Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-09 / 160. szám

Csadrabafln Lodojdamba Chulun — szolt a szerkesztőm — a Szikra Kolhoz a napokban ünnepli tizedik évfordulóját. Mi lenne, ha írna egy riportot? Az ajmak-központig repü­lővel mehet Helyet foglaltattam a gépre, öt óra tájban érkeztem haza, a férjem már ott­hon volt, a vacsora készen. A férjemet Dorzinak hívják. Jóvágású férfi, nyúlánk, szemei kissé duzzadtak, orra vékony, haja fényes, hullámos, öt éve vagyunk házasok. Dorzi a városi kór­ház osztályvezetője. Hallgatag és nagyon gondos, nem hagy rám semmilyen házi­munkát. Szabad idejében a szakkönyve­ket bújja. — Űj darabot játszanak a színházban. Megnézzük? — javasoltam néha. — Menj egyedül — mondja ilyenkor. — Inkább itthon maradok. Bár semmi dolgom a háztartással, el­határoztam, hogy elutazás előtt néhány tanácsot adok Dorzinak. Szó nélkül végig­hallgatott, majd megszólalt: — Korán kell kelned. Jobb he most tefekszel. Kezébe vett egy könyvet és ledült ol­vasni. Ki szerettem volna kapni a kezéből azt a könyvet és a fejéhez vágni. Miért nem szorult belé egy csöppnyi humor, egy kis melegség? Miben különbözöm én számára az íróasztalán álló porcelán- figurától? A szerelem nemcsak időben tálalt vacsorából, ajándékokból áll... Reggel Dorzi felkelt és reggelit készí­tett Kikísért, jó utat kívánt. Az ezüst-fehér gép felemelkedett és nemsokára leszállt az ajmak-központ re­pülőterén. Magamhoz vettem a bőröndö­met és a pártbizottságra mentem. Dél­után betértem az ebédlőbe. A fiatal pincérnő felvette a rendelést hamarosan előttem gőzölgött a vacsora. Nyílt az ajtó és belépett egy középmagas fiatalember, szürke porköpenyben, fedet­len fővel. — Szervusztok lányok — köszönt a pincérnőknek. — Éhes vagyok, mint a farkas. — Mikor érkeztél? Hogy vagy, Chulun? —■ kérdezgették a lányok vidáman. A jövevénynek mindenkihez volt egy­két kedves szava.-«*- Szép a frizurád ma. mondtam, hogy • fővid haj jobban áll neked ... — Te meg ne ráncold a homlokod, mert nyoma marad — mondta a másik lánynak. Néhány pillanat alatt mindenkit fel­vidított. Chulun az asztalomhoz ért — ízlik a vacsora? Leülhetek? — Nem bánom. — Hamarosan egy tányér leves Illa­tozott Chulun előtt. Megkóstolta és fel­kiáltott: — Szakács, ha mindig ilyen jól főzöl, el sem megyek innen. Lopva tanulmányoztam. Kerek, napbar­nított arc, vastag szemöldök. —- Hová készül? — kérdezte tőlem. — A Szikra Kolhozba. — Nagyszerű! Velünk jön? — örömmel, ha van szabad helyük. Tetszett nekem ez a vidám, közlékeny fickó. Lassabban ettem, hogy tovább legyek a társaságában. Az őszi nap erősen tűzött, mintha a hideg beköszöntéig még egyszer fel akar­ná melegíteni a földet — A teherautó mindjárt indul — mond­ta Chulun és felkapta a bőröndömet. A lányok az ablaknál álltak és nevetve in­tegettek. Meggyorsítottam a lépteimet. — Messze van a Szikra? — Ha minden jól megy, holnap délre ott leszünk. De vegyen fel egy kalapot a napszúrás elleni A teherkocsi az iroda előtt állt, már többen is ültek rajta. Elindultunk. Chulun egész úton mókázott és tiszta, kellemes hangon énekelt. Estefelé hirtelen hidegre fordult az idő. Könnyű selyemruha volt rajtam, a hideg a csontomig hatolt. Chulun kivett a bőröndjéből egy fekete, birkabőrrel bélelt delt — Tekerje magára —r nyújtotta át. — Jöjjön, osztozzunk meg rajta — javasoltam. — Nem fogja megbánni? Chulun mesélni kezdett, kalandokrói, emberekről, könyvekről, amiket olvasott. A szél még metszőbbé vált, szorosabban egymáshoz bújtunk. Elszunnyadtam, zökkenésre ébredtem. A gépkocsi megállt. A férfi karjaiban ta­láltam magam és zavartan felugrottam. — Jó, hogy felébredt, itt kell éjsza­káznunk. — Fehér földszintes ház előtt álltunk meg, a többiek mór bementek. Néhány ablakból fény szűrődött ki. A gondnoknő a női szállásra irányított. Nemréq ébredhetett, fért az egyik ásítást o másik után nyomta el. Amikor meg­látta Chulunt, mosoly ömlött el az arcán. — Te is eljöttél? Hogy megy a sorod? — Mondtam mór, hoav ne ásíts a je­lenlétemben! És fésülködj meg! — Honnan tudhattam, hogy te it el­jössz? Mindenki nevetett. Chulun egy kis cso­magot húzott elő a zsebéből: — Elhoztam a rúzst, amit ígértem ne­ked. De ha még egyet ásitsz, akkor visszaveszem! Nem tudom miért, legszívesebben ki­téptem volna a nő kezéből a rúzst, hogy elhajítsam. Megindultam a szállásra, Chulun a nyomomban. — Ráér nyolckor felkelni reggel. Be­hozom a bőröndjét. Nem akartam, hogy Chulun elmenjen, de ő jóéjszakát kívánt é kiment a szo­bából. Megágyaztam és elhatároztam, hogy kikérdezem Chulunról az asszonyt. — Ismeri ezt az embert? — Chulunt? Persze, hogy ismerem. Fő­iskolát végzett, egy esztendeje a területi főagronómus, Nős volt, van egy kisfia Is. A múlt évben egy városi férfi elcsábította a feleségét Chulun nagyon szenvedett, nehezen nyugodott meg. A fia Chulun szüleinél él. No, de későre jár. Jóéjsza­kát! Nehezen aludtam el, amikor felébred­tem, még csak hat óra volt Végigbal­lagtam a hajnali után. A „Tanács" fel­iratú fehér épületből egy középkorú férfi lépett ki Chulun társaságában. — Jóreggeltl Jól aludt? — kérdeztem Chuluntól. — Kár aludni, és olyasmiről álmodni, ami úgysem teljesül be — válaszolta és bemutatta a mellette álló férfit. — Ismerkedjen meg a kolhoztanács elnökével! Amikor egyedül maradtam Chulunnal, azt mondta: — Ha egy férfi magára néz, remegni kezd a térde. — Sajnos, már nem —• válaszoltam. — Gondolja?! De nekem remegnek a térdeim .... A kolhozba érkezve, ünnepi készülődés fo­gadott. Chulunt rég barátként üdvözöl­ték. Bemutatott a vezetőknek, akik meg­hívtak a központi ünnepségre. Két napig dolgoztam, a jegyzetfüzetem megtelt feljegyzésekkel. Csak másnap es­te láttam ismét Chulunt. Az elnöki asz­talnál ült, nem tudtam a szemem levenni róla. Rádöbbentem, hogy ez nem futó érzés. Boldoggá tett, de meg is ijesztett a felismerés. A gyűlés utón műkedvelők adtak mű­sort, Szívesen Chulun közelében marad­tam volna, de kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a szállóba. Dúdolni kezdtem, s rajtakaptam magam, hogy Chulun daliamat ismétlem. Semmit sem tehettem a rámtörő szerelem ellen. Nem sok idő telt el, kopogtak az aj­tón. Remegés futott végig a testemen. Chulun lépett be. — Miért nem maradi ott a koncerten? — kérdezte és leült velem szemben. Nem válaszoltam. Fékéit és mellém ült. Mereven a pad­lóra szegeztem a tekintetem. Chulun át­ölelt, az ajka megérintette az arcom. El akartam húzódni, vagy elfutni, kirohanni a szobából, de egy ellenállhatatlan erő megbéklyózott. A tekintetünk egymáséba kulcsolódott, Chulun fölém hajolt és meg­csókolt Egyszer, mégegyszer. Később rágyújtott, összehúzott szem­mel mélyet szívott a cigarettából. Hir­telen nyugodt, tiszta hangon kérdezte: — Férjnél van? Egy asszony számára ez a legnehezebb kérdés. Csak bólintani tudtam. Chulun arckifejezése megváltozott, lesütötte a szemét. Csönd. Aztán egyetlen határozott mozdulattal fölállt és az ajtó felé tartott. — Chulun I — kiáltottam. Keze már a kilincsre ereszkedett, ami­kor visszafordult. A vidám, kedves Chulun helyeit egy idegen férfi nézett rám. — Nem tudok másnak olyan szenve­dést okozni, amilyet én éltem át — mond­ta és kiment a szobából. Az ágyra zuhantam és könnyekben törtem ki. — Mi történt volna, ha egy másik férfi áll Chulun képében — villant meg ben­nem a gondolat Sikoltani szerettem volna, kirohanni a szobából, olyan fullasztónak éreztem o levegőt. Takáts Gyula: Boszporusz és Gibraltár között — Keresztury Dezsőnek — Egysíkú, rácsos feketére csikorogta rá a kréta élei... A kréta fehér volt: dermesztő tiszta. Padomon kék volt a tinta és előttem, mintha fekete tóba hattyú tolla járna, vakítón fénylett a mester írásai Latin betűkkel fénylett, de ő és Lázár is hová lett?... — S miért, hogy ez jut eszembe, kikötve legszebb szigetedre? — Kikötve, de most se a partra! mindig a szörny szarva előtt állva, bezárva itt is a szigeti-várba ... Acél keresztek, szablya-holdak éie csattog felém és lobog ezer vitorla, mintha cápák torka volna .., Sátrak, tevék körös-körbe s Afrika előtt szivembe marva — ropog a bástyán Velence karma , •. — Sós, eroszlánsörényű gályák, hát ti védtétek Zrínyi várát? — Akár Miklós toronyárok köre hajlok én a tenger küszöbére S mig romok közt a rózsák mondák szarvát koszorúzzák, ujjammal, mint tollal, hogy kiserked vére, húzom betűm Kréta szigetére. Vésem, hal-testére írva, Szulejmán-lótta föld fia, — aki jött —, írom, hogy vigyed Boszporusz és Gibraltár között testedre tetovált jeleimet. — Egy köri... Két csont!... Keresztbe vágva: mint sziklán régi nép rovása Zrínyi feje, Balassi lába, de átlátszik-e innen Európába? — Mert volt, kinek voltál delfinek fogatja. Tengered, mintha Szahara volna. Knosszosz és az idő trónjára igy dőlve, só a vérrel még csak jobban éget, mintha vizből csapna lángra: szigetestől zárva kettős Szigetvárbal Bebesi Károly: Arra ébredek Ébresztőórák kattogása közben miről is álmodhatnék? Ez ugrásra kész, fölajzott sötétben elérhetetlen messze sodródik a reggel. Es, amikor végre elalszom, állati és emberi tetemek látványa tolul elém — fölpuffadt varangyok ásznak ragacsos vizen. A szikrázó vitrinben félbevágott fejű elefánt. Es valakit a keskeny pallóhid végén nyájas fodrászok tükörfalú műteremben az utolsó menethez borotválnak. Ébresztőórák kattogása közben, ugrásra kész, fölajzott sötétben arra ébredek, hogy még mindig ébren vagyok. Ügy adódott, hogy házonkivül kel­lett vacsoráznom. Egyedül. Mint egy V A 3 A K N MELLÉKLET őrgróf, vagy egy rendkívüli titkos ta­nácsos. Nagyon izgatott lettem, mert otthonülő, otthonevő típus lévén, rit­kán térek be hívsógos helyekre. Tervszerűtlen bolyongásom közben egy fényesen kivilágított vendéglátó­Minden osztályon felül... ipari özemhez érkeztem. A portás, mint kiderült, nem az igazolványomért nyújtotta tenyerét. . . Bent a csillogás, pompa ült orgiát, A falon tábla: „Osz­tályon felüli”. Lábujjhegyen o helyem­re mentem, táskámat egy székre he­lyeztem és vártam, hogy rám kerüljön a sor. Az étkezés ténye valahogy egé­szen távoli, elvont ügynek rémlett. Ki­nyitottam egy bíborba merített fó- liónst, melyben rég elhalt hadvezérek, zeneköltók és egyéb hírességek nevét örökítette meg a gasztronómiai ke­gyelet. Vajha egyszer á la én is túrós­csusza lehetnék házi töpörtyűvel és tejföllel a többi híresség között! Rémülten vettem észre, hogy idő­közben két frakkos diplomata és egy fehérzakós főorvos konzultál körülöt­tem, Remegve olvastam fel néhány neliézveretű textust, de mondanivalóm csak az egyik attasét elégítette ki. ő rövid meghajlással távozott. Valóban. Mint államfő, dolgozószobában ültem, körülöttem diplomáciai megbízottak, akik tőlem várják: népeink sorsa mi­ként módosul? Fennkölt pillanat volt. Államgondoktól barázdált homlokom újra a fóliáns fölé borult. Megfontol­tan — valójában vaktában —, két ál­lamférfit, a sorsdöntő ütközet színhe­lyét, majd egy világhírű kurtizán ne­vét és dessertnek néhány halhatatlan zeneszerzőt említettem meg. Küldeté­sének teljesítése a második frakkps urat is elszólította. Maradt a főorvos. — ltolt mit parancsol? - Itérdezta finoman. — Egy üveg konyakot kérek - mon­dottam, — Amennyiben lehetséges... Ha eltiltja, eltiltja. Valahol olvas­tam, hogy az őrgróf hanyag mozdulat­tal kér egy üveggel az ősök termé­ben. Kissé elkésve, de én is hanyag mozdulatot tettem. Egy pillanat alatt mellettem termett a semmiből egy harmadik frakkos. — Parancsol .. .? Istenem, istenem, mit lehet itt még kérni...?! — A trafikost legyen szíves .., Az ajtónál, ahol a diplomata és fő­orvos külsejű pincérek eltűntek, most nyüzsgés támadt. Az események a le­vegőben lógtak. Egy tolókocsi nyikorgására Hadtam fel. Mint súlyos műtétnél halkan tol- ták-tolták felém, rajta a műszerek, fo­gók, kések, kaparok, hatalmas búra, mint egy vastüdő, ismeretlen rendel­tetésű műszaki kellékekkel körítve. Az egyik pribék felemelt egy burát és alóla valami zöldes-lila füstölgő pac- nit rakott érzéstelenítés nélkül a tá­nyéromra. Egy köcsögből sistergő lá­vát öntött rá és pillantásom kereste. Mit akarhat még? „Hóhér teljesítse kötelességét". Bólintottam. Rosszabb már nem jöhet. Kenyeret tolt elém. Áldott puha mogyar kenyeret! Fél szemmel láttam, hogy két pincér egy pótasztalra folyamatoson hord ki tála­kat, tégelyeket és további búrákot. - Magasságos, segítsI... és enni kezd­tem. Megkóstoltam egy államférfit, majd intettem a szemöldökömmel és máris friss tányér került elém. A világ­hírű kurtizánt elhúztam egy püspök­nevű harcsa bizalmas közelségéből és beleharaptam. Ho ezt a feleségem tudná?!... Aztán fogyasztottam néhány taktust Mozartból, beleszúrtam á la Napó­leonba és az egészet ráraktam Szent Ilonára. Rossiniről levakartam a szaf­tot és ráöntöttem á la Wellingtonra. Aztán valami kattant a fejemben és hogy igazságot tegyek, kettévágtam a Tournedót ó la Bölcs Salamon. Az egyik felét belegöngyöltem a konya­kos üvegbe, a másikat a fejemre tet­tem. Ez lesz a divat. Aztán beleültem egy tél Makaróni á la Milanésébe, Laokon, és egy fésű, valamint a pa­pírszalvéta segítségével eljátszottam a Kis éji zenét. Miután nem szeretem a feltűnést, letöröltem a fülemről a Wor- chester szószt és hívtam a fizetőt. Az OTP segítségével havi törlesztés­re fizetem a számlát. Azóta van vacsora otthon. Á la rendszeresen, jóasszony módra .., Deák Gusztáv

Next

/
Oldalképek
Tartalom