Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
T971. szeptember 12. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 Zenészportré Botvay Henrik A soproni egyetem talajtan professzora szerette a zenét, de ha megjósolták volna neki, hogy mindhárom gyereke hivatásos zenész lesz, aligha örvendezett volna. Pedig talán maga is siettette ezt a rejtélyes folyamatot, hiszen amikor a családi trió megalakult, az apa készített számukra rendszeres programot, meghallgatta, tanáccsal látta el őket. A vége az lett, hogy Botvay Henrik ma a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának adjunktusa, hegedűtanár, húga zongoratanárnő, öccse csellista az Operaházban, illetve a Bartók Vonósnégyesben. Botvay Henrik úgy került Pécsre, hogy apja akaratát teljesítve orvos lesz. Érdekelte is, nem is bánta a pécsi orvosegyetemet, de lelke mélyén titkon az is elhajtotta Sopronból, hogy itt talán, jó messze a szülői háztól, mégiscsak jobban élhet szerelmének, a hegedűnek. Járt szépen az előadásokra — ámbár az orvos- tudomány már akkor leginkább azért érdekelte, hogy miként működik a kéz, amikor a vonót húzza — és éjszakánként a kollégium akkor már lakatlan óvóhelyére, ,egy csöpögős-vizes pincébe vonult le, hogy ott gyertyafény mellett órákon át gyakoroljon. Aligha megfelelő életforma ez egy muzsikus számára, dehát az ifjúkor nem ismer lehetetlent... Az 1948-as nagy diákünnepségeken aztán szerepelt a lelkes medikus is — hegedült. Addig tájékára se mert menni a zenekonzervatóriumnak, úgy hitte, itt Pécsett az valami nagyon szigorú, nagyon magas színvonalú intézmény, ahová ő még nem való —, de azon a bizonyos hangversenyen ott volt Piovesan is, a kitűnő művész és tanár, aki akkor éppen Pécsett tanított. Szóba elegyedett a hegedülő medikussal, foglalkozni kezdett vele, tanította, biztatta. Addig biztatta, amíg rá nem beszélte, hogy jelentkezzék a Zeneakadémiára. Föl is ment vele, még a felvételi előtt néhány napot foglalkozni akart a tanítványával. De hogy pihenjen is, elküldte, sétáljon a városban. Botvay Henrik villamosra szállt, aztán találomra leszállt valahol, hogy sétál egyet. Az első, akibe belefutott, a saját apja volt. Az apja, akivel még nem volt alkalma megbeszélni a pályaváltoztatás nem éppen jelentéktelen kérdését, s aki épp itt, épp ezen a napon előadást tartott a pesti egyetemen, s az ebédszünetben kiment az utcára ... Az életben a sorsdöntő események néha ilyen furcsán esnek. A zenerajongó apa összeismerkedett Piove- sannal, a szeretett mesterrel, s aztán már együtt drukkoltak, s együtt örültek a fiatalember felvételének. Ilyen előzmények után végezte el Botvay Henrik a főiskolát Zathureczky Ede, Kádár Klára, Országh Tivadar tanítványaként. 1958-ban kapott diplomát, ugyanekkor jött Pécsre, a konzervatóriumba, tanárnak. 1960-ban résztvett Gertler Endre brüsszeli magyar mester nyári mesteriskoláján. Tavaly óta adjunktus a főiskola tagozatán, Ő a Zenepedagógusok Baranya megyei Szervezetének titkára. Tanít a szakközépiskolában is, közben négy megye szak- felügyelői teendőit látja el. A hegedűtanítás módszertana az egyik főtémája. 1967 óta hangversenysorozatokat szervez a zenetanároknak, akik érettek a pódiumra, de nem dúskálnak a lehetőségekben. Szervezte az ifjúsági kamarazene fesztivált is, amely 1968 óta minden évben megrendezésre kerül. A tanítás, a zene megszerettetése és megérttetése megint- csak régi előzményekre nyúlik vissza. Már a soproni gimnáziumi években előadásokat, bemutatókat tartott diáktársainak. Nyugtalanította, hogy azok nem tudják azt, amit ő, hogy szépségek, művek és magyarázatok maradnak előttük ismeretlenek. Ugyanez a nyugtalanság a mai napig elkísérte: — Módszertant tanítok, s már évekkel ezelőtt rájöttem, mennyire nincs nálunk ennek a kérdésnek irodalma. Vannak kitűnő iskolák, bőséges szakirodalom, de mindez Magyarországon nehezen hozzáférhető. Pedig az lenne a cél, hogy a növendékekkel, a jövő hegedűseivel megszerettessük a tanítást, hiszen kevés a pedagógus, ezért is számolják fel sok helyen a hegedű tanszakokat. Ezt csakis a hivatástudat kifejlesztésével érhetjük el, s nem is egyik napról a másikra. Ebben az irányban dolgozom magam is, s mindaz a módszertani ismeret, amit az évek során felhalmoztam, leírtam, finomítottam, bővítettem, talán eljut hamarosan egy módszertani szakkönyv fokára. Másik ismert „hobbyja" — Bach. — A szólószonátákot játszottam s kutattam, abból kiindulva, hogy ezek többféle kiadásban hozzáférhetőek, más-más módon feldolgozottak. Persze, Bach korában más volt a hegedű, Bachig egyszóla- mú hangszer volt, de nála, az ő zsenialitása nyomán polifon hangszerként szólalt meg. A hegedű fejlődése folyamán egyszerűsíteni kellett a Bach-féle megoldásokat, azért ezeket az egyszerűsítéseket különféleképpen végezték el. Engem izgatott a dolog, megszereztem az eredeti Bach- kották fotókópiáit, s kidolgoztam egy olyan megoldást — leírásban és megszót, laltatásban —, amely szerintem a lehető legközelebb áll az eredetihez. Nagy örömömre azóta találtam egy ugyanilyen feldolgozást, mégpedig kint a Szovjetunióban. A Bach-szólószonátákat ebben a felfogásban mint előadóművész a pódiumon is megszólaltatta, illetve előadja a jövőben is. Ez az a kérdés, amely körül annyi félreértés és jogos vagy jogtalan keserűség lappang: hogyan illeszthető össze a pedagógusi munka az előadóművészettel? — Elsősorban pedagógus vagyak, így hozták a körülmények, és én szívesen, örömmel, komolyan végzem ezt a munkát. Talán túlságosan is belebonyolódtam ... Kevés időm marad, hogy nagyritkán egy koncertre is vállaikozhassam. Pedig a felkészülés és a pódiumon megszerzett rutin olyan új tapasztalatokkal, a hangszerrel kapcsolatos érietekkel gazdagítja az embert, ami a pedagógiai munkában aztán busásan kamatozik. Úgy gondolom, hogy a konkrét tanítás, a módszertan és az előadóművészet végül is egy szétválasztha- tatlan egység, s mindegy, melyiket csinálja intenzívebben az ember. Például, ha valaki módszertant tanít, 'ez kikristályosodott eredménye kell hogy legyen a hangszerrel való művészi kapcsolatnak. Ezek a dolgok tehát összefüggnek, s aki jól csinálja e mesterség bármelyik oldalát, ritkán lehet gyenge a többiben. A zenetanárnak szüksége van a pódiumra, legfeljebb arra kell vigyázni, hogy ne vágja nagyobb fába a fejszéjét, mint amire képes. A pódiumlehetőség ugyanakkor fájó kérdés, s a szakszervezet vonalán éppen ezért próbáltunk ezen enyhíteni a most már rendszeresnek mondható hangversenyekkel. Az ismeretterjesztés, a pedagógia, a népművelés úgy ötvöződik egységgé Botvay Henrik munkásságában, ahogy a tanár-művész viszony. Azon munkálkodik, hogy minéi több jólképzett, hivatástudattal rendelkező hegedűtanár éljen, dolgozzon ebben az országban. Látja a hong- szertanítás problémáit egészen az alapoktól kezdve. Egységes, összefüggő oktatást képzel, ahol mindvégig ugyanazok a módszertani elvek, elgondolások, törekvések jellemzők. Tervei, vágyai is ezzel függnek össze. — Tovább akarok dolgozni azon a pedagógiai vonalon, aminek most kezdem már érezni az eredményességét. Most Finnországba készülök, ahová a minisztérium küld, hogy az ottani hegedűoktatást, s a hegedűs hangversenyéletet tanulmányozzam. Foglalkoztat Bartók szóló- szonátája is, de erre majd csak a tanulmányút után fordíthatok időt. H. E. ' MAGÁNY Oly régen él az ember e földön magányban — el kellett érkeznie az időnek, hogy rá is döbbenjen erre Amióta az értelmünk kinyílt — pontosabban: amióta tudomásunk van arról, hogy értelmesek vagyunk — azóta vagyunk egyedül. Egyedül az értelmetlenségben. Egyedül, szemben az elemi erők vad kérlelhetetlenségével, és lényegében védtelenek az ösztönöknek a logikánál is következetesebb kegyetlenségei ellen. Az emberiség történelme: szüntelen küzdelem e magány ellen. Fölébe kell nőnünk önmagunknak — azt hisszük. Ki kell tűnnünk. Többet szereznünk, mint amennyi a fenntartásunkhoz szükséges (az állat, az értelmetlen lény nem teszi ezt, hanem annyit eszik csupán, amennyitől életben marad; — a jóllakott oroszlán nem veszedelmes, tudják is róla a szelíd állatok). Több földet, nagyobb házat akarunk, mint amekkora a szomszédunké. Fényesebb hirt és maradandóbb hálát. Hogy ne legyünk egyedül. Hogy figyeljenek ránk. Hogy azt hihessük: figyelnek ránk. Ha módunkban áll: piramist építünk. Máskór ugyanezt leromboljuk. Ha engedik: egy-két millió embert kipusztitunk — közben pedig az örökmozgón törjük a fejünket. Aztán majd ki kell találni a halhatatlanságot — ha ugyan nem sikerül közben ennél sokkal tüzesebb föltűnést keltenie valakinek, például a világ fölrobbantásával. Tehát: — kitűnni. Kiválni a sokaságból minden áron. Kiemelkedni az egyformák közül. Ha másképp nem megy, s ha különösebb tehetség nincs ehhez, akkor is tenni kell valamit az ügy érdekében. Akkor olyan külsőt kell netán ölteni, ami miatt okvetlenül rád néz valaki. Olyan ruhába kell bújnod, hogy fönn- akad/anak rajtad a tekintetek. Ügy kell táncolnod, úgy kell ordítanod, úgy kell hadonásznod, hogy észrevegyenek. Tótágast áUnod, hogy őrültnek higgyenek. Inkább annak, semhogy simán elmenjenek melletted... De hát előbb-utóbb igy is elmennek melletted. Akkor ugye mást fogsz kitalálni, hogy azértis megálljának! Minél többen. Es mi lesz, ha már ez sem föltűnő? Bizony, csodálkoznod kell majd, hogy ezzel együtt, lám, mégis és megint ugyanúgy magadra maradtál. A piramisépitő, a tömeggyilkos, a föltaláló sorsa épp úgy ez, mint a hétköznapok kis és szérián termett különceinek ... Egyébként a sikert is meg lehet szokni. Van, akire ez szakad osztályrészül. Még gonoszabb sors a magánynál... ,,, Az emberiség történelme: szüntelen küzdelem a magány ellen — mondtam. S mert ez a harc eleve reménytelen (hiszen ha győznénk, akkor abszurd módon épp az a föltétel szűnne meg, amitől azok vagyunk, amik). Ezért fordul minden nemes szándék visszájára, ellenünk — s fordítunk annyi életet javitható- könnyithető vívmányt önmagunk pusztítására. Egyebet nem is szükséges fölidéznünk — elég, ha Nobel Alfréd keserű és késői fölismerésére vagy Oppenheimer professzor tiltakozására emlékezem. Reménytelen szerzet-e hát az ember végképp? Századunkra nem a technikai forradalom a legjellemzőbb, azt hiszem. Hanem legalább annyira az, hogy rádöbbent sorsa különösségére, vagyis a magányosságára, s most már tudatosan próbálja elviselni. Azaz: kísérleteket végez a megfogalmazására — méghozzá a művészetek valamennyi ágában egyidejűleg. Egyre értelmesebben és meggyőzőbben s ez, alighanem, jó jel. Csak ne tévesszük össze a pesszimizmussal, bármily keserű gondolatokkal civódik is. Fölmérni a keserűséget: a fönnmaradásunkért folytatandó reális harci törekvés. fáitdl JokOlr/ T Nyikoláj Cserkaszov Amikor öt évvel ezelőtt meghalt, mindenki érezte, hogy nem csupán egy nagy színészt veszített el a szovjet film és színház, hanem egy olyan művészt, aki a filmtörténet kimagasló egyénisége volt. Egykori híres alakításai klasszikus remeklések. Neve éppúgy elválaszthatatlan a Rettegett Ivántól, mint Eizensteiné, kivételes színészi tehetsége legalább annyira szerepet játszott a Viharos alkonyat sikerében, mint Hejfic és Zohri rendezők alkotói tevékenysége. De sorolhatnánk tovább azokat a ma is jelentős filmeket, amelyekben, mint az egyik vagy másik hős alakítója, felejthetetlenül egyéni, művészi teljesítményt nyújtott. Cserkaszov a szovjet színészek első nemzedékének a soraiba tartozott. A forradalom után jelentkező „hullámmal" érkezett a művészetbe. Mint ahogy kortársaiban az új világ megteremtésének lázas igyekezete munkált, benne is a színészi munka újjáformálásának szándéka dolgozott. Amíg azonban a próbálkozások művészi teljesítménnyé értek, hosszú, küzdelmes évek teltek el. Csak a harmincas évek közepén jutott el arra a magaslatra, mely egyéni céljának megfelelt, s tehetségének szabad teret nyitott. Tizenöt éves volt, amikor 1918-ban a híres Marinszki színház növendék stúdiójában már sokat ígérő táncosnak számított. A tánc mellett rendszeresen statisztált különféle darabokban, s nem egyszer magára vonta a rendezők figyelmét ügyes rögtönzéseivel. Mégsem lett belőle csodagyerek, szívós munkával alakította ki színészi egyéniségét, minden műfajban próbára tette és a tökéletességig csiszolgatta képességeit. A húszas években volt drámai színész, komikus, parodista, táncolt operettekben és eljátszotta egy tucat film főszerepét. Neve egyre ismertebb lett, alakításairól mind többet beszéltek. 1933 meghozta számára a legnagyobb művészi elismerést, meghívták a Puskin Drámai Színházhoz, majd 1936-ban — Polezsávej professzor alakjának klasz- szikus értékű megformálásával — a filmen is elindult nagyszerű pályafutása. Színpadi művészetét ma már csak a kortársak emlékezete őrzi, filmbeli alakításait azonban bármikor elővarázsolja a mozi. Az utóbbi években kiemelkedő filmjei közül jónéhányat láthatott a közönség. Felújították vagy történeti sorozatban bemutatták a Viharos alkonyatot, A jégmezők lovagját, a töredékes Retteget Ivánt. Mi teszi olyan emlékezetessé Cserkaszov játékát ezekben a filmekben? A tökéletes átalakulás, a hőssel való teljes azonosulás, Cserkaszov nem elégedett meg a belső átlényegüléssel, habár ezt elsődlegesen fontosnak tartotta. Nagy súlyt fektetett a mimikára, a mozgásra, a hangszínre, a testtartásra. Fontosnak tartotta —■ s ez a harmincas években általános felfogás volt — a korhű maszkirozást. A maszkmesternek akkoriban a szó szoros érteimében alkotói szerep jutott egy-egy film forgatásakor. A tökéletes azonosulásra legjobb példa Polezsájev alakja, Cserkaszov mindössze harmincöt éves volt, amikor eljátszotta ezt a rokonszenves, hetvenöt éves öregembert. Az átalakulás tökélye főként a történelmi filmekben érvényesül. Közvetlen közelségbe hozza a régmúlt időkből Alekszandr Nyelvszkij és Rettegett Iván korát, valósággal árasztja a történelem levegőjét. Élete utolsó évtizedében ritkábban hagyta el a színpadot a film kedvéért. 1956-ban még nagy korszakának lendületével alakította Don Quijote-t, de ezt követően már csak a színházi közönség láthatta újabb, megragadó nélységű szerepekben, KOVÁCS SÁNDOR Töredékek emlékeimből Gyermekkoromban előszeretettel bámultam a kintornásokat és a szakállas vándorzenészeket, akik arcukba valamilyen előttem ismeretlen fekete masszát ragasztottak. Ez megmásította az arc formáját, az embernek különös, humoros külsőt, sajátos jelleget kölcsönzött, mert hiszen az orr vagy a szemöldök vonalának legkisebb módosítása is megváltoztatja az arckifejezést. Szerettem fintorokat vágni. Kenyér- gyurmából orrot ragasztottam magamnak és a kintornásokat és a kupléénekeseket utánozva, mulattattam társaimat. * Egyik alkalommal egy tagbaszakadt fiatal katona fordult hozzám. — Ahogy magát nézem és látom, maga egészen kemény kötésű, egészséges legény. Hogyan tudott hát a „Nagy Péter” című filmben mégis olyan lelkibeteget játszani? A válasz csak egy lehet. Hivatásunknak éppen az a lényege, hogy egyaránt el tudjuk játszani a beteg embert és a rendkívül férfiasat, a hőst és az ellenséget, a fiatalt és az öreget, a rendkívül intelligenst és a korlátoltat is. A színházi irodalom e módszert színészi átlényegülésnek nevezi. E módszer, amelynek én is híve vagyok, nagy segítségemre volt színházi és filmmunkámban. Nem a szerep külső képéről vagy annak színpadi eszközökkel (felragasztott szakáll vagy orr, paróka, kosztüm stb.) való megrajzolásáról van szó. Az „átlényegült alakításról" beszélve, mindenekelőtt a hős lelkivilágának megnyilvánulására gondolok, környezetéhez való viszonyára és kötöttségére, az őt jellemző, de ugyanakkor az emberek nagy többségére is tipikus tulajdonságaira. A külső jellemzés csakis e belső tartalommal harmonikus társításban lehet érdekes és igaz. * Egysier, amint Polezsájev maszkjában sétáltam az utcán, betértem E. A. Mra- vinszkij karmester barátom lakására. Barátom anyja, aki engem gyermekkorom óta jól ismert, idegenkedve e szavakkal csapta be előttem az ajtót: — Jevgenyij Alekszandrovics nincs itthon ! * Polezsájev professzor szerepén dolgozva, a rendezőkkel együtt én is áttanulmányoztam a nagy emberek, tudósok életrajzait. Érdeklődésem Tolsztoj, Pavlov, Goethe, Darwin élete és mindenekfelett Tyimirjazev jellegzetes sajátosságai felé fordult. Igyekeztem megszerezni minden reá vonatkozó anyagot: naplókat, emlékiratokat, levelezéseket, amelyek a róla alkotott általános elképzelésemet kiegészítették. Lunacsarszkij tanulmánya Tyimirjazevről, Tyimirjazev Gorkijjal folytatott levelezése — mindez újabb ösztönzést adott nekem Polezsájev szerepének megértéshez. * Eizenstein tanított meg arra, hogy a teret tökéletesebben érzékeljem és belsőleg is uraljam. Megtanított gazdaságosan bánni a taglejtéssel és a mozgással, ami nagyon fontos tudnivaló egy filmszínész számára. Igényessége csiszolta játéktechnikámat s arra ösztökélt, hogy törekedjek az árnyalás finomságára és az alakítás teljességére. Kezdő színész korom óta mindig tiszteltem a rendezői tekintélyt. Én ezt a színész mesterségbeli kötelességének tartom, A rendező hivatásához tartozik viszont, hogy ezt a tekintélyt kiharcolja. * — Mekkora erőfeszítés kell ahhoz, hogy a bonyolult technikai feltételeknek és a felvétel követelményeinek megfelelhess! — mondta egy alkalommal Eizenstein. — Hogyan tudsz ilyen körülmények között alkotni? — Az a helyzet, hogy a színész a film- felvétel egész ideje alatt a szerep különleges lelkiállapotában él, elképzel és rögtönöz mozzanatokat, amelyek nincsenek is a forgatókönyvben. Igy készül elő arra, hogy a nap bármely órájában megoldhassa a felvétel legváratlanabb feladatait. — És nem zavar az, hogy a rendező, az operatőr és a hangmérnök még az utolsó pillanatban is megjegyzéseket tesz? — Bizony, ilyenkor előfordul, hogy a színész nehezen tud koncentrálni; a megjegyzések következtében elveszti biztonságát, hibát ejt, belezavarodik a szövegbe... — Igen, értem már — mondotta barátom. — A művészi filmalkotás emlékeztet a festőművész munkájára. Ö is először a mű alapeszméjét alkotja meg, majd felvázolja a kompozíciót és csak azután kezdi el a részletek kidolgozását; így alakul ki az egységes, kész mű. — Helyesen látod a dolgot. Csupán az a különbség, hogy a festőművész teljesen egyedül, egymagában alkot, a filmszínész pedig a különböző — művészeti, technikai és zenei összetevőktől függően. NY. CSERKASZOV
