan mondja. Az alkotóművésznek is érdeke, hogy közönsége megértse, legalább valamiképpen felfogja és értékelje a művészi közlését, s hogy élő kapcsolatot találjon a természeti, társadalmi jelenségek és a társadalom között Egy emberi közösségben ugyanis hiába beszél, (alkotI) ha a közösség tagjai nyelvét, beszédét nem értik. Márpedig alig akad ma már olyan művész, aki ezt ne igényelné. Megyénkben Is szembetűnő, hogy mind a képző-, mind az iparművészek többsége elvetette a művészi közlés elbeszélő, értelmező hagyomány- rendszerét és a maga szín-, vizuális és formarendszerének kialakításáia törekszik. Nincs ebben semmi különös, hiszen az itt élő képzőművészek sem vonhatják ki magukat a legkülönbözőbb stílusáramlatok hatása alól, nem közömbösíthetik magukat egy széleskörű internacionalista közlésforma kialakításának folyamatától. Évek óta tapasztalható azonban, hogy tehetséges képzőművészek egy részének alkotásaiban dominál a forma, s emiatt mintegy áthatolhatatlan burok zárja el a tartalmat. így teremtődik meg az alkotásoknak az a hosz- szú sora, amelyek nem tölthetik be társadalmi feladatukat, s legfeljebb életrajzi útjelzőként tartják majd ez alkotásokat számon. Maguk az alkotók is vallják, hogy ■ művészekre nagy felelősség hárul o tömegek esztétikai nevelésében. E felelősségtudatnak kell, vagy kellene meghatároznia a művész egész tevékenységét, a téma megválasztásától a művészi forma létrehozásáig. Az alkotói szabadság és a kísérletezés jogának tiszteletben tartása egyáltalán nem zárja ki, sőt megköveteli, hogy a művész nagy felelősséggel, a hatni akarás belső igényével vegyen részt a nevelésben, a művészi ízlés fejlesztésében. Az esztétikai nevelés fontos része a kommunista nevelésnek, amiben nem lehet eltekinteni a tartalom és a forma dialektikus egységétől. Nyilvánvaló, hogy a forma az alkotó ízlésétől, tehetségétől, világnézetétől függően sokféle lehet, de a tartalmat hozzáférhetetlenül elzáró, vagy éppen nélkülöző formai bravúrok művészieden modorságra, formalizmusra vezetnek. Nem lenne jó, ha valaki Is félreértené az előbbi megjegyzést és a naturalizmus igényének megfogalmazását vélné felismerni benne. A realizmus igénye soha sem jelentette és jelenti a külső hasonlóság, a fotog- rafikus pontosság számonkérését. Az sem lenne jó, ha úgy tűnne, — leegyszerűsítem a művészi alkotás eszmei és művészi értékét a közérthetőségre. Mégis, - tartósan mellőzheti-e az igazi művész az olyan kapcsolatot, amelyben ő az esztétikai tükrözés sajátos nyelvén viszonylag nagyobb tömeghez szól? Nem hiszem. Aki 'elhivatott az alkotásra, azt egy belső kényszer afelé hajtja, hogy megértesse magát, másrészt felfogja, feldolgozza a széles tömegek érzelmi és értelmi viszonyát az általa művészi alkotásban kifejezett társadalmi-emberi igazságokhoz. Meggyőződésem, hogy minden művész szeretne „nagy” lenni saját művészeti ágában. Ez természetes művészi, emberi törekvés. A „naggyá” válásnak azonban hosszú az útja és sok ezen az úton a buktató. A divatos áramlatok konjunkturális idején lehet valaki felkapott, de nem biztos, hogy maradandót alkot. Azt meg egyenesen szomorú jelenségnek tartom, ha valaki egy-egy letűnő divat utolsókat gyűrűző hullámaira okar mindenáron felkapaszkodni. Talán furcsa, hogy Kodály példáját említem itt, de ő úgy alkotott igazán nagy, modern zenét, hogy a nép által nyújtott gazdag kincseket használta fel, s amit alkotott, azzal népünk kultúrája sokszorta gazdagabb lett. Egy országot tanított meg énekelni, érteni és szeretni a zenét. * A művészi alkotás hallatlanul ösz- szetett, amelyben a való világ valamely jelensége egy alkotóművész munkáján keresztül tükröződik, magában hordva az alkotó tehetségét, világnézetét, emberi és társadalmi viszonyait, politikai felfogását, — összegezve teljes szubjektumát. Mindez együtt jár az alkotói módszerek sokféleségével. Ugyanilyen bonyolult feladat az alkotások megközelítése, elfogadása is. Vannak, akik ránézésre kimondják, — ez szép, nem szép, érdekes, nem érdekes, különös, nem különös — de nem keresik a tartalmi lényeget, s a felszínről alkotott vélemény értékítéletté válik, következményeképpen művészi rangot kaphat a giccs, vagy értéktelennek minősülhet az értékes alkotás. Igaz, hogy a közízlés alakulása nem követte a társadalmi fejlődés ütemét, s a régi ízlésnormák természetesen nehezen változnak. Ez azonban nem meglepő a társadalmi jelenségek sorában, hanem szinte törvényszerű, mert a formák gyorsabban és köny- nyebben változnak, mint a tudat maga, s a kialakult, megkövesedett iz- lésformók. Kulturális forradalmunk nagy eredménye, hogy az elmúlt évtizedekben megismertette a tömegekkel a művészetek hazai és külföldi klasszikusait. Ez a folyamatos fejlődés elengedhetetlen követelménye, de ugyanakkor míg az egyik oldalon emeljük a művészi ízlés színvonalát, más oldalról viszont a tömegekben óhatatlanul konzerváljuk is a XIX. század művészeti látásmódját. Nem is beszélve arról, hogy a konzerválódást elősegítette az a dogmatikus művészetszemlélet is, amely elzárta a széles tömegeket a XX. századi izmusokra is épülő szocialista (és polgári!) művészeti értékeitől. A művészet és a vizuális nevelés kérdéseivel, az ízlésnevelés problémáival mindmáig keveset foglalkozunk. Azon kívül, amit az iskolákban kell tenni, nehéz is megtalálni, kikísérletezni a legjobb módszereket. Ügy gondolom, hogy a feladat összetettsége mellett is elsősorban közművelődési tennivalóról van szó, amiben a múzeumokra, a TIT-re, a sajtóra és a rádióra hárul a legnagyobb feladat. Példát is lehet meríteni a televízió (Tv-Galériája című ) adásaiból. * Pillanatnyilag mind a képzőművészetre, mind a közvéleményre elégtelen hatása van a művészet-propagandának. Akár az írásos, akár az előadásos, vagy a kiállításos propagandát nézem, a képzőművészet és a közízlés orientálásának nem alakultak ki a megfelelő feltételei. Alig olvashatunk gyorsan reagáló, jó, értékelő kritikai elemzést. A legtöbb írás bátortalan körüljárása a jelenségnek, a közéleti felelősséget az értékelésben elnyomja az indokolatlan óvatosság, mert a kritikus senkit sem akdr „megbántani”. így a megjelent írásokra inkább a dokumentálás a jellemző. Nem hiszem, hogy valakinek Is hasznára vannak ezek az írások, sem az alkotóművésznek, sem az olvasónak nem adnak semmit. Az Igény — marxista műveltségű és elkötelezettségű kritikusi gárda — pillanatnyilag soknak tűnhet. Véleményem szerint mégis már ma tenni kell annak érdekében, hogy kialakuljon. A kiállításokon engem, mint látogatót először a katalógus igazít el, ha ugyan eligazít. Ügy vélem, ezek a katalógusok és útmutatók most nem töltik be ezt a funkciót. Nem adnak többet, mint egy rövid életrajzi ismertetést, a kiállításon látható néhány mű reprodukcióját, s valamit bizonyítandó a művész eddigi kiállításainak kronológiai felsorolását. Egy szakmai közönség előtt ez fontos is, jó is, de a művész—közönség találkozásához mindenképpen elégtelen. A vizuális látás mostani színvonalán „útikalauzt” kellene adni, pontosabban megmondani, mit adott nekünk az alkotó, bemutatni a művészi életút egy adott szakaszát, elhelyezni a művészt a hazai, ha lehet a nemzetközi esztétikai értékrendszerben. Még következetesebb elemző-értékelő Információs anyagot kellene adni a sajtónak és a helyi rádiónak. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak, népművelési Intézményeknek - kiállításokhoz kötött több ismeret- terjesztő előadást kellene szervezni, mindenekelőtt a közízlés fejlesztésének érdekében. A kiállító, a rendező mindig valamilyen közvetítő szerepet vállal, az alkotóművész és a művészetkedvelő közönség között. Részvétele nem lehet passzív, tevékenységével két irányban is kell hatnia, — a művészre és a kiállítás látogatóira. Nyilvánvaló, hogy a nagyközönségnek szánt kiállítások nem nélkülözhetik a didaktikai célokat, a művészeti ismeretterjesztés mostaninál jobb módszereit. Egyébként az alkotás folyamata és célja továbbra sem kerül jobb kapcsolatba a tömegek kultúrálódási igényével. A nem megfelelő tömegkapcsolatoknak máris vannak figyelmeztető jelei. A festők egy része elbizonytalanodott, ami kiúttalanság-érzetet, szakmai, művészi megtorpanást vonhat maga után. Jól tükröződik ez egyesek kapkodó útkeresésében, o műhely- és rutinmunkák előtérbe kerülésében. Vannak, akik elfáradtak, másokat a biztosabb anyagi lehetőség a kisebb művészi Igényesség útjára vezet. * A művészetpértolás nem „hobby". Éppen úgy társadalompolitikai igényből fakad, mint maga a művészet. A művészet, — a képzőművészet is — nélkülözhetetlen részévé vált az emberi életnek, amely inspirálja, motiválja tevékenységünket, hiszen a való világ megismerésének specifikus módja, amelyben az ember „a szépség törvényei szerint” (Marx) alkot. Szocializmust építő társadalmi rendszerünkben folyamatosan megszűnnek azok az ellentmondások, amelyek még megvannak és korlátokat állítanak a művészet és a tömegek közé. Ezeknek az ellentmondásoknak a feloldását kívánják elősegíteni a pártós az állami szervek támogatásukkal, ezt akarja alkotóművészeink többsége is. Csorba Tivadar Ogy látszik, mégsincs baj a klasz- szikus nagyoperettel. Persze csak akkor, ha olyan „tudós muzsikusok" a szerzők, mint Kálmán Imre, Szirmai Albert vagy Jacobi Viktor. Ök azok akik attól a Koessler János professzortól sajátították el a zeneszerzést, akinek növendékei között (ezt úgy érzem minden alkalommal le kell írnil) nem kisebb ígéretek sorakoznak, mint az az ifjú, akiben már a Psalmus Hungarl- cus, a Háry János ígérete szunnyadt, vagy egy másik „lámpaláztól plruló- sápadó diák", aki majd a Csongor és Tündét, a csodálatos Divertimento-so- rozatot veti kottapapírra .... A Sybill tehát kitűnő környezetben születik, és bemutatóján, 1914-ben a Király Színházban méltán arat elsöprő erejű sikert, olyan nagyszerű színészekkel a főszerepekben, mint Király Ernő, Latabór Árpád, Rátkay Márton, Lábass Juci és a címszereplő Fedák Sári. Az operett most, közel 60 esztendő múltán Is frissnek, elevennek, vonzónak hat, amiben persze része van Gáspár Margit szerencsés kézzel végzett portalanításának. Ez azonban végre nem az operett persziflázsát hozza, hanem nagyon is komolyan veszi mindazt, amit egykor a két lib- rettistä: Martos Ferenc és Bródy Miksa leírt. A librettóról Bródy annakidején azt mondta, hogy „majdnem szabályos vígjáték kerekedett ki, amely talán muzsika nélkül Is eljátszhatá volna... Természetesen ők is belátták: Jacob! kitűnő zenéje a librettónak ezerszínűséget és ragyogást adott, elmélyítette, kiszélesítette és egyben értékesebb fajsúllyal látta el.” /Ez az „értékesebb fajsúly” jellemezte a Sybill pécsi előadását is. Hevesi András és Károly Róbert érdeme ez elsősorban, akiknek dirigensi pálcája nyomán Jacobi dallamai (más operettjeiből átvett melódiákkal gazdagítva) példamutató zenei Igényességgel áradnak. Ez a kitűnően muzsikáló zenekaron és a jól mozgó, színészi feladatokat Is teljesítő kóruson Is rne#^ látszik. Fényes Márta folytatja az múlt évadban megkezdett és Jól be* vált utat, mely azt bizonyítja, hogy átgondolt rendezői munkával lehet kultúráltan, visszafogottabb hangsúlyokkal, ugyanakkor nagyon szórakoztatóan, látványos és korszerű eszközökkel operettet játszani. A premiert azért Is nagy várakozás előzte meg, mert három új művész bemutatkozására került sor. A címszereplő Blaha Márta kitűnő énekesnő, érződik hangján, hogy operai szerepeken csiszolódott Ilyen kellemessé, a magas regiszterekben le könnyeddé, tisztává. Emellett színészi Játéka, mozgása, tánca Is nagy rutinról vall. Kozma Pál Petrov testőrtiszt szerepében mutatkozott be. A fiatal tenorista nincs híján a bonvl- váni szerepkör kellékeinek: megjelenése rokonszenves, hangja kellemes. Biztató ígéret volt alakítása. A harmadik szereplő, Takács Gyula kellemes meglepetést keltett. Ragyogó táncoskomikus, Jó színészi készséggel,, tánctudással és ami fontos - énekelni is tudl A társulat régi tagjai közül Cseh Mária dekoratív megjelenésével, kulturált énekhangjával és játékával igéző nagyhercegnő volt O éppúgy, mint Mester István a nagyherceg szerepével kikerült korábbi „skatulyája" béklyóiból. Felszabadultan, önmagukra találva sikerült színessé és valóban emberivé tenniök színpadi alakításukat. Vári Éva, Bá- zsa Éva, Faludy László és Kutas Béla a régi operetthagyományok nemes felelevenítésével, humorral és ragyogó tánckészséggel vált részesévé a Sybill sikerének. A nagyoperett korszerű előadásához járultak hozzá Pintye Gusztáv díszletei, Greguss Ildikó jelmezei, Majoros István táncai és Léka László maszkjai. Mindezek együttvéve tették emlékezetesen szép színházi estévé a Sybill előadását. Dr. Nádor Tamás Káldi János: II Őszi orgona Szaladt a hír utolérhetetlen gyorsasággal. Szaladt, mert mindenkinek tudnia kell, hogy tegnap — október elején! — egy Zrínyi utcai kertben kinyílt az orgona. Eddig csak hallgatózott ez a szerény-ruházatú, zöldfelhöjű, kis bokor. Alig tudott róla a gazda, s a kert sok-sok virág-holdja és növény-szökökútja. Ingó-rezgő ágain néha egy rigó énekelt, levelei közt álomi-hangú szél szavalt Ennek a bokornak nem kellett a május. Arra várt, fusson tova a nyár, s 6 majd ősszel, igen, ősszel gyújtja föl magát. Várta az aranyleveles öszidőt, amikor fölsüthet lilán a csupacsont, fakuló világban. S íme, most sohase látott pompával szikrázik az októberi délelöttben. Csinálja a maga csodáját. Méghozzá oly elszántsággal, hogy melegedni lehet lángjainál. VASÁRNAPI MELLÉKLET
