Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1972. április 30. Thiery Árpád: Szelíd oroszlánok (Részlet az író készülő regényéből) S zakóllas Egon ezen az estén sokáig nyitott szemmel feküdt az ágyán, míg o többiek hamarosan álomba merültek. Óvatosan kitárta az ablakot. A hús léghuzattól megborzongott, a pokróccal állig betakarta magát. Tűnődve hallgatta az éjszaka rövid, rejtélyes neszeit, és Jakab halk nyöszörgését. Most már hogy Lőrinc elhagyta őket, s egy ideig úgy látszott: felbomlik a szövetségük, de senki más nem követte Lörincet, Soma Bálintot is sikerült kézben tartania, Frigyes pedig szinte gondolkodás nélkül melléje állt — volt ideje elgondolkodni a történtek fölött. Nem kis aggodalommal nézett a holnap elé. A tűz mellett, Jakab születésnapját és vele az autózást első és csaknem soha vissza nem térő alkalomnak látta az életében. A teste- lelke reszketett a sikerért azokban a percekben, amikor összecsapott Lőrinccel, majd Bálinttól, de most már annak, hogy szereznek-e autót - nem ugyanaz volt az értéke, mint a többiek között üldögélve a tűz mellett Nem ment el a kedve, csak — hogy mindegyre közeledett a döntés ideje - úgy érezte: már nem kívánja olyan furcsán az álom beteljesülését Szakállas Egon sejtette, hogy ez elsősorban Soma Bálint viselkedése miatt alakult így. Nem kiáltozott kétségbeesetten, nem futott el gyáván, tehetetlenségében nem állt le verekedni, csupán annyit mondott: Mert én jó akarok lenni... és ezzel a néhány szóval nagy zavart keltett Szakállas Egonban, aki mintha máris megrettent volna az álmaitól — hogy hős szeretne lenni - sejtette már, hogy az a bizonyos nagy belső lökés, ami nélkül nincsenek igazi tettek - egyelőre nem fog bekövetkezni. Nem volt dühös Bálintra, inkább tanácstalan, mintha attól tartott volna, hogy a fiú felbukkanásában a sors keze van. Azt sem tudta: megszabadulni volna-e jobb tőle, vagy kitartani mellette furcsa vonzereje miatt. Szakállas Egon mindenesetre ennél nagyobb bizonytalanságot nem tudott elképzelni, mint amit érzett. Csöndben, hogy a többieket fel ne ébressze, lemászott az ágyról, és lóbujjhegyen kilopakodott a házból. Nem döntötte még el, hogy kérdezni fog-e valamit Bálinttól, vagy egyszerűen 'csak szólni akar hozzá. Odament a fa alá, megrángatta a suba szélét. Aztán még egyszer.- Hallod? - szólt A suba megmozdult, és belőle Anna bámult ki ■ felriadva.- Te? - lepődött meg szakállas Egon. A lány kidugta a fejét a subából, majd felült. Látszott rajta, hogy még nem ébredt fel egészen.- 0 hol van? - kérdezte szakállas Egon. — Nem tudom.- Neked tudnod kell!- De nem tudom.- Akkor hogyan kerülsz ide?- Úgy, hogy kijöttem hozzá, de már nem volt itt. Elment valahova.- Hova? Neked csak tudnod kell, hogy hova mehetett.- De nem tudom.- Mit akartál tőle?- Csak azt — mondta röviden, ellenségesen a lány, aki megúnta a válaszolgatóst.- Mit csak? ' - Mondani akartam neki valamit.- Ki akartad magyarázni magadat, mi?- Es, ha igen?- Mindegy - bosszankodott szakállas Egon. - Csak beköpted nekünk, hogy megszökött az intézetből, most meg ő fog beköpni bennünket. Á lány Bálintra gondolt, és megszelídült az arca. — Ö nem olyan — mondta csöndesen.- Hát, milyen? Te csak ismered! - türelmetlenkedett, szakállas Egon.- Nem olyan - nézett a lány szakállas Egonra, aztán visszaburkolózott a subába. S oma Bálint ameddig bírta: futott. Nem teljes erőből, inkább egyenletes beosztással, beidegzett tempóban. A mozgása csak a kisváros főterén kezdett lassulni, a görögkeleti templomnál, amely alatt Annáék laktak, még kocogott, de miután meglódult lefelé a kápolnadombról, s átvágott az országúton, a szederfák alatt már gyaloglásra váltott át Szeretett volna addig megérkezni, mielőtt az öregember lefekszik. Elképzelte magában, hogy majd most is ott találja az ebédlőasztal mögött, o vastag földrajzi könyv fölé hajolva: Kolumbuszák azóta biztosan továbbhajóztak már. maguk mögött hagyva a. Bahama-szigetek úszó benszülötteit, gondolta a fiú, majd eltervezte, hogy egy keveset várni fog az ablak előtt, lelkierőt gyűjtve a kopogtatáshoz, aztán mondani is kell valamit, de hogy mit, arról egyelőre halvány elképezlése sem volt. így fohászkodott magában: Csak sikerüjön, csak sikerüljön... A felhős ég miatt elég sötét volt. A kőbánya peremén óvatosan ereszkedett le a kövek között. Az izgalomtól egyre nagyobbakat és gyorsabban dobogott a szíve. A gyümölcsfák között megállt, hogy kifújja magát. A ház közelébe érve megnyugodott: az öregember szobájában égett a villany. Az ablakhoz lopakodott és benézett Az öreg az asztalnál bóbiskolt. A vastag könyv helyett egy fehér üveg és egy pohár állt előtte. Bálintot elhagyta az ereje. Legszívesebben visszafordult volna, ha van hova mennie. Az ujjával éppen megérintette az ablakot. Az üveg csupán megrezzent. Várt egy keveset, majd valamivel erősebben kopogtatott, az öreg azonban erre sem ébredt fel. Nehéz pillanatok voltak ezek. A fiú végül is erélyesen megzörgette az ablakot. Az öregember fölrezzent az asztalnál, és értetlenül, vörös szemekkel pislogott az ablak felé. Feltápászkodott. A polcról, ahol a virágmagokat tartotta, egy elemlámpót vett le, és rávilágított az ablaküvegre. — Megjöttem ... — szólt be Bálint és a fejével csinált egy barátságos, de ügyetlen mozdulatot , Az öreg nem ismerte föl a fiút, azt sem értette, mit mondott. — Mit akar? - krákogta, és közelebb hajolt az ablaküveghez. — Megjöttem... — mondta Bálint ismét. Az öreg most ismerte fel. Az arca megrándult: ott állt kívül a fiú, csaknem ugyanazzal a tartással, hóna alatt a Micimackóval, mint amikor napokkal ezelőtt elköszönt, hogy még a sötétség beállta előtt visszaér. — Eltakarodj innen ... - mondta az öreg csöndesen. Alig lehetett érteni. — Megjöttem... — próbálkozott Bálint újra. Csak ezt tudta mondani. — Eltakarodj innen, ha mondom! — kiáltott ki az öregember. - Gazember vagy! Csirkefogó vagy! és hazug! Akasztófára való! Nem érdemied meg, hogy futni hagylak, de menj innen isten hírével, és bolondíts másokat a hazugságaiddal! Fogjon el más, mert a sorsodat úgyse kerülheted el! Az elemlámpa fénye kialudt Bálint az ablak előtt ácsorgott, talán egy percig, mintha várt volna még valamit, végül is elindult, de a kertben megállt Egy fához támaszkodott Szerette volna, ha legalább ragyognak a csillagok, de felhős volt az ég. Az apjára gondolt. Fel felbukkant előtte az anyja halála utáni rövid idő, amikor együtt éltek, ketten az apjával. Fájdalommal gondolt vissza a reggeli tornákra: az apjra újra és újra a feje fölé emelte őt, mint egy súlyzót, Bólint pedig amennyire csak tudta, megfeszítette a testét, hogy az apja könnyűszerrel emelhesse föl, és ha ez tízszer egymásután sikerült, nagyon büszke volt Utána tótágast álltak, de Báljnt a nevetéstől újra és újra összecsuklott, aztán a kertben véget nem érő futkosások következtek, amelyek verejtékét most valósággal érezte a bőrén. Az esték is eljöttek. Az apja mély, szomorú hangján minden este megkérdezte, hogy mi történt aznap az iskolában, s ha Bálint az igazságtalanságok miatt panaszkodott, az apja türelemre intette, és az élet dolgairól kezdett beszélni, amelyeken az ember csak fegyelmezetten és akaraterővel lehet úrrá. Bálint sirdogálni kezdett. A vasárnapi ebédek is eljöttek. A terített éttermi asztalok ott ácsorogtak a gyümölcsfák között, s ott ültek ők is levesre, húsokra várva. Az apja tűnődve nézett maga elé az asztalra, majd váratlanul kérdezett volamit, aminek semmi köze se volt az ebédhez, a vasárnaphoz sem, és a válaszra — úgy tűnt fel — már nem is figyel oda. Messze jártak a gondolatai, ahová senki és semmi sem követheti az embert. Bálint sejtette ezt. Csöndben evett, az ásványvizet lassú kortyokkal iszogatta, és várta, hogy az apja majd megszólal. Ilyenkor mindig volt bennük valami idegenszerű, mintha állandóan városról városra utaztak volna. Sohasem faggatta az apját, hogy mondja el: mi történt vele a gyerekkorában, így a családi fényképeken kívül alig tudott arról valamit, hogy milyen lehetett az apja gyerekkora. Csupán egyszer kérdezte meg - amikor egy vidéki útról becsípve ért haza — hogy az lett-e belőle, ami lenni szeretett volna. Az apja töprengve ráncolta a homlokát, már-már úgy tűnt, hogy nem is fog válaszolni, amikor azt mondta: Autóversenyző, az szívesen lettem volna, de akkor még nem voltak igazi autók ... Másnap este elvitte az egyesület tornatermébe, az ökölvívók edzésére. Bálint egyik lábáról a másikra állt. Idegen és riasztó világot látott: a kötélen lógó homokzsák, amely egy-egy elcsúszott ütéstől lassan forogni kezdett, a kesztyűk csattogása, a körtékkel és kötelekkel dolgozó fiúk, akik között pedig magához való korúakat is látott. Az apja a sarokban beszélgetett az ifjúságiak trénerével. Az edző erősen kopaszodott, fényes arcát a kesztyűkkel, kötelekkel dolgozó fiúk felé fordította időnként bekiáltott a kőtelek között fejvédőben tréningező ifjúsági kerettagoknak: Egy rendes csapott horog, egy gombóc fagylalt ... és bár ő nem edzett, csak irányított: éppúgy izzadt, mint a fiúk. Közelebb léptek Bálinthoz, az edző várakozva pillantott rá, mintha kérdés nélkül várt volna tőle választ A fiú egy kis szorongással nézett vissza. Tehát, ő az, csóválta a tréner a fejét, megforgatta Bálintot a tengelye körül, majd azt mondta belegyezéssel: Mert az apád értett ám a kesztyűkhöz, amikor ifjúmunkás korunkban együtt bokszoltunk ... Előléptek azok az esték is, amikor Bálint oly biztos volt a dolgában, hogy nincs két másik ember az egész világon akik jobban összetartoznának, mint ők ketten. Az apja ezeken az estéken a nők miatt jött későn haza. Bálint anélkül, hogy az apja a legkisebb jelét is adta volna az esték közötti különbségnek: megérezte és kiválasztotta ezeket az estéket A lecke után ilyenkor nem ült le olvasni, nem játszott, nem telefonálgatott az osztálytársainak, hanem a konyhában előszedte a mosdtlan edényeket a porszívóval végigberregte a lakást kitisztította a cipőket, teát főzött vacsorát készített, megógya- zott végül kitakarította az apja pipáit aztán a takaró alól elégedetten, mi több: boldogan hallotta a kulcs zörgését a zárban, s várta, ami következett — az apja benézett hozzá a szobába, s meghallgatta, hogy szoszog-e. Aztán egy este késett a kulcszörgés. Egyre többször késett, majd egy téli vasárnapon hárman ebédeltek az étteremben. Attól kezdve már csak Bólint gondolatai jártak olyan messze, ahová senki és semmi sem követheti az embert Bálint a kabátujjával megtörölte a szemét Egy búcsúpillantást vetett az öregember há- záro. Tulajdonképpen a hótaslótól is szeretett volna elköszönni, de félt hogy kijön az öreg. i~~ lindult a kőbánya mellett vezető ösvé*“ nyen. Lassan haladt Sötét volt a bánya villanyfényei is zavarták, a szemébe vakítottak, éppen a lába elé nem látott. Vajon, versenyeznek-e most ebben az órában az indianapolisi pályán, tűnődött útközben. Hamarosan eldöntötte, hogy igen, a földrészek közötti időeltolódások miatt Indianapolisban éppen most versenyeznek, és Bálint azonnal be is szíjazta magát egy... egy... egy... piros Ferrariba. A 8-as szám nem jó, a 8-as számú kocsikkal a legnehezebb futamot nyerni, a legtöbb műszaki hiba a 8-as számú kocsikat éri... szokták emlegetni a régi versenyzők, akik mindent tudnak, de Bálint már benne ült a piros Ferrariban. A kerekek csillag formájú tárcsái forgásba lendültek. Bálint mögött egyre keményebben kezdett dolgozni a nyolchengeres motor. A két hátsó kerék között a négy kipufogócső okádta a füstős gázokat, és a stabilizáló szárnyak a sebesség fokozásával vékony, füttyszerű hangot adtak. A két első kerék fölött, körülbelül az autótest nyaka táján vastag, fekete-fehér kockás keresztcsík szakította meg a tűz pirosságát, mint egy pepita színű sál. A kocsi elején, a 8-as szánt fölött a két hűtőnyílás, mint két felvont szemöldök figyelte az utat. Bólint egyre fokozta a sebességet, nagy kockázattal hajtott bele a veszélyes külső kanyarokba, mintha nem törődött volna a halállal. A í . TASNADI VARGA ÉVA; Május elseje Tulipán bíbor szirmai tárulnak most a napra, friss fű zsendül a réteken, elmúlt a tél haragja. Együtt ünnepelünk te meg én, és mind az ország népe, öreg, fiatal énekel dalt, május elsejére. Együtt ünnepiünk, gyere hát, emeld zászlód magasra, szavunkat most már minden nép, az egész világ hallja! JUHASZ FERENC: Kinek karja van Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával. te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gözfürész ferde fémfogával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával, szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémeket, odjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! VARGA RUDOLF: Dózsa Varangyvörös éjszakádban forgószél rabolta mennybe a fákat, égőszárnyú varjak vitték véred fekete hószitálásb#n, csak parazsatokádó hegedűszó, szelek kifeszített vitorlái feletti, halk, halotti ének, levelekből hullatott sikoly látta, mikor gyullongó leheleted az idegen csendben jeget kiáltott, piros paripák előtt meztelenre vetkőztetett bőröd; pörkölt virág, sistergő fagyban hevitetted gyulladásig magad. Pengéid bontottak csontjaidon láng-ujjlenyomatos, felrobbant sugarat. Varangyvörös éjszakádban forgószél rabolta mennybe a fákat. Ott volt a máglya; véres angyal. Mennybeszúrt tornyok csígaszarvai fölül, néztél le a Napból, fűztől viselés arccal.
