Dunántúli Napló, 1972. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
\ A Pécsi Nemzeti Színház új tagja: Blaha Márta Szerencsés színészalkat: megjelenésében, arcában van valami örökkislányos. Mégsem épít pusztán erre, mert azt mondja: — A mai modem színházban rendező és színész egyaránt a sokoldalúságra törekszik, mert ma minden szerep többet igényel. Nem elég Ha egy primadonna szép, látványosan megjelenik, énekel, aztán kimegy, hanem jó színésznek is kell lennie, megfelelő tánc- és mozgáskultúrával. Ezért volt számomra jó iskola a Déryné Színház, hiszen ott valamennyi műfajban játszottam. Blaha Márta hosszabb ideig volt az Állami Dérypé Színház, s kisebb ideig a Miskolci Nemzeti Színház tagja. Szerepelt a Fagyosszentek című filmben, sokat rádiózott, a színpadon pedig valóban minden műfajban kipróbálhatta erejét. A klasz- szikus görög tragédiát Szofoklész: Antigonéjának egyik alakja, Isméné jelentette Blaha Márta számára, Nicolai: A vindsori víg nők című operájában Fordnét énekelte, Donizetti: Don Pasquale-jában Norinát. Miskolcon övé volt a Kaktusz virága címszerepe. — Milyen szerepet játszik mégis a legszívesebben? — Olyat, amely zeneileg és színésziéig is hallatlanul igényes. Azt se bánom, ha hallatlanul meg kell küzdeni érte. Állítom, az a színész lehet egyszer igazi művész, aki minden műfajban otthonos. Tudom, hogy nem vagyok tragika, de Isméné alakítása fejlesztette szöveg- és versmondásomat, egyáltalán a beszédkultúrámat. A Kaktusz virága sem az én hangi karakterem, ezért iszonyatosan megküzdöttem, amíg jó kritikát kaptam. Nem szeretem a naiva szerepkört, bár abban is lehet színészi lehetőséget, életízt keresni, de színészi és énekesi képességeim kibontakozására, úgy érzem, ebben nincs lehetőségem. Mégis sokat játszottam. Aztán a vígoperók, amelyek zeneileg hallatlanul igényesek, állandó korrepetálást igényeltek, s mi a Déryné Színházban viszonylag sok prózával vegyítve játszottuk, megmaradt bennük a színészi szövegmondás és a szerepformálás lehetősége is. Végül is mindent szeretek, ami zeneileg és színészileg nagyon igényes. Pécsett jól érzi magát, már az első napokban mindent megkapott, amit elvárt a színházi közéletben jóhírű Pécsi Nemzeti Színháztól. Sőt, ígéretet, hogy vígoperában is énekelhet. Most azonban Fényes Márta rendezői irányításával a Sybill címszerepére készül: — Bár Fényes Márta is láthatólag a modernségre törekszik, én is szeretném hangsúlyozni, hogy látok ebben a szerepben színészi lehetőséget, csak ki kell belőle hámozni az életszerű helyzeteket. » Móricz Zsigmond pécsi ébresztése Á Petőfi-k utatás jelentős eredménye Győrött „Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el, és egyszerre bombák robbantak. Ijedten futottam obiakhoz: körül égtek a lámpák, -most oltogat- ták ... Az égen tűzcsóvák és zúgó repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött. Mire a félelmes muzsika elhangzott, 1942. szeptember 4-én, hajnali háromkor meghalt Móricz Zsigmond. " E sorokkal végzi az Apám regényét a nagy író leánya, Móricz Virág. Az utolsó napokat méltató Ruffy Péter* sorokhoz még hozzáfűzte: „Meghalt az a férfi, aki elmondta, s az irodalom égi magasságába emelte egy nemzet s egy ország kétségbeejtő, romlandó életét." Hatvanhárom éves volt, amikor véget értek írói tervei. Amit addig leírt, érezni rajtuk az élet meleg lüktetését. A nagy port felvert ökörítói tűzvésztől a hódmezővásárhelyi tanyainternátusig beláthatatlan utakat járt be. Jelszava volt: gyalogolni jó. Szinte az egész országot beutazta. Szülőföldje volt a Tiszántúl, hazája az Alföld, abból is a Kunságot szerette legjobban. Sokszor utazott Erdélybe, a Tündérkert gyönyörű kaptatóira, a Felvidék álomba süppedt bányavároskái közé. Ha a Dunántúlra leutázott a hétkrajcáros esécsei diák, elsősorban Pécset és Baranyát kereste fel. Különösen az 1938 —39-es években sokat járt Pécsett és Baranyában. Városunkban felfedezi az újfajta téglaégetési módot: a földmasszába csak szénport kell keverni és ekként kiégetni. „A Sándor-féle téglaégetéssel meg lehet menteni a magyar népet” Pécsi látogatásairól már régebben Tüskés Tibor és Pusztai József emlékezett meg. Hogy halála 30. évfordulóján mégis őt idézem, fiatalkori élményem, késztet erre. 1938 kemény telén Móricz Zsigmond több hetet töltött Pécsett és Baranyában. Január 28-án résztvett a szabadlíceum irodalmi előadásán, másnap a református egyház nagytermében beszámolt baranyai látogatásai, tapasztalatairól. A Nádorban lakott, s onnan látogatott el a mai jogi kar épületébe is, amelynek egyik könyvtárhelyiségében (a mai dékáni hivatalban) volt elhelyezve az Országos Szociográfiai Intézet Baranya megyei adattára. Mint kari könyvtárosnak nekem volt feladatom a Móricz Zsigmond által kért adatok kiadása. Csendben, szinte észrevétlenül jegyzetelt. A baranyai falvak népére, főleg az Ormánságra vonatkozó adatok érdekelték. Ezeket jegyez- gette ki nagy gonddal, alapossággal az adattár cédulagyűjteményéből. Amikor pár nap múltával befejezte kutató munkáját, csekély fáradozásomért A boldog ember című regényét ajándékozta oda, első lapján ezzel az auto- grafálással: Móricz Pécs, 1938. II. 11. A lejegyzett statisztikai és történeti edatok egy részét rövidesen viszontláttam Móricznak a Mecsekaljáról és Kákicsról írt riportjaiban. E cikkekben kevés a szociográfiai adatközlés, mert — ahogy ő írja — „a szívemen íródtak fel a nép életének mély rezdülései .. . Kodály mondja, hogy nemcsak műveletlenség van a falun, hanem a lélek leggyöngédebb virágait is meg lehet találni, (gy van.” Móricz Zsigmond — Ady szavaival élve — hajdani, eltévedt utas volt, aki merészen vágott neki az új hinárú útnak, amelyen járva keserűen tapasztalta, hogy „nincsen fény, nincs lámpa- láng és hírük sincsen a faluknak”. A hétköznapok sűrűjében örömmel jegyezte fel a kisemberek panaszait. „Az Ormányság kincse a gyermek” című riportsorozatában szomorúan veti fel a kérdést: „Miért nincsen annyi gyerek, omennyinek kellene lenni?” Pedig a gyermek nemcsak áldás, a boldogság tiszta örömének forrása, hanem az emberekben felszítja a tüzet, munka-t kedvet ad, vidám emberi életérzést. Szíve-lelke örömmel telítődik, amikor az Ormányság után a gyerekekkel zsúfolt mecsekalji iskolát látogatja meg. „Virágoskertben" című riportjában leszűri a következtetést: „A gyerek-kérdést nem lehet elválasztani a gazdasági kérdéstől. Mihelyt a gazdaság fölvirágzik, ott szükség van gyerekre. De ahol tengődik, ott minek a gyerek?” 1938 februárjában színes képet fest a pécsi vásárról, a „tetűpiac”-ról. Amikor azonban sétaközben kákicsi asszonyokkal találkozik, gondolatai ismét » visszaszállnak az egyke súlyos problémáira. Hitte, hogy a magyar nép lelke alszik, de a hosszú ólom után felébred, és a .népnek végre is szabad lesz „odaütni”. Bízott a magyar nép fiaiban, Baranya népében is. Jövőbe sugárzó optimizmussal hirdette: „Az Ormányság a magyarságnak legősibb és legkülönb népe volt, annak is kell maradnia." (A kákicsi utca, 1938 február.) Dr. Tóth István A magyar sajtó- és a magyar irodalomtörténet számára egyaránt jelentős kutatómunkát fejezett be Pernesz Gyula, a Győr-Sopron megyei Könyvtár igazgatója. A munka lényegében az első vidéki magyar nyelvű napilap és Petőfi Sándor kapcsolatáról szól. A szabadságharc előtt erősen német ajkú Győr városában Vaterland címmel német nyelvű újság jelent meg egészen 1847 január másodikéig, amikor is Hazánk címmel kiadták az első magyar nyelvű vidéki újságot. A lap 1848. augusztus 10-ig élt, s összesen 248 száma hagyta el a nyomdát. Állandó munkatársa, — ahogy az újság szerkesztője: dr. Kovács Pál mondta: „derék dolgozó társa” — volt Petőfi Sándor. Pernesz Gyula ezt a kapcsolatot dolgozta fel, részben már megjelent tanulmányok alapján, részben pedig — helyenként vitázva a régi megállapításokkal — új anyaggal is gazdagítja a korábbi kutatásokat. Dr. Kovács Pál, a Hazánk megalapítója orvos volt, oki 1838-ban telepedett le Győrben. Munkássága — állapítja meg Pernesz Gyula — példamutató minden kor haladó embere számára. Nevét megtalálni az 1838- ban alakult Győri Olvasó Társaság, aztán a könyvtár, s a reformpolitikai kör szorgalmazói között, s nem lehet elválasztani a magyar nyelvű győri színészet megalapításától. Ez. a színészet a maga korában olyan híres volt, hogy a legkitűnőbb művészek Győrből szerződtek Pestre, közöttük volt például a Latabár család is. Kovács Pál tevékenyen résztvett az 1840-es években a Győri Tízek Társaságában. Erről 1846- ban a fővárosi lapok is beszámoltak. Petőfi és Kovács kapcsolata a Hazánk megindulásakor kezdődött. Petőfi, aki 1841-ben pápai diák volt Kovács Pál révén kaphattavmeg az első két arany honoráriumát. Czuczor Gergely és Kovács Pál ugyanis a helyi önképzőkör által hirdetett pályázat pályamunkáit bírálták el. Petőfi erre egy balladát küldött be, s azért kapta a két aranyat. Ez tavasszal történt és szeptemberben Petőfi már meg is látogatta Kovács Pált. Erről így ír Kovács: „Én az egész ügyet el is felejtém már, midőn egy reggel egy igénytelen külsejű fiatalember lép be hozzám.” A fiatalember Petőfi volt. Aztán 1846-ban Petőfinek Pesten vitái voltak a kiadóival s az Életképekben olvasott a győri tervekről. így a Hazánknak mindjárt az első számában Petófi-vers jelent meg, a Csalogányok és pacsirták, s ez a vers egyben a lap programadó verse is volt. A Hazánk 1847-ben összesen huszonhárom Petőfi- költeményt közölt. Köztük volt az Egy gondolat bánt engemet, a XIX. század költőihez, s a Magyar vagyok. E három a Hazánkban jelent meg először nyomtatásban. De megjelent a lapban a Kerényi Frigyeshez címzett „útilevelek” is, továbbá olvashatták a Hazánkban, 1847 őszén, Petőfinének egy naplótöredékét, amely egyben szép szerelmi hitvallás is. Majd 1848-ban a Hazánk négy Petőfi-verset közöl, köztük a Nemzeti dalt, De ebben az évben már egyre kevesebb alkalommal jelenik meg Petőfi-mű e lapban. Ennek egyik oka, hogy a költő akkor már a politikai szereplés porondjára lépett. E miatt, s a vitái miatt már kevesebb ideje volt írni, de a Hazánk akkor sem szűnt meg Petőfit népszerűsíteni, s támogatni a támadóival szemben. Pernesz Gyula kutatásai szerint azután Kovács Pál megtámadja a város nemességét, hogy csak szavakban magyar, tettekben nem, s a papság sem akar fegyverrel kiállni a szabadságharc mellett, sőt, elmarasztalja a város polgárságát is, amely úgy nemzetőr, hogy fél a fegyveres harctól, — a három megbírált réteg aztán összefog és megbuktatja a Hazánkat. Az utolsó szám egyik mondata: „Mire e sorok világot látnak, alkalmasint már be lesz fogva.” Magyarán: betiltják. Érdekesek és szépek Irányi Jánosnak a lap második számába írott üdvözlő sorai: „üdvözlégy szép Hazánk, legszebb ajándoka Győrnek, mit ez az év küszöbén a nemzetség oltárára tehete; üdvözlégy szép virága az évnek, melly a Honnak olly bő gyümölcsözést ígér! Új pályát hoz, mellyen a rózsabokrok közt a töviskoszorúk sem fognak hiányozni. Azon óhajtással járulok, hogy légy szilárddá, kitartóvá, erőssé s hatalmassá. Legyen e haza felvirágzása jelképed s törekvéseid eszménye!" A lap az ország minden részébe eljutott, s mindenütt szerzett magának levelezőket, Pozsonytól egészen Kolozsvárig. Most pedig, 1973. január 2-án emléktáblát helyeznek el a házban, ahol a szerkesztőség volt és ahol Petőfi Sándor meg is szokott szállni. Bárdosi Németh János: Fényjelek. Elfutó életem felett mi huzza meg a fényjelet? Ha összegezem, nem tudom, o dalt is csupán dúdolom. A mondhatatlan szebb nekem, benne a valót szeretem. Egyik mellett a másikat, amely így együtt átitat. Emlékeimben kutatom, mi is volt szép az utamon? Minden és mindig az a jel, bojdcg, aki küzd, énekel. S egy szivbe minden belefér, fekete lapra a fehér. OLIMPIA Nem tudom, hogy vannak vele ■ nézők, megfigyelésem és önvizsgálatom alapján mindenesetre úgy tűnik! sohasem volt nehezebb nem nézni a tévét, mint most, a maratoni olimpiai közvetítések idején. Hat nqp telt el a versenyek kezdete óta, s az ember lassan már belekábul. A józan belátás azt sugallja: elég lenne megnézni a késő esti összefoglalót, abból úgyis mindent megtudunk. A józan belátás azonban rendszerint kevés: hogyan lehet estig várni, ha tudjuk« hogy az öttusa futószámát már délben közvetítik. S hogyan lehet „kihagyni” a magyar—dán meccset, h* az előző mérkőzés némi csalódást okozott is. Az ember híréhsége, vagy minek nevezzem, úgy látszik, legyőzhetetlen. Nemcsak a tévét nem lehet nem nézni, hanem emellett sokszor még a rádiót is bekapcsoljuk, nehogy lemaradjunk valamiről. A szerdai Iskolatelevízió adásban • művelődésügyi miniszterhelyettes arról nyilatkozott - kissé tréfásan, de aligha alaptalanul -, hogy a tanévkezdés elhalasztásának gondolata is felmerült már az olimpia miatt. Erre szerencsére nem került sor, tény azonban, hogy korra, nemre és más egyébre való tekintet nélkül, az ország lakosságának többsége a szó szoros értelmében látástól vakulásig ott ül a képernyő előtt, de legalábbis csaknem teljes szabad idejét a közvetítéseknek szenteli. A közvetítések technikai részétől, hatalmas méreteiről, bonyolultságáról és nagyszerűségéről már a versenyek előtt sok szó esett. Úgy gondolom azonban, hogy a nézőt a technika nem túlságosan érdekli. Még akkor sem, ha végül is ez a közvetítés alao- ja. A technikára csodálkozásnak abból az ártatlan gyermekkorából már kinőttek nézőink, amikor még őszintén elámultak, milyen csodálatos, hogy hatalmas távolságokban zajló eseményeket egyidőben láthatnak. A technikái apparátus most már inkább csak akkor kelt feltűnést, ha hibásan működik. Hadd dicsérjem a technika apró tökéletlenségeit, melyek pihentetnek, üdítenek és frissítenek a nagy ideg- feszültségben, amelyek elviselhetővé teszik ezt az egész hatalmas tévémutatványt. Hadd dicsérjem a kép- és hanghibákat, melyek például lehetővé tették, hogy az első magyar aranyérem születésének a televízió képén, de a rádió hangján legyünk tanúi. Avagy azokat a kedves jeleneteket, amikor a budapesti stúdió hív. ja a münchenit, de az nem hallja, a müncheni'hívja a budapestit, dé az sem hallja, a néző viszont mindkettőt hallja. És hadd dicsérjem az egész olimpiai stáb közreműködőit, kiváltképpen a kitűnő, a lelkes, a tárgyilagos, a tökéletes és az ügyetlenül kedves riportereket, akik segítenek bennünket, hogy egyre fáradtabb, bamba képernyő-bámulásunk egészen el ne tompítson bennünket, akik emberi tartalommal járulnak hozzá a képi élményhez. Dicsérem Vitray Tamást, aki Zsolt Istvánnal folytatott csevegésével élvezetessé tette a maayar-dán labdarúgó-mérkőzés különösen unalmas első félidejét, és aki segített Balczó Andrást mielőbb célba csaloqatnl a terepfutáskor. „Gyerünk, Andriskám!.,. Andris, gyere, gyere, gvere, avere!... Na, még tíz méter, Andriskám!" — kiabálta mindnyájunk szívéből. És dicsérem a kedves bakikat Is, mert ebből is többet hallottunk a sokévi átlaqnál, különösen a budapesti stúdióból, ahol nem mindig „profi'’ sportriporterek ültek. Most azonban ez sem bosszantó, inkább pihentető. Hiszen végül is minden idegfeszültség, a „mértéktelen" érdeklődés a közvetítés* tárgyában gyökerezik, • magyar sportolókban, akik — legalábbis az első hat napon - derekasan küzdöttek és lelkesítő eredményeket értek el. Ezért aztán attól tartok, hogy mértéktelen szenvedélyünk a következő héten sem csökken, változatlanul látástól vakulásig oda leszünk szögezve a képernyőhöz. Csak bírjuk erővel I... ' Szederkényi Ervin VASÁRNAP MELLÉKLET á /
