Dunántúli Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-05 / 287. szám

DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. december 5. Simon Emil: Az egyetemen jó lesz Régi angol muzsika Az elmúlt tíz-tizenöt évben Európa- szerte újfajta művészi együttesek ala­kultak, Céljuk régi, elfeledett vagy alig ismert zeneszerzők megismertetése, műveiknek korhű előadása. Ezek közé tartozik a szerdán Pécsett vendégsze­repeit londoni „Elizabethan Consort of Viols", azaz Erzsébetkor! violaegyüttes, akik oz angol zene kései reneszász, korai barokk korszakának feleleveníté­sét tűzték ki feladatukul. Az Erzsébet-kor, II. Erzsébet uralko­dásának ideje nem csupán az anyagi erők és a politikai világhatalom fel­halmozódását jelenti. Anglia történel­mében, de a művészetek is soha — azóta se — látott virágzásnak indul­tak ebben az időben. Külön súllyal kell itt szólnunk a zene szerepéről, amely nemcsak szebbnél szebb müvek hallatlan sokasága megszületésében realizálódott, de egy olyan széleskörű, általános nemzeti zenekultúrát éred- ményezett, amelyet még mi is moSt is példaképnek tekintünk és amelynek létrehozásán a kodályi útmutatás alap­ján dolgozunk. Dowland, Morley, Byrd, Weelkes, hogy csak o legnevesebbeket említsük, — az ő műveik képezték a londoni együttes műsorának gerincét, — óz említett két stíluskorszak határán, a 16. százod végén, a 17. század ele­jén éltek és alkottak. Csodálatos mad­rigáljaik a régi zene betetőzését, hangszeres műveik az új irány első si­keres kísérleteit szolgálták. Érdekes mó­don, náluk mégsem okoz törést a vo­kális és az instrumentális műfajok vál­togatása. Hiszen mindkettő egy célt szolgált, egyfajta igényt elégített ki: magas értékű, ugyanokkor technikailag viszonylag könnyű műveket írtak a mindennapi használatra. Nem hivatá­sos együtteseknek, hanem baráti ka­maramuzsikálásra, alkalmi együttének- lésre készültek e művek. A héttagú angol kamaraegyüttes (öt különböző viola, egy Iaht és egy énekes) hittel, meggyőződéssel, gon­dos ügyszeretettel áN e szép régi an­gol muzsika mellett. Hangszereik tisz­tábban szólnak, mint az egykori irts- trumentumok, a mai vonás hangszerek őse^szólhattak — hangzásuk azonban mégsem olyan tiszta, mint amit a mai hallgató elvár. Persze, ebben az előadói műfajban nem a legelső kö­vetelmény a játék tisztasága: a nem­rég Pécsett szerepelt hasonló lengyel együttes („Fistulatores ...”) hangzása lényegesen érdekesebb volt, dé elő­adásuk lendülete, szuggesztivitása job­ban elhitette a régi zenét, jobban ma­gával ragadta a hallgatót. A londo­niak játéka hangerőben, kifejezésben meglehetősen szűk intervallumra korlá­tozódott, különben igen kulturált elő­adásmódjuk ezért nem bizonyult külö­nösebben élménytkeltőnek. Az együttes összeállításának gyakori váltogatásával igyekeztek színesebbé tenni a műsort. Különböző számú vio­lák együttesét, esetenként lantkíséret­tel, dalokat lant vagy violaegyüttes kísérettel, lantszólót, viola—lant ket­tőst hallottunk. Néhány jellemző cím: Tündérek tánca, A galamb, A vadá­szat, A dán király gagliardja, Londoni vásározók dala . .. Érdekes, sajátos zenekultúrába pillanthattunk be, — mennyi szép zenét nem ismerünk még, a régiektől és a legújabbaktól egy­aránt! — számos figyelemreméltó, szép előodói teljesítményben gyönyörköd­hetünk. Szesztay Zsolt Királyhegyi Pál: A fiatal feleség: „Nézd, szívem, mielőtt to/ábbmen- nénk, meg kell értened, hogy a mi házasságunk Jenővel, nem olyan, mint a többi. A mienk igaz szerbiem volt, akármilyen banálison hangzik is ez neked, aki mindig azt magyaráztad, mint hű barátnő, hogy a férfiakban nem szobád bízni, mert mind aljas disznó. Nem vagyok kimondottan fél­tékeny, de féltein Jenőt. Hátha meg­változik? ■ Hátha mégis lecsapja a ke­zemről egy másik nő? Tudom, hogy ez lehetetlen, de mégis, az ember nem lehet eléggé óvatos. indennap korán indulok hazul- ^ ról, fél hét körül beérek. Az ebédlő-öltöző-melegedő egyetlen he­lyiség. Amíg az ember meg nem szak­ja, a szagok keveréke kifacsarja a tü­dejét. Dörmög az olajkályha, az em­berek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvit­tek egy tengeri útra. Az öregem nagy­bátyja Olaszországban ól. Mindenkép­pen azt akarta: maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívé­hez szorított, így eldőlt a további sor­som. Lassan gyülekezünk, várjuk a műve­zetőt. Valamivel hét óra előtt betop­pan, a csizmájáról veri a havat. Ne­veket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pa­taki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasat hordanak! — Én is? — kérde­zem, pedig jól hallottam a nevemet. — A, maga 0 területi ÁB-bizottság soros elnöke lesz! — Az más! — eme­lem meg a sapkámat. Bolondozom, pedig akkora bennem o feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasz- szol az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzód­nak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A teker­cseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyen­lőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkozva baktat, szin­te tudom, hogy valamire készül. Egy­szerre meg is torpan, megfog bennün­ket. — Azt hiszem, eléggé összeszok­tunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándéko­tok? — Zalai vállat von, dörmögött va­lamit. — És te? — nézett rám Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: meg­mondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok) Majd később. Talán ha le­ülünk valahol I — Nem beszélsz? — sürgette Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelkei — Ez most nem tréfa! — mond­ta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kér­deztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarí­tottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sürített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na, emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakod­tunk, néha megborzongtunk a csont­faragó szélben. — Az emberiség mar­ha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy ma­radhatsz segédmunkásnak? — mond­ta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az álla­potom. Megint habozom, megmond­jam-e nekik mibe fogtam? Talán meg Sem lepődnének, készültek rá. Tapasz­talom, hogy hullámzónak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk vol­No de, amit mondani akarok, ez csak annyi, hogy elmentem nyaralni Siófokra, egyedül, mert a férjemet ott­hon fogta a munkája. Gondoltam, egy hét nem nagy idő, talán még jót is tesz egy kis távoliét és ha kibírhatat­lan honvágya támad utánam, hát le­szaladhat hozzám, ha csak egy-két órára is. Az első hapon minden rendben, óz idő jó volt, a nap sütött, ahogy illik, 0 Balaton is kitett magáért. De aztán beköszöntött a rossz idő. Hideg lett, térdig érő szélben mászkáltam a par­ton, nem győztem fázni, az emberek na o rakáshoz. — Osztódással sza­porodik! ;— nézett rá megvetően Zalai. Közben láttuk, hogy két autó érke­zett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoz­tunk, megszoktuk a látogatókat. — Ez a finom dolog! — mutatott rájuk Hor­váth. — Ha akarnád, köztük lehetnél. — Utódban vagyok? — Bámészkod­tunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közelünkbe kó­száltak, s hallottuk, hogy a gépesítés­ről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, én ülök a fülkéjében és irányítom. Dehát ez sem volt igaz, mert hol le­szek én mór akkor? kjl ég ábrándoztam, amikor váratla­1 ' nul megjelent a művezető. — Pataki — szólított meg —, a központ­ból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth. —- Csak vele? — kérdezte Zalai, — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért, — Szóval tudod? — nézett rám Horváth. — Sejtelmem sincs — vágtam ki in­gerülten, elvörösödve. — Legyen szí­ves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. —■ Jöjjön ki, ha akar valamit! — Valójá­ban nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovács? — hajolt hoz­zám Horváth. — Egy tag a központ­ból.— Igazán? Na, most már ne játszd meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért, — Az oktatási felelős — mondtam za­vartan. Kovács közben odaért, hangosat kö­szönt. Nekem azt mondta: — Szervusz. — A másik kettőnek: — Jó napot, szak- társak. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. — Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dörmögtem. — Ugyan már. Munka után már nem le­het olyan fontos dolgod. Én mór számí­tásba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk. Ősszel mehetsz az előké­szítőre! — Lopva a másik kettőre fi­gyeltem. Meglepetten fogadták a be­szélgetésünket. — Hát akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdán — mondtam bi­zonytalanul. —> Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — intett Horváthék- nak, aztán elment Percekig némán pislogtunk egymás­ra, a halántékom dobolt, a fülem zú­gott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tege­zett ez a tag? — fordult Horváth Za­laihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. — Azt hiszed, éh most odavagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam és Horváth vállára tettem a kezem. Le­lökte. — Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a melós, több az úr! He­sápadtak voltak és szökdösni kezdtek hazafelé. A harmadik napon már nem bírtam tovább és én is, se szó, se be­széd, otthagytam a Balatont és minden külön értesítés nélkül hazaszöktem Pestre. Vissza Jenőhöz! Nyugtalan vol­tam, amikor éjjel tizenkettőkor kinyitot­tam lakásunk ajtaját. És ha Jenő nincs egyedül? Ha van nála valaki? Ha ágyban találom őket? Belehalnék. Vagy felpofoznám a nőt. Esetleg Je­nőt? Ki tudja? Benyitottam a hálószóbába és hirte­len elszégyelltem magam. Jenő, óz én kis Jenőm, ártatlanul feküdt az ágyban és olvasott. Nem tudott aludni, mert teljesen egyedül volt és hiányoz­tam neki! Láttad volna a megköny- nyebbülést az arcán, amikor megtudta, hogy végleg jöttem haza, mert be­fejeztem a nyaralást. Hiába, Jenő csak egy van/" lyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai? — Minden szavad arany! —■ Ne marháskodjatok! — böktem meg Horvóthot. — Olyan nagy baj, ha va­laki többet akar? — Te álmunkós! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, ami­kor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dü­hömben belerúgtam a hóba, kimoz­dítottam egy darab jeget, s az kemé­nyen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, ne- kemugrott. Kisiklottam előle. Kergetőz- ni kezdtünk a szánkó körül. Kimele­gedtünk a lihegő, ziháló fogócskában gőzölgött az arcunk, Horváth lekapta a sapkáját, hozzámvágta. Félrehajol­tam, s a váratlan mozdulattól egyen­súlyomat vesztve letenyereltem a föld­re. Horváth mór nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó messzire elvágódott. Feltápászkodtam a könyökömre, vár­tam, mit fog csinálni? Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hoz­zá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon —-, fejezzük be. Neked volt igazad I — Még mindig nem mozdult, s valahogy furcsán feküdt. Intettem Zalainak, le­guggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangon Zalai. A mikor elvitték, be kellett mennünk ^ az irodába. A művezető őrjön­gött. — Megcsúszott? — kérdezte ti­zedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt A nap hátralévő részében külön he­lyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készül­tünk, amikor odaböktem neki: — Meg­látogatom Horváthot. — Ez klassz do­log volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A kórházban, mintha megbolondul­tunk volna, úgy viselkedtünk mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónők­kel, egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutottunk az orvos­hoz. — Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Jó — bó­lintott beleegyezően —, néhány percre. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizony­talanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne fe­lejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lá­nyok is vannak. Hallgattam. Azt kellett volna mon­danom: — Nem megyek, melletted maradok, amíg megerősödöl! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajol­tunk, ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Emlékszem: ijesztően hideg volt. A kapuban ócsorogtunk egy dara­big. Újra eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott. A férj: „Hát öregem, képzeld mi történt, még most is frászt kapok, ha eszembe jut! Tudod van ez a kis szerelem, ez a Manci, az irodából, kedves, csinos, szeleburdi és hiába, én ilyen termé­szet vagyok, hogy ha tetszik, nekem valaki és viszont, hát nem nagyon jut eszembe, hogy három évvel ezelőtt örök hűséget fogadtam valakinek. A Manci már több mint egy éve tart, remek kikapcsolódás, bűbájos lány, nincs párja, kedves, mulatságos, és persze, amikor a feleségem elment egyedül nyaralni, nyomban beszer­veztem. Zöttytelenűl ment is a dolog, és a harmadik napon arra kértem, jöjjön el hozzám, aludjon nálam, hiszen a fele­ségem még javában nyaral, nincsen semmi vész. El is jött, édes volt, mint mindig, aztán valami egészen hülye, Neveletlenség Pákolitz István: Négysorosok KIKÖTŐ A nagy nyüzsgésben egy tárStalan lóhaj ha lenne, rejtve béri Mert mindig jön valaki a hajóval, akit senki se vár. EH Zsemle a melle csípője cipó kalács a térde Ennivaló KÉTFÉLE ­Amiről sokat leesagsz, nincs is, csak képzeled. Amiről nagyon hallgatsz, talán van. Vagy lehet. TULAJ A kocsiját már négyszer kicserélte. Pihenésképp üzlet után szalad. Két kerti törpe vigyorog pipázva a VILLA KIADÓ tábla alatt. ELIDEGENEDÉS Elképesztően jellegtelen area. Hovatovább arcátlanná válik. Zelk Zoltán: Verssé vált világ Egy csillag kering, menekül verssé akarna lenni I Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni I Egy hang sikongva szárnyra kél: verssé akarna lenni! Szavak futóinak, mint csibék: vers, född be szárnyaiddal! S a vércse is, csibétleső, verssé akarna lenni I S a kő, mely feléje süvit, már versként hullna vissza! Agg éj és hajnal, a suhanc: verssé akarna lenni I Szikár kín és húsos öröm rímként ölelnék egymást! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni I Jövőnk versként szakadna ki: hogy jaj, el ne vetéljen! A mindenség hull térdre már; verssé akarna lenni I Költők, nyúljatok érte le: ne falja fel a Semmi! Miért jössz? Szemembe süt az arcod — menekülök a fénybe, tegnap is egész éjjel ültem a villanyfényben. Arcod nem perzselt már, de hangod nem szűnt fülemben — miért jössz, hogyha nem vagy, miért vagy ily kegyetlen? Te, aki a nemlétet már fényévekkel méred, ily gyorsan elfeledted, milyen hosszú az élet? kis szamárságon összevesztünk. Manci felkelt, felöltözött és hazament. Őr­jöngtem a méregtől, iszonyúan sajnál­tam, hogy így elromlott az éjszakám. Ökölbe szorított szemmel próbáltam aludni, aztán feladtam és olvasni kezd­tem. Két oldal után valami zajt hal­lottam. Már arra gondoltam, hogy Manci mégis visszajött. A feleségem állt a hálószoba küszö­bén. Olyan zavarba estem, hogy a nevemet is elfelejtettem. Amikor kicsit magamhoz tértem, áldottam Mancikám szent nevét, amiért ilyen érzékeny, könnyen sértődik. De ami a fő, ami végképp megkülönbözteti egy feleség­től: mindig telefonál, mielőtt jönne". A hallgató: — öregem, az asszonyok a házas­ságban mind neveletlenek lesznek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom