Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
1*72. április 9. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 Á Janus Pannonius-pályázat irodalmi művei A VII. országos középiskolai fotókiállításról A Janus Pannonius halálának 500. évfordulója alkalmából Pécsett rendeset! ünnepségek legfontosabb eseményei március végén sűrűsödtek; a tzoboravatást, a kiállításokat, a balettestet, a tudományos ülésszakokat. 0 költő nevét viselő gimnázium Nszteletadását megérdemelt helyi és országos érdeklődés kísérte. Az ünnepségsorozat kevésbé látványos. de figyelmet érdemlő eseménye az évfordulóhoz kapcsolódó művészeti pályázat, amelyet még az elmúlt év márciusában hirdetett meg ■ Baranya megyei Tanács V. B„ Pécs megyei város Tanácsa V. B. és a Szakszervezetek Baranya megyei Elnöksége. A pályázat irodalmi, képző- művészeti és zenei művek létrejöttének elősegítését tűzte ki célul, s mindhárom ágazatban eredményesen zárult. A következőkben az irodalmi művek néhány tanulságát összegezzük. * A Jcmus Pannonius-pályázat a korábbi, jubileumi pályázatok tapasztalatait hasznosítva ezúttal is megbízásos jellegű volt, s ezzel eleve kizárta • műkedvelők részvételét Az irodalmi ágazatban a felhívásra 33-an jelentkeztek, s ezek közül 8 (rá kapott megbízást A megbízások alapján készített pályaművek közül 6 pályadíjban, 2 pedig munkajutalomban részesült Az eredeti felhívás a művek témáját nem kötötte meg, csupán „a nagy humanista szellemét folytató” alkotásokat kívánt a megbízások kiadásánál azonban a pályázatot hirdető szervek - bizonyára helyesen - előnyben részesítették azokat a terveket amelyek témájukban te közvetlenül kapcsolódnak Janus Pannoniushoz. Ilyen meggondolásból adtak megbí- sást Janus Pannonius magyar nyelven még nem Ismert verseinek műfordítására, öt Janus Pannoniusról szóló dráma, egy elbeszélő költemény és egy kisregény elkészítésére. A pályázat első díját Csorba Győző nyerte el 70 Janus-vers művészi fordításával Csorba Győző munkájának alapvető jelentősége, hogy ezzel nyílt meg a lehetőség Janus eddig ismert teljes költői életművének magyar nyelvű kiadása számára. Teljesítményének értékét növelt hogy mivel jelenleg még eredeti latin nyelvű kritikai kiadása sincsen, ezért a fordítónak a tudományos, filológiai munkát ts vállalnia kellett Csorba Győző már a pályázati Időszak előtt is • Jamts-versek legkiválóbb fordítói közé tartozott, s éppen a leghatalmasabb terjedelmű dicsénekek és elégiák átültetésével (Dicsőítő ének a veronai Guarinóhoz, Siratóének anyjának, Borbálának halálára stb.) szerzett elismerést. Most kiváltképpen az epigramma-fordításokkal jeleskedett, s külön az ő érdeme lesz, ha Janus Pannonius erotikus epigrammái is bekerülnek a magyar köztudatba. Több más fordítóval szemben is emeli Csorba fordításainak értékét az eredeti versmértékhez való ragaszkodás, a verstani értelemben vett formahűség, valamint a nyelvi-stilisztikai megoldás: az archaizálás és a mai nyelvhasználat kitűnő ötvözése. Elsősorban Csorba Győző részvételének, műfordítói teljesítményének köszönhető, hogy a pályázat országos rangot kapott s egyetemes értéket hozott létre. A pályadíjjal egyidejűleg adományozott József Attila-díj a költő Csorba Győző megbecsülése mellett a műfordítóét is jelezte. * Ha a műfordítói vállalkozás külön nehézsége a kritikai kiadás hiánya, a többi műfaj legfőbb problémája az o homály és tisztázatlanság, amely Janus Pannonius és Mátyás király szembekerülését, dz összeesküvést, majd a költő halálát körülveszi. Éppen a halál évfordulóján a pályázók nem kerülhették meg ezeket a kérdéseket, amelyekhez részletesen kibontott világos és egyértelmű tudományos forrásanyagot nem találhattak. A pillanatnyilag eldönthetetlen kérdést úgy fogalmazhatjuk: Kinek volt igaza, Ja- nuséknak vagy Mátyásnak? A történelem kit igazolt, az összeesküvőket vagy a királyt?... A mai marxista történelemtudomány — a részletek pontos ismerete híján — a szembenállóknak általában részletigazságot szolgáltat, s egészében inkább Mátyás politikájának indokoltsága és jogossága felé hajlik. Nem igazolja ugyanakkor a köztudat egyes rétegeiben még élő, túlzottan idealizált Mátyás-képet, amely romantikusan torzítva a valóságot, a királyt egyértelműen a szegényeket pártfogoló, .igazságos Mátyásinak mutatja. A pályázat szempontjából óz volt tehát a téma buktatója, hogy az évforduló kapcsán mennyire szabad Janus és Mátyás ellentétét az ünnepelt Janus „javára" fordítani, és mennyire szabad Mátyást „deheroizálni”? Nem lehet elhallgatni, hogy egyes pályaművek nem tudták elkerülni a buktatót, s Janus „felmelése” érdekében Mátyást hiteltelenül, saját történelmi és emberi színvonalán alul ábrázolták. (Hogy ezt a buktatót milyen nehéz elkerülni, bizonyítja a pécsi balett Panegiricus-előadásának szövege is, amely talán még a pályaműveknél is durvábban „szállítja le” időnként Mátyást, Janus ellenében.) A történelmi konfliktus árnyaltabb ábrázolásával s az indokolatlan de- heroizálás kerülésével emelkedett ki a drámák közül Pákolitz István egy- felvonásosa. A mű Medvevárban játszódik Janus Pannonius halála napján. Pákolitz István és Mátyás közvetlen szembeállítását jó érzékkel elkerüli, a konfliktus magva nála a költő és Magyar Balázs összecsapása, melyet több szereplő együttes vitája árnyal és hitelesít. Az eszmei ellentét s egyben az időszerűség forrása félreérthetetlenül a költő Janus kiemelése a hatalom Mátyásával szemben, s ez ismét buktatót rejt magában, Pákolitz azonban ezt a buktatót is elkerüli: az ellentétet egy utójátékban Mátyás szavaival oldja fel. Gyáriás Endre, Lippenszky István és Szentmihályi Szabó Péter díjazott drámája egyenetlenebb kidolgozottsággal, de több szépen formált, hiteles részképpel, irodalmi értékű jelenettel járultak hozzá a pályázat sikeréhez. Dramaturgiai szempontból, az elóad- hatóság szempontjából nehéz lenne felmérni a műveket, Jellegzetes jegyük azonban a megközelítés irodalmi s kevésbé színpadi igénye: Pákolitz István műve is leginkább hangjá- téki megjelenítésre látszik alkalmasnak. Érdekes és figyelemre méltó műfajú alkotással vett részt a pályázaton Galambosi László. Elbeszélő költemény helyett drámai monológot írt; Janus belső konfliktusát ragadta meg, s ez a megoldás jó alkalmat szolgáltatott a téma korszerű képi eszközökkel történő formálására. * Műfaji változatosság, néhány kiemelkedő értékű teljesítmény és jó átlagszínvonal jellemezte a Janus Pannonius pályázat irodalmi alkotásait. A díjazott művek egy részét bemutatta a Jelenkor e. folyóirat ünnepi száma, s több pályamű bizonyára kötetekbe, előadásokba épülve jut majd el a közönséghez. A pályázat eredményes volt, és méltó a kitűzött célhoz. Janus Pannonius emlékének ápolásával és megörökítésével humanista értékeket olvasztott bele a szocialista kultúrába. (Sz, E.) A mai középiskolások nem gyerekek. ök ezt hangoztatják, mi meg beismerjük. De mégis némi fenntartással fogadhatja el csak a néző a kiállított fotókat. Mivel nem gyerekek — világukat ugyanúgy, mint a felnőttek, összetettnek, sokszínűnek látják. Közülük azonban még nem mindenki felnőtt; a legtöbb nem az. Sokan csakazértis annak szeretnének látszani, pedig a diákélet öröme, bánata külön világ az ember emlékei között. A kiállított anyag a felnőttek világához igazodik — mert ők már annak érzik magukat — és az érettséget a felnőttek nyelvén való beszélés foka jelenti. Ahelyett, hogy a legszuverénebb világukról, a diákéletről, a fiatalságukról vallanának. Túl tetszetősek, megbízhatók ezek a képek, túl érettnek tűnő képi megoldásokkal találkozunk Talán a zsűrin is múlt, hogy a kiállítás magas színvonala nemcsak mércéül szolgált, hanem valami szubjektív módon a zsűritagok ízlését, felnőtt gondolkodását is visszatükrözi, önmagukat megnyugtató módon, akaratlanul az ő művészetükhöz, vizuális kultúrájukhoz közelálló képeket választották bemutatásra. De megfordítva Is igaz lehet a dolog. A diákfotósok hagyományos utakon járnak, kiforratlanságuk jeleként biztos, bevált formákkal élnek. Divatos vagy konvencionális sikerek nyomába szegődve csak reprodukálásra szorítkoznak. Nem a „fiatalságnak mindent szabad” érdekében említjük meg. De az érettségére rátarti fiatalság, a világ befogadására alkalmas ifjúság biztonságból vagy kényelemszeretetből ne a hagyományos tartalmat és formát hozza. Ne a hagyományost, de a hagyományok folytatójaként keresse az újat. A diákszínjátszásnak mindig megvolt és megvan a sajátos karaktere, sava-borsa. Hasonló szemlélettel és elvárással kellene lenni a diákfotósok munkájának megítélésében is. Mivel középiskolásokról, amatőrökről van szó, talán nem ez a megtó- óiadhatatlan szinvonalasság, szakmai feddhetetlenség lett volna a cél. Nem hisszük, hogy minden érettség tiszte* letben tartása mellett ne lehetne egy országos találkozónak igazán diákes hangot adni. Alig akadt igazi spontaneitás, féktelen lendület, vagy tetős-csíny a képek között. Szegényebb lenne ma a diákélet? A középiskola már kinőtt téma? Csak komolykodni szabad? Szeretnénk hangsúlyozni, hogy a kiállított anyag jó, színvonalas, s a rendezés nehézségei ellenére áttekinthető. A 97 kiállított fotó közül 21 kapott díjat. A szépszámú résztvevő indokolja a kiemelt képek nagy számát. De itt méginkább előjön a zsűri elvárása! Jó profimunkáknak (jó értelemben!) beillő fotók lettek a nyertesek. Az természetes, hogy a legjobbak legelőre kerüljenek. Itt viszont meg kell állni. A zsűri döntése már serkenthet azzal is, hogy a pályázó a kiállítók közé bekerült. De az ösztönzés befolyásoló lehet — nagyobb a hatása — a díjazottak esetében. Egy így kiemelt munka milyen értékű támpont lehet a továbbiakhoz? A nagy élmények, nagy gondolatok majdnem nincsenek korhoz kötve. A tizenévesek azonban feltétlen mások, mint mi ma, és feltétlen mások, mint mi voltunk okkor. Ezt szem előtt kell tartanunk. A kiállítók közül Alapfy András a „Kiállításon” elmerült gyermekfigurájával, Biczó János a „Tisztes távolság” jóízű humorával, Buzási Péter a „Fóti kút” remek képépítésével említendő meg elsőként. Emlékezetes Császi János „Vihar előtt”, Elek Jenő már-már nonfiguratív „Mese az arpnyhídról”, Harkácsi Gábor „Éltető fényben” című képei. Érdemes odafigyelni Ferenc Gusztáv „Tárlaton", Galambosi Dóra „Hová?”, Koch József „Testvérek" és Kubatov Ágnes „Várakozás” című fotóira is. A mesterség ismeretét bizonyítja Nagy Mária „Régi ház” és Ora- vecz László „Célegyenes" munkáival. Tetszett még Rattay Bernadette „Almaszüreten”, Steurer Ferenc „Hazafelé” és „Egyéniség” című képei. : B. Pilaszanovich Irén PALOTAI BORIS: A SZEREP A hajóból szedegette ti * csavarokat, amikor PaS • konyhából bekiabált:- Kész vagy? — Egyél süteményt. Odaké- «dtettera a k reden ere. Szint* látja Palit, amint a süteménynek esik. Ha ő annyit enne, egy hét alatt kihízná a ruháit, faluzni se mehetne a brigáddal. Mit te kérdezett az előbb Pali? Hja, nehéz vele beszélgetni. Mindig úgy hat, mintha unatkozna, olyan mereven néz rá, mintha attól félne, hogy leragad a szeme. Mit lát vajon rajta, amikor így nézi? A bőr* épp elég fáradt, de ezt biztosan nem veszi észre. Egy kis hormonkrém, egy kis rúzs, persze, nem szabad szembeülni a világossággal. S a frizuráját b úgy tudja elrendezni, hogy nem látszik: ritkul a haja, szélesedik a választék... — Mesélj valamit Pali századszor mondja el ml újság az Irodában, ő oda se figyel, viszont szereti hallani a hangját Palinak nincsenek gyöngéd, könnyű szavai, csak olyan semmilyen szavak. Fantáziája sincs, neki csak az Igaz, ami megtörtént vele. S mi történik egy ilyen fiatalemberrel? Akit ő nyomott be a Tükerhez?! Talán ez volt a legnagyobb nőügy számára, ez a színésznő-barátnő, elhencegett vele a fiúknak, akik folyton faggatják: „Hol játszik a nőd?" És Pali minden alkalommal elmondja, amit tőle hall: hogy most próbál egy klassz szerepet. — Egyél Palikám - mondja gyorsan, mert ellensúlyozni kell, hogy nem játszik, fájdalomdíjat kell fizetnie. — Gyerünk sétálni. — Ilyenkor sétál nil — mondja méltatlankodva, s töpreng, mivel tartsa vissza Palit Hülye krapekl Annyi szív* sincs, mint Varró Pistának, a rendezőnek. E percben nem tudja, kire haragszik; Palira vagy Varró Pistára, a keserűség összegabalyodik benne, s újra érzi elmúlt hónapok céltalan ácsor- gósát a titkár előszobájában, amikor a púder meg az önbizalom kezd leolvadni róla. A titkár azt mondja, várd meg az öreget s mikor végre kipattan az ajtó és ő azt hiszi, na mostl Varró elnyargal mellette és már lent is van a lépcsőn, s hiába rohan utána, csak a hadonászó kezét látja, mert nyar- goiászva te magyaráz, de nem neki, sohasem nekil — Magadban beszélsz? — kérdi Pali és nevet Ismert ezt a kárörvendő nevetést, amelyhez az üres kék szemei asszisztálnak. Milyen jó lenne megadni magát a nyugalomnak, amelytől annyira fél. Milyen jó lenne bőgni, nem törődve azzal, hogy a szemhéja megduzzad; kitaposott szandálban járni és nem nyolcoentis sarkokon. Mért nem hagyja futni Palit, akinek sejtelme sincs a színházról, tapsról, arról a masztix, festék, varázs-szagú világról? ... Valaki csenget. Bosszúsan néz az ajtóra. Biztosan a villanyszámlát hozzák. — Donát Angéla művésznő? — mondja egy férfihang és levelet nyújt át, meg egy kézbesítőkönyvet. — Tessék aláírni. Fel kéne venni a szemüveget. — Aláírni. Itt ni! — Miféle levelet kaptál? Zsebregyűri a borítékot. Ha •gyedül lesz, felveszi a pápaszemét Ráér. De Pali máris a tevéi után nyúl, azzal a mohó mozdulattal, mellyel a vasárnapi ebédeket kapja be. — Te... téged a televízióba hívnakl össze keil szedni* magát j nehogy az izgalom leverje a * lábáról. A szemöldökvonala kivörösödik, s a barackszínű festéken átüt a verejték.- A múlt héten szóltak nekem. — Most mór Palival hozatja oda a cipőjét kurtán, tárgyilagosan rendelkezik: Rakd e! a tányért! A pulóveremet! Aztán ott ül a titkár szobájában, ahol oly gyakran várakozott arcárafagyott mosollyal, sértődésre készen. Cigarettára gyújt, egyetlen Gold Flake-jét szívja el, miközben megdicséri a gépírónőt, hogy milyen ügyes kis orra van! Odahaza majd elhenceg vele o kislány: Donát azt mondta, hogy ügyes kis orrom van! — Tessék, Itt a szerepe. Holnap tíz órakor olvasópróba. — Rendben — mondja és bátorítólag néz a gépírónőre, mintha azt mondaná, te azért hasznos tagja vagy a társadalomnak, elvégre nem lehet mindenki művész! Lent az utcán lapozni kezdi a forgatókönyvet. Egyre gyorsabban lapoz előre, hátia, megint előre, .a vékony papír szemrehányóan zizeg, csupa gyűrődés, ahogy ide-oda forgatja. S egyszeresek felszalad a lépcsőkön, berobban a gép- írónőhöz. — Biztos, hogy ez az én szerepem? Nem cserélte össze? A gépírónő bólint és tovább kopog. Ennek a lánynak mondta az előbb, hogy ügyes orra van? — Ez nem szerep. Én, aki... — Tessék letenni az asztalról. — A gépírónő egy papírdarabkára jegyezget. Kint esik. A kalapján össze- kunkorodik a szalag. Csak ne várná Pali! De Pali éppen ma várja, amikor ilyen ázott, ilyen üres. — Milyen a szerep? — kérdi Pali. — öreg vagyok . .. Kiszolgált vén csont. Döbbenten kapja fel o fejét. Nem ezt akarta mondani, véletlenül csúszott ki a száján. De most, hogy kibukott belőle, valami megkönnyebbülést is érzett, hogy túl van rajta, öreg . .. Kinek kell egy öregedő színésznő? Ha százéves anyát kellene játszani... oz feladat! De ez? Egy nő, aki néha bejön, néha kimegy, senki sem veszi észre. Lehet, hogy nincs is a darabban ... Akkor már az előszobában álltak. Nehezen nyitotta ki az ajtót. A kilincsen motozott a keze, májfoltos, megviselt kéz, lepattogzott piros körmökkel. Pali lehajolt hozzá, átfogta o vállát. — Te nem vagy jó színésznő? Nagy színésznő? Biztos? — Dadogott, kereste a szavakat. — Mindig öttől féltem, hogy mégsem vagy az, akit kerestem. Hogy egyszeresük kiderül ... úgy derül ki, mint egy sikkasztás ... hogy ünnepelt nő vagy... nem olyan árva öregasszony, mint az anyám. Egy pillanotig riadtan hallgatta. Tiltakozni akart, bizonygatni, hogy ő igenis jó színésznő, s az az öregség sem olyan biztos. Egyáltalán nem biztos. De ahogy Pali arcába nézett, torkán akadt a szó. Egészért más arc volt, mint az eddigi. Mintha valamit kutatott volna benne, és azt a valamit mindjárt meg is kapja, csak figyelni kell.- Dehogy vagyok ért nágy nő! — mondta és Zsebkendőjével megtörölte a szemealjót. A ztán feltette a szemüvegét. Pali a szemüveg régimódi keretére bámult. - Ezutárt minden hónapban ... Más fiú te ad haza.
