Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 154. szám
Interjú Fodor Andrással Bertha Bulcsu: F odor Andrásnak most éppen pettyes nyakkendője van. Egyébként középteremtű és Chesterfieldet szív. De nem úgy szív Chesterfieldet, mint aki Chesterfieldet szokott szívni, hanem jóízűen. Kóstolgatja a füstöt, elméláz, élvezi, mosolyog,» s ahányszor csak nyílik az ajtó, az embernek olyan érzése támad, hogy a résen át a szobába lép egy kövér, gondozott angóramacska. Fodor András szelíd, finom ember... Az például teljesen elképzelhetetlen, hogy ráförmed valamelyik ellenségére és a következőket mondja: „Uram, dögöljön meg!" — Nem mond ilyent, nem is gondol. Az ízléssel berendezett kétszobás társbérlet láttán, a pianinó, s a parketton kéklő félméteres üvegháza, és a sok piros és kék virág láttán, valamint az egész háromszögletű szoba láttán, azt gondolhatná az ember, hogy Fodor András úrféle ember. De nem az. Alulról jön, szorgalmas, felfelé törekvő családból származik. De úr soha nem lesz belőle. Több okból. Először is költő . .. Másodszor érzékeny és tartózkodó ... Harmadszor magával hozta Somogybái a kocsisok, pályamesterek büszkeségét, őzökét, akik a pusztai világban már vitték valamire... Negyedszer, tiszta ember.. . A szoba, amibe bevezet, s ohol hellyel kínál, lakályos. A fal mellett könyvespolcok, az ablak előtt régimódi íróasztal, az ajtó közelében heverő. Az asztalon, falon, párnákon sok-sok népi szőttes. Érződik, hogy minden egyes darabhoz valamilyen emlék fűződik, vagy ha nem, bizonyos áldozatok árán került a budapesti lakásba. A falon Gerzson Pál festmény, odább Varga Hajdú István grafikái, zsírkrétarajzai, s egy szép mozaikja. Ezenkívül még néhány Egry József, Nagy Balogh, Barcsay és Mednyánsz- ky rajz, valamint Nagy István döbbenetes szépségű szénrajza, egy 1917- es szegény baka. Pillanatra átfut a szobán egy kisfiú. Megbámul. Fodor Andrásnak két fia van. Aztán Sárika, a feleség is benyit. Megáll az ajtóban, mond valamit. Fodor András éppen a pálinkás üveg kupakját feszegeti. Amikor kimegy, Fodor a következőket mondja: — 1942-ben Fonyódon, a nővére- mék utcájában, felfigyeltem egy kilencéves kislányra, Sárikára ... Az apja sárközi volt. Mézet vittem a nagyszüleihez, tejeskannában. így kerültem először a kertjükbe ... Tízéves lehetett, amikor eldöntöttem, hogy Sárika mellett maradok... így ez most már harmincéves kapcsolat... Ezt Fodor András mondja magáról. Jellemzőbbet én sem tudnék mondani róla. Néhány dolgot mégiscsak el kell mondanom róla. Kaposmérőn született 1929-ben. Eötvös-kollégista volt, tanár lett, aztán szerkesztő. A Csillag munkatársa volt évekig. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár mellett működő Könyvtártudományi és Módszertani Központ tudományos főmunkatársa. Valójában persze költő, ember, somögyországi élőlény. Becsületes, tiszta elhivatottságot érez, s ezt műveivel bizonyította. - Versesköteteivel, műfordításaival, tanulmányaival. Hazafelé című verseskötetéért 1956-ban József Attila-díjjal tüntették ki. — Ha lehet, a gyermekkorodról mondj valamit. Hol születtél? Mi volt ott? Élet? Arcok? — Kaposmérőn születtem, nagyanyám falujában. Nagyanyám bábaasszony volt Mindenkit 6 segített a világra, az egész falu körösztanyám- nak szólította. És rokonság volt ott, ángyok, akik a családias érzés fenntartói voltak. így anyai ágon az érzelem, apai ágon a szigor. Apám déhsomogyi, Ri- nyahosszúfaluból való. Nincstelen po- rasztlegényként korán beállt a vasútra. Amikor kinevezték málházónak, éppen Kaposmérőre került. Apám később Pusztaberényben lett állomósfő- nők, pontosabban áílomáskezelő. 1909-től 1939-ig, harminc éven át szolgált Pusztaberényben. Ez nem falu volt, hanem puszta, talán száz ember élt ott. Az eszmélkedő, első emlékek oda fűznek. Pusztaberényhez képest Kaposmérő csodahely volt. Ott kezdődnek a dombok, a Zselicség ... Ott folyik el a Kapos a kertek alatt. Tízéves koromig két vonzás között éltem. Pusztaberényből nézve Badacsony és a két fonyódi hegy furcsa geometriai ábrát adott... Tudtam, hogy ott van a Balaton. Tőlünk tíz kilométerre volt Fonyód. Fonyódnak nagy szerepe lett a család életében ... De apám nyudíjazás utón Lengyeltótiban telepedett le. Én Kaposváron érettségiztem. — Hogyan lesz az emberből költő? Mi mozdítja meg? Belső kényszer, vagy az élet eseményei? — Talán soha nem kezdek el verset írni, ha nem kerülök be a kaposvári MÁV internátusba, ahol katonai fegyelem volt. Az intézet árvaház is volt egyúttal. Harminckilencben kerültem oda, éppen kitört a világháború. Akkor jöttem rá, hogy az apám okos ember lehet, mert mindent megjósolt előre. Bevonultam Kaposvárra, egyenruhát öltöttem. Az intézet olyan volt, mint egy hadapródiskola. Hihetetlen drill uralkodott, vasfegyelem. Ez teljesen érthetetlen volt. Büntetőtornák. Akkor mutatkozott először lehetőség a lázadásra. Ez hozta ki belőlem az első verseket, és a szolidaritás vállalása. Együtt voltunk... A lázadásban közösen részt venni ... Békaügetés órákon ót... Mikulás ünnepén egy idősebb diák versbe szedte nevezetesebb dolgainkat. Én is kedvet kaptam hozzá és napló helyett verseket írogattam. Hogy én ezt költészetnek gondoltam volna, arról szó sincs... Tizenhárom éves koromban döbbentem rá, hogy a vers a napi krónikán tijl másra is jó. Gyermekszerelmek, reménytelen vonzalmak hangulatai kerültek bele a korai versekbe. A változás nálam tizennégyéves korban kezdődik, ott egy csomó dolog véget ért Akkor halt meg a nagyanyám, az apám, aki azt a végrendeletet hagyta rám, postaműszerész legyek, ne vasutas. Hét hónapig haldoklott rákban. H. Kovács Zoltán volt az első gimnáziumi tanár, aki költőként felfigyelt rám. József Attilát személyesen ismerte. Egy könyvet kaptam tőle, amibe beleírta: „Az irodalomhoz való ragaszkodásért..." Fodor felállt a könyvespolchoz lép és előráncigál egy puhakötésű verseskötetet Elém teszi: — 1943. június 8-ón megvettem négy pengőért József Attila válogatott verseit... Mindent neki köszönhetek. Akkor tudtam meg, hogy az apám halálos beteg. Megbillent a világ ... A nénémőtl kaptam a könyvre négy pengőt... Egyszercsak elkezdtem másfajta verseket írni, rájöttem az igék és jelzők erejére is, arra, hogy mit és hogyan kell látni. Takáts Gyula, a költő is tanárom, sőt osztályfőnököm volt örök érvényű példát adott, hogyan lehet természetes baráttá avatni a fiatalabbat. Többek között neki köszönhetem Egry Józseffel való ismeretségemet is. ő küldte le először a verseimet Csorba Győzőnek Pécsre. így jelentem meg negyedszázaddal ezelőtt a Sorsunkban. SIMON ISTVÁN: A csata végén Dózsa György mikor seregére nézett, ahogy az egyre hátrált majd szétfutott, annyit tudott: megölhetik, de le nem váltják, ö már örökre a vezére. Mert bélyeges lett a szegény nép és ezért időtlen gyanús lesz; gyanította, ivadéka mögött a nyálasé bosszút les, felejteni sohse tud végkép. Állt a vezér a csatatérre bámulva nyihogó lováról, hogy megy neki emberei hátának a vad ellentábor; szomjúhozván a paraszt-vérre. Cikázott kaszapenge, kardvas villámlón, hogy a díszszemlén se fénylik máskép, mégis más kép ömlött hirtelen a szemébe, az esti tájékkal hatalmas. Mi minden történt, míg a reggel napja -fáradt fejként szorult be két tölgy közé, mint ököré véresen a járomba este, megcövekelve igaszeggeL A mezőn csillogott a harmat pirosán, hiszen kettős vérzés fröcskölte szét körben a vért: jő tízezer rongyos vitéz és az erdőszélre lezuhant nap, és végűi látta még a jobbágy fölött a végérvényesen két szálra bomlott fáma-ostort ahogy csordul s leng mint egy jelkép történelmedben, Magyarország. BOTÁR ATTILA« Reggel Megint az otcáo az álmok a szerelem otán, a szív reggeli zajában se kapkodás se piros kereszteződés, kiszűrhetetlen a hajósok jajkiáltása s az édes ének, jársz talpad alatt finoman roppan a perei gyémántzuzaiék, de menj tovább ne hajolj le veszteség-listái várnai erős cigaretták komoly kínok szórós mosolyok te akartadf mindnyájan akartátok, menj tovább ott történik majd minden, nézd nézd: a Nap paneljét már emeli a házba az óriásdara pufajkás kapitányát T izenhat éves voltam, november vé- gefelé járt az idő, hegytetőn álltam, hátam mögött mélyen az alászál- ló Nap, előttem és amerre néztem, furcsa ködtenger: nem köd volt valójában, hanem rendkívül finom vízpára, melynek milliárd parányi cseppjén tompán aranyló villódzással tört meg a napsugarait fénye, mintha egy kialvó Tejút ereszkedett volna a Földre. Sokáig néztem, s épp elindultam, amikor valami megmozdult a ködben: különös, sötét alakzat, elejét nem láttam, noha előttem kezdődött, végignyúlt a párázó mindenségen, s fölmagasodott az égboltozat tófejéig. Megrökönyödve bámultam, és önkéntelenül kitártam karjaimat, az alakzat nyomban utánzóit, meglendítettem őket, mire az árnyék-karok hirtelen magasra suhantak, s eltűntek a zeniten túli űrben, oldalt léptem, ugyanakkor a figura is tett egy óriási gólyalépést. Ráeszméltem, hogy saját árnyékomat látom, A jelenségben volt valami bizarr, egyszerre nevettető és kísérteties. Vékony, hórihorgas égimeszelő, három kiterjedésű árnyéktest, mely a szem látóhatáráig ért, de nyilván rajta túl is folytatódott, s a pára- tengerrel együtt enyészett el a mesz- szeségben. A kísérteties az volt, hogy figurám az égig ért, a nevettető, hogy úgy mozgott, hadonászott, mint a bolond. Kész Don Quijo'te! De minthogy abban a hangulatban voltam, — amelyet — mint később értesültem — by- roninak szokás nevezni, így szóltam magamhoz, leszállva a hegyről: „Emberi nagyság: árnyékkép a ködgo- molyban I" Azóta persze megtudtam, hogy a tünemény ismeretes, bár eléggé ritka. Leggyakrabban a Harz-hegység legmagasabb csúcsa, a Brocken tóján fordul elő, s róla nevezték el BrockenVASÁRN API MEUÉKLET mm Várkonyi Nándor: Pergő évek kísértetnek. A vidék csakugyan kísérteties, a csúcs népies neve Blocksberg, azaz boszorkányszerű, ott tartották táncvigalmaikat Walpurgis éjszakáján. A nép még a keresztény időkben is sokáig a hegyen áldozott a germán isteneknek, s ülte meg május elseje pogány ünnepét Egy másik csúcsot Sárkány-hegynek hívnak, a környék különös alakú gránit szikláit ördögszékének, Boszorkányüstnek, ott van a Walpurgis barlang s honos az ördög- szakáll nevű gyom. Az én byroni hasonlatom nem is volt nagyon erőltetett, kamaszfantáziám valami lényegesre bukkant, megsejtette, hogy a ködóriás a kísértő környezete hatásos intő-szimbólum: vigyázz, aki magáról ír, úgy kell írnia, mintha óriás lenne, kinek személye és sorsa érdekli az emberiséget pedig nagysága nem lehet több, mint árnyékkép a ködgomolyban. A hegyi látomás megragadt fejemben, s az intő jelkép jó volt arra, hogy lefogja kezemet, valahányszor azt kívánta személy vagy alkalom, hogy magamról írjak, — mint e pillanatban is. De hiába, már eladtam lelkemet a Brocken ördögének, folytatnom kell a mesét. Mondom, tizenhat éves voltam, csordultig tele a serdülés révületeivel és gyötrelmeivel. Ugyan mire voltak jók vagy rosszak? — kérdezem magamtól idestova hatvan esztendő múltán, A hegynek, melyen álltam, Zobor volt a neve, lent a völgyben kanyargóit o Nyitra folyó, partján, meredek szikla, tetején állt a pitoreszk rajzú püspöki vár. A város, mint a felvidéki városkák általában, igen urbánus jellegű, egyetlen külvárosa a váraljai Páruca nevű faluból nőtt föl, nevét felejtve, Pár-utcává, s fogadta ütőttkopott falai közé a gettót és a subu- rát Annál szebb volt a várkerület, múzeális épségben fönnmaradt, tiszta barokk, de régebbi idők Árpád-koron túl is visszanyúló emlékeivel. A kettő közt dombon állt a piaristák rendhó- za, temploma és gimnáziuma, mely meg nem érdemelt jóindulattal fogadott kétszázéves falai közé. Hegy, völgy, domb, lapály, folyó, vár, város — a kép oly tisztán áll előttem, mint egy kámea kristályba metszett, parányi domborműve: ez volt a hazám, tizenöt esztendőn át, hároméves koromtól tizennyolc évesig. Legboldogabb óráimat a hegyek járatlan erdeiben, a lapály végtelen mezőin, magányosan bolyongva éltem. Szántszándékkal írtam boldog órákat csupán, mert a boldog gyermek- és ifjúkor képezte lélektani közhellyé rögződve él a felnőttek feledékeny tudatában, o saját gyermekkorukra emlékezők képzeletébe pedig egy másik lélektani köztünet, az emlékezés mirage-a szokta csalni. Holott a zsenge kort korántsem illeti meg a boldog jelző, mert kemény, sőt kegyetlen, nehéz megállni szigorú próbáit, beletörni közösség-rendjének könyörtelen törvényeibe. Nehezebb, mint a felnőttek társadalmában, kiknél csak annyiban szerencsésebb, hogy örömei és szenvedései hevesebbek és múlé- konyabbak. Ezt persze a tapasztalat mondatja velem. De már azokban a magányos órákban megtanultam, hogy a boldog-, ság nem egynemű, egysíkú, egyfajta valami, hanem a lélek legkülönbözőbb tájain és sokféle formában bukkanhat föl. Kisdiák koromban egy ideig — hogy úgy mondjam — extrovertált boldogságban részesített a természet: virágokra és bogarakra vadásztam, messze túl a kötelező mértéken, olyannyira, hogy a ritkaságok specialistájává lettem. De mennyiségileg is nekem volt a legbővebb, rendszerezett növénygyűjteményem harmadikos koromban, rovar- és lepkekollekcióm gazdagsága pedig, a következő évben, a természetrajz tanárt is meghökkentette. (A gimnázium akkoriban nyolc osztályból állt.) De mindez csak preparált eredménye volt a fölfedező utaknak, melyek az érintetlenül, szabadon nyüzsgő élet leshelyeire vezettek, és a csodalátás többé nem ismétlődő bűvöleteivel ajándékoztak meg. A leshelyeket nem volt éppen könnyű megtalálni: a folyó árterületének mesz- szebbről nem látható morotváit, melyek flórájáttfaunáját pucéron, deré- kig-nyakig merülve tártam föl, az üze- kedéstől gömbbé puffadt békák süketítő brekegése közben; víz alá bukva tapogattam ki a vízirózsák gyökerét, szedegettem herbáriumom számára a sárkánygyökeret, békatutajt, híd- őrt, nyílfüvet, a szép ernyős kolokánt; puszta kézzel fogwostam a hátán úszó vízipoloskát, o cikázó csibort, keményen rugdalózó csíkbogarat, karcsú hegyes csigaházakat, figyeltem ronda férgek élethalálharcát, és láttam szalamandrát, ezt az arasznyi, narancsvörös-fekete foltos szörnyeteget, amelyről azt hittem, csak a mesében él. Órákig hasaltam a nádas ér partján, bámultam, magamat felejtve, a fenékig látható vízben hemzsegő, százféle aprócska lény birodalmát,, s megértettem, hogy egymást pusztítva- ölve tartják fenn változatlan rendben, tán évmilliók óta. Megértettem az élet egyik rettenetes törvényét, és sejtelmes hívással vonzott a többi. Megtanultam zsombék mögé, bokorba bújva mozdulatlanná válni, egybeolvadni a környezettel, hogy elaltassam az állatok gyanakvását Az erdőben meglestem a fészkét rakó, meseszép sárgarigót, a fatörzsön fölle futkározó nyaktekercset, fölmásztam a riadtan elugró mókus odvához, megkerestem a burrogva fölröppenő fogoly-tyúk fészekalját a cserjében, egy beteg kecskefejő a kezemben halt meg, szarvasünőt is láttam, kisborjá- val napsütötte tisztáson sétált ót gyanútlanul, meredek szikla alján, egy kígyó karikát vetve menekült előlem. Ma Is orromban van a mocsár-paradicsomok rothadék-párója, a kőris- bogár-rajok kesernyés, izgató bűze, a futóbogár ellenséget riasztó váladékának ecetes mérge, az erdőaljban fülledő avar fanyar doha, a fenyvesek gyantás lehelete, a gyöngyvirág tündén illata, az érett málna bársonyos aromája. Tudjuk, hogy minden kisgyerek újra és újra fölfedezi a világot, azzal a szűzi érzékeléssel, mely a legegyszerűbb valóságot is misztikus hangulatba meríti, de én tudom, hogy akkor a kezdeti ember, az ős fölserdülést éltem át egy boldog állati lényből, boldog emberi lénnyé. Azóta tudom, hogy az emberi fajnak volt gyermek- és ifjúkora, s ha percekre is, de boldognak kellett lennie. Ezt az állapotot ma, öregen, holmi tudós rendszerezésre törekedve, természetközösségnek, a természettel való harmóniának nevezem, de az élmény valójában megnevezhetetlen és elemezhetetlen állapot, azonban bizonyítja, hogy az ember képes a boldogságra. Mit tud erről a tudomány? Én akkor éltem át, midőn verőfényben hasaltam egy szikla csúcsán, maqasan a végtelen világ fölött, kerekre tágult' szemmel, gondolat nélkül, de egyszerre mindent érzékelve, s olyan örömmel telten, hogy egész valóm nevetéssé vált, ujjongott, kacagott hangtalanul.
