Dunántúli Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-01 / 1. szám
é DUNÁNTÚLI NAPLÓ 197?. Január 1Lovász Pál: Lázár Ervin: Honvágy Galaktikák várják jöttédet, «$« ©döf önt sem feledheted vérben, rögben sarjad ki szakitha tation gyökered Ejfél Zeng az ércnyelv, tár a pillanat, torony mélyéből az új év kiszólod é Pál József: Nyomok Megölte a kutat is as Wé a két ssomj közötti világűrbe«. S most házatlan csigák vándorolnak vályúján harmatos hajnalon. I Vagy még a horkanó lovak megszáradt nyála ez, mikor rablóval a szájukban ittak, majd meglóditották a rakott szekeret? Az elvadult szőlő zöld torlaszai mögül a pusztuló vályog sárga ínye pátlik ki. 8 valami lépcsőfok. Agyaggal tapasztott homokkő. Nincs is érteim# már. S ht álK a két lé. ide volt bekötve. A lószerszám itt lógott. Ott állt a szekér. A homokkőlépcsőn valaki lejött. A kemencét még szétrúgta. A lovak meglóditották a szekeret Arató Károly: Ballada Ai ember bolgamúd hitat ürömöt • untatom mán ]8riba I« • múltba «át mindkettő titkot kulcslyukán Mikor ink műin fáradni keid rogy fajét lágatra csüggedte láp BldStSttj. lefogja háta mágQI held egon t Irtó ujjaival kiégeti ttomét V annak, akik műveket hagynak maguk után, mások semmit, napok alatt mossa el emlékűket az idő. Némelyek hiánya meg ki mondhatatlan űrt okoz. Ez a legs?őr- nyűbb, elmennek, s egy világot visznek magúkkal. Ilyen volt ez az öregember is, Való' bácsi. Mint egy középkorból Ittrogadt várúr, király, ezermester és udvari bolond egyszemélyben, Albérlő voltam nála. Megjelent és minden gond fejét lesunyva sompolygott odább. Albéilői tisztem megszerzése is micsoda egyszerű volt. Egy véletlen találkozás a Körúton, az öreg előadta legújabb találmányát, az elektromos kilövő csatornát, amely ébresztőóra gyanánt szolgálna, s a megfelelő időben az ágyból szelíden az automatikuson teSthőrrtérsékletű vízzel megtelt kádba lövi őt. Mentségére szolgáljon, hogy találmányainak megvalósítása soha eszébe sem jutott. Ezek után egy kérdés: Miért lógatod az orrod, fiam? Mondtam, éppen nincs lakásom. — Világos — mondta gondolkodás nélkül —, nálunk fogsz lakni. Piroska nénéd boldog lesz. Hogy boldog lett-e, nem tudom. Morgott. Ez azonban nem jelentett semmit. Egész életében morgott. Es furcsamód mindenki szerette érte. Szép, tágas, különálló szobát adtak. — Van egy lószerszámom, ide akaszthatom a falra? — kérdeztem. — Tőlem egy lóistállót is ideakaszthatsz — válaszolta, s rejtélyes mosollyal tette hozzá: — Ajánlatos korán hazajönni. Ezt-akkor még nem értettem. Fölakasztottam a lószerszámot, mentem a dolgomra. Este néhány meglepetés ért. Az előszobában öreg paraszt feküdt a fogas alatt Pipázott, a kalapját a szemére húzta. — A francnak mászkálnak annyit Nem tudok aludni — méltatlankodott. Lábujjhegyen osontam a szobámba. Égett a villany. A fotelban egy tor- zonborz, fülrenótt hajú fiatalember ült lábát az asztalra rakta.- Szevasz — köszönt. Életemben nem láttam. — Nézd ezt a marhát — folytatta a régi ismerősök közvetlen modorában —, lószerszámot akasztott a falra. Valami frappáns válasz fogalmazásába kezdtem, de nem volt időm kimondani, mert az .ágyra tévedt a tekintetem. Szendergő női fej a párnámon. A paplan dudoráról ítélve nagy darab nő lehet.- Ez ki? — kérdeztem a torzonborz- tól. — Röhögnöm kell — mondta, és tényleg röhögött —, a feleséged. New rossz. Ahhoz kéjest, hogy nőtlen vagyok. Közelebb léptem az ágyhoz és elhűlt bennem a vér. Nem egy nő két nő feküdt az ágyamban. Két középtermet — állapítottam meg a dudorról, majd némi óvatossággal hozzágondoltam: esetleg három filigrán. A torzonborz felé fordultam, bennfentesnek látszott. — És a másik? Hátradőlt a széken, fogta a hasát úgy röhögött — Az is azt mondta, hogy a feleséged, £z már kicsit mellbevágott. 3yanú ébredt bennem. — Mégis, mit gondolsz, ki vagyok én? — kérdeztem tőle, s egy pillanatra elkapott az izgalom, tényleg ki vagyok én? — Ne hülyéskedj! Hát a Benedek. Megkönnyebbülten felsóhajtottam Sokminden voltam már életemben. Benedek még soha. Némi fölénnyel mondtam: — Tévedsz, én az a marha vagyok, aki a lószerszámot a falra akasztotta. 1 — Hát ebben a zűrzavarban!. — mondta a torzonborz neheztelőn. Még ő volt megsértve! Gondoltam, kis hideg vjzet engedek a fejemre. Kisurrantam az előszobába, lenyomtam a fürdőszoba kilincsét. — Hányszor mondjam, hogy foglalt — üvöltött valaki benn, s egyúttal egy kemény tárgyat hozzóvágott az ajtóhoz. — A dörőmböző anyátokba! — mondta a fogas alatt a paraszt, és a fal felé fordult. Sebaj, o konyhában is van vízcsap. De nemcsak vízcsap volt. Egy úr is. Az asztalnál ült kalapban, piros sálban, gomblyukában egy rózsa. Az asztalon nyolc borosüveg és két pohár. Felugrott, összecsapta a bokáját — Benedek - mondta és meghajolt. Kicsit imbolyogva. — A maga feleségei alszanak ez ágyamban — Mondtam némi szemrehányással. — Azok — bólintott lemondóan. — De én ezt nem csinálom tovább. Elvólok. Ezzel a pobárszékhez botorkált, elővette a harmadik poharat. Mindhármat teletöltötte, az egyiket felém- csúsztatta az asztalon. — Proszit! Egészségedre! Ez két pohárból fog inni. De nem, plüvöltötte magát: — Géza I Egy szutykos kéz nyúlt ki az aszta alól, Benedek belenyomta a poharat. i — Ha még egyszer azt mered mondani, hogy Géza, szétverem a poiá- dat - mondta a szutykos kéz gazdája. Néhány gluggyanás és nyújtót ta vissza az üres poharat. — Mondtam, hogy vöröset adjál! — Ez ki? — kérdeztem. — Valami Géza — legyintett Benedek. . Az ősztől dübödten megmozdult, kinyúlt egy láb, találomra belecsápolt a levegőbe. — Géza a jó nagynénikéd, nem én. Benedek felhúzta a szemöldökét, szigorúan benézett az asztal alá. — A fenébe is, nyughass már — s kis szünet utón undorral hozzátette: — Géza, Reménytelen ügynek látszott. Óvatosan kihátráltam, s neheztelés ébredt bennem. Hova hozott ez a vén uzsorás? Ötszáz albérlő közé ötszázegyediknek? Hogy az öregek szobájába jussak, végig kellett mennem a folyosón. Nem keltettem különösebb feltűnést, mert a fürdőszoba ajtót két elegáns úr verte. — Gyere már ki! Ennyi idő alatt egy víziló is kiázott volna — üvöltötte egyikük. A paraszt hosszasan káromkodott. Na majd, adok én az öregnek! Méghogy Piroska néném boldog lesz! A szobában megdöbbentő látvány fogadott Az asztalnál a B.-i FMSZ vezetői ultiztak, a-K.-i református lelkész ki- bicéit nekik. A kihúzható rekamién négy ember feküdt, ezek közül kettőt ismertem, az egyik a B.-i tsz mezőgazdasági briyádvezetője, a másik egy részeges vincellér. A harmadik olvasott, a könyv eltakarta az arcát. A negyedik egy szakállas — őt nem ismertem. A szekrénynek támaszkodva aludt Mór János, falunk tűzoltóparancsnoka, a sarokban Valér bácsi egy fiatalemberrel sakkozott. Barátságosan intett felém, büszkén körülmutatott: — A fiúk itt szoktak megszállni — mondta. — Ismersz mindenkit, nem? — Azt a szakállast, azt nem. Az öreg szemügyre vette a szakállast. — Érdekes — mondta —, azt én sem. Piroska! Piroska néni a szekrény mellet4 aludt egy matracon. Felemelte a fejét. — Mi van? — Ki az a szakállas? — A te ismerősöd. — Az enyém aztán nem. Az öregasszony hosszasan nézte erz alvó szakállast. — Azt mondta, valami inspektor. Lovakat vesz, vagy mi. Hadd aludjon szegény. Ezt az éjszakát Benedekkel és Gézával töltöttem a konyhában. Éjfél felé megjelent egy pocakos kopási férfi a fürdőköpenyemben és háborgott, hogy itt még fürödni sem hagyják az embert, majd szó nélkül meg- itta Géza borát. Géza az asztal alól bokánrúgta, de később összebarátkoztunk. A pocakos papféle lehetett, mért csak egyházi éneket tudott. Reggelfelé kiürült a ház, kicsit lehetett aludni. Bevallhatom, azon az'éj- szakán többször támadt az a gondolatom, hogy máshová megyek lakni. Aztán többé soha. Két évig, amíg meg nem nősültem, Valér bácsinál laktam. Később már könnyedén ki lehetett számítani, mikor lesznek erős napok, mikor gyengébbek, s eszerint jártam haza fekhelyet foglalni. Szép élet volt, Kirívó esetek voltak ugyan, de ritkán. Egyszer a B.-i MEDOSZ SC két középjátékosa a fürdőszobában aludt, mert máshol nem jutott nekik hely, nem sokkal később, az ugyancsak 8.- állatorvost véletlenül bezárták az éléskamrába. Megevett tizenkét befőttet és két szál kolbászt. Egyízben pedig a vízvezetékszerelót vendégnek nézték, s három napig ott tartották. A rendőrség talált ró, miközben enyhén spicces állapotban Valér bácsival egy új vízvezeték rendszer elméletét dolgozták ki. A vízvezetéket nem csinálta meg. A ztán az öreg meghalt. Akkoriban már nem laktam ott, a temetésére se tudtam elmenni, mert hazavitette magát B.-re, a falujába; Sokkal később látogattam meg Piroska nénit. Lefogyott, ázott, öreg kis verébként ült a szobában. Láttam rajta, a csengőt figyeli. — Senki se jön — mondta —, istenem, senki. S a tavaszon lementem Valér bácsi sírjához. Zöld fű nőtte be a halmot, s fejét a sirdomban nyugtatva egy csavargó aludt. _ Na öreg, ez neked az igazi koszorú, gondoltam, lám még a sírodon nőtt fű is hívogató! A Jelenkor és a külföldi irodalmak A folyóirat tíz évét feltáró repertóriumban több mint huszonöt oldalra terjed a külföldi irodalom címszavait ismertető fejezet. Tekintélyes mennyiség ez, azt mutatja, hogy a Jelenkor indulása óta gondot fordít — lehetőségeihez mérten — más népek irodalmának bemutatására. Semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni ilyen irányú tevékenységét, még akkor sem, ha tudjuk, hogy elsődleges feladata a kortórs magyar irodalommal való törődés. A világirodalom friss terméseinek megismertetését nálunk főleg a Nagyvilág című folyóirat végzi. Más irodalmi orgánumok, köztük a Jelenkor is, csak alkalomszerűen közölnek fordításokat. Egy-egy külföldi szerző munkásságát átfogó tanulmányt vagy könyv- ismertetést már gyakrabban. E tekintetben különösen az Új írás hívta fe! magára a figyelmet az utóbbi években, de a Jelenkorból is sorolhatunk példákat, mindenek előtt űyergyar Albert kitűnő esszéjét francia írókról. Természetesen egyetlen más folyóirat sem kelhet versenyre a Nagyvilággal, viszont bizonyos értelemben kiegészítheti a tevékenységét, sőt egy- egy terület figyelésével vele egyenrangú feladatot is vállalhat. Nagyon jó szolgálatot tett az Új írás a szovjet irodalom hazai népszerűsítésének, amikor idei első két számában megjelentette Csingiz Ajtmatov híres regényét, a Fehér gőzhajót vagy a Kortárs, amikor a Lenin-évforduló alkalmából közölté Drabkina Téli napforduló című dokumentumregényét. Hasonlóképpen fontos szerepet töltenek be a Jelenkor szovjet és francia „krónikái”, melyek a két irodalom eseményeiről tudósítanak gyakran a Nagyvilág híradósát is megelőzve. Mielőtt részletesebben szólnánk a Jelenkor mai tevékenységéről, nem árt kevés időre visszatérni a múltba. Mint már említettük, indulása óta beletartozott munkájába a külföldi irodalmak figyelése és alkalomszerű bemutatása. Régebben szélesebb volt az érdeklődési köre. A jelentős európai irodalmak csaknem kivétel nélkül szerepeltek az elmúlt tíz esztendő Során a folyóiratban. Angol, francia, német, olasz, szovjet szerzők műveiből közölt fordításókat a Jelenkor, nem ritkán igen értékes munkákat. Itt jelentek meg először részletek a újrafordított Faustból, Schiller Stuart Máriájából. Jean Folliain, Bertolt Brecht, Yvan Goll, Andrej Voznyeszenszkij jónéhány kitűnő verse a pécsi folyóiratban látott először rtapvlldgót magyar fordításba Több alkalommal szólaltak meg a Jelenkor hasábjain Rilke és Ungaretti költeményei, Petrarca híres Daloskönyvéből itt jelent meg négy vers. Az európai szocialista országok irodalma mindig a figyelem előterében volt. Különösen a jugoszláv népek irodalmából közölt gyakran a folyóirat. A Jelenkor mutatta be először Magyar- országon Mák Dizdart, Sida Kosutics- ©t, Dusko Trifunovics-ot. Számos lengyel. csehszlovák, román és bolgár író itt szerepelt először magyarul. Kevésbé szómontartott nyelvterületek íróit ismerhették meg a folyóirat olvasói. Üjgörög, török, vietnami költők műveiből adtak ízelítőt kitűnő fordítók. Csak mint ritkaságot említjük meg, hogy bő válogatást közölt a folyóirat a kurd népköltészetből és az afrikai yoruba törzs dalaiból. A szépirodalmi anyag is rendkívül gazdag, mégis úgy érezzük, elsősorban a tanulmányok, esszék miatt lapozza fel az érdeklődő a folyóiratot. Árrá nincs módunk,. hogy átfogó képet adjunk a számtalan értékes, gondolat- gazdag tanulmányról, egy-egy írót vagy irodalmi törekvést, irányzatot bemutató írásról. Csupán néhány nevet említünk, melyeknek ma már vonzó csengésük van előttünk. Tennessee Williams, T. S. Eliot, Sartre, Beckett, Dürrenmatt, Ehrenburg, Solohov neve áll a tanulmányok élén, neves irodalmárok mérik fel munkásságuk egészét vagy pályájuknak egy jelentős szakaszát. Lényeges igazságokra rámutató írások foglalkoznak az egzisztencializmussal, az abszurd jelenségével a drámában és a szovjet „új hullám” termékenyítő áradásával. A múlt vázlatos áttekintése után önkéntelenül adódik a kérdés: mi a helyzet jelenleg? Folytatja-e a Jelenkor a megkezdett munkát a külföldi irodalom figyelésében és bemutatásában? A kérdésekre a feleletet az utóbbi két- három év gyakorlatának alapján lehet megadni. Ha az újabb keletű évfolyamokat lapozgatjuk, azonnal szembetűnik, hogy jóval kevesebb fordítás jelenik meg a folyóiratban mostanában, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Az egykor oly széles horizontú érdeklődési kör leszűkült három nagy területre: a francia, a szovjet és a délszláv, irodalmak figyelésére. Viszont e három területről ma többé- kevésbé rendszeres tájékoztatást kapunk. A krónikaszerű beszámolók, mé"- lyek a francia és szovjet irodalmi élet eseményeiről adnak hírt, kötetlenek, „mozgékonyak", jól alkalmbzkodnak az> információs elvárásokhoz és az olvasói igényekhez is. Bajomi Lárzár Endre — a francia krónikás — imponáló tájékozottsága, könnyed előadásmóddal, biztos ítélőkészséggel párosul. Nagy L. Sándor szovjet krónikáiban főként arra törekszik, hogy az időszerű, éppen köztudatban lévő, olykor vitákat kavaró irodalmi problémákról tájékoztassa a magyar olvasókat. Sajnáljuk, hogy ezekhez hasonlóan, a jugoszláv népfek irodalmának eseményeiről nincs híradással a Jelenkor, A krónikák mellett az igényesebb tanulmányok, esszék sem hiányoznak. Igaz, a számuk elenyésző a korábbi 'évekhez képest. Pedig az olyan írások, mint Janez Rotar beszámolója a Mai szlovén irodalom helyzetéről, vagy Gyergyai Albert esszé-portréi nemcsak a folyóirat rangját emelik, hanem á nagyvilágban tájékozódni kívánó olvasók érdeklődésének is magas színvonalon megfelelnek. Alkalomszerű völt a moldvai irodalom bemutatása, de így is a felfedezés erejével hatott. Ehhez hasonló, többműfajú bemutatás a jövőben sem lenne haszontalan. A Jelenkor érdeklődése a külföldi irodalmak iránt ma kevésbé intenzív, mint évekkel ezelőtt volt. Ennek oka bizonyára a folyóirat arculatának megváltozásában keresendő. Ma nagyobb hangsúlyt kap a kortórs magyár irodalom, mint bármikor tz egy ferméT szetes folyamat követelménye. A külföldi irodalmak figyfelóse, bemutötása csak nagyon alkalomszerű és töredékes lehet. Kovács Sárvár Emlékmű
