Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
Kitűnő művészi műhely Jelenet az évadzáró előadásból, a Falanszterből. Erb János felvétele. A pécsi színház évada • éntos utolsó napjaiban a I Falanszter sikeres elóadáJ sóval véget ért a pécsi Nemzeti Színház több szempontból „rendhagyó", a korábbiaknál rövidebb évada. Az épület felújítási munkálatainak elhúzódása miatt a szezon első harmadát a kamarában kellett lebonyolítani, s ez a kényszerűség az előadások rendjét, szervezését és a műsorterv kialakítását egyaránt befolyásolta. Az évad a jelentések szerint a nehézségek ellenére gazdasági szempontból sikeresen zárult, a közönség érdeklődése a rendkívüli körülmények között sem csökkent ■f A színház művészi fejlődését elsősorban a prózai előadások alapján tudjuk összegezni. A rövidített évadban bemutatott öt darab — Pirandello: Nem tudni hogyan, O bal dia: Vadnyugati szél, Gorkij: Az utolsók, Hernádi Gyula: Falanszter, Shakespeare: Macbeth — nem egyforma értékű, de változatos. Igényes repertoárt alkot Az öt közül háromnak külön értéket ad, hogy először került színre Ma gya rországoru Az első kettő még a kamaraszínház kisebb színpadához méretezett, „kényszerű" választás. A kev'ésbé sikerült — és kevésbé sikeres — az évadnyitó Nem tudni hogyan előadása volt A Pirandello-darab lelki finomságai — helyenként lelkiző finomkodásai —, nyelvi, stiláris követelményei, egész hangneme, atmoszférája az együttest is, a közönséget is túlságosan nehéz feladat elé állították. Háromnegyedév távlatából Tímár Fva kiemelkedő Bice-alakítását őrzi emlékezetünk. Obaldia Vadnyugati széf-je Igazi sikerdarab. A maradan- dóság babérjáról eleve lemond, de kitűnően — helyenként franciás csípősséggel, sőt távolsággal — szórakoztat. A jól rendezett, könnyed előadás megérdemelt sikert aratott. Ehhez hozzájárult a két újonnan Pécsre szerződött színművész, Módi Szabó Gábor és Bujtor István bemutatkozása, valamint Pásztor Erzsi nagyszerű jelenete. A nagyszínházban bemutatott három prózai mű a színház hosszú évek \ során kialakított alaptörekvéseit, legjobb tradícióit hangsúlyozta és gazdagította. Gorkij: Az utolsók-ja — noha nem hazai ősbemutató egy méltatlanul elfeledett Gor- kij-mű első meggyőző előadása, Holt István emlékezetes főszerep-alakításával. Shakespeare Macbeth-je a színház klasszikus sorozatába illeszkedik. Módi Szabó Gábornak ebben nyílt alkalma a Vadnyugat! szél-nél igényesebb bemutatkozásra. Az űj mogyar drámát ebben oz évadban Hernádi: Falansztere képviselte. A bemutatóval nem csupán új darabot, hanem új színpadi szerzőt is avatott a színház. Az elsősorban regényes filmforgatókönyv-íróként Ismert Hernádi Gyula sikeresen debütált a színpadon; az előadás pedig az évad egyik legjobb színházi produkciójának bizonyult, A mai magyar dráma ügyé nek felkarolása az utóbbi években a pécsi színház legjelentősebb „vállalkozása", országos megbecsülésének egyik forrása. A vállalkozás jól megalapozott dramaturgiai „műhelyt”, nagy felelősséget és kockázatvállalást kíván. Illyés Gyula, Cseres Tibor, Hernádi Gyula és mások „megszerzése", az új évadban ‘várható Weöres Sándor-bemu- tatók azt tanúsítják, a színház valóban a mai dráma értékes és számon tartott műhelyévé vált A prózai előadások általában jó átlagszínvonalon mozogtak. Eredeti koncepciójú rendezések — Dohai Vilmos és Sik Ferenc munkál — és egyenletes kollektiv tclfesitményck jellemezték az évadot. A színház — nagyon helyes valóságérzékkel — nem sztárok kiemelésére, hanem a közös cél együttes művészi szolgálatára törekszik. Ez nem jelenti azt, hogy a színháznak nem lennének erős tehetségű vezető-színészei. Vannak ilyenek, de az előadások értékét és sikerét nem egy-egy kiváló szerepformálás határozza meg. Ezzel nem áll ellentétben, sőt a koncepció helyességét bizonyítja, hogy a jól összeková- esolódott együttesből — különösen a hosszabb időt Pécseit töltött művészek közül - egyre többen hívják fel magukra a figyelmet kitűnő egyéni teljesítményeikkel is. ♦ A tőbbtagozotos pécsi színház sokszínű műsorrendjében különleges helyet foglalt el egy „alkalmi” feladatvállalás: a Janus Pannonius évforduló megünneplése. Az együttes két produkcióval kapcsolódott az évfordulóhoz: a Panegyricus című balett-kompozícióval és a Pannónia dicsérete című irodálmi összeállítással a kamarában. A Panegyricus vegyes benyomást keltett. Arányaiban és külsőségeiben feltétlenül méltó volt az alkalomhoz, művészi tartalmában azonban érezni lehetett némi koncepcionális bizonytalanságot, éppúgy, mint az évfordulóhoz kapcsolódó számos irodalmi és képzőművészeti alkotásban. A pécsi balett kitűnő és gyümölcsöző kapcsolatot talált a mai magyar zeneművészettel, az irodalommal azonban, úgy látszik, nincs szerencséje. Érdemes lenne Weöres Sándor felé tájékozódnia. Nem lehetetlen, hogy az ö művészetében találná meg a sajátos jellegének, stílusénak leqinkább megfelelő gondolat-, kép- és hangulatvilágot. A közelmúltban más színházakban színrevitt Weöres-alko- tások tanulságainak elemzése útján is felvetődhet a gondolat: számos művének a színművészet eszközeivel megközelíthetetlen rétege tárulhatna fel a táncművészet eszközeivel, illetve abban a komplex műfajban, amelynek kialakítására a többtagozatos pécsi színháznak páratlan lehetőségei vannak. A kamarában bemutatott Pannónia dicsérete című irodalmi műsor nem volt méltó sem az ünnepi alkalomhoz, sem a színház egész évi teljesítményéhez. Igényességéhez. Nem az előadás szerény keretei okoztak csalódást, inkább az összeállítás koncepciótlansága, a rendezés ötlettelensége, a felolvasások egyhangúsága, néhány szép versmondástól eltekintve a művészi felkészülés hiánya. Ilyen színvonal-csökkenést még ■ legszűkebb nézőrétegnek szánt, „alkalmi“ előadásban sem engedhet meg magának a színház. ♦ Az irodalmi műsor egyetlen „kisiklása" nem rontja le a pécsi színház nagyszerű érdemelt éppen a különböző ízlésrétegek színvonalas kiszolgálásában, de ezenfelül jól átgondolt közelítésében, integrálásában. Kétségtelen, hogy viszonylag széles közönségréteg számára a színház elsősorban könnyűzenei. illetve operett-élmények forrósa. Elismerésre méltó a színház erőfeszítése, mellyel e réteg ízlését más műfajokhoz Is közelíteni igyekszik. A »egyesbérleti rendszer csak külső eszköz, fontosabb a hagyományos operett és a modernebb köny- nyű zenés műfajok helyes arányának kialakítása, s még fontosabb az a törekvés, hogy a hagyományos operettek friss, korszerű rendezésben, igényes zenei és színészi kidolgozásban kerüljenek színpadra. Az opera-tagozat ebben az évadban kiváltképpen a nagyszerű Trubadúr-előadással keltett figyelmet Évekig tartó válság után, úgy tűnik, végre ismét a város és a színház zenei tradícióihoz méltó színvonalra képes ez a tagozat. A zenekar és a kórus létszámban is erősödött, a magánénekesek pedig a nehezebb feladatokat is egyenletesen magas művészi igényességgel képesek megoldani. Reméljük, a mostani helyzet legalábbis konszolidálódik a jövőben: megszűnik az opera-műfaj korábbi nagy színvonal-ingadozása, az énekesek, rendezők és karmesterek állandó „elvándorlása”, cserélődése. ♦ A lásson, de Jót, megalapozottan bontakozó kulturális decentralizáció, a főváros és a vidék lehetőségeinek és produktumainak közeledése a magyar színházművészetben is érezteti hatását A vidéki színházak — noha elsősorban „regionális" feladatokat látnak el - művészi színvonal szempontjából egyáltalán nem provinciálisok, teljesítményük országos mércével mérhető. A pécsi Nemzeti Színház az utóbbi tíz esztendő folyamán egyenletes fejlődés után régiójában kedvelt és megbecsült, de országosan is számon tartott, kitűnő művészi műhellyé alakult. Kiváltképpen prózai- és balett-előadásai, valamint az új magyar dráma kibontakoztatása érdekében tett sikeres erőfeszítései tiszteletet és elismerést érdemelnek. Szederkényi Ervin Dózsa a képzőművészetben Hiteles Dózsa-portrét nem hagyott ránk a történelem és a művészettörténet, mégis minden Dózsa-ábrázolásnak históriai és műtörténeti hitéle van: hitelesen vall a korszakról, amelyben készült, hűségesen ábrázolja, néni a székely nemes arcvonásait hanem - o századot, amely a székely nemest ábrázolta. Az 1519-es fametszettől Talán a legkorábbi kompozíció a legőszintébb. Nem biztos, hogy a keresztes parasztok vezére épp olyan busa bajuszt viselt és épp olyan vastag ajkak fölött, ahogyan ezt Taurinus István könyvének címlapján látjuk, de biztos, hogy épp olyan kínok kínjával pusztult el, amint ezt az 1519-es fametszet mutatja. A fametszet már a reneszánsz jegyeit viseli, a szerző, akinek könyvét díszíti, maga is neves humanista, gyulafehérvári kanonok. Mégis, a leveretés után öt esztendővel Bécsben kinyomtatott könyvborítón a középkor szelleme üt meg. Hiszen a reneszánszosan szimmetrikus kompozíció középtengelyében a fogát vicsorító, tüzes koronától füstölgőfejű Dózsa ül, a szép, szabályos szimmetriát jobbról a vezére húsába harapó parasztkatona, balról a síppal-dobbal gúnyolódó udvari zenész szolgáltatja, a mesteri perspektívát a háttérben karóba húzott emberek, s a legszabályosabb reneszánsz rövidülés azon a kivégzetten tanulmányozható, akit Dózsa lába elé rakott a fametsző — s alighanem Werbőczy pribékje is. Az ábrázolást minden kezdetlegessége ellenére modernnek érezzük: éppen négy évszázadot kellett várnunk a Taurinus- krónika után, míg újra ilyen leplezetlen, elfogulatlan Dózso- óbrázolásra találtunk. A barokk például — látványos, színházias szabályainak megfelelően — mindent idealizált Egy csaknem két évszázaddal később keletkezett augsburgi rézmetszet láthatóan nagyobb gondot fordított Dózsa pompásszabályos izmaira, mint magára a kivégzési jelenetre, s ugyanezzel a grafikai bravúrral, de ugyanilyen könnyedén ábrázolta a pribékeket is. Vonaglik a tűzhalálra ítélt ezen az 1694- ben közrebocsátott lapon is, ügybuzgalommal rakják a tüzet emelik a tüzes koronát kínozzák az elfogott harcosokat a hóhérlegények. Csak éppen a vonaglás is, a tűzrakás is, e kínzások is bizonyos balettes koreográfia szerint történnek, és az egész jelenet mintha egy barokk opera színpadát s nem az életet ábrázolná. A szabadságharc utón a nemzeti romantika mesterei a nemzet lelkiismeretének ébrentartását vállalják — sokszor az irodalom mellett így válnak aktuális, lazító szimbólummá Hunyadi László, Zrínyi és Frange- pán mellett Dózsa parasztjai — és így válnak a rongyos paraszt-katonák kacagányos, sisakos vitézekké. Madarász Viktor festménye, a Dózsa népe, egy évvel a kiegyezés után, 1868- ban készült de közvetlen folytatása az elnyomatás esztendeiben készült Hunyadi-képnek, Zrínyi kompozíciónak, közvetlen folytatása a komor, baljós nemzeti romantikának. Dózsa népe hideglelős, holdvilágtalan éjszakában lopakodik, figyel, temet és menekül: a páncélos, puskás, csapzott hajú vitézek egy kivégzett — társukat? vezérüket? — vágják le a gyalázat akasztófájáról, hogy méltóképpen eltemethessék. Ezek a vitézek inkább nemesek, mint jobbágyok, és inkább pusztulásra ítélt földönfutók, mint lázadók. Sorsuk láthatóan az lesz, mint elődeiké, a kiterített Hunyadi Lászlóé és a siralomházban ülő Zrínyi Péteré. Mégis rendkívüli tett Madarász képe — jellemző, hogy még hetven esztendő múlva, a harmincas évek közepén is szemére veti egy nagytekintélyű polgári méltatója, hogy ilyen témát választott. A képzőművészet újabb remeke megint bukott forradalom után, az előzőnél is keményebb elnyomás esztendejében, s megint alig leplezett forradalmi célzattal jelenik meg, Századunk emberének, ha Dózsára és a képzőművészetre együtt gondol, elsősorban Der- kovits iszonyú erejű, feszülő alkotásai jutnak eszébe Általuk vált Dózsa egy egész kultúra számára fennségesen elpusztuló figurává. Annak ellenére, hogy Dózsa itt sem csupán történelmi figura, s parasztjai sem csupán középkori parasztok, Derkovits műve mégis hitelesebb mint Madarászé, s nemcsak azért, mert fametszetei közelebb állnak a parasztháború korának fametszeteihez, hanem azért is, mert utalása hiteles: osztályharccal osztólyharcot, lázadással forradalmat ábrázol. A grafikus, aki Derkovits utón méltó kézzel nyúlt a témához, s aki valóban derkovitsi sorozatot alkotott később, huszonöt éves volt éppen. Kondor Béla, a mai magyar művészet kiemelkedő mestere főiskolai diplomamunkaként, s ugyancsak középkori és korareneszánsz mesterek példájára, de modem válságok és győzelmek érzésével alkotta meg rézkarc-sorozatát Amely természetesen nem középkori (miként Derkovitsé sem volt az), s amely egy forradalommal és vajúdással teli társadalom, e társadalom felelősségteljes művészetének kifejezése lett Ennek kifejezője más-más formában, más-más anyagban az a szobrász, aki a legtöbb és legkitűnőbb Dózsa-szobrokat alkotta a magyar művészet történetében: Somogyi József. A Ceglédi Dózsáig Somogyi 1953-ban áhította ki első Dózsa-fejét, első egészalakos kompozícióját 1955-ben mintázta, 1958-ban állította fel Cegléden, s már ezek távol álltak a szokott ünnepélyesen semmitmondó szobor-ideáltól, már ezek meghatározták modern, kemény Dózsa-elképzelé- sünket Méginkább Somogyi 1965-ben és 1971-ben mintázott alakjai. Az előbbi — kicsit, törékeny anyagból készült samott- figura — ugyanazt a végtelen középkori elszántságot, s ugyanazt a végtelen középkori kegyetlenséget fogta formába, amit a Taurinus-féle fametszeten megismertünk, s ami valójában jellemezte a tűzzel, vassal középkori osztályharcot vívó, végül tűz és vas által elpusztított forradalmárt. Az újabb, hatalmas méretű bronzszobor a korábbi ceglédi emlékmű helyére került, s kettős figurájával, fenyegető kaszáival és nyers formatöréseivel monumentálissá fokozza ugyanezt az összetett gondolatot ALATTVALÓI £S RRÄLYO! Befejeződött csütörtökön a televízió hatrészes történelmi ismeretterjesztő sorozata, amely a Dózsa-évforduló kapcsán a Mátyás uralkodásától Mohácsig terjedő mintegy hatvan esztendő bemutatására vállalkozott. A sorozat Janus Pannoniusról szóló első adását két hete érintettük már, s egyetlen rész alapján néhány következtetésre is ragadtattuk magunkat. A sorozat egésze jobb volt, mint az első rész, az összbenyomás azonban alig módosult. A túlnyomórészt fiatal alkotógárda kísérleti produkciója félsiker. Elsősorban azért, mert ű sorozat csak félig, lehetőségeihez képest szerény hatásfokon töltötte be ismeretterjesztő funkcióját Az ismeretközlés fő eszköze — minden képi és zenei kiegészítés, illusztráció, hangulati aláfestés mellett is — a szöveg volt. Még akkor, ha az alkotók helyenként az említett eszközöknek is egyenrangú funkciót szántak. A szöveg öthat történész kiselőadásából állt össze — vagy maradt külön. A részleteket egységes koncepció sem tartalmi sem módszerbeli szempontból nem fogta egybe. Helyenként ífleszkedtek, máskor nem illeszkedtek, sőt az is előfordult, hogy mást mondtak, vagy ellentmondtak egymásnak. (Egy apróság: Az 5. részben egy történész csaknem 30 000 főre becsülte a mohácsi csata magyar seregét, a másik ■— két perccel később — 20— 25 000 főre.) Az előadások szakmai színvonala ellen nem lehet kifogásunk, inkább az ösz- szeszerkesztés okozott zavarokat. S helyenként tudósaink előadásmódja, fogalmazása, amelyben — egy-egy részletben kiváltképpen — hemzsegtek a magyartalanságok, stiláris modorosságok. A katekizáló módszert, a szövegnek kérdésekre bontását — különösen a 6. részben — helyeselhetjük. Azt is, hogy az előadások a sorozat folyamán egyre inkább a középpontba kerültek. Eleinte fokozottan kísértett a csupán hangulati funkciójú képi és zenei anyag túlsúlya. Itésőfcfc ez arány Jövuft, az öncélú sóg veszélye azonban nem szűnt meg teljesen. Már az első adás után szóvá fettük, hogy sok képi anyag jelöletlen, ezért információs értéke kevés, legfeljebb hangulati értéke von. Felvetettük emellett, hogy a felhasznált anyag- és szellemi teljesítmény jelöletlensége (verscímek, műfordítók, képek, szobrok címe és szerzője) etikai szem frontból sem kifogástalan. Az utolsó rész után, legalább lekonferáláskor megtudta a néző, hogy a bemutatott műalkotások melyik múzeumban láthatók. Ez mór tisztességes, de félmegoldás, hiszen ebből még nem kapott elég támpontot az a néző például, aki nem tudja megnézni Szervátiusz csodálatos Dózsa- szobrait, s a műsor végén képtelen emlékezetéből „visszakeresni” és azonosítani a műveket. Helyes volt, hogy az utolsó részben megnövekedetl a valóban illusztratív, az előadást közvetlenül segítő képi anyag, az arcképek, szobrok, irodalmi dokumentumok, oklevelek stb. bemutatása. Ennek a talán „konzervatív”, de feltétlenül hatékony módszernek a túlsúlya korábban is kívánatos lett volna. A képi anyag illusztratív jellege vagy funkciótlansága a sorozat egyes darabjainak szerkezetére is hatott. Amikor a szöveget szolgálta, erősítette, összefogta a szerkezetet, amikor csak hangulati funkciója volt, szét- esóvé tette a szerkezetet A sorozat — egyébként kifogástalanul egységes stílusú — zenei anyaga nem tetszett. Zenei szakértelem híján csak a szövegek helyenként borzalmas prozódiájára, a magyar nyelv hangsúlytörvényeit és lejtését kerékbe törő megzenésítésre és előadásra hivatkozhatom. Es legfeljebb olyasféle disszonanciákra, mint például a nagyszerű és erőteljes Derkovits-metsze- tek alá játszott erőtlen dervis- dal-hangulatú „zenei anyag”. Az Alattvalók és királyok félsikerű kísérlete nem teremtett tehát változatlan formában követésre méltó új ismeretterjesztő televíziós műfajt. Hozott azonban számos, megbecsülésre és elismerésre méltó részeredményt. Az ismeretterjesztés verbális formájának puszta lefényképezése, közvetítése helyett feltétlenül helyes út a verbális-zenei- hangulati egység új formáinak kialakítására irányuló törekvés. S ebből a szempontból a félsiker se rossz , . Sz. I. V A S Á R N A MELLEKM
