Dunántúli Napló, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

DUNÁNTÚLI NAPLÓ

1971. november 14.

Urbán Ernő.

Évforduló

B

azsóné palacsintát süt. Gumicsizmában, bő szövetszoknyában és magas nyakú, aluJ ha- rongosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony csikótűzhely mellett. Arcán enyhe pír. Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-össze fut, ahogy a kész palacsintákat tányérba fordítja.

Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egykor. Odakünn oroszos hó, a szél is feltámadt, egyre va- dabbul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a mélyutat, és hát — a delet is rég elborangoz- ták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebéd.

— A kislány miatt, — mondja Bazsóné. — Most várom haza. A nyolcadik általánost végzi.

— És a férje?

— ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fiammal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb elakadnak a busszal, ha ez a bolond szél még jobban nekivadul.

Erre csak bólintok.

Az égett zsír szaga émelyít Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsétája. Finánclába* a cigarettám Is. Perzselt szőr-füstje köhögésre ingerel. Az ősi, divatjamúlt sémát veszem hát elő, hogy a megrekedt beszélgetést előbbre lendítsem:

— Ejnye, kérdezze már meg, miért zavarom?

Bazsóné még tudja az illemet Mosolyog, a csípőjét is megringatja kissé, és a vállán át veti oda:

— Majd megmondja a... kortárs. Meg is mondom:

— Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen zimankó* napon megmentette egy szovjet tiszt élekét Egy

félhalott, súlyosan sebesült ember életét. így volt?

Bazsóné csak félszemmel pillant rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja és a serpenyőt ismét a lángra helyezve ‘'Kérdezi;

|— lű beszélt magának erről? k 1— Egy szovjet tábornok. Moszkvában. Ismeri, föl is kereste magát Pár nappal azután, hogy a páncélosai visszafoglalták a falut Nem hiszi?

— Nehezen ... Hogyne, jártak mi- nálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel, egyikük, de ... en- gemet akkor még nem hívtak Bazsá- nénak.

— Tudom. A lánynevét jegyezte meg a tábornok. A többi az én bűnöm. Úgy jöttem ide, hogy előbb a tanácsházán puhatolództam.

A tornácon dobaj, helyben-tánc, to- pogás, majd nagyot zörren a megvetemedett ajtó, és a konyhába a ház nyúlánk, hólepett iskolái lánya viharzik be.

Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak a hangját fogja halkabbra :

— Csók-lom.

— Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd komóttá magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem palacsintával, Zsuzsa.

A kislányon takaros műbőrkabát. Leveti, és a havát is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt csibészes holló-hajáról, és bájos esetlenséggel — hiszen még kamasz — a kezes-lábasa ujját tűri föl. Nem, nem az evésnek gyürkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le o tűzhelyről, meleg vizet vesz és karjára törülközőt csapva kézmosáshoz lát.

Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mélytányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikák. De két egymásra borított lapos tányér között ott a palacsinta tésztája is. Továbbá két mázas cseréptál. Az egyikben szilvolekvár, a másikban pedig tejfeles túró, jól megszórva, kristálycukorral.

— Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszekrény sarkának veti, kezét karba fonja, és csak most fordul isméi felém.

— Szóval... tiszt volt az a sebesült — mondja.

— Nem tudta?

— Künn, a kút mellett, egy hókupac tetején jajveszékelt, az árva. Se ing, se zubbony rajta. Egy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek a német tankok , Szergej. Igen: Szergejnek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húsz évesnek se néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat. Mi is csupa vér lettünk, mire fedél alá, be o hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

— Bújtak. Hátul a kertben. A krumplisveremből csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ételt melegíteni tartózkodtam a házban, mikor a kútnál jajgatni kezdett Szergej,

Csend, csak a kislány kanala koccan oda egyre ritkább időközökben o tányér széléhez, és a szélvihar huj- jogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé.

— Tehát... a szomszéd bácsi segített becipelni Szergejt, — igyekszem ismét tovább lendíteni a beszélgetést. — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bozsóné fölhúzza, majd leejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi el onnan, mert úgy vert, úgy robajlott az akna, mintha az ablak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg ... bekötöztem Szergejt Ahogyan tudtam. Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bugyogott Lüktetve: Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó.

— Honnan volt kötszere?

— A kútnál találtam. Mondom, hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöttek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásfii. Volt egy szép nyári ruhám, a bérmakereszt- anyámtál kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam. De ... azt se nézhettem, hogy elvérezzék nekem a sebesült.

Bazsóné elmosolyodik, és ettől a fanyar, fura kis mosolytól valósággal serdülő lánnyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyján, azt nem nagyon bánta, annak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel.

— Az is tönkrement? *

— Persze. A toll is, nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől. Két vánkosunk meg egy dunyhánk bánta, hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szergejt.

— És a németek? A halálfejes SS katonái? Ök mit szóltak a maga sebesültjéhez? Vagy ... nem is látták? El tudta rejteni előlük?

B

azsóné tekintete felhős I esz. Dús, szépen ívelő szemöldökének hirtelen szárnya törik. El is fordul. A tűzhelyen matat valamit, és tompa, megfáradt hangon mondja.

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se^ pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem illet. Meg őzt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám.

Megdöbbenek, a szavak is cserbe" hagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszolás árán tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen — Nem, nem tudtam elrejteni a sebesültet, — mondja. — És hova is rejtettem volna? Még félmeztelen volt, épp egy öreg pulóvert próbáltam rákínlódni, amikor az SS-ek beállítottak.

— Hányant

— Ketten. Egy szakállas, meg egy egészen fiatal.

— És?

— Tárgyaltak. Pusztuljon a ruszki, egyből szétveri a fejét, mondta a fiatal. Mire a szakállas: úgyis kaput, hagyja a fenébe.

— Maga tud németül?

— Értek. Vegyes község voltunk, játék meg napszám közben ragadtak rám a legszükségesebb szavak.

— Aha ... És aztán?

— Könyörögtem. Állva is, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabbik halálfejesnek. Mert csak ütött volna, hiába mondott mást a társa ... Á, nem lehet, meg nem is érdemes elsorolni, hányán jöttek még aztán! Volt közöttük rendes ember is. Volt A legrendesebb vagy két tucat ultra- szeptii-tablettával is megajándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség...?!

Bazsórvé legyint, és ismét elhallgat.

— Meddig tartott ez a szörnyű álla pót? — faggatom.

— Három nap — három éjjel.

— Hogyan bírta?

— Nem tudom. Annyi bizonyos. Ho

aludtam is, csak ülve, a Szergej lábánál aludtam, egy-egy verset

— És a bátorság? Hogyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi

SS-sel?

— Nem volt az bátorság. Sajnálat. Sajnáltam Szergejt. Ha elfogta a sebláz, szegény feje folyton az anyját izólogatta. Meg sírt is. Mama, mamka és csak úgy patakzott a könnye.

Bazsóné ismét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven ez a derengd, keserédes mosoly. — Valójában hány éves volt maga akkor?

— Tizenöt múltam.

— Mennyi?!

Valami nagyot koppon,

Z

suzsa, a kislány ejtette el a kanalát és csak néz, bámul, az anyját bámulja, mintha megbabonázták volna. Tekintetében ijedtség, imádat s hitetlenség is. Bazsóné rászól:

— Egyél, életem. Mér1 nem eszel? — mondja. — Mind megfásul, tisztára cipötalp lesz az a palacsinta.

Galambosi László

GYERMEKVERSEK

TÁLTOS

All a táltos három lábon, homlokáról kürtök lógnak, nádsípokon aranyzászlós szitakötők tutajoznak.

ÖKÖRNYÁL-KÖTÉL

Leszakadt az ökörnyál-kötéL Mogyoróból integet a Tél.

Hogyha a Tél mogyoróban elférne: madaraknak kitennék a magot termő, égnek mondott erkélyre.

ZEBRACSIK.

Zebracsík, zebracsik: zebraháton ez a sikk.

Zebracsizma, zebrakesztyű csupa esik.

Akkor is, ha eső zuhog, akkor is, ha nem esik,

ROZSATEMPLOM

Lakodalmai Pintyőke.

Lábán csámpás cipöcske. Lombzongorán lepke lop lepketánchoz dallamot Bimbotorony, sziromláng: rózsatemplom, ispiláng.

ZENEKAR

Dob döcög nagy cintányérkalappal, Völgybe gurul, hegytetőn megáll. Mögötte megy hosszúnyakú árnyék, Porondra lép, némán trombitál.

Péntek Imre:

VERS

a nap leáldozóban

lökhajtásos morajló sóhaj erezi a márvány eget ki vigyáz ránk

aludj annyi fegyver őriz luesok az álmod csepegő víz

ás betöltetlen vermet halálodnak félelmednek

E

gyszer egy sas került hozzánk a

fegyházba. A kis pusztai sasok fajtájából való volt. Valaki megsebezte és behozta o fegyintézetbe. A rabok összesereg lettek és körülállták a kimerült madarat Nem tudott röpülni szegény, jobb szárnyát úgy vonszolta maga után, s fél lába ki volt ficamodva. Még emlékszem, hogyan tekintgetett ide-oda, mérgesen figyelve a kíváncsiskodó tömeget. Hajlott csőrét nyitogatta, készen arra, hogy lehetőleg drágán adja az életét

Miután a fegyencek szétszéledtek,

fél lábon sántítva, és egészséges szárnyával csapkodva elbotorkált a fegy- ház legkülső sarkáig, ahol odalapult a kerítéshez. Itt gubbasztott teljes három hónapig anélkül, hogy csak egyszer is elhagyta volna ezt a helyet Eleinte gyakran jöttek a rabok, és még a kutyát is ráuszították. Sárik nagy dühvei rontott neki, de társaim fegnagyobb mulatságára mégsem mert igazán rátörni.

„Vad legény” mondták, „ez nem enged magához közel senkit!”

Később a kutyo már nem félt tőle és ha erősen uszították, megtörtént, hogy elkapta a sós beteg szárnyát De a madár kemény csőrével, és erős karmát használva, minden erejével védekezett. Behúzódott megszokott sarkába és egy sebzett király büszkeségével nézett a körülállókra. Végül is ráuntak. Senki sem törődött vele. Úgyszólván elfelejtették. Mégis naponta friss víz meg hús került edényébe, tehát valaki gondozto. Először nem evett, néhány napig hozzá sem nyúlt az eledelhez. Később elkezdett enni, de sohasem mások jelenlétében vagy kézből.

1871. november 11-én született F. M. Dosztojevszkij, az orosz irodalom klasszikusa.

Sokszor messziről figyeltem. Ha

senkit sem látott, és úgy érezte, hogy egyedül van, kibátorkodott a sarokból és elsántikált a kerítés hosszában úgy tíz-tizenkét lépést, majd visszafordult. mintha az egészet csupán a testmozgás kedvéért tenné. Ha észrevett, teljes erőből ugrálva iparkodott vissza megszokott helyére, felszegte a fejét és csőrével tátogatva, tollát borDosztojevszkij:

A SAS

zolva, megállt harcra készen. Bármit próbáltam is, akárhogy kedveskedtem neki, nem tudtam megnyugtatni. Még húst sem fogadott el tőlem. Harapott, szárnyát verdeste és minden mozdulatomat mérges, átható tekintettel figyelte. Dühödten várta a halált Nem bízott senkiben és nem akart senkivel megbékélni.

Egy szép napon a raboknak ismét eszükbe jutott o fogoly sas, s noha két hónapig még csak nem is gondoltak rá, most egyszerre rokonszenveztek vele. Úgy érezték, szabadon kellene ereszteni.

„Ha meg is dögiik, legalább ne itt a fegyházban” - mondták.

„Természetes, hogy egy ilyen büszke, szabad madár nem hagyja magát. Ez nem tudja megszokni a börtönt” — hajtogatták.

„Bizony ez másfajta, mint mi” - jegyezte meg valaki.

„Látod, ezt eltaláltad: ő madár, mi pedig emberek vagyunk”.

„A sas, testvéreim, a hegy királya ..." - kezdte el a szép szavú Skuratov, de senki jem hallgatott rá.

Egyszer, ebédszünet után, mikor munkához hívta a fegyenceket a dob, felvették a sast, befogták a csőrét, mert vadul csapkodott maga körül, és kivitték magukkal a szabadba.

Amikor elérkeztek a hegygerincre, az osztag húsz embere kíváncsian várta, merre tűnik el a madár. Mindannyiunkat furcsa öröm járt át, mintha mi magunk szabadultunk volna.

„Nézd az ebadta dögét: az émber jót tesz vele, ó meg cserébe megharapja" - mondta az, aki fogta, és szinte szerelmesen tekintett rá.

„Ereszd el, Mikitka!”

„Ez még az ördögnek sem engedelmeskedik, ez a szabadságot kívánja, a valódi, az igazi szabadságot!"

Á

sást nagy ívben a hegyről a föld felé lendítették. Hűvös, borús őszi nap volt. A csupasz mezőn süvített a szél és kavarogva vitte a sárgult, száraz avart A madár egyenesen előre szaladt és beteg szárnyát lóbálva minden erejével igyekezett menekülni tőlünk. A rabok érdeklődéssel figyelték, ahogy sántikál- va nekiiramodott a rétnek.

„Nézzétek csak!” - mondta elgondolkozva az egyik.

„Még csak vissza sem tekint!” — szólt a másik.

„Egyetlen egyszer sem nézett hátra, testvérkéim I”

„Hát mit gondoltál? Majd megfordul, hogy megköszönje?" - mondta o

harmadik.

„Igen, ez a szabadság... a boldogító szabadság!"

„Már nem is látni, tesvérkéim .. „Mit álltok itt? Mars!" ... kiáltották a katonák.

Lassan valamennyien munkához láttunk.

Boldog Balázs fordítása

I