Dunántúli Napló, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
1971. november ti. DUNANTOLI NAPLÓ 5 Fürtös György kiállításáról épülnek emberré és az ember illeszkedik bele a forgástestek formai, tartalmi karakterébe. A figurák groteszk- ségét eleveníti azzal, hogy sajátosan magyaros, népi jelleggel gazdagítja. A pörge bajusz és kalap, a kecskeméti bütykös, az állattal „összenőtt" Sancho a humor új forrása lesz. Meghökkentő és hitetlenkedésre, fejcsóválásra készteti a nézőt a „Mozdony", „In memóriám” (autó), a „Maxi" (öreglány) és az „Előzés" kompozíciók. Meg akar tréfálni bennünket a művész? Próbára akarja tenni „elbíró készségünket”? Anakronisztikusnak hat az öreg autó az emlékezés sárga rózsájával. Pedig kultusz lett a régi, a sok előkotort lim-lom fétise, a funkciótól megfosztott, esztétikus öncélúság gyakori napjainkban. Kritika és bölcs nosztalgia a letűnt idők után. A matricás mozdony feldíszített, megszépített rózsás emlékezet a technika gyerekcipőben járó idejéről - mosolyt fakaszt. Az „Előzés" persziflázsa a hagyománynak; csipkelődő, de nem neheztelő kritika. A káposztaleveleken nyüzsgő bogarak, tálak, mélyen sikló gyíkok helyett versenyautók tülekednek rusztikus környezetben. Abszúrd, groteszk, kihívó párhuzam. De nem lesz idegen, természetellenes, mert a mesterségtől nem tér el, még az autó éá utasa is korongolt elemekből épül, vagy arra emlékeztető formákból. Mesterség és lehetőség, valóságérzet és játék, hagyománytisztelet és kritika, báj, ötletek, komolyság és „huSokféle törekvés — megannyi arc. Komoly és játékos, felületi és térbe illeszkedő, műhelymunka és alkalmat, helyet követelő kész művek sora váltogatja egymást Használati edények téri fordulatra. Szabad környezetbe kívánkoznak, külső és belső terek meghatározói lehetnek. A virágtartók, kandallók, ülőgarnitúra Zsolnay hagyományt jelentenek Kakas és térplasztíkák, burkolóelemek és groteszk emlékművek — az alkotó sokoldalúságát bizonyítják. Mindez jól megfér egymás mellett, erősítik egymás hitelét és bizonyítják, hogy Fürtös György nem „profilozott" művész, hanem alkotó ember, aki él a szakma lehetőségeivel, anyaga adottságaival. Mintha a kerámia története elevenedne meg munkáiban. Az önálló értéket képviselő görög amphorák, az alkalmazott mezopotámiai mázas cserép, a szecesszió stílust kereső dísztárgyainak tanulsága napjainkhoz vezet, benne él Fürtös munkáiban. A történelem igazolja sok színű munkásságát. Az anyagszerű kerámia és a kerámia anyagszerűsége nemcsak műfaji védettséget jelent, hanem az egyik legősibb mesterség mívesség- Igényét és szeretetét is. Fürtös György a Pécsi Porcelángyár tervezőművésze. Ez a munkakör komoly feladatok elé állítja. Folyamatosan előállítható, sbkszorosítható darabok tervezése - az anyag a technológiai eljárások kötöttségein belül kíván meg leleményt és művészi tevékenységet. A gyár hírneve, szerepe igényességre ösztönző, tradíciói pedig lehetőségként kínálkoznak a múltat elevenen felhasználó, továbbépítő, a mai igényeket kielégítő és alakító művészi munka számára. Ezt bizonyítja a burkolócsempék klasszikus és népi motívumokat őrző sora. A rozetták és Mozdony Fotó; Erb János- anélkül, hogy feleslegesnek, időszerűtlennek éreznénk. A Don Quijote és Sancho Panza az egyik legtipikusabb munkája Fürtös Györgynek. A korongolt testek mórban nem Ismernek tréfát", komolytalanság. Ezt jelentik a kiállításlátogatók száma, Fürtös György munkái. B. Ptlaszanovich Irén Műhelygondok E lég régen tartó folyamat, hogy a művészet minden ágában (irányzatképpen vagy alkalmanként — de egyre érzékenyebben) vissza-visz- szanyúlunk az ősi, úgy nevezett primitív (bár nem is olyan nagyon primitiv!) ábrázolási formákhoz. Morcos ősapáink talán jobban értettek a gondolat kifejezéséhez? Vagy a szándék kivitelezése ment volna jobban nekik? Ezért fordulunk hozzájuk segítségért? Egymással történő érintkezésünk technikájában például hányszor alkalmazzuk a hosszadalmas betűírás helyett újabban a képírást? — Az expresszvonat fülkéire nem írjuk már ki, hogy „Dohányzó", hanem két vízszintes vonalból fölfelé kunkorodó görbe jelzi ezt. Ugyanez pirossal át húzva: „Nemdohányzó". Vagy: a csap fölötti zománctáblán egy lefelé fordított csonkakúp (pohár): „Ivóvíz". Áthúzva pirossal: „Nem ivóvíz". Pompás, hogy ilyen egyszerű! — Az utcán egy vörös tábla a sarkon, fehér cfikkol keresztbe vágva, már egy egész tiltó mondat, felkiáltójellel együtt: „Behajtani tilosl". A túlsó sarkon íme egy másik tábla, mely lám, egy hosszú, összetett mondatot képes köz\'etiteni: járműnek csak megállni szabad, de tartózkodni nem! — A pirossal határolt háromszögű fehér tábla közepébe rengeteg egyezményes jel kerülhet, s aszerint rögtön meg is változik a jelentése mindegyiknek: „kapaszkodó következik!" vagy „vigyázat, sorompó!" esetleg „lassíts, mert iskola van a közelben!" — és így, egy-egy szimplácska vonással, ponttal, nyíllal, vagy más leleménnyel variálhatjuk ugyanazokat a jeleket tetszés és szükség szerint a végtelenségig. Hát nem ez-e az ősi képírás lényege? Ók valószínűleg nem azért csinálták így, mert siettek. Nekünk azonban minél rövidebb idő alatt, minél többet kell közölnünk, s minél többre figyelmeztetnünk egymást. És olvasni is minél gyorsabban kell tudnunk. Minél gyorsabban, és egyre gyorsabban, és még-méggyorsabban. Különben nem ismerjük ki magunkat. Különben eltévedünk a saját világunkban, vagy elgázol valaki, aki már e jelek szerint közlekedik. — Pont, vonal, kör, háromszög, Fényjelek és képszövegek erdejében járunk — ismernünk kell ezeket a fényjeleket és képszövegeket, ez nyilvánvaló. A művésznek azonban nemcsak ismernie kell ezeket — hanem elemeznie a hatásukat. A hatásukat önmagára, persze. Es azoknak megfelelően kell átalakulnia, ezek szerint éreznie — különben nem tud majd élni. Ami a kisebb baj lenne. A nagyobb az, hogy ha nem érzi, mit éreznek körülötte azok, akik ugyanezeknek a behatásoknak vonnak kitéve — akkor hogy a pokolba volna képes ábrázolni őket ebben az átalakulási folyamatban? I Mi következik mindebből? H ogy rengeteg tárgy és fogalom megnevezése hiábavaló, s a magasztalások és fenyegetések mégoly bő választéka is hatástalanná vált. — Mindenféle nosztalgia nélkül és lehetőleg érzelemmentesen, hadd próbálkozzam néhány példával. Egy amolyan „százszázalékos" metropolisban született és ott felnövekvő emberszabású értelmes lény képzetében ugyan milyen indulati hullámot vethet egy ilyen hasonlat: —• „mély, mint egy kút"? — Kút! Belenézett-e emberünk valaha egybe is? Felindultan, kétségbeesve, átkozódva fölébe hajolt-e, s megcsapta-e lázas homlokát egyszer legalább az iszonyú feketeségből markolászó hideg? Könyörgött-e tébolyulton az odalent táncoló holdkaréjhoz? — Akkor hát honnan is tudná, milyen mély?! Vagy ez: — „erős, akár a ló". — Elakadt netán az ablaka alatt egy söröskocsi, s fölverte-e az utca csöndjét az ostorcsapások vijjogása s a kocsis káromkodása, míg a nekileszülő állat szügyéról, pólójából sűrűsödött a hab; látta-e az izmok roppant feszülését, a tomporok heroikus táncát, s a patkók szikravetését? „Lusta, mint egy bivaly“. — Hát egyáltalán: látott-e életében bivalyt?" Ellekve a latyakban, a mozdithotatlanul, olyan feketén, akár a végérvényes ség? Próbálta-e arra nógatni, hogy mellső lábára emelkedjék, figyelte-e .3, paraszt hiábavaló küzdelmét naplementéig? Nem. Sem bivalyt, sem lovat, sem tehenet, sem csökönyös szamarat soha életében nem látott. „Hajlik, mint a jegenye“. — Mit mond ez neki, hiszen nem csak hogy nem látott jegenyét, de nem Is tudja már, mi az; honnan tudná? Es hogy: „kék a szeme, mint a nefelejcs"... Ugyani Mi az, hogy nefelejcs?! A lexikon semmi olyat nem mond a kékségéről, amitől el kellene ájulni. Az ábra pedig, a lap jobb alsó sarkában: no, enné aztán a hároméves lurkó is különbet firkantI — Tehát? Tehát: nem elegendő újat mondanunk — hanem új jelzőrendszerek kiépítéséhez kellene sürgősen hozzáfognunk. S kitalálnunk a mai ember képzetét m a fölzaklatni-elnyugtatni-csodálkoztatni képes új stratégiát. Xfcgyis: az élet a szeműnk láttára adódik — „csak" észre kell V vennünk. De szavakat bizony újakat kell teremtenünk. Es ezeknek egymáshoz való viszonyát meg kell próbálnunk új hadrendbe sorakoztatnunk. Ez a nehezebb része a dolognak — de az irodalomtörténetben többször is megesett már ilyesmi. „tálasok” világa elevenedik meg egyszerre nemes arányokban és színekben. A kék burkolat sem befejezett falfelület. Tovább alakítható, a sík és plasztika, a geometrikus és oldott, játékos formák egymást kiegészítő igénye szerint A faliképek nagyobb részén e korongolt formák kompozíciós variánsait figyelhetjük meg. Plasztikus „tájképek” ezek — ahol a „képek” feszességét a forgástestek feszülése teszi gazdaggá. A kimetszett szeletekés ívek a korongolt idomok elemeiként egyszerre negatív és pozitív részei 0 kompozíciónak. Ezeknek a munkáknak a tapasztalatai — a műhelygyakorlat kereső, érlelő időszaka után — a méreteiben nagyobb faliképeknél jelentkezik. (Kikötő, Madár, Felszín.) A térplasztikák között fontos helyet foglalnak el a „Verébduc", „Bábel", „Szélkakas”, „Gerinc” művek. Egységük valamilyen korongolt test, alapidom, vagy annak összetett változata. Ezek egymásra épülve lépteket váltva, szinte korlátlanul folytathatók, tovább építhetők. A plasztikusságukat fokozza, hogy egyes elemek ritmikus elforgatásával maga a mű ösztönöz a Obaldia és a Vadnyugati szél Pénteken mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház René de Obaldia kétrészes komédiáját. Az évadnyitó Piran- dello-darab után ismét hazai ősbemutatóként. Most azonban nem félig- feledett klasszikust idéz fel a színház, hanem egy hazájában sem közismert, élő kortárs-szerzőt A szerző nálunk kiváltképpen nem tartozik azok közé az írók közé, akikről nyugodt szívvel szoktuk mondani, hogy „nem kell őket bemutatni”. Obalcftát Magyarországon körülbelül annyian ismerik, amennyi lakosa Gyűrűfűnek lehetett közvetlenül a teljes elnéptelenedés előtt René de Obaldia francia író, 1918- ban született Honkongban, atyja panamai származású, innen a furcsa, spanyolos hangzású név. Az ötvenes években tűnt fel regényíróként, de verseket is írt, az utóbbi évtizedben pedig főként színpadi szerzőként keltett feltűnést. Darabjait bemutatták a legjobb párizsi színházak is. Egyik első művét a Jean Vilar-féle Országos Népszínház játszotta, legújabb egyfelvonásosát pedig ez év márciusában a Comédie-Francaise mutatta, be. A szerző kedveli a meghökkentő hatásokat, s noha nem tartozik a francia baloldali értelmiség legharcosabb tagjai közé, a politikai állásfoglalástól sem riad vissza. Az algériai háború idején játszott antimilitarista darabjának előadása közben fasiszták által elhelyezett plasztikbomba robbant a színházban. Obaldia darabjai szinte kivétel nélkül komédiák; paródia, szatíra és eredeti humor keveredik a műveiben. Rendkívül ötletgazdag és ragyogóan szellemes, jól ismeri a humoros hatás- keltés értékes francia színpadi hagyományait Különösebb világszemléleti újszerűséget, eszmei mélységeket nem kell keresni 0 darabjaiban, humora, ötletessége és szellemessége azonban kitűnően szórakoztat. A maga műfajában nem olcsón felszínes és nem vadul modernkedő. Bajomi Lázár Endre szelleme* megjegyzése szerint: olyan, mint egy jókedvű Ionesco, aki sokat tanult Giraudoux-tól. Darabjai közül a Pécsett bemutatásra kerülő Vadnyugati szél aratta eddig a legnagyobb tömegsikert. Először Brüsszelben játszották 1965-ben, de csakhamar Párizsban is műsorra tűzték, a következő évben pedig már Prágában mulattatta a közönséget. A cselekmény a Vadnyugaton játszódik a 19. század elején, szereplői a Cooper-regények és a western-fil- mek ismert figurái. Sem a helyet, sem az időt, sem a szereplőket nem kell azonban komolyan venni, a darab tulajdonképpen állandóan aktualizáló paródiája mindannak, ami a közönségben a vadnyugati világról a fenti források alapján kialakult Éppen ez a komédiázás alapja. Minél több közhelyszerű emlék él a nézőben a romantikus Vadnyugatról, annál jobban szórakozhat a „keménykötésű telepes", az „igen kardos" felesége, a „kihívó vad szépségű” lányuk, a „vad vagány” fiúk, a „részeges doki”, az „aranyszívű ringyó", a „Vadnyugat magányos seriffje", a „nagyon becsületes” és a „nagyon elvetemült” indián helyenként vérfagyasztó történetén. Ezzel fel is soroltuk a darab nyolc szereplőjét, sőt az író által adományozott jelzőkkel azt is érzékeltettük, hogy a humorban előkelő szerep jut a nyelvi, stílusbeli humornak is. A franciáknál az efféle nyelvi szellemességnek rendkívül nagy a becsülete (és a sikere), de remélhető, hogy Bajomi Lázár Endre bravúros fordításában a pécsi közönségre sem marad hatástalan. A Sik Ferenc rendezésében színpadra kerülő komédiát kitűnő szereposztásba» láthatjuk. Az ismert és kedvelt Bus Kati, Pásztor Erzsi, Vajda Márta, Holl István, Kézdy György és Somodi Kálmán mellett bemutatkozik a „keménykötésű telepes" szerepében Módi Szabó Gábor, a „vadnyugat magányos seriffje”-ként pedig Bujtor István, Szederkényi Ervin »
