Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 49. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1972. február 27. Bertha Bulcsu: JELENKOR IRIRILHI ÉS Műit SZE11 fill í IMI-UH BALATON Gyárak és munkásaik embereket eszik a gyár.., Rég *■ tudom ... A késztermékben, bármily fényes az, egy-egy darabka élet is útrakel. A munkás nyögése, verejtéke, elhasznált ereje, álma, bronz hajóharangba öntve, vagy szuperfoszfátba olvasztva konténerbe kerül. Eladják, elszállítják. Aztán a termékben kopik tovább, A Nílus kikötőiben nagyokat kondul a hajóharang, a rendet szolgálja, a magyar tolóhajók hírnevét, becsületét. De minden kondu- lással egy-egy ezredmillimétert kopik, s vele az élet is, ami öntéskor beléje szorult. A szuperfoszfát a talajba kerül, feloldódik. A gyökerek felszívják az esővízzel. Beépül a szőlő vesszőjébe, hajtásaiba, duzzadó fürtjeibe. Szüret után a törköllyel visszakerül a földbe. Meddig tart vajon a körforgás? Két évig? öt évig? Egyremegy... Elkopik, elvegyül, eltűnik . . . Közben a n-.unkás megöregszik, ereje elfogy, nedvei elapadnak. A gyár nyomokat hagy az emberen, aki átlép a kapuján, azt megjelöli, bepréseli a gépek, termelési folyamatok közé és rendre, fegyelemre szoktatja. A gyár átalakítja az emberek testét, lelkét, eszét. És a föld? A föld is megeszi az embereket. A gg/pszt teste kiszikkad a végtelen nyarakon. Inai görcsbe rándulnak, értelme körbejár, mint a nyomtatólovak. A paraszt hajnaltól késő estig dolgozik. Nincs szabadsága, nyugdíja. Haláláig dolgozik. Az én apai nagyapám, Bertha Mihály hetvenkét éves korában halt meg. Tavasz volt. Ballagott az ökrei előtt. A vetést már befejezte, éppen a magokat nyomtatta a földbe a vasalt fahengerrel. Déltájban összeesett az ökrei előtt. Azok ráléptek és áthúzták rajta a hengert. A fájdalom .térítette magához. Megrázkódott, felállt, aztán az ostor nyelével összeverte az ökreit. Befogott, felült a szekerére és hazahajtott. Másnapra megbénult d féloldala. Ekkor Jánosházáról kihivatták az orvost. Hiába. Néhány nap múlva meghalt. A paraszt, a vidéki ember szereti a földet, de a föld nem szereti az embert. Az ember mégis hajlamos arra, hogy érzelmeket tulajdonítson a földnek, Érthető... A jól művelt földben szépen zöldell a vetés. A kertek, gyümölcsösök élnek. A gyárkapuk rozsdás torkába pillantva, sok ember megborzong, visz- szahúzódik. Nem az ipari tevékenység riasztja őket, hanem a gyárszerűség, az árutermelés részekre bontott, áttekinthetetlen folyamata. A kovácsot és oz asztalost minden faluban tisztelték, egy-egy laposvasra várva szívesen elnézelődtek a műhelyben, A kovácsnál, asztalosnál jól érezték magukat... Értették a folyamatot, a szemük láttára formálódtak ki a hasznos eszközök, tárgyak. A falusi emberek többsége ügyesen bánt a szerszámokkal. Az egyszerűbb asztalos és bognár munkát mindenki maga végezte. A Balaton- parti falvakban minden télen elkészült néhány csónak, ladik vagy bárka. A falusi horgászok, halászok közül nagyon sokan ma is saját kezűleg építik meg a ladikjukat. A kis falusi műhelyeket azonban egész történelmi korszakok választják el a modern gyáripartól, árutermeléstől. — A megszokott környezetükből csak akkor szakadtak ki az emberek, amikor az élet új ritmusa, a gazdasági élet átalakult struktúrája és a megélhetés erre ró- kényszerítette őket. Sajgó szívvel, rossz lelkiismerettel indultak el a gyárak felé. Úgy érezték, hogy elárultak valamit, s örökre elvesztették az üdvösségüket. Aki csak tehette, nem szakadt el teljesen a földtől. Biztos, ami biztos, évtizedeken át ingázott, bizonytalankodott a falu és a gyár között. Agyondolgozta magát. Hétköznapokon a gyári normát teljesítette, vasárnap pedig kukoricát kapált a faluja határában. S aki elszakadt? — Az átalakult. Életformája, embersége, mozdulatai, szokásai megváltoztak. Az életformaváltás sok falusi embernek sikerült, de sajnálatos módon olyanok is akadnak, akik a változásokat nem tudták elviselni. Szétesett a csalódjuk, ivásba menekültek, vagy egészen korán, az átmeneti időszak elején baleset érte őket. — Valójában csoda, hogy az utóbbi évtizedekben nem történt sokkal több baleset, nem játszódtak le nagyobb tragédiák. Az ország lakosságának a nagyobbik fele vidékiesen, vidéki idegrendszerrel, mezei, fél-feudális körülmények között élt a fel- szabadulásig vagy még tovább. A termelőszövetkezetek megalakulásáig a gépek, az állami gazdaságok és a gépállomások telepeiről csak vendégségbe jártak ki a falvakba. A falusi lakosság így az ötvenes évek végén került állandó kapcsolatba a Zetorok- kal, munkagépekkel, gépsorokkal. S ez a közelebbi kapcsolat sokak számára a búcsú perceit is jelentette, mert a gépesített gazdaságokban már nem jutott mindenkinek munka. Sokan persze már a téesz-szervezések időszakában összepakoltak, s beköltöztek valamelyik dunántúli nagyüzem munkásszállására. A konszolidáció, az ötvenes évek vége nemcsak egy új politikai korszak, a szocialista demokrácia kezdetét jelenti, hanem az ország lakosságának technikai nagykorúsodását is. Magyarországon későn köszöntött be ez a korszak. Amikor én megszülettem, az emberiség már jól ismerte, gyártotta és használta a gőzgépet, a gépkocsit, a repülőgépet, a rádiót, a telefont, a fényképezőgépet; szerszámgépeket alkalmazott, rég megszervezte a tömeg- gyártást, tehát a modem árutermelést. Ismerte az energiamegmaradás elvét, az elektromágnesességet, a röntgen- sugarat, a radioaktivitást. Létezett már a kvantumelmélet, a relativitás elmélete és az atomelméíet. Ismerték a vitamonikat, az örökléstant, tudtak a kromoszómákról, génekről, hormonokról. ötéves lehettem, amikor laboratóriumi körülmények között létrejött az első uránmaghasadás, s éppen csak elértem a nyolcadik életévemet, amikor a Peenemündében ki kísérletezett sugárhajtású rakéták becsapódtak London külvárosában. S mit láttam én gyerekkoromban, milyen üzemszerű termelést figyelhettem meg közéiről? M ásfél évtizede jelenik meg Pécsett Jelenkor címen a dunántúli országrész egyetlen havi irodalmi és művészeti folyóirata. AJelenkor elsősorban az itt élő művészek s az itteni művészeti élet alkotó műhelye és fóruma; emellett eleven kapocs a tájegység és az egész ország kultúrája között. A folyóirat tevékenységéről megszületése óta rendszeresen tájékoztattuk olvasóinkat. Ismertetéseinkkel, bírálatainkkal ankétjainkkal a szerkesztést is segítettük. A bővebb tájékoztatás érdekében az egyes számok megjelenésekor közölt rövid híradós helyett mostantól fogva havonta külön összeállítással adunk ízelítőt az új szám tartalmából. Összeállításunk legalább néhány nappal megelőzi a folyirat-szám kinyomtatását, nem célunk azonban, hogy ezzel feleslegessé tegyük a folyóirat olvasását. Ellenkezőleg; növelni szeretnénk olvasóink érdeklődését a Jelenkor iránt. Mint a legtöbb vidéki gyerek . .. Semmilyent, Pontosabban ötéves koromban a nagyapámmal elmentem Berzsenybe őrletni. Ha nem csal az emlékezetem, Berzsenyben egy aprócska vízimalom duruzsolt a patak partján. Napkeltével érkeztünk Berzsenybe, és elfoglaltuk a helyünket a szekérsorban. Nagyon sokáig vártunk a sorunkra, s közben én megnéztem a malmot. Ez volt az első nagyobb mechanizmus, amit üzemszerű körülmények között működni láttam. Éjfélkor érkeztünk haza, Nemeskeresztúrra, a frissen őrölt liszttel. A berzsenyi malom ma is úgy duruzsol a képzeletemben, mint valami csodaház, túl a falu és a valóság határain. Pedig ilyen vízimalmok talán már a Szung korszak közepén is működtek Kínában, nem beszélve a hasonló mechanizmussal szerkesztett szélmalmokról ... Az, hogy egy ország félfeudális, nemcsak társadalmi berendezkedést és politikai korszakot «jelent, hanem a lélek és a szellem beállítottságát, az emberek készületlenségét, naivságát, a közösség alkotóerejének és kedvének lefokozottságát, mesterséges visszatar- tottságát is. Az ötvenes évek végén ebből a technikai, politikai kiskorúságból kellett kilépni a vidéki lakosság nagy többségének. A gépi civilizáció elöl tovább nem lehetett kitérni. Aki nem ment el a gyárakba, azt otthonában, termelőszövetkezeti munkahelyén lepték meg, keresték fel a gépek. Kolozsvári Grandpierre Emil: Az utolsó hullám A mennyire tájékozottságom terjed, ^ senki sem próbálkozott annak a külső-belső mozzanatokból összeszövődő folyamatnak az elemzésével, ami megmagyarázná, miként válik valaki festővé, muzsikussá, íróvá, költővé. Maguk az érdekeltek se igen áruinak el többet, mint.hogy már kora ifjúságukban érdeklődtek későbbi hivatásuk tárgya iránt. Ebben a könyvemben, egyebek mellett azt nyomozom, hogyan lettem író, a tárgy ez, de végleges, teljesen kielégítő magyarázattal én sem tudok szolgálni. Megelégszem azzal, hogy az áttekinthetetlenül gazdag szövevényből kiragadok néhány tényt, néhány mozzanatot, néhány törvényszerűséget. A tények egy része: adalék egy irodalmi pálya anatómiájához: a másik, a bensőségesebb, mélyebb és megfoghatatlanabb; ember és szülőföld kapcsolata, a mitikus anteuszi érintés, mely nem sejtett erőket ébreszt a lélekben, megindítja a pangó képzeletet, felfokozza az idegek érzékenységét, úi tu'ajdonságokkal gazda- gít'a az értelmet. Első regényemet, ,,A rostá”-t Kolozsvárt írtam huszonhárom éves koromban, A regény témája előzőleg nem foglalkoztatott, a szülőfölddel való találkozás hatására pattant ki, úgyszólván készen, mint Pállasz Athéné Zeusz agyából. Abban a környezetben írtam a regényt, amelybe a gyökereim egész rendszere kapaszkodott, ezek a gyökerek közvetítették a szülőföld életerőit a szereplőkbe, ezek táplálták őket és a cselekményt. A hazai környezet ismerete avatta hitelessé a történetet és benne az egyéni sorsokat. Megrázott a változás élménye, hiszen ahovg most hosszú távoliét után visszatértem, nem az a Kolozsvár volt, ahonnan elutaztam volt; magam is változtam időközben, hála a különféle viszontagságoknak és minden bizonynyal ez a kettős változás tett képessé arra, hogy a témát meglássam s a magam kezdetleges módján egy regény cselekményében kifejezzem. * Most mór bizonyos lehetek ítéletemben: — a későbbiek folyamán nem hogy elértem volna, de meg sem közelítettem az életnek Kolozsvárt tapasztalt teljességét és intenzitását. Aki számba veszi a múlt eseményeit, élete valamelyik szakaszában föltétlenül megtalálja a boldogságot. Ez a fogalom érzelmes, amellett nagyon tág, ■pontosabban arról van szó, hogy ez vagy az az év könyvelői kifejezéssel: „nyereséggel zárult”, vagyis a bevétel meghaladta a kiadásokat, ha mennyiségben talán nem is, értékben föltétlenül. így találtam meg negyven évvel az események után az odahaza töltött másfél esztendőben a javát annak, amivel átmeneti földi tartózkodásom folyamán gazdagodhattam. Sem azelőtt, sem azután nem éltem ennyire a magam életét, még hozzá ilyen hosszan. Minden gondolatomban, minden érzésemben, minden érzékemben, minden törekvésemben én tapasztaltam, én nyilatkoztam meg , . . Ma csúcsnak látom ezt a másfél évet... Simon István: A téli égbolt csillagaira A téli égbolt csillagaira fölnézek most is hálatelten. Óh, mennyi játék s dal volt e nevekben régen, hogy Kismedve, Lira, Göncölszekér, Fiastyúk, Kutya, lant — és csak a pici kukoricaszár- ökröcskéket képzeltem oda már, hogy indulhasson útra a fogat. Zenebona, csim-bum: a kasban röpdösött a tyúk, a kutya vigadt hemperegve, a holddal meg tányérozott a medve mókásan a bámulok között. Nem is volt baj a bájos Vénuszig, aki a nyakam végül elcsavarta; a Mars kevert aztán végleg a bajba, éreztem: kutyát, medvét rám uszit. Megtudtam ezt-azt. Nemtem annyira, hogy lássam: millió világ az égbolt, s ijesszen is fönt seregietem szétszórt sok kelléke — közöttük a daltalanná hidegült Líra..; Bükkösdi László: Fürtös György kerámiái A mikor képzőművészet címén néhány üres formavariációt tálalnak elénk nagy komolyan, leplezetten ásítunk, nehogy neveletlennek vagy maradinak tűnjünk. Fürtös György produktumainak vonzása éppen óbban áll, hogy bár bravúrosan alkalmazza mindazt, amit a kubistáktól az op- és pop-art-okig a modern képzőművészet megteremtett, de sohasem tudálékoskodik. Míg képző- és iparművészeink nagy részénél a formajegy kialakítása cél, Fürtösnél a forma mindig eszköz marad, amellyel hangulatokat lehet teremteni, felfedezéseket tolmácsolni. Ezért képes arra, hogy egyszerre olyan sok húron játsszon. S mert alapalkotói . magatartása a játék, derűt áraszt minden munkája, emberszabásúnak, humanizált tárgynak érezzük őket. Á márciusi szám A márciusi szám élén a Janus Pannonius költészetét bemutató sorozatban kilenc, magyar nyelven eddig ismeretlen epigrammát olvashatunk Csorba Győző fordításában. A legnagyobb magyar humanista emlékét idézi emellett Martyn Ferenc rajzsoroza- tának két új darabja. Külön összeállítással köszönti a Jelenkor a Pécsett élő 70 éves Bárdosi Németh János költőt. Verseinek csokra, Csorba Győző köszöntő írása és Tüskés Tibor tanulmánya kapott helyet az ösz- szeállításban. Bertha Bulcsu interjú-sorozatában ezúttal Simon Istvánnal folytatott beszélgetést. Ehhez kapcsolódik a költő új verse. A fiatal pécsi költők közül Berták László és Zágony Rudolf versei szerepelnek a lírai rovatban. A szépprózai írások sorában Hallatra Erzsébet és Mészöly Miklós elbeszélését, valamint Kolozsvári Grand- pierre Emil önéletrajzi regényének részletét olvashatjuk. Bertha Bulcsu Ba- laton-szociográfiájának új részlete a! Balaton-parti üzemek munkájával foglalkozik. Figyelmet érdemel Bükkösdi László művészeti írása Fürtös György kerámiáiról. A márciusi szám közli Hárs Éva: A pécsi képzőművészet kistükre c. sorozatának befejező részét, amely napjaink képzőművészeti életéről ad összefoglaló képet. összeállításunkban bemutatjuk Bsr‘j tók László és Simon István költeményét, Bertha Bulcsu Balaton-szociográfiájának és Kolozsvári Grandpierre Emil regényének részletét, valamint Fürtös György egyik kerámiáját.
