Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
DUNANTOll NAPLÓ 1971. szeptember 12. Hall ama Erzsébet: A parkőr Kerényi Grácia: ÖRÖM Beszéljünk hát az örömről egyszer, ha már beszédre kárhoztattunk. Amit megfogalmazunk, talán ideig-óráig megmarad. Megdöbbentő a fogalmak hatalma. Az öröm nem fogalom. Hanem, például, evezöcsapás egy őszi tavon. Meg lebegés. És elmerülés. Gyaloglás valahol egy havas úton, egy sáros úton, zöld fák tarka fák kopár fák közt, gyaloglás oda, ahol várnak ahol nem várnak. Tud reggel lenni és este lenni, de sohasem alkonyára és sohasem vasárnap. De lehet, például, evezőcsapás a tavon. Vagy hallgatás a hintaszékben. A szorongással hadilábon áll, de megbízható vánkos a sötétben. Nem űzi el a hideg, és a novemberi eső sem, sem a könnyek Hát adjunk hálát, zengjünk zsolozsmát az örömnek. Bebesi Károly: NAPALM Életünk regénycsatái csöndesülnek. Szétszélednek a hősök. És az utak. Csak mi ülünk itt ketten-hárman a hajdani sokaságból — szemünk parázs, a szánkban alvó cigaretta. Északi fényben ázó hajunk fakón omlik a tarkónkra. Fáj ez is. Arnyéktalan tárgyak közt, hideg szobákban sirva várakozunk. Újraformálni elrontott szavainkat? Másként ébredni hajdani reggelen? Mindez már képtelenség. * Az autózúgásban tisztán hallani messzi fák jajongását Lebombázott tájban fülsértő méhek fekete mézet gyűjtenek. Mint az álom, szivárog a könyörtelen fekete lép. A kígyók megsülnek a homokban. Korallszinű fotelekben üldögélünk elpárolgott tengerek fenekén. Almunkban csecsemők sírnak föl riadtan álmaikból. Üres éjszakákra csordul a fekete méz. Áthatolhatatlan, hideg, fekete álmaink kövülete. * Megremeg az alvó hínár. A meder megemelkedik. Föl-le zúg egy elsüllyedt cirkáló üres teste. Gorgó halott sörénye öleli körül: élettelen kigyó-varkocs imbolyog. Partraszállás után a mozdulatlan táj. Minden bokorban gépfegyveres csontvó Levelek árnya a tüdő helyén. Ősi háború a röntgenképeken. Rákos az emberiség — írták tegnap még a szabályos időközönként megjelent lapok. * Karosszékben szunnyadunk már: örök tengerészgyalogosok. Századunk koradélutánján nincs miért hazamennünk. Leadunk még egy utolsó sorozatot. A következő őrjárat kilencezer-kiiencszázkilencvenkilencben. Lázár Ervin. A költő és a lövészteknő AZT MONDJAK, a finneknek az ember pénteken elmesél egy viccet, fa- arcca1 végighallgatják, s csak vasárnap a templomban kezdenek rajta nevetni. Kinos lehet. De még mennyire kínos! A minap rám is egy megtisztelőén komoly társulatban jött rám a röhöghetnék, éppen akkor, mikor a társaság éke a köztiszteletben álló úriember ott tartott a történetében, hogy az őr rákiáltott: „Állj, vagy lövök!" Egyetemi zászlóaljban voltam, nyaranta egy hónapra. Nem hiszem, hogy az aktiv tiszteknek sok örömet szereztünk. A mi századunk legszebb katonája egy költő — azaz akkor még költőpalánta — volt; ma a legnépszerűbbek közül való. A nem éppen daliás termetű iljúra, aki ráadásul akkor még egy csenevész agárnál is soványabb volt, nemigen találtak megfelelő kisméretű ruhát, ezért aztán zubbonyban is úgy látszott, hogy köpenyt húzott. Ha meg köpenyt húzott, alul is meg fölül is éppen hogy csak kilátszott egy kis darab költő, egyébként az egész ember egy többszörösen megtekert derékszíjból, egy bő re- dőkben leomló köpenyből s egy csillogó szemüvegből állt. A sorban leghátul ment, ha lövészetre mentünk, ő hozta a céltáblát, harcászaton pedig ő volt az ellenség, akit vad diadalordítás és röhögés közepette elfogtunk. Nos hát egyizben lövészteknő- ásást gyakoroltunk. A löld meglehetősen köves és kemény volt, a lövész- teknőnek mégis akkorának kellett lennie, hogy az ember hosszában végig tudjon benne feküdni és ne látszon ki belőle semmi. A többség már nagyjából elkészült, a főhadnagy szemlét tartott a művek fölött. A sor vége leié járt, amikor vésztjósló csendességgel megszólalt: — Magát hogy hivják? Egy köpeny-gombolyag viszonylag lüggőlegessé rendeződött, tisztelgés, amennyire attól a marha nagy kabát- ujjtól lehetett és szabályos jelentkezés. A FŐHADNAGY szélütötten meredt a költő-honvéd mesterremekére, amely állott egy pocok-túrás mennyiségű, kiA porkor tejet és kenyeret evett a tejivóban. A zöld pulton félliteres üvegkorsó állt, mellette a kenyér, negyedkiló egyben, s a parkőr bütykös ujjaival mindig újabb darabot tépett le belőle. Olyan volt, mint egy kopott öreg madár. A tejivóban tejeskannák csörömpöltek, kenyerek puffantak a polcon, a tejföl vastagon és illatoson csöppent le a merőkanálról, az üveglap mögött sárga sajtok, cukrozott tészták, barnatetejű pogácsák, köménymaggal behintett sütemények pompáztak, és egy kislány nyafogó hangon azt mondta: de mondom, hogy nekem vajaskifli kelll Mozgalmas délelőtt volt és az ajtón besütött a nap. A parkőrt senki se vette észre. A parkőrt sose szokták észrevenni, máskor sem, mikor a füvek és bokrok közt bóklászott hosszú, hegyesvégű botjával. Néha egy fiatal anya felnézett a könyvéből, ólmatagon körülpillantott, aztán a gyerek után kiabált: ha nem jössz vissza azonnal, odaadlak a bácsinak! Ilyenkor a parkőr szíve összeszorult, megállt, hogy szól valamit a gyereknek, de az gyanakodva és irtózottal rámeredt. A parkőr pedig elbújt a házak mögött egy elhagyottabb padra, és hosszú percekig ült ott, meghúzódva, mint a bogár a fűben. Lassan rágta a kenyeret, süppedt szája csendesen és megadóan mozgott. Apró szeme szórakozottan pász- tászta a köményes süteményeket. A fakó egyensapka leért a füléig, mintkapart földből és egy hozzá méltó gödröcskéből. — Ez kész? — kérdezte mély undorral a gödörre mutatva a tiszt, közben remegett a szájaszéle. A költő magabiztosan rávágta. — Igenis. A tiszt elvörösödött, elüvöltötte magát: — Ez magának lövészteknő? Mire a Ura jövendőbeli mestere fő- fényes, oktató nyugalommal megszólalt: — Főhadnagy elvtárs jelentem, nem lövészteknő, lövészlavór. A század a lövészteknőben letren- gett a visszafojtott röhögéstől s nem is tudom mi történik, ha a joviális tizedes meg nem menti a helyzetet. Szerencsére azonban megszólalt: — Idefigyeljen kiskatonaI Aztán nehogy nekem legközelebb lövész szap- panytartót csináljon. Apropo szappany! így nyö-vel! Középiskolás koromban volt egy vájtfülű, a nyelvhelyességre rendkívül érzékeny magyar tanárom. Egyik esztendőben D-re került érettségi elnöknek. A névha az idők folyamán hozzánőtt volna a fejéhez. A piros betűk a karján díszelegtek, ott, ahol a gyász-szalagot hordják az emberek. A két R betű közül az egyik kisebb volt, afféle nyomorék a hatalmas pókhasú Ű nyomasztó árnyékában. Aztán kiürült a tejeskorsó, s akkor a parkőr szép rendesen becsomagolta egy fél újságlapba a megmaradt kenyeret. Nehezére esett megválni a jó- szagú, mozgalmas helyiségtől, odakint ilyentájt mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozott. Háziasszonyokkal, akik lihegve hurcolták szatyraikat, egy-két üzleti ügyben igyekvő, komor férfival meg a félszemű portással, akit kerülni igyekezett. Egyszer köszönt neki, és a félszemű gőgösen elfordította a fejét. A délutános iskolásgyerekek is lejöttek néha, de többnyire az erkélyeken és ablakokban bukkantak fel, hátrapislogtak a szoba felé és suttyomban kihajítottak valamit - diót, kavicsot, törött gombot, csikket. Egyszer egy körtecsutka eltalálta a parkőrt, fuldokló vinnyogás hallatszott felülről, a parkőr mereven továbbment, és csak a ház mögött törölte le az arcát. Estére már nem haragudott a vihogó gyerekre, csak ült a szobája mélyén a sötétben, és megint a háborúra gondolt, amikor a feje fölött vadul dübörgött és villogott az égbolt, és ő alig szólt valakihez, csak csinálta, amit mondtak, alig vette észre, ha ráordítottak vagy meglökték, mert egyetlen gondolata volt csak, hogy hazajusson. IS ~£i KISS ATTILA RAJZA sor vége leié tartottak már, a vizsgáló bizottság is unta kicsit a ceremóniát. A delikvens éppen József Attiláról lelelt közepeskén. Hogy minél előbb túllegyenek rajta, az elnök megállította a fiút, gondolta feltesz egy könnyű kérdést, amit biztosan tud és mehet. Meg is kérdezte mi volt a foglalkozása József Attila apjának. Szerencsétlen legény gondolkodás nélkül rávágta: „Szappanyfőző". Micsoda? — kérdezte rezignálton jó tanárunk s szegény áldozata mit sem sejtve sétált az oroszlán torkába. „Szappany- lőző" — ismételte meg. A tanár úr most már rángani kezdett az idegességtől (kissé ideges természetű volt egyébként is), de azért még mindig halkan, szelíden mondta az elítéltnek: „írja löl a táblára". Barátunk a táblához sétált és szép kalligrafikus betűkkel lölirta: „Szappanfőző". így n- nel. MINDENKI felszabadultan leisóhajtott. Na látja — mondta az elnök — olvassa szépen el. A Hú a tábla felé fordult és szép tagoltan elolvasta: „Szappanyfőző", így nyö-vel. Az elnök lilára válton kirúgta maga alól a széket, felugrott és ordítva kérdezte: „Hogy hivják magát, szerencsétlen?I" — Szappanyos Abrahámnak — ícö- zölte a megszeppent fiú. Átengedték. Aztán hazajutott, ott állt a romok között, és próbálta megérteni, hogy az asszony meg a gyerek meghalt. Lassan hozzászokott a valósághoz, a parkőr parkőr lett, szája besüppedt ráncos arcába, és apró, kifejezéstelen pontokká zsugorodtak a szemei. Z ölden ragyogott a fű, s könnyű párákba burkolózott a távoli domb, mikor a parkőr kilépett az utcára. Szerette ezeket a házakat, fehér, égbeszökő falaikat, fekete-sárga ablakaikat, a tetejükön ágaskodó százféle antennát. Voltak itt hét- meg .nyolcemeletes házak is, és a parkőr egyszer, alkonyattájt, fölballagott a legmagasabbikra, mert szerette volna tudni, milyen lehet onnan felülről. Szép volt onnan felülről, de a parkőrnek nagyon dobogott a szíve, mire fölért, és furcsa, imbolygó bizonytalanságot érzett. A háromszögletű gyep és a bokrok nevetségesen kicsinek látszottak. Aztán búgva megindult háta mögött a lift, a parkőr összerezzent és gyorsan visszafordult. Gépiesen böködni kezdett a botjával, arra gondolt, itt gyorsan összeszedi a szemetet, aztán leül egy padra, úgy, hogy a nap az arcába süssön. És miközben szedegette az elha- jigált buszjegyeket és tízórais papírokat, egy kék szempár követte megbű- völten a mozdulatait. A parkőr nem vette észre a kisfiút, aki kék nadrágot és csíkos trikót viselt, és a szeme egészen kék volt. Kicsi fiú volt, a korláton ült és harangozott a lábával, de ahogy nézte a parkőrt, a harangozás lassan abbamaradt.- Mit csinálsz? A parkőr megállt és belebámult a kék szemekbe. Gyanakvása elröppent, sőt, elfogta az igyekezet, hogy mindent megmagyarázzon. — Szedem a szemetet. Nekem kell vigyáznom a parkok tisztaságára. — Miért?- Én vagyok a parkőr. Ide is van írva a karomra, ni. — Akkor miért nincs bajszod?- Hát... — Mert nem is őr vagy — újjongott a kisfiú. Titokzatos arcot vágott. — Hanem egy varázsló vagy. Azért van az a bot a kezedben, hogy ha akarod, elkergesd o felhőket meg a boszorkányokat. Ez varázspálca, ugye? Még a sárkány ellen is elég erős. Ugye? — Lehet - motyogta a parkőr, kicsit elvarázsolva. — Bár ezzel a pálcával ... — Ne is folytasd! - a kisfiú megértő arccal nézett rá. - Mert a varázslóknak is fáj néha a derekuk, Nem tudsz lehajolni? Na várj csak. Tartsd a botot. A parkőr tartotta a botot, a kisfiú pedig ráhúzta a papírt, amit fölemelt a fűről. Ezt párszor megismételték. A kisfiú árgus szemmel vizsgálódott, de a szemét elfogyott. Akkor töprengve nézegette a bot hegyére tűzött fecniket. — Szórjak szét - javasolta. A parkőr furcsán érezte magát, Kék és arany fények ragyogtak fel a mesz- szi múltból. Gépiesen rázta a fejét. — Van egy nagymamám, az is ilyen öreg - kiáltott fel a kisfiú. Támadó akart lenni, de csak csalódott volt. - Az is mindig a fejét rázza. Te se vagy igazi varázsló. Ha én nagy leszek ... A parkőr nézte a kék szemeket, amelyek kitágultak a vágyakozástól, és megfeledkezett mindenről, még arról is, amire az elején gondolt: hogy a kisfiút mindjárt kejesi az anyja. — Gyere - suttogta a kisfiúnak — ott a másik kapu előtt rengeteg papír van. Ha akarod, odaadom a varázspálcát- Te rendes varázsló! - kiáltotta a kisfiú — nagyon rendes varázsló vagy, tudod? r P s átgázoltak a füvön, a kisfiú J—1 harci kiáltásokkal hadonászott a varázspálcával, o parkőr alig tudott lépést tartani vele, a szíve ritmustala- nu! vert a megerőltetéstől.
