Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-17 / 245. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1*71 október 17. Mihail Sadoveanu Mihail Sadoveanu: A tolvaj Bertók László: A csoda Lefokoztuk a csodát, ki figyel sarat dagasztó közlegényre, parancsszóra pattan, tiszteleg, megölné apját, anyját, vasárnaponként pipitér, köznapon stilizált puska a gomblyukában, szelid, akár a jóllakott bika, könnyűjárású üszőt nézeget, ó elálló lélegzetek, falnqk támaszkodások, tátott szájak, régi fényképeken, zsigereinkben, kövületekben megdermedők, a közlegény csoda időnként kimenő ruhában elétek áll, sorsotok tudója elmagyarázza születésiek a múzeumőrnek, hazaugrik befekszik felesége föltérképezett paplana alá,, és eltűnődnek, miért fájhat hasikája a legkisebb csodának, pontosan visszatér, akár a fogaskerék foga, nyikorogtatja a vaságyat, s ha elmarad a riadó, álmodik régi, nagy csodákat A román Moldva szülötte volt, azé a földé, melyen a világirodalom legszebb balladáit dalolták a havasi pásztorok. A táj festői szépsége, népének élete mindvégig fogva tartotta az irá szivét, szinte nincs is olyan alkotása, melyben ne ebből a világból merített volna. Ennyire talán csak nagy kortársának, Móricz Zsigmond- nak kötődött művészete az Alföld szegénysorsú embereinek életéhez. Már-már a népballadák, a népdalok hőseivel találkozunk regényeiben, elbeszéléseiben, egyik-másik figurája oly mértékben hasonlít rájuk, mintha a nép csodálatos képzelőereje teremtette volna. Ez az összeforrottság teszi naggyá Sadoveanut, ez adja igazának a hitelt, művészetének a valóság emberi teljességét. A századelőn indult, feltűnése nem mindennapi irodalmi szenzációként hatott. Az addig jobbára hírlapi tárcáiból ismert Sadoveanu 1904-ben négy könyvet jelentetett meg gyors egymásutánban. Elbeszéléseket és regényeket tartalmaztak a kötetek. Az igazi meglepetést• azonban nem ez a kivételes mennyiség okozta, hanem a művek meghökkentően új világa, s az írói látásmód eredetisége. A század végére a román prózában is az ernyedtség jelei mutatkoztak. A kávéházak üvegén túl alig látó írók megszaporodtak, s egyfajta, a mindennapi valóságtól elrugaszkodó, befelé forduló irodalom zászlaját emelték magasba. Ekkor lépett a színre Mihail Sadoveanu. Elbeszéléseiben a moldvai szelek süvítettek, a havasi patakok zúgtak, a tavasz tobzódó színei lobogtak és az őszi mélabú permetezett az esőkben. Mesésen gazdag világ volt ez, és mélységesen igaz. A helyenként romantikus cse- lekménybonyolitás hatásosan keveredett a realista látásmóddal. Már a tizes évek elején olyan elbeszélésekkel hivta fel magára a fi- gyellhet, mint a Veremlakók, A felbujtó vagy A tolvaj. A Veremlakók a paraszti nyomorúság megrendítő rajza, hasonló erejű leírással talán csak Tolsztoj Feltámadásában találkozunk. Sadoveanu első terjedelmesebb munkája egy történelmi regény volt. A Soimaru nemzetség 1915-ben jelent meg, s a hősi múltat idézte hanyatló korának. Szabadságharcok, függetlenségi küzdelmek állnak a középpontjában későbbi történelmi regényeinek is (Nyestfiak, Nlcoara Potkoava). A múltba fordulás nem jelentette Sadoveanunál a jelentől való eltávolodást. Már 1915-ben papírra vetette a Jött egy malom a Szeréten című regényének kezdő sorait. A művel csak 1923-ra készült el, mert többször gondosan átdolgozta. Egy tragikus szerelmi történet keretében ábrázolta itt a pusztuló bojár-világot, az egykor erős uralkodó réteg lassú széthullását. Szigorú ítéletet mondott kora valóságáról egy másik, néhány évvel később megjelent művében, a Csendes kisváros-ban is. A regényben az áporodott vidéki élet szürkeségét jóformán semmi emberi dolog nem bolygatja meg, csak aljas intrikák, züllött szerelmek, hivatalnoki alázkodás, polgári gőg teszik még elviselhetetlenebbé. Legismertebb és sokak által legjobbnak tartott írását, a Balta cimű kisregényt 1930-ban ötvenedik születésnapjára jelentette meg a haladó szellemű Minerva Kiadó. Ennek a regénynek a világa ágyazódik bele leginkább a moldvai tájba. A hires Bárányka balladát juttatja eszünkbe a történet, a gonoszul meggyilkolt havasi pásztor tragikusan szép históriáját. Csak míg a ballada a gyilkosságot adja elő, addig Sadoveanu alkotói képzelete tovább szövi a cselekményt, s éppen az áldozat asszonyának igazság- és gyilkoskereső útja, annak balladisztikus leírása teszi az előbbihez hasonlóan halhatatlanná. Sadoveanu a régi világ letűnése után elsőként állt az új rend mellé. Élete alkonyán irta meg a Mitrea Kokor útját, melyben egy román Gál János történetén keresztül mutatja be az emberi küzdelmet a feudális múltból a szocialista jelenig. KOVÁCS SÁNDOR A z átható eső, a szél s az una- 1 lom alaposan megkínozta Ccstea Forascu bojárt, míg vastag köpenyében, összegörbedve a nyeregben a főerdész házáig lovagolt. A tűz vidáman lobogott az ajtó mögött, a kunyhó mélyén. — Gavril! — kiáltott a bojár haragosan, röviden.^ Magas, vállas ember került azonnal elő, ősz haja válláig ért, a fejét le kellett hajtania, hogy bele ne vágja a szemöldökfába. — Igenis, nagyságos úr! Az uraság korbácsa nyelével hátratolta fején a csuklyát szeme kegyetlenül villogott fakó arcán. — Vedd a puskád és gyere velem! — mondta parancsoló hangon. A főerdész sietve visszafordult a konyhába, valakit félretaszított karjával az útból, s már szedte is elő a kuckóból a tarisznyát, a kürtöt, a puskát és a fokost. Belebújt a szokmány- ba, egy ócska kucsmát nyomott a fejébe, és nagy léptekkel ment ki az udvarba, bocskora meg-megcsúszott a fölázott agyagon. A ház sarkánál, a kutyaól előtt Mota kutya ugrándozni kezdett a láncon, és bánatosan nyüszített. Gavril tétován áHt meg a kutya előtt. — Hagyd itthon! — mondta az uru- sóg. Az erdész összehúzta mellén a szok- mányt, és kilépett az útra a puskával és a fokossal. — Valami baj van, Costea nagyságos úr? — Még te kérded, hogy baj van-e? — tört ki dühösen a bojár, és arcára húzta a csuklyát. — Te csak melegszel a tűz mellett, a többi kerülő is a napot lopja, nekem meg idegenektől kell megtudnom, hogy tolvajok járnak az erdőben. De magam is látom — fényes nappal is meglopnak. Félórája sincs, hogy tulajdon szememmel láttam egy kuncsaftot a fámra. — Hogy lehet az, nagyságos úr? Hol van? Csakis azután jöhetett, hogy az inspekciót megcsináltam. A bojár keserűen fölnevetett: — Na, ne lódíts ekkorát! Úgy mentél ki te ilyen időben az erdőbe, ahogy én megyéspüspök vagyok... Ismerlek én benneteket! — De honnan gondolja ezt nagyságos úr, kimentem én, hogyne mentem volna ki? Ellenőriztem, kürtöltem az erdészeknek, válaszoltak is ... Nem volt semmi... Csönd volt, béke ... Csak az eső esett... Három napja esik. Hát hogyan mehetne be valaki ilyen időben az erdőbe? A bojár dühödten fújt. Gavril főer- dész még megpróbálkozott csöndesen: — Hátha most ment be titokban ... Ki tudja? — Jó, hogy nem a házad előtt ment ef, mi! — tört ki dühösen Costea. A főerdész elhallgatott. A földesúr megsarkantyúzta a lovát, az állat patái mélyen süppedtek az ösvény sarába: a főerdész a tócsákat kerülgette, a bokrok között bujkált, fák mögé siklott, meggörnyedt és el-elcsúszott, eltávolodott a lótól, majd megint melléje került. Hosszú ideig mentek így szótlanul... Egyszerre az új vágáshoz érve, megálltak: emberi hangot hallottak. — Hallod? — sziszegte fojtattan Costea, és fölemelte az ujját. Visszafojtott, nógató torokhang hallatszott. Gavril átvágott az erdőn, hogy a lejtő felől kerüljön a tolvaj elé, a bojár meg villámgyorsan egyenes irányban nekiiradomott a lóval; az ember — a tolvaj — vöröses szok- mányban nógatta ökreit a járom mellett, térdig pocsolyában, mikor odaért a bojár, és csaknem rátiport a lóval. — Lopni jöttél, te pogány? Azt gondoltad, az apád erdejébe jössz? A tolvaj a bojárra nézett, földszínű, ritkás szokállú, arcán, kerekre nyílt szemében rémület ült. Rekedten kiáltott. — Ne törjön össze maga is, Costea nagyságos úr! A bojár egy pillanat alatt megfordította a lovát, és a fával megrakott szekér kereke mellé rúgta az embert. Kétszer rávágott a korbáccsal, majd gyorsan félreugrott, oldalt fordult, és megcsapta a korbácsnyél ólomgombos végével. Az ember átbukott a keréken. — Jaj, most végem van! — nyögte elhalóan, rémült hangon. “T”érdre esett a sárban, a kerék * küllőjébe kapaszkodott, sápadt ajkán vércsík jelent meg. Ebben a pillanatban rohant ki a bokrok közűi a főerdész, nagy hangon kiabálva: — Mit keresel itt, te gazember? ... — Aztán meglepetten állt meg a szekérnél. — Te vagy az lie? Mi történt? Nagyságos úr, ez He Covatoru... Mi baja van? — Nem látod, mi a baja? — kiáltott rá az uraság. — Térden állva készül kiadni a lelkét. Mindketten a tolvajt nézték. Az eltorzult arccal pislogott; a vércsík és szavai mintha valami nagy belső fájdalomból fakadnának: — Rászántam magam én is, s lám, megvert az Isten ... Utána összeszorított foggal terült el az út tócsájában. A bojár mozdulatlanul ült a lovon. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mit gondoljon. Gavril főerdész is csak állt, és hol a tócsában fekvőre, hol az uraságra nézett. Végre a bojárhoz fordult határozott hangon: — Nagyságos úr, én amondó vagyok, hogy el kell innen vinni hozzám ... majd én fölemelem... Itt mégsem hagyhatjuk... Valami baja van ... — Jól van, tedd föl és vidd! — mondta félhangon az uraság. Gavril lerakta a fát, megragadta a parasztot a hóna alatt, és a szekérre tette. Majd nógatni kezdte az ökröket. A szürke ökrök nekifeszültek, és nagy keservesen kirángattáik a szekeret az agyagos sárból. — Nagyságos úr! — mondta Gavril — maga menjen egyenesen, amerre jöttünk.,. Én az úton megyek, egy kis kerülővel... A bojár szó nélkül megfordította a lovát. Elgondolkodva hajtott, lépésben, és érezte, hogy tagjai meggém- berednek. Alighanem jólesnék a tűz az erdész házában — ha nem vinnék oda azt a leterített embert. „Mi történt azzal az emberrel? — kérdezte magában. — Hiszen nem ütöttem rá akkorát... Valami más baja kellett hogy legyen már előbb .. Kétszer tévesztette el az utat és fordult vissza. Megint ingerültség fogta el. De amikor nagy sokára megérkezett az erdész házához, dühe elpárolgott. Belépett a konyhába. Mindjárt megcsapta a tűz jótékony melege. De a tűz mellett a földön, sároson, elgyengülve ott feküdt a fatolvaj. A végét járta. — Meghoztam — mondta csöndesen, fura tekintettel Gavril főerdész. — Nagyon gyönge... Más baja is volt... megemelte magát az ökrök mellett... Tessék, nagyságos úr, a nagyszobába ... A homályos szoba hideg és barátságtalan volt. A bojár orrát áporodott levegő és pálinka átható szaga csapta meg. Letette nehéz kabátját és visz- szament a konyhába, a tűzhelyhez. Lefelé fordította a tekitetét, a tűzhely másik oldalára pillantott, ahol a beteg feküdt: éppen kinyitotta nagy, zavaros, ijedt szemét, és keservesen felnyögött. — Gavril bátyám... Gavrif bátyám ... — Mi kellene? — kérdezte szelíden az erdész és odalépett. — Egy gyertyát adjon, Gavril bátyám ... Az uraságon borzongás futott át: a beteg haldoklik! És egyszerre valami szokatlan érzés szállta meg: egy parányi részvét a távozni készülő iránt. És mintha kérdésekké formálódnának benne a szavak. A főerdész egy apró viaszgyertyát hozott. A bojár figyelte méltóságteljes, szinte részvétlen mozdulatait s orra fölött a homlokróncokat; benne háborgott a nyugtalanság. A beteg elvette a gyertyát és maga mellé tette a földre. Majd kiegyenesedve elnyúlt a hátán. A bojár megszólította: — De hát mi bajod volt, ember? — Bottal összeverték ... valami föld miatt vesztek össze — magyarázta a főerdész, — ütötték a hátát, meg a mellét, tiszta kék a mellkasa... yy bojár megint a betegre né- zett; szeme találkozott fájdalmat sugárzó nagy szemével, és egyszerre eszébe jutott az ütés az ólomgombos ostornyéllel. Elfordult Halkan, zavartan kérdezte: — Hová való és mivel foglalkozik? A beteg nyögni kezdett, majd mintegy védekezőn kinyújtotta a kezét; fekete, Összeégett, száraz kéz, gö- csörtös, mint az ág, a föld rabszolgájának a keze. — Munkásember — mondta halkan a főerdész. — Szegény munkás vagyok — nyögött a beteg, és fölnyitotta dülledt szemét. — összevertek... parasztok ... Meghalt a gyerekem, nem volt miből eltemetnem, gondoltam, viszek egy szekér fát a piacra. Köhögni kezdett. A kibuggyanó vért lassan törölte le kabátujjával a szájáról. És furcsán, mereven nézett a bojárra. — Most már mit csináljak? — szólt elváltozott, egészen mély hangon. — Aszondom, én most már megházasodom ... Elhallgatott, kitartóan nézte a bojárt. Megint elkezdte révetegen, félre- beszélt: — Aszondom most: gyere asszony a mezőre, a Cioarara. Egész nyáron ott dolgozunk, a szekér alatt alszunk ... a kutyát is odakötjük mellénk ... Csönd volt a házban. Az erdész egy sámlin ült a sarokban. A bojár a halkan duruzsoló, föl-föllobbanó tűz világánál ült o széken. — De hát mit csináljak? — szólalt meg ismét hirtelen a fatolvaj. — Én egyet mondok, a bojár mást mond ... Nagyságos úr! — suttogta fájdalmas hangon. — Nagyságos úr! Hosszú évekig a maga földjén verejtékeztem; adjon néhány garast, hogy tengerit vegyek télire... De mást mondok: megyek és eladom az ökreimet, úgysincs mivel etessem őket... Csönd. És utána más hang, mélyről fakadó sírás, messziről hangzó könyörgés. — Jóemberek! Ne verjetek agyon! Ne verjetek agyon! Ne öljetek meg, testvérek ... A sűrű félhomályt rettegés töltötte meg. A beteg nyögni kezdett, szeme csukva, elhallgatott. Egy idő múlva csöndesen suttogta: — Gavril bátyám, adja a gyertyát A nagyszobából az erdészné könnybe fúló, reszkető sírása hallatszott. Gavril meggyújtotta a kis viaszgyertyát; a beteg megragadta jobb kezével, majd nagyon halkan súgta: — Magára marad az asszony... Ki sír? Vigye el neki az ökröket, meg a szekeret... — Ügy lesz ... A beteg megremegett, szemét a mennyezetre fordította, mereven bámulta. Földszínű arca, szomorú tekintete mintha ködbe merült volna: lassan leszállt az est. — Bocsássatok meg ... — suttogta, és mélyről sóhajtott. A tűz mellől a sápadt bojár haljtan, zavartan kérdezte: — Most mit tegyünk? /K z egyenes gyertya meghajolt a beteg kinyújtott kezében, a földre esett és kialudt. Senki sem felelt. A szenvedéssel teli félhomályban örökre elnémult a tolvaj. (Domokos János fordítása)
