Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
D. Kónya József: Szardínia, sok kaviárral Karéit idegesítette a két paraszt. Jötteki köszöntek, leültek és egy csepp elfogódottság sem látszott az arcukon. amikor kényelembe fészkelték magukat a puha ülésen, szemben az ablak mellett. Valahogy nem tartoztak a képbe. Káderszülők - gondolta, és egy kicsit előbbre csúszott az ülésén -, maguktól soha nem vettek volna első osztályú jegyet. Amikor elindult a vonat, arra gondolt, talán át kellene ülni a másik oldalra, a fekete borjúbox táskás úr mellé, - aztán mégis maradt. A kalauz majdnem bocsánatkérő bangón szólt a két öregnek:- Tessék átfáradni a másik kocsiba. Ezek a jegyek másodosztályra szólnak.- Ne haragudjon kalauz bácsi, - mondta az asszony. Karel elhúzta a száját.- Uram, megmondaná, mikor érünk Sz.-re? — Tizenötharmincöt. Uram. Keresztbe vágta a lábát, rágyújtott. Az Astort hanyagul maga mellé dobta az ülésre. Néhányszor rajtakapta magát, hogy a cigarettát melóstartás- sal, a tenyere felé fordítva fogja. Ilyenkor lopva körülnézett, és elegánson két ujja közé csippentette. Megtapogatta a zsebében a vastag pénz- köteget. Mennyi lehet? Kétezer? Kétezerkettő? Talán több is, nem emlékezett mennyi maradt a ruhavásárlás után. Megmozdult, hogy feláll, és a mosdóban megszámolja a pénzt. Maradt. így az igazi, számolatlanul, úriember módra, - gondolta. Már jóelőre lehúzta az ablakot, és «hogy látómezejébe futott az állomás, letörölte arcáról a mohó kíváncsiságot, Idegenként nézett ki az ablakon, aki csak úgy, időtöltésből szemlélődik, tökközömbösen. Tíz-tlzenöten lézengtek a délelőtti vonatnál, de akárhogy vallatta az egyre élesedő arcokat, nem fedezett fel ismerőst. Zippzáros bőröndjén még egyetlen karcolás sem volti féltőn fordult ki az ajtón. Már « lépcsőről ordítozott:- Hordár! Hordár! Néhányon megfordultak, rábámultak, továbbmentek. Egy szolgálaton kívüli öreg vasutas ballagott oda.- Ha már annyira nem bírja .,.- Ide, a taxihoz kérem I- Taxihoz? Hát hova megy az elvtárs?- A szállodába.- Hiszen az ...- Csak nem képzeli, hogy gyalogolok, öreg? Megvárta míg a sofőr kinyitotta előtte az ajtót, bekászálódott a rozoga Warszawába.- Valami jobb szállodába.- Egy van itt, kérem. Aztán, hogy jó-e? Magában azonnal megállapította, hogy a taxis ravasz fickó, mert ha az első utcán rögtön balra fordul, egyenesen a szálloda elé futnak. így meg jócskán kerülő, közben két sorompóval. A járókelőket figyelte. Az egyik útkereszteződésnél, vagy harmincon átmentek előttük, de senkit sem ismert fel, pedig az ablakon is kikönyökölt. Ez most már határozottan bosszantotta. Huszonnyolc volt a számla, ötven- ből nem kért vissza. A taxis azonnal kapta a bőröndöt és vitte a portóra.- Fürdőszobás lehet?- Ragaszkodom hozzá!- De csak a lakosztály . ..- Még jobb - mondta Karel, élénksárga tavaszi kesztyűjét húzogatva. A csinos portás-kislány arcáról leszaladt a mosoly, amikor a bejelentőt elolvasta.- Segédmunkás???- Ez csak csel. — mondta hunyorítva Karel, — tudja vannak beosztások, amelyek nem tartoznak idegenre. Ma- gácskának nagyon szívesen elárulnám, hogy igazán ki vagyok, de úriember nem csibész ..,- Tessék a kulcs.- Felmegyek és lepihenek kicsit. Senki ne zavarjon! Senki, kérem! Erezte, hoqy ketten-hórman is utánanéznek. Nem pillantott vissza. * Az étteremben aflg talált szabad asztalt, ebédjegyesekkel volt tele a helyiség. Amikor bejött, többen felkapták a fejüket, összesúgtak. Senkinek sem köszönt. A pincér hangosan ismételte.- Igenis, egy aperitif. Vermut leheti- Martini?- Nem tartunk kérem, tudja itt..,- Hozza! Citromért szalajtotta a pincért, „he már itt nem természetes, hogy a vermutot citrommal hozzák”.- Előétel? Szardíniát tudok ajánlani. ' - Más?- Talán sajtot...- Hozzon szardíniát, ha már más nincs ebben a kocsmában! Kaviárral kérem, sok kaviárral!- Kaviár sajnos ...- Mondja, itt csak marhapörköltet esznek? Na mindegy, nem maga a hibás. Tokajit ivott. Szamorodnit, „legalább tavalyelőtti legyen, a tavalyi termés valahogy rosszul sikerült.” Karcsú szőke lány libegett át a termen, magával vonszolva a mellére tapadt tekinteteket. Amikor megpillantotta, egy másodpercre megállt. Karel könnyedén bólintott, és egy ideig matatva a dobozzal, rágyújtott egy Astorra. A körülötte lévőkből csak foltokat észlelt.' Tudta, hogy nézik. Harminc forint borravalót adott. A városvégi Panoráma presszóba taxival ment. Útközben négyszer állította meg a kocsit. Kiszállt, sétált néhány métert, nézelődött, visszaült. Olykor biccentett valaki felé. Senkit nem szólított meg. Senki nem szólította meg. Az ajtóval szemben ült le,- Szia Karéit- Kézcsókom.- Jó ... napot kívánok, - mondta a csinos felszolgálólány és törőlgetni kezdte a tompafényű asztalt Faarccal itta a konyakot, lassan ide-oda ringott o forgatható fotelben. Fél óra múlva elment, szó nélkül, egy ötvenest hagyott a hamutartó alá szorítva. ötkor a korzón sétált. Vadonatúj ballonkabátját nyitvahagyta, tekintetét, mint a fényképezőgép keresőjét egy pontra rögzítette. A bárnak kinevezett aprócska presz- szóban pezsgőt rendelt, vödörben, jéggel. A pincér elöljáróban egy százast kapott és Karel közölte vele, hogy szörnyen unatkozik. Ismerte a lányt, aki melléült, Személyesen, de tisztes távolságból. Zsu nem állt szóba csóró főiskolásokkal, kirúgott, segédmunkássá avanzsált főiskolással meg különösen nem. Zsu talán észre sem vette, amikor eltűnt a városból.- Megszaladt neked, — mondta Zsu.- Számít ez?- Nem számít, - mondta Zsa, és átfogta a nyakát Karel röhögni szeretett volna és energikusan végigsimított a lány mellén. A zenészek ginfizzt ittak, „Karéi doktor úr rendelte”, az asztalok közt imbolygó takarítónőnek egy húszast és egy tízest ejtett a lapátjára, Az öregasszony elejtette a seprőt, ahogy a pénz után kapott. Röhögtek. * A vonatablakból komoran pillantott vissza a szeme előtt elfutó kisvárosra. Most megadtam nektek, - mondta félhangosan, és megmarkolta az alumíniumkeretet, — jól megadtam! Lehuppant, a sarokba kushadt, betakarta magát a ballonkabáttal. Aludni kell. Reggel hatkor meló. Az első OTP- részlet ötödikén esedékes. Kiss Attila rajza Parcfi Anna'. Tudom, hogy elveszítek Tudom, hogy elveszitlek s nyílt pályán veszteglő vonat lesz simogató kezem s megszakad a kapcsolat a szél és a karod érintése között megszakad egy lágy dallam a szívverések szövegével megszakad tekintetünk dokumentumfilmje a boldogságról az általános és alapvető közhelyekkel minden izemben érzem a veszélyt kivégzőfalam ez a tapéta szószékem megüresedő templomom a szám térfogata Kerényi Grácia: Ne akarj le Egészen kicsike szeretnék lenni, ne akarj te engem trónra ültetni. Rosszul érezném én magamat ottan, nem bizhatnám magam a lombkoronákf*. nem nyugtatna meg a fák sárgasága. Mi ez, ami felém kígyózik? Látom a katonák sisakforgóit, de én úgyis széjjeleresztem őket. vagy rádbizom a parancsnokságot és én addig inkább füvet rágok. A korona nem divatos fejék, S hiába fésüigetném a helyét, leesik a sima hajamról. Nevetni is nehezebb volna, s a szememből a könny hova folynál Orsovai Emil: Tükör Tükröm vagy. Néha magamat nézem benned, máskor reflektor-sugárként jövőbe vetlek vagy visszapillantok veled: Ilit s mint hagyunk. Ha komor vagyok, te is elborulsz. Ha fázom, Finom páraként fátyoloz be a borzongás, mígcsak szerelmem nem töröl le. Glő tükör. Nem tudlak nem látni, megkerülni, sem elfordulni tőled tompaszögbe. Ha nem volnál, tér s idő összetörne. Is fordítva: mikor rádtekintek, egy egész világ körém a díszlet és vallómra szállnak a csillagok. Boda István: Valami furcsa Valami furcsa, mennyben réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor suhogva vágtam a rendet, a sarja zöldellt s benne a fészek a drága, Fürjek - mondta - o bátyám s már Is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsöt, télek-ringásút, s míg az ujjai rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hivta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy esek felnőtt tudja a drlgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt és a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten... Varga Rudolf: Utak apámmal V-alakban szűkül az út. Fut velünk az outóbusz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pontban találkoznak, annál a fánál megszólítalak apám, — gondolom. Ügy teszek, mintha gondolkoznék. Apámnak az arcizmo se rándul. Nézi Oz utat. Jobboldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet. Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát, ahol meg kellett volna szólítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam ellen. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángraborítani egy jéghegyet. Figyeled az utat, Átadod magad a sebességnek. Számodra most már más nem létezik, csak az aszfalt végtelen szalagja, a kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak feketére keménvedett kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredét. Ó, hogy szégyelltem én valamikor a te két fekete kezedet. Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat. Szégyenkeztem a mesterséged miatt, 5i- hederkoromban ha kék-posztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szégyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat. Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kék-csempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kölyökkutyaként szerettelek. Levágott orrú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisállomásig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő benzinszagot, bőröd izzadtságát. Mámoroson botladoztam melletted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutató- - uijadat. Hazafelé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet és te megbocsájtottad mindet. Cipeltem táskádat, zsebeidbe nyúlkáltom és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt autógyertyát, rugót, ellenállásokat, anyacsavarokat. Valódi gyűjteményem volt már ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad; ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk. Dehogyis dobáltam volna el semmi kincsért őket. Nem a búcsúk, a húsvétok, az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rugdostalak; „gyerünk, gyorsabban!" Boldog idők. Visz- szahozhatatlanul elmúltak már. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. . .” Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként. Áldást kértünk rád síkos út idején, ünnepeltük életbenmaradásodat. Mert láttunk autóroncsot eleget, üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt homokkal. Láttam anyám arcán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal embert ütött el az autó. Feltörölte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok nyomai. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csillogású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vidámparkba, mi pedig kint vártuk őket. Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták o kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom étéit, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána felmentéi a nyomóskúthoz és úgy nyeltem lebegve a tiszta vízsugarat. — Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vadul hajtó motoros srác előzi a buszt. Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok, Bőrmellényben feszítenek. Országút vagányaiI Mit tudtok ti az országútokról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról mit tudtok ti? Észre sem vettem, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hő. nuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman köszönnek apámnak, viccelődnek vele. Mindenkinek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötőút. amin hajtunk. Dobálja hátul az embereket. — Használat előtt felrázni I — kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Újra megtelik oz utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött. Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürkeruhás ember valamit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg hogy úgyis útbaesik. Ott már várják, no. Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürkeruhás. Mosolyog. Indulunk. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám! ISÁRNAPI EllfKlET » M \ 1
