Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

I l/fa. Lu UUimANIUU NAf'lÜ t „A szemem őrzi Pécs egének olaszosan kék színét" Péchy Biankót az irodalmi emléke­zet Ady Endre költészetének első nagy­hatású interpretálója — és népszerű- sítőjeként tartja számon. Műsorairól valóban ritkán hiányzott Ady, de szí­vesen mondta klasszikusaink és az Ady-kortársak verseit is. Csaknem négy, évtizeden át szerepelt önálló estekén. Műsora előtt mindig elhang­zott egy bevezető előadás, illetve köz­ben két zeneszám. A kor olyan alak­jainak előadásában, mint Áprily La­jos, Babits Mihály, Hevesi Sándor, Já­szai, Karinthy Frigyes, Táth Árpád, il­letve Bartók Béla és a névsor koránt­sem teljes, önálló estjein kívül szám­talan hangversenyen lépett fel Pesten és vidéken. Néhányszor Pécsett is, egyszer Jászaival közösen. A rádió­ban németül, angolul, franciául, ké­sőbb oroszul is mondott verseket.- Pedig - mondotta visszaemlékez­ve — mindenkor kegyetlen lámpaláz gyötört. Színpadon ez a bemutató után teljesen elmúlt, de a pódiumon sohasem. Végül oly kínzóvá növeke­dett, hogy 1959-ben az Egyetemi Szín­padon tartott Ady-estemen megértet­tem, hogy egészségem komoly veszé­lyeztetése nélkül nem vállalhatok töb­bé pódiumszereplést. Nem is vállal­tam. Tíz évvel később, Ady halála 50. évfordulóján kötelességemnek tartot­tam, hogy az Egyetemi Színpad felké­résére, jubileumi műsorában felolvas­sam írásomat a hajdani Ady-estekről. Ennek fogadtatása arra késztetett, bogy elmondjak egy verset, azután egy másodikat is, mert boldoggá tett, 'hogy fiataljaink ma éppoly forrón tudnak lelkesedni Adyért, mint a hú­szas-harmincas években. * A Magyar Népköztársaság érdemes művésze címet és rangot Péchy Blan­ka, mind színművészt, mind előadó- művészi működése elismeréséül kapta. Előadásának bensőségesen egyszerű .és a költő mondanivalóját alázattal .szolgáló stílusa a versmondás művé­szetének gazdagodását jelentette. A kulturális attasé Egyik lexikonunkban ezt olvastam róla: „A magyar nők közül elsőnek lépett diplomáciai pályára: 1948-51 között a bécsi magyar követség kulturális attaséja, illetve a bécsi Col­legium Hungaricum igazgatója", Péchy Blanka — mint nevére vonat­kozó megjegyzéséből is láttuk — nem szeret elfogadni olyasmit, ami nem il­leti meg. így tudom meg, hogy a lexi­kon idézett adata pontatlan: nő már előtte is volt a Magyar Népköztársa­ság külügyi szolgálatában, ő kulturá­lis attasénak volt első. (Követségi ta­nácsosi rangban.) A diplomáciai megbízást szoron­gással vállalja: vajon meg tud-e fe­lelni kényes feladatának. Munkájá­ban igen nagy előny széles ismeret­sége. Kulturális körökben jól emlékez­nek még Reinhardt neves művésznő­jére, így sokat tehet a két szomszédos ország jó kapcsolatai — egyebek közt az Osztrák—Magyar Társaság megala­pítása - érdekében. Munkájáért sok elismerést kap mindkét részről, még­is hazavágyik. Nem a színpadra csu­pán, hanem íróasztala mellé is. Ismé­telten kéri hazarendelését. Itthon az akkor épülő Néphadsereg Színház, a mai Vígszínház szerződteti. Az író Voltaképp el sem tudta képzelni, hogy valaha is megjelenjenek köny­vei. Csak íróasztala számára írt. Egye­bek közt egy színdarabot. Ezt megmu­tatja régi jó barátjának, Heltainak, aki percig sem áltatja. Rámutat a szerkesztés hibáira, ügyetlenségeire, de elismeri, hogy aki tud olyan figu­rát teremteni, amilyen az egyik humo­ros nőalak, abból nem hiányzik a te­hetség. Nem esik kétségbe, de évekig fordít csupán. A maga örömére, mert írnia kell. Első cikke a Magyar Nem­zetben jelenik meg 1940-ben. A kéz­iratot senkinek nem mutatta meg, még jóbarátjának, elvált férjének, Relle Pál írónak és színházi kritikus­nak sem. A cikket azonnal és betűnyi változtatás nélkül leközlik.- Nyomdafestékre érdemesítették az írásomat! — mondja és hangjába öröm, meg csodálkozás vegyül ma is. Mint­ha azt mondaná: megvalósult az el­képzelhetetlen. Attól kezdve napila­pok és folyóiratok hasábjain mind több írása jelenik meg. A felszaba­dulás után egy ideig tagja az új­ságírók szövetségének. Ez idő tájt le­fordítja Afinogenov Kisunokám című nagysikerű színművét. (Játszik is ben­ne.) Első, méltán nagy irodalmi sikere: Jászai Mari című könyve. Ezt követi a Regény. (Mindkettőnek két kiadása is elfogy azonnal.) Fél évszázad ívelésű dokumentumkötet ez a mű, ez a Re­gény. Gerince az írónő levelezése fér­jével és fiával, Istvánnal. A 15 éves fiú 1932-ben magyar útlevéllel és a visszatérés szándékával utazik apjd* hoz Moszkvába. Filmrendezést akar tanulni. (A szovjet filmeknek világsi­kerük van. Az anyjával Bécsben élő fiú valamennyit megtekinti.) Moszkvá­ba érve hamarosan megtanul oroszul. Esti tanfolyamon fejezi be a közép­iskolát, nappal a filmgyárban dolgo­zik. Egy ideig a neves Piscator asszisz­tense. Színes, lényeglátó szemmel megírt beszámolói eleven és hiteles kortörténeti dokumentumok a 30-as évek Moszkvájáról. Az írónő következő munkáját is Ma­gyar Lajosnak szenteli: sajtó alá ren­dezi néhány kiadatlan művének kéz­iratát. Előszót is ő ír hozzá. A kötet címe: Késői tudósítások (1966). Legutolsó műve a Hűséges hűtle­nek is könyvsiker; ma már ez sem kapható. Életrajz ez is. Hőse a XIX. század Európa-szerte ismert művész­nője, Bulyovszky Lilla, első Nemzeti Színházunk, majd különböző német udvari színházak ünnepeit színésznő­je. írók, művészek, fejedelmek hódol­nak a világszép asszonynak. Eddig sehol meg nem jelent leveleiket is tartalmazza a kötet. Beszélni nehéz! Péchy Blanka szerelme a magyar nyelv, tehát nagyon szívére veszi, ha elcsúfítják, főként o beszéd romlása izgatja. Hogy ápolására buzdítson és példamutató beszédre serkentsen, 1960-ban megalapítja a Kazinczy- díjat. A hivatalos ügyekben és az elő­készítés munkájában Lőrincze Lajos segédkezik. Péchy Blanka névtelen szeretne maradni. Ezt LŐrincze oly mértékben respektálja, hogy nem is említ ne'/et, amikor a Rádióban és a Magyar Nyelvőrben hírt ad az alapít­vány nagyfontosságú eseményéről. Sőt, amikor Kodály megkérdezi, ki az ala­pító, azt válaszolja, hogy nincs felha­talmazása az illető megnevezésére. A díj első odaítélésekor mégis kipat­tan a titok. A 10 000 forintos díjat három éven­ként kapja színész, hat évenként ma­gyar szakos tanár, ugyancsak hat éven- * ként rádió- vagy tévébemondó vagy riporter. Három évenként pedig ICa- zinczy-éremért és 500 forint jutalo­mért versenyeznek az ország vala­mennyi középiskoláinak tanulói. Győr városi és megyei tanácsának bőkezű támogatásával a Kazinczy Gimnázium látja vendégül a döntő résztvevőit és tanárait. Idén 11 000 versenyző közül 65 jutott a döntőbe. A Művelődésügyi Minisztérium (a Kazinczy-díj gazdája) a győri Kazinczy Gimnázium kérésére a közbeeső két évben is megszervezi az országos versenyt. Ezek után nem meglepő, ha Péchy Blanka készülő könyvének Beszélni nehéz! a címe. Felhatalmazást kap­tam a kézirat égyik részletének köz­lésére. „ ... munkámat korántsem az élő­szó művelőinek szánom csupán, ha­nem mindenkinek, aki nyilvánosan megszólal. Témám: a beszéd. Ez az égetően időszerű közügy, mely a magyar történelem örökösen viharos századai során csak olyankor vált közüggyé, amikor anyanyelvűnket, egy­szersmind nemzeti létünket az elme- rülés veszélye fenyegette. Most is a történelem hatására — ezúttal kedvező hatására - vált nem­zeti üggyé: szólás jogot kapott társa­dalmunk valamennyi rétege. Joga gya­korlásához bőségesnél bőségesebb lehetőséget is: gyűlések, kongresszu­sok, ankétok, ünnepségek és miegye­Péchy Blanka bek beszédre csábító vagy kényszerítő alkalmait. Mindezeken kívül bárki, bárhol, bármikor szemben találhatja magát a rádió, vagy a tévé riporteré­nek mikrofonjával Kirakatba került a beszéd. Közszük­ségleti cikké vált. Nem mindegy, hogy milyen a minősége. Égetően időszerű tehát az álta­lános beszédkultúra megteremtése. Nem könnyű feladat ez, meit beszél­ni nehéz. A magam bőrén tanultam meg, mily kegyetlenül nehéz. Hat év­tized óta munkaeszközöm a beszéd. Hatvan év óta ismerkedem a színész szakma e kézzel nem tapintható, szemmel nem látható titokzatos szer­számával. Máig sem sikerült kiismer­nem makrancos, sérülékeny, fondorla­tos szerkezetét, de talán nem hival­kodás, ha megkockáztatom az állítást, hogy kifürkésztem néhány titkát... Jó nyelvi talajon nőttem fel. Pécsett szü­lettem. Tizenhat éves koromig ott jár­tam iskolába." Az utolsó néhány mondat kapcsán, ismét Pécsre terelődik a szó. Szelíd arca elkomorodik. Megkérdezem, ne­heztel-e szülővárosára. — Szülővárosára nem neheztelhet az ember. A szemem őrzi Pécs egé­nek olaszosan kék színét, az orrom a mecseki levegő zamatát, a fülem a szép zárt-e hangzókat, emlékezetem pedig a gyermekkor boldogságát. Épp ezért fáj, hogy rideg hozzám ez a vá­ros. Igaz, lakossága kicserélődött. Rokonaim elhaltak. Még sírjukat sem látogathatom, mert egyiküknek sincs... Hogy más irányba fordítsam gon­dolatait, könyveiről beszélek. Erőskö­döm, hooy itt jól ismerik őket. — Nem adták jelét. Pedig nagyon vártam a Regény megjelenése után. Akkor sem vették tudomásul, hogy idetartozom, noha sok szó esik benne Pécsről. De amióta utcát neveztek el Magyar Lajosról, egészen idetartozom megint. Amikor a Kerepesi temető panteonjában először álltam a már­ványtáblája előtt, úgy éreztem, hogy most visszahozták nekem. Pécsett az emléktáblája leleplezésekor arra gon­doltam, hogy közös gyermekkorunkat hozták vissza . . .-,v Senkije sincs. Fia - aki önként je­lentkezett a Vörös Hadseregbe — el­esett a második világháborúban.Vesz­teségeit csak a szakadatlan munka tette és teszi elviselhetővé. Ma, *77 évesen, habár nyugdíjas, még min­dig szerződtetett tagja a Vígszínház­nak; tanára a Zeneművészeti Főisko­lának, ahol színpadi beszédre oktatja az énekszakos növendékeket; állandó adása van a Rádió külföldre sugár­zott műsorában; szerepel néha filmen, a tévében — és naponta nyolc-tíz órát ül az íróasztalánál. Mindezt, úgy érzem, el kellett mon­danunk. Abban a városban, ahol szü­letett, diókoskodott, ahonnan elindult. Ahol nevére — amely hovatartozást je­lez — mi, pécsiek különösképpen büsz­kék lehetünk. Mert akár megfeled­keztünk, akár „nem tudtunk” erről az összefüggésről, a színháztörténet, a munkásmozgalom, az irodalomtörténet és a magyar nyelvtudomány számára nem keveset mond e név — Péchy Blanka. Wallinger Endre Hcmgversenykrónika Á Pécsi Filharmonikusok Budapesten N agy érdeklődés előzte meg a Pé­csi Filharmonikus Zenekar újabb zeneakadémiai vendégszereplését. Ezt a figyelmet, fokozott várakozásteljes hangulatot egyaránt írhatjuk az együt­tes és vezetőkarnagya, valamint a rend­kívüli ízléssel válogatott, a szokványos­tól eltérő műsor „számlájára”. Csak helyeselhetjük, hogy nem törekedtek kizárólag jól bevált, „sikerbiztos” re­pertoárdarabok megszólaltatására. S a bölcs mértéktartást is azért kell dicsér­nünk, mert nem vállalkoztak erejüket meghaladó, látványos feladatra. Meggyőződésem, hogy a pécsi zene­kar tudása legjavát adta ezen a fő­városi koncerten, ez pedig nem kevés! Valóban rangos produkcióknak tapsol­hattunk; ezek az interpretációk nem­csak országos, de — némi csiszolással — nemzetközi mértéket alapul véve is sikerre számíthatnak. Ennyit elő'egezé- sül, de érdemes közelebbről is meg­vizsgálnunk az egyes művek életre keltését. A francia-estet ritkán hallható Ho­negger-művel, a Pastorale D'Été-vel nyitották. Némi elfogódottsággal küz­döttek itt még, így a lejátszásnál in­kább a precizitás, mintsem a légkör átforrósítása került előtérbe. A „le­játszás” azonban ebben az esetben már önmagában értékmérő, hiszen a kompozíció intim karakterének, hang­zásainak, színeinek, sokrétűségének érzékeltetése feltétlen igényességet követel meg az előadóktól. Almásy László működött közre a Honegger- darabot követő C. Franck mű, a Szim­fonikus variációk megszólaltatásában. Még ez a tolmácsolás sem volt telje­sen egybeforrott, noha időnként itt már megéreztük a hangulatteremtés- nek, szuggesztivitásnak azt az erejét, mely a műsor második részét csaknem egészében jellemezte. Almásy oda­adással, ihletetten zongorázott, s szép lészletmeg oldó sok kai örvendeztette meg a publikumot. Breitner Tamás vezénylete alatt simulékonyan kísért a pécsi zenekar, némi pontatlanságot leszámítva mindvégig segítette, ösztö­nözte a szólistát. Azért, hogy nem ha­tott egységesebbnek a darab, csak részben illetheti szemrehányás az elő­adókat, hiszen köztudottan meglehető­sen mozaikszerű Franck variáció- sorozata. De vázlat-, illetve mozaik­szerűsége ellenére is megérdemli az időnkénti „feltámasztást”. * Két kevésbé ismert darab után két zenekari sláger következett: Debussy: Egy faun délutánja, és Ravel Daphnis és Cloí — II. szvitje. Az előbbi meg­kapó dallamaival, bársonyos hangzá­saival, színességével ragadta meg a publikumot, míg a Daphnis-szvit a zenekari paletta teljes felragyogta- tásával, a színek és hatások pazar „kiélésével". Mindkét tolmácsolásra büszke lehetne bármelyik élvonalbeli zenekarunk! Breitner vezényletével látható lelkesedéssel, kedvvel muzsi­káltak, És ami még fontosabb: tehet­séggel. Ügy tűnik, most mór vég!«. gesen összeforrott az együttes. A sok és fáradságos közös munka valóban eggyé, egyetlen hangszerré kovácsol­ta a különböző pultoknál ülőket. Természetesen van még alakítani- formálnivaló az együttesben. Egy-egy dallamfrázis pl. még nem tökéletesen kimunkált, s a vonósok tónusa is még minden bizonnyal érlelődni, szépülni fog. Hasonlóan írhatunk a fúvósokról: a kisebb pontatlanságok ellenére kü­lön kiemelhetjük teljesítményüket. Milyen virtuózán szólaltak meg pl. a Ravel-opusz tánctételében! Való­sággal sistergett, forrongott az egész zenekar s így, szinte vizuálisan is elénk rajzolódott a feledhetetlen zá­rókép: Daphnis és szerelme, Cloé egymásra talál, vidám táncukból szé­dületes körtánc keveredik, mindenki együtt örül a fiatalok boldogságá­nak . , . Lehetne még részletesebben beszá­molni az egyes „jelenetekről", vagy a Faun-muzsika dús pasztellszíneinek érzékeltetéséről. De még a legköltőibb szavak, s szuperlatívuszok tucatjai sem pótolhatják a hangzás-élményt. Ehhez hasonló szép produkciókat kí­vánunk a Pécsi Filharmonikusoknak, ezt, hogy sokszor és sokakat részesít­senek a művészi muzsikálás varázsá­ban. Juhász Előd ÚJ SOROZATOK A hűséges tévénézők jól ismerik a sorozatok varázsát. Ha jó a sorozat, mintegy önmagát reklámozza: alig várjuk a következő adást. A tévé bő­ven él ezzel a lehetőséggel: a műsor- szerkezetben jelentős helyet és terje­delmet foglalnak el a folytatásos vagy sorozatban sugárzott filmek. A múlt héten éppen „sorozatváltús" történt, mégpedig előnyös és sikeres. Egysze­ri és befejezett műsorok bírálata he- lyett ezekre hívnánk fel a figyelmet. A Magyarország kisvasútjai szom­baton „indult”; ötlete nem eredeti, de jó és hasznos. A vasút itt is esz­köz csupán, hogy tájakkal és embe­rekkel ismerkedjünk. S kitűnő gondo­lat, hogy éppen a kisvasútokra épül a film, hiszen így éppen a gyér for­galmú, kévéssé ismert tájak képéről, életéből kaphatunk ízelítőt. A zemp­léni kisvasút „vonalát" bemutató első oaás egészében érdekes és szép volt, talán csak egyik-másik betét — pél­dául a népi táncosok a mezőn — tűnt mesterkéltnek, túlságosan megrende­zettnek. Ugyancsak szombaton láthattuk éj­szakai előadásban az Andrzej Wajda- filmsorozat első darabját. A sorozat ebben az esetben is régen várt, nagy­szerű gondolat: a nyolc film érdemi áttekintést tud adni a világhírű ren­dező munkásságáról. Nemeskürty Ist­ván bevezetője hasznos kalauz azok számára is, akiknek most nyílik alkal­muk először megismerkedni egy film­alkotó belső világával. Érdemes meg­hallgatni, s nem „átlapozni". Annál is inkább, mivel tájékoztatójából a sorozat egyes tagjai közötti összefüg­gésekről, a rendezés sajátos jegyei­ről, a fejlődés irányáról kaphatunk útbaigazítást. A sorozat első darabjaként bemu­tatott „A mi nemzedékünk” a lengyel ellenállás témakörével, jellemző kez­dőpontja Wajda egész művészi vilá­gának, s a szereplők és a művészi felfogás egyes elemei is előlegezik már a későbbi nagy alkotások sajátos jegyeit, . A világirodalom újabb klasszikus regényéből készült filmsorozat kezdő­dött vasárnap a Hiúság vására első részének bemutatásával. Nem tudom, Thackeray vaskos terjedelmű műve hogyan fog „beleférni" öt folytatás­ba? „A híres kis Becky baba” tanú­sága szerint csak nagyon vázlatosan és elnagyoltan. Mór az első rési vil­lámgyorsan „végiglapozott" tíz egy­néhány fejezetet, bőséges kihagyások­kal, valóban csupán a cselekmény fel­vázolásával. Sajnos, Thackeray ragyo­gó elbeszélő stílusából, remek iróniá­jából alig marad valami, ezt legfel­jebb majd akkor élvezheti a néző, ha a film hatására előveszi a könyvet. A szereplők szerencsére jók, Susan Hampshire a jelek szerint „bírni fog­ja” a nagy szerepet, de a többiek is „hasonlítanak" Thackeray regényhő­seire. Amélia pontosan olyan csupa­szív liba, amilyennek az író megál­modta, Jós talán még nevetségesebb lehetett volna, George viszont kissé holovóny, s Amáliával való szerelmé­nek első szakasza szinte teljesen el­sikkadt. A további részleteket érdeklődés­sel, de a túlságos rohanás miatt némi aggodalommal is várhatjuk. Végül a szerdán elkezdett Hatal­masságok maszk nélkül című sikeres­nek ígérkező politikai sorozatra hív­nánk fel a figyelmet. Valentyin Zorin összeállításában a szöveg és a gaz­dag dokumentumanyag egyaránt ér­dekés, tanulságos és szórakoztató. „A pénzkirályok köztársasága” Theodore Rooseveltet mutatta be hivatalban és hivatalon kívül, történeti hűséggel s magánéleti közelségből ... Az ígért három további folytatás mellett érde­mes lenne átvenni a sorozat későbbi darabjait is, amelyekről a Rádió és Televízió Újság ad hírt, A század ele­jén induló „történet'1 a jelen felé kö­zeledve nyilvánva'éon egyre érdeke­sebb és izgalmasabb. A négy új sorozat egészében jó összképet ad. Mindegyik más jellegű, más műfajú, s nem is tartoznak a vé­geérhetetlen hosszúságúak közé. Ér- tökeiésjíkre, bí'-jíZ'” J’. utón. érd» mes lesz talán visszatérni . . . Szederkényi Ervin I í A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom