Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

8

DUN ANTŰLI NAPLÓ

1972. április 2.

Thiery Árpád:

Az emberek hazamennek

Húsvéti palacsinta

Berták László:

Amíg

Szívdobbonásnyi ideig, addig sem, csak amíg a szív a nyomás és a szívás között megáll, amig a tűszúrás érzete eljut az agyig, az ismeretlen sáv, holtpont, a köztes idő karcán engedtem el, kívül a tudatos világ határán, választottaknak derengő tartományban, ahová ő se látott akkor, csak berontott csattogó patákkal, fegyvert, sisakot villogtatva nyomult utánam, hátráló után, haddá sötétült országa előtt hanyattvágódni, szétterülni, kardélű fűvé hegyesedni kényszeritett, megfeszült bennem, mint atya a tékozló fiúban, mert megadtam magam szivdobbanásnyi ideig, addig sem, csak amíg a szív a nyomás és szívás között megáll, amíg a tűszúrás érzete eljut az agyig.

Bárdosi Németh János:

Örök barátaink

Oly furcsa, néha Írni akarok, mintha élnétek, írok levelet a dolgainkról s toliam megremeg, hisz gaz veri föl messzi sírotok.

Nem féltek már, de él a művetek, egy édes rím, vagy forró pillanat az élők közé újra visszaad, és úgy dobog a szívetek helyett.

Néha egy sejtés hozzátok emel, és itt vagytok a szivemhez közel a barátság, harc, küzdelem jogán.

és én is, mintha sírva mondanám, be jó így együtt élni veletek örök csírák és csillagok felett

I

zsáknak úgy tűnt, hogy a teve és a jegesmedve makacsul követi, mióta megpillantotta őket a cirkusz vasrácsai mögött. Nem tudta magyarázatát adni, hogy miért éppen a teve és a jegesmedve szegődött a nyomába, hiszen egyiket se kedvelte igazán. Egész úton nem mert hátranézni, csak amikor a kapuhoz ért, gyorsan oldalt pillantott, de sem a teve, sem a jegesmedve . .. Fellélegzés helyett azonban inkább egy kis csalódást érzett.

Megállt az udvaron, a cipőraktár vasajtaja előtt. Aggodalmasan nézett föl a világos konyhaablakra, mintha nehéz mulasztások nyomták volna a lelkét. Mindig így ért haza. Izsák érezte, hogy az anyja nem azt jelenti már számára, mint régen, s ő sem azt jelenti az anyjának, amit szeretett volna. Az anyja a villany alatt varrt, vagy az egyenruháját tisztogatta a párolgó ételszagban, és szitkozódott, hogy mi- lyet^keveset fizetnek a villamosveze- tőkTOk. Széles arca elkomorult, és egy-két pillanat alatt megöregedett. A mostohaapja este hat órára már beivott. Bánatosan nézett, mintha komoly segítségre szorult volna, s egy zöldségesbódét emlegetett, ahol meggazdagodhatott volna. Aztán maga elé rendelte Izsákot.

— Tanultál új nótát?

— Nem tanultam.

— Akkor énekelj a régiekből... — legyintett a mostohaapja. A zsebébe nyúlt, forintokat nyomott Izsák markába.

Ritkán verte meg, a fiú mégis, ha a mostohaapjára pillantott, mintha puskacsőbe nézett volna: talán erős, türelmetlen hangja miatt, talán a bot miatt, amire járás közben támaszkodott, de talán leginkább amiatt, hogy a mostohaapja sohase gyógyulhatott meg. Izsák nem tudta még, hogy mi van a szavak mögött, az anyja nézését sem tudta megfejteni, csak fájt, egyre mélyebben fájt, amikor az anyja és a mostohaapja ordítoztak egymással. Nemcsak a pofonok fájtak, amiket az anyja kapott, hanem a türelem is, amivel elviselte. Izsáknak nem volt bátorsága nem-et mondani, sőt ahhoz sem, hogy makacsul hallgasson, s így, ha kellett, énekelt engedelmesen. <

^Felment az emeletre. A vdslépcsőn csattogott a saruja. Végigsietett a bérkaszárnya hosszú függőfolyosóján. A szomszédok ablakain kisugárzó fényeknek csak annyi idejük volt, hogy megpillantsák Izsák vékony, inkább szívós, mint erős alakját, lenyirbált szöghaját, gumisaruját, amihez elég hideg volt már és kinyúlt pulóverét, amely alatt egy sportegyesüiet dresszét hordta.

Lenyomta a kilincset. A konyhaajtó zárva volt. Kopogott.

— Ki az? — mordult ki mostohaapja a konyhából.

— Én. Izsák ...

— Menj ahhoz, akivel eddig csavarogtál !

A fiú megint kopogott.

— Nem hallottad, mit mondtam? — kiáltott mérgesen a mostohaapja, s valami könnyebb tárgyat az ajtóhoz vágott.

Izsák egy ideig tanácstalanul ücsörgött az ajtó előtt. Nem szólt, A kilin|_| át a tojásdobálásra emlékszel-e?

— kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utoljára. Ö is Pesten él.- Húsz év?! - hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg any- nyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz-arcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába.- Hogyne emlékeznék a tojósdobá- lásra, a húsvéthétfői locsolkodásra I — mondom, és a vállára ütök.

A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színűk a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással. hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is!- Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? - s a szavakat megnyomja.

Hirtelenében nem kapcsolok.- Melyikre?- A negyvenötösre ... — Szélesen mosolyog és már én is emlékszem.- Haha ... — mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, eiüt a többitől,

Akkor még élt o nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben"

eset még néhányszor óvatosan lenyomta : hátha . ..

Nem érzett szomorúságot, haragot sem. Azt sem érezte, hogy közben mennyi idő telt el. Lement az udvarra, egész hátra, ahol a szemetes edényeket tartották. Egy ideig reménykedve nézegetett az emeletre, de csak egyszer nyílt ajtó, a lépcsőház mellett. Márton nővére libbent át hangos nevetéssel a szomszéd lakásba, a sörgyáriakhoz. Izsák ennek az egy ajtónyitásnak is örült, mert eszébe juttatta Mártont, sőt mintha egyszerre maga előtt látta volna Márton orkánkabátos alakját, komoly, kissé megkeményedett arcát, ahogy két hete vasárnap —, amikor hazajött látogatóba a nevelő- otthonból — itt ültek az udvaron, egymás mellett az asztalos deszkáin, a dróthálós műhelyablak alatt.

— Jó ott? — faggatta Izsák óvatosan. .

— Jó.

— Jobb nem lehetne?

— Lehetne, de így is jó.

Izsák gyanakodva nézegette a barátját.

— Nem szoktak bántani?

— A nagyobb fiúk. Néha.

— A felnőttek?

— Azok nem.

I

zsák nem nagyon értette, hogy azelőtt mindig sajnálattal gondolt Mártonra. Tizenegy éves létére ezt eléggé igazságtalannak tartotta egy tizenhárom éves fiúval szemben, most azonban egyszerre önmagát érezte sajnálatra méltónak. Talán mert egészen új volt Márton orkánja, a cipője, a nadrág, s minden, mintha egy kirakatból szedte volna össze. Vagy talán csak azért, mert igazán látszott rajta, hogy két évvel öregebb ... Márton, mielőtt elköszönt, megmagyarázta, hogy merre van a nevelőotthon, ha Izsáknak a hónap első vagy harmadik vasárnapján eszébe jutna, hogy meglátogassa.

A konyhában elaludt a villany. Izsák reménye, hogy a mostohaapja beengedi — elfogyott,

A kapuból innen is, onnan is belenézett az utca sötét torkába, de sem a teve, sem a jegesmedve nem volt ott. Emiatt egészen távolinak, már-már hazugságnak tűnt a nap, különösen a cirkusz, a foltozott sátor, amely lomhán magasodott a padsorok fölött, a sovány, égő szemű állatok, s a trapéz, mely úgy lengett ide-oda fönt a kupolában, mint egy unatkozó madár.

Az anyja szolgálatban volt. A vágó- hídnál megtudhatta volna, hogy melyik vonalon teljesít ma szolgálatot, de nem akart kérdezősködni. Felszállt egy villamosra, amelyik a város közepe felé indult. Késő volt mór. Feltámadt a szél, a rendező pályaudvar felől átfújt a peronon. Izsák bement a kocsiba és leült. Az ablakhoz támasztotta a fejét. Végigpillantott az esti utasokon, s azt gondolta értetlenül: miért van az, hogy az emberek akkor is hazamennek, ha nem szeretnek otthon lenni? ...

Nem érezte magát idegennek az idegenek között, s az se bántotta, hogy a mostohaapja nem engedte be. Régóta várt arra, hogy egyszer elkövetkezik majd egy olyan este, amikor

Kiss Dénes:

őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába". Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte: nagy harc lesz.

Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban" vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilométerre lévő faluba az emberek.

Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lö- vészárok-ásósra akarták elvinni.

— Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam

senkitől se fog félni. Jól érezte magát a villamoson, legfeljebb az zavarta egy kicsit, hogy fázni kezdett.

Lehunyta a szemét, s ettől a kis mozdulattól egyszerre minden megváltozott: az estét fényesség, a színek csodája töltötte be, minden csupa fehér lett, sárga, zöld, és kék is egy kevés; a villamos is elnémult, mintha zajtalanul úszott volna a levegőben; egy alacsony, iódenkabátos ember bátorítóan integetett az ajtóból, majd egy darab csokoládét emelt a magasba, olyan nagy volt, mintha csokoládéhegyből pattintotta volna le; szemben egy fiatal lány felnyitotta nagy szempilláját, s háta mögül képeskönyvet húzott elő, aztán szétnyitotta s egy pillanat műve volt, hogy ott hullámzott Izsák előtt a tenger, homokpartján fénylettek a kagylók, csigák és a kavicsok; a vezető csilingelt kettőt- hármat, majd megállította a villamost és hátrakiáltott: Bánatos bozótos, Füles mélázó helye, feltételes megálló . . . és valóban, csak oda kellett pillantani a magasból, Micimackó, Malacka, Füles jóindulatú érdeklődéssel álltak Tigris körül, aki éppen beleharapott egy bogáncsba, s azonnal csuklani kezdett ...

így ment ez egész úton, az álom és az ébrenlét határán. Izsók boldog volt, boldogságát csak az zavarta, hogy egyre jobban fázott. Nem nyitotta ki a szemét, míg csak a villamosvezető, aki a végállomáson kezében az irányváltóval és a menetszabályozó karral át nem ment a kocsi másik elejére, s útközben fel nem ébresztette.

Izsák megköszönte a figyelmességet.

— Én már megérkeztem — mondta és leszállt, örült, s egy kicsit meg is lepte, hogy így ki tudta mondani, mintha máris célhoz ért volna. Köny- nyűnek érezte magát, legfeljebb amiatt volt némi lelkifurdalása, hogy az anyjának nem szólt az elhatározásáról, s egyszer sem említette, hogy mennyire fél otthon.

Nem kérdezősködött, biztos volt benne, hogy Márton útbaigazítása alapján megtalálja a nevelőotthont. Jöt- tek-mentek s késő esti emberek, a bepárásodott utcák is jöttek-mentek, a barátságtalan udvarok, a tér száraz fái és szobrai, csak jöttek-mentek, ügyet sem vetettek rá, amiért Izsák nagyon hálás volt. Nem félt tőlük. A hosszú, kaszárnyaszerű épülettől sem félt, legfeljebb egy kis csalódást érzett, az üvegkapu előtt, mintha arra számított volna, hogy várni fogják, talán maga Márton is.

A kapu zárva volt. Csöngetett, egyelőre azonban hiába nyomta az arcát az üveghez, senkit se látott a folyosók felől közeledni.

R

övidesen ismét csöngetett egy hosszút, bár érezte: az csupán percek kérdése, hogy ki fogják nyitni előtte a kaput. Annyira biztos volt ebben az érzésben, hogy még mielőtt világos lett az előcsarnokban, lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és egy időre elbúcsúzzon az álmoktól, mert egy ilyen komoly, sőt szigorúnak látszó épületben, ami előtt állt, olyan ólmokról, mint az övéi, nyilván szó sem lehet.

én eleget az Isonzónál — kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében — amikor tik még pelenkásak voltatok! A csendőr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az...!” — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkiti...

Akkor már a Balaton felől napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat,

— ó, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek.

Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyáin, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát” toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak.- Tönkreteszitek a padlómat! — pőrölt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadozott hajópadlóra. De a szürkeköpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. - Tudom is én mit ka- rattyoltok! - mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudóin mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mit akar.- Aáá... - Palacsinta kei! nektek?! - kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták, A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa.- Fát! - mondta. - Vágjatok! - és

KISS ATTILA: TAVASZI TÁJ

6 is mutogatott. Megértették, és motetták, hogy hoznak amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. - Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok!

Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz.- Hát hányán vagytok még? — kiabálta, — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvas- tagságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!.., — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta:- Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!..,- Hát, persze, emlékszem arra a húsvétra is! - mondtam a barátomnak.- £n is . .. — Elgondolkodott. - Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten?

N I em tudom... — válaszoltam és ’ az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken.