Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-12 / 215. szám
1971. szeptember 12. OUNANTOll NAPLÓ 5 Nemzetközi kongresszus Vasterasban VITORLÁS A BERKEN Takáts Gyula regénye AUGUSZTUS utolsó napjaiban részt vehettem a svédországi Vösterasban egy nemzetközi kongresszuson, amelyet az AITA/IATA elnöksége hívott ösz- sze. A furcsa név az Amatőr- Színházak Nemzetközi Szövetsége francia és angol nevének rövidítéséből származik. Mindig mind a két rövidítést használják, jelezvén, hogy a szövetség hivatalos nyelve a francia és az angol. A világ majdnem minden részéből összegyűlt körülbelül ötven küldött előadásokat hallgatott, vitázott, beszélgetett a mai színház sokféle problémájáról. A három fő-előadáson három világrész hallatta hangját: „A színház szerepe a kulturális hagyomány megőrzésében és fejlesztésében” címmel a zambiai egyetemi tanár Kabwe Kasoma, „A színház szerepe a nevelésben" címmel az American Dramatic Association Illinois állambeli elnöke Wallace Smith, „A színház társadalmi, politikai szerepe” címen pedig a stockholmi Svenska Riksteatern rendezője Bertil Lunden tartott előadást. Természetesen az amatőr-színházak helyzete, problémái, gondjai is szóba kerültek. Ezekről a regionális bizottságok vezetői számoltak be: egy japán egyetemi tanár, egy kanadai író, egy NSZK-beli dramaturg, egy angol amatőrszervezet vezetője. öt svéd színházi előadást is láthattam, köztük pl. egy Haydn operát (Elet a Holdon) és a G. B. Shaw: Olyan igaz, hogy nem is lehet szép című darabjának előadását A nemzetközi kongresszusok hangulata és jellege mindig nagyon érdekes és izgalmas. Egy-egy asztalnál, egy-egy szállodai szobában (az adott nemzet kitűnő italát kortyolgatva) összejön nyolc-tíz ember, akik a világ különböző részein élnek, gondolkodnak, harcolnak, gyötrődnek, nevetnek. S jóformán mindegyikük a drámáért-színházért él és hal. A hajnalokig tartó viták na- gyon-nagyon fárasztóak, de feltétlenül hasznosak és gyümölcsözőek. Ahogy a kongresszuson kialakult mondás mondta: Nem azért vagyunk itt, hogy aludjunk, hanem azért, hogy kapcsolatainkat javítsuk. Igen nagy örömmel és jóérzéssel lehetett és kellett megállapítanom, hogy a küldöttek — igazán esek egy-két kivételtől eltekintve — valóban haladó gondolkodásúak voltak. Bertil Lundén, már említett előadásában a leghatározottabban kijelentette, hogy az igazi színház az elkötelezett színház. Az elkötelezettség fontosságát és problémáit két színész ismerősének példáján világította meg. Az egyik, egyre jelentősebb szerepeket kapott, a közönség ízléséhez alkalmazkodott, elvesztette tájékozódását a világ valódi problémáiban, elvesztette a kapcsolatot a valódi élettel. Szerepeinek megformálása közben mindig csak azokat az emberi magatartás- formákat valósítja most már meg, amelyeket eddig élt át, s nem képes megújulni. Elvesztette az elkötelezettséget saját egyéni életében, s a színpadon kispolgári-polgári közönségének ízlését szolgálja ki a siker érdekében. A másik színész elkötelezett életet él, egyéni életében is a társadalmi haladást igyekszik szolgálni, tájékozódni, kapcsolatot keres a világ valódi problémáival, és szenvedélyesen érdeklik a társadalom megoldatlan problémái, ű ezt a magatartást, ezt a szemlélet- és cselekvés-módot akarja átadni nézőinek. Mivel olyan színházban dolgozik, amelynek nézői a burzsoázia tagjaiból tevődnek össze, nézőinek elvárásai mások, mint amit ő ad és akar adni. Ezért egyre inkább kisebb és jelentéktelen szerepeket kap. De vitapartnereink majdnem mindegyike elismerte, hogy olyan drámára és színházra van szükség, amely társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Akadtak azonban olyanok, akik társadalmi probléma fogalmát a szociális segítésre-segítségre, az elesettekkel, a testi fogyatékosságban szenvedőkkel, a magányban élő emberekkel való törődésre szűkítették. A színház nyilván más pl. Afrikában, mint Európában. Ahogy Kabwe Kasoma elmondotta, minden afrikai dráma tartalmaz zenét és táncot, s ezért pl. az afrikai színészek nincsenek hozzászokva az európai színpadok átlagos méreteihez: nekik nagyobb tér, s elsősorban szabad térség kell. Az igazi afrikai „színpadi” mű nem zárt színpadon és nem zárt színházban jött létre. Kint a szabadban, trópusi fák, s az éjszaka csillagai alatt. De igen jelentős probléma Afrikában az is, hogy a legtöbb dráma még mindig csak az emlékezetben el és szájhagyomány útján terjed nemzedékről nemzedékre, természetesen ugyanaz a mű sokféle változatban. A különböző népi operákat, dramatikus jeleneteket most gyűjtik össze és rögzítik. NAGYON ÉRDEKES volt Wallace Smith elmélkedése arról, hogy mi a különbség a filmen és a színpadon látott, vagy látható kép között, s hogy ebből milyen további következtetéseket vonhatunk le a nézőre tett hatást és a nevelést illetően. Hangsúlyozta, hogy az egészséges, a többi emberrel valódi kommunikációt kialakítani képes ember számára az egyik legjobb nevelés sokkal inkább a színház, mint a film. Ami az amatőr színházakat, az amatőr színjátszó mozgalmat illeti, csak két, de talán mégis nagyon fontos tapasztalatot hadd említsek. Az amatőr és hivatásos színházak között olyan nagy távolság, olyan elszigeteltség, olyan szakadék, mint Magyar- országon, azt hiszem a világ egyetlen részén sincs. Västerasban láttam egy göteborgi amatőregyüttest. A nézőteret egyrészt a helybeli lakosság, másrészt a kongresszus küldöttei töltötték meg. Több volt a helybeli lakosság. Es a vösterasi hivatásos színház nem egy tagja — szabadságát megszakítva — eljött, hogy megnézzen egy másik városból való arría- tőregyüttest, mert azt Västerasban ritkán lehet látni. Az együttes irodalmi színpadi műsort adott elő „Jó reggelt mérgezett világ!” címmel, s a levegő és a víz mérhetetlen szennyeződéséről szólt, ellene nagyon határozottan harcolva. Mindenki, akivel alkalmam volt beszélni, s aki hivatásos színháznál dolgozott, igen nagyfontosságúnak mondotta az amatőrök tevékenységét. Méghozzá az adott ország egyetemes színházi kultúrájának szempontjából. Sőt: ők tudták azt is, hogy a hivatásos színházak, a színháztörténet tanúsága szerint, gyakran épp az amatőrök próbálkozása i bál-eredményeiből újultak meg. Sem, egyfelől, az irigységet és kompenzált nagyképűséget, sem másfelől, a jóindulatnak látszó vállveregető lenézést nem tapasztaltam. Többen elmondották, nagyon ' jól tudják, hogy az amatőrök közelebb élnek a valósághoz, a valóság problémáihoz, az élet mindennapos folyamataiban az itt-és-most felvetődő új jelenségekhez, mint a hivatásos színházi emberek. Ahogy a londoni Questors színház igazgatója, Alfred Emmet elmondotta, a tanulás és a tapasztalatok kicserélése teljesen kölcsönös. A Questors színház omatőr-színház, saját külön színházi épülettel. A másik igen fontos tanulság lehet számukra, hogy a gyerekszínjátszás minden országban sokkal fejlettebb és sokkal komolyabban vett ága a színházi kultúrának, mint nálunk. Akár úgy, hogy gyerekek (hattól tizennégy évig) játszanak, akár úgy, hogy gyerekeknek játszanak felnőttek — a színházművészetnek ez az ága sokkal fejlettebb. Az emberré válásnak, az egyéniség kibontakoztatásának, önkifejlesztésnek, sőt az általános nevelésnek egyik legfontosabb eszközét látják a színházban. Ha felnőttek játszanak gyerekeknek, nemcsak játszanak. A gyerekeket beviszik a színházba, megmutatják a színpadot. Sőt, apró improvizációs gyakorlatokat is játszatnak velük. Ezek mellett természetesen mindig megbeszélik, megvitatják a látottakat, értelmezik a színdarabot és az előadást, s meghallgatják, nagyon komolyan meghallgatják a gyerekek véleményét. S nincs fáradtság, nincs elfoglaltság, s nincs időhiány, ha erről van szó. Amikor ezeket hallottam, nagyon öiültem, s nagy örömmel említettem is mindenkinek, hogy Magyarországon épp a Pécsi Nemzeti Színház az a színház, ahol ezzel a kérdéssel a vidéki színházak közül a legkomolyabban foglalkoznak. Megemlítettem, mert szerencsére megemlíthettem, azt a próbálkozást, amely a színházi nevelést a képzőművészeti neveléssel köti össze. (Képkiállítás az előcsarnokban.) KÖZÖS FIGYELEM a kongresszus előadásaira, beszámolóira: néha heves, de sose ellenséges viták a közös ebédeken, vacsorákon, sok-sok új is- merettség és tapasztalatszerzés — és azt hiszem a mi tapasztalataink hasznos átadása is — jellemezte a vösterasi kongresszust. S ami a magyar amatőr szítjátszást illeti, — a látottak alapján — úgy vélem, nincs sok szégyellni valónk. A látott svéd előadásokon kívül filmeket is láttam hivatásos és amatőr együttesek előadásairól. Amit adhatunk nekik az — ha megmutatjuk magunkat — előadásaink sok színe, változatossága. Nálunk inkább a beszéd-, a látott külföldi csoportok esetében a mozgáskultúra az, ami fejlettebb. Például oratórikus jellegű előadást, elsősorban az emberi hangra- beszédre koncentrálva, nem láttam, s ilyenről nem is beszéltek. Igaz, az effajta előadások hatását szűkítik legjobban a nyelvi korlátok. De talán mégis mi ezt adhatnánk a nemzetközi találkozókon más csoportoknak, tanulságul. Nekünk pedig meg kell tanulni a színpadi mozgást, az előadásnak a mozgásban-gesztusban való megkomponáltságát. Ha az amatőr-együttesek épp úgy, mint a hivatásos színházak kimozdulnának határaikon kívülre, bizonyos vagyok, hogy a magyar művészetnek, és a szocializmusnak is, éppen annyira ‘hasznára lehetnének, mint az énekkarok és a népitánc csoportok. Mások eredményeinek hasznosításával, és saját eredményeink megmutatásával-pro- pagálásával egyaránt. Bécsy Tamás A berek szót — Balassitól Kisfaludy Sándorig és Arany Jánostól József Attiláig — költők sora vette ajkára. A Nagyberek világát egyetlen író, Takáts Gyula emelte irodalmunkba. Mert ha költő egy tájat meghódíthat, akkor Takáts Gyula — művészi eszközökkel — igazán „föltérképezte” és birtokba vette ezt a zugát az országnak. A. somogyi Nagyberek növényei, vízimadarai és emberei az ő írásaiban élnek a leghitelesebben. Ha van — már pedig lehet — egy tájnak mítosza, akkor a Nagyberek mítoszát Takáts Gyula teremtette meg. Az írásaiban szereplő berki motívumok teljes és zárt világgá, hiteles költői jelképrendszerré állnak össze. A „téma" első megközelítésére még egyetemi hallgató korában vállalkozott. Bölcsész- doktori disszertációjának a címe: A somogyi Nagy berek (1934). Majd versek és szépprózai írások sorában idézi a táj természeti arcát, az itt élő emberek életét (a Vágják a berket című kisregényében, valamint a Kinek könnyebb? című kötet több novellájában). Takáts Gyula az élő Nagyberek világát még „személyesen" ismerte. Csónakon, puskával és horgászkészséggel járja a vizet. Berki halászokkal, pásztorokkal beszélt... A Nagyberek „mítoszának” új megközelítése a Vitorlás a berken. A huszadik század kutató képzőművészetének (ezt a kutató jellegét szokták az avantgárd jelzővel illetni) egyik markáns alakja Korniss Dezső. Der- kovits pályája magányos volt, Kornissé mindig csoporthoz kötött. Ezt a csoport-keretet számára Kassák Lajos „Munkaköre" biztosította, napjainkban pedig a korkülönbség ellenére a fiatal, kísérletező festőkkel, szobrászokkal is kapcsolatot talált. Első festői korszakaiban az orosz konstruktivizmus és népművészet inspirációit erősítette. Szentendrei képei színesek és szerkezetesek, mint a szőttesek, a valóság elemei a kép törvényeinek engedelmes- kedve rendeződnek. A fegyelmezett és racionális felfedezőmunka olykor azonban más és más formában kikényszerített a festőből nemcsak egyértelmű gesztusokat is. A hadifogságélmény, az anyag spontán alakulásának eshetőségeire való figyelés, az intellektuális tájékozódás tömegével kínálta a megvalósítható és megvalósulásra váró feladatokat. így készíti el a magyar „minimal art” első kompozícióit 1955—57. táján, s egy személyes élmény hatására 1957-ben az első kalligrafikus művét. A megformálatlan gesztus közlés-ereje azonban nem kötötte le egészen. Kereste azokat a lehetőségeket, amelyekben az ellenőrzött és ellenőrizhetetlen egységben jelenhet meg, kereste az alkalmat, hogy a „megcsinálás” hagyományos eljárásait új módszerekkel cserélje fel. Ez a meA Nagyberek lecsapolása idején, valamikor a két háború között, az író gyerekkorának éveiben játszódik a regény. A csatornázás korszaka ez, „amikor már nincs is, van is berek". A berek életek és halálok titkát őrzi . . . Négy gyerek egy vitorlás fedélzetén elindul, hogy a titokzatos bödönhajót megkeresse és kimentse a nádasból, továbbá azért, hogy új térképet készítsen a berek változó arcáról. Mert „cél nélkül hajó sohasem indul . . .” Eközben a gyerekek egy gyilkossági kísérlet szálai közé keverednek, s a természetről szerzett ismeretek mellé a jó és a rossz harcának erkölcsi tanulságával gazdagodnak. Jurasich Gerzson nyugalmazott hajóskapitány, tengerjáró hajók egykori parancsnoka indítja el a gyerekeket, ő adja nekik a hajót, a Marcit is. A felkészülés a berki utazásra sok hasznos tudnivalóval gazdagítja a gyerekeket. Megtanulják a morzét, a térképolvasást, a hajónapló vezetésének szabályait. A négy gyerek — Trombitás Miska; Samu, az öccse; Jurasich Félix, a Szerencsés; valamint Lukács, egy kovácsmester fia —- az utazás során föltérképezi a berek változásait, megtalálják a régi bödönhajót, és abban is segítenek, hogy az erkölcsi igazság diadalmaskodjék. A gyerekek mellett felvonul a regényben a berki élet néhány jellegtód us volt a festék csurgatá- sának apró ritmusképietekben irányíthatatlan, de a kompozí- ciós egységben szervezett ösz- szehangolása. A Képtár állandó kiállításán látható kép szokatlan hangzásával egy hazánkban úgyszólván ismeretlen festői kultúra, jelentős múlttal és követővel rendelkező áramlatára hívja fel a figyelmet. A kéo legfontosabb jelentés- rétegét a fogalmi közlés konvencióitól megfosztott képi jel adja. A kalligrafikus jelzések átveszik a belső pszichofizikai történések közvetítésének feladatát. Ezt Kornisshoz hasonlóan még soha nem tették abszolút célként műalkotás elé. A mágikus jelentésű keleti írásnemekhez hasonló felületen a szürrealista és dadaista költészet „automatikus" fogásait festői megoldásokkal helyettesíti Korniss. Közlése végeredményben „képírás”, amelyben belső világának és konstrukciós készségének egyformán teret ad. Fekete alapon, egymás felett hat hangsúlyosabb sorban elhelyezkedő vörös kalligrafikus motívum van. Ezek csak a tömegpontokban függnek össze egymással. A hálózatokban térre vonatkozó szín-képzetek nem szerepelhetnek. (Pollochnál ez az abszolútum a kép jelentése.) Korniss alkotásában az „írás” ritmusa, riadt, vagy fáradt, enervált és agreszív vonalvezetése, a szünetek rendje, a sorok kapcsolódásai a figyelemreméltóak, s az a törekvés, amellyel a véletlent „megkomponálja”. Aknai Tamás zetes alakja: a macskabajszú Perc János, a volt bivalyos: Zöldnád Jancsi, a részeges árokcsősz; Nyúl Imre; Vig Palkó (milyen remek, ízes nevek!); kanászok, pásztorok, gulyások, halászok, mesteremberek, különféle vízi és berki lakók. Takáts Gyula hiteles és művészi képet rajzol a „Balaton kölykezte” berek hajdani életéről. Szavak bukkannak föl a regény lapjain: „Balaton és bozót, tó és a berek. Aztán a láp és a mocsár, az ér és a vízfolyás. Majd az úszó és o limbus. Árok és csatorna, vagy a tocsogó és zanóc, csuhus és a szittyós és tanya és szállás és állások . . .” Jelentésükkel megismertet, nyelvünket, emlékezetünket gazdagítja velük. És mindezt költészetté emeli. S közben megtanít a berki halfogás, a berki pásztorkodás szokásaira. Elárulja a fák, a vízi növények, az állatok titkait. A Vitorlás a berken legszebb lapjai Tamási Áron írásait juttatják eszünkbe: prózába oltott valódi költészet. A kiadó elsősorban a fiatalok kezébe szánta a regényt, de igaz gyönyörűséget kínál a felnőtt olvasónak is. Egy ritka expedíció résztvevőjének hív meg Takáts Gyula, hogy mai Kolumbusz- ként fölfedezzük a magyar múlt és a magyar táj egyik kicsiny és szép zugát, a somogyi Nagyberek hajdani világát. Baranyai népmesék — német nyelven A Pécsi Tanárképző Főiskola német tanszékének vezetője: dr. Vargha Károly, főiskolás kora óta rendszeresen foglalkozik néprajzkutatóssal. Szegeden a főiskolán első díjat nyert: „A szentlászlói németek és dalaik" című pályaművével. Tanulmányai és néprajzi pályamunkái alapján magyar állami ösztöndíjasként az 1938—• 1939-es tanévet Berlinben, a Collegium Hungaricum-ban töltötte. Itt a német állami Népdal Intézet délkeleteurópai anyagának nemcsak a rendezésében vett részt, hanem ezt az anyagot kutatási tárgyköréből magyarországi gyűjtéssel is gazdagította. Dr. Vargha Károly 1954 óta a Pécsi Tanárképző Főiskola FJagyománygyűjtő Munkaközösségének vezetője. A Munkaközösség gyűjtésének eredményeként Pécsett 1956-ban a Dunántúli Magvető kiadásában jelent meg: „A íöldalatti birodalom" című néprajzi mű. Ez dr. Vargha Károlynak és a Munkaközösség másik tagjának: dr. Rónai Béla főiskolai tanárnak baranyai bányász mese-gyűjteményét tartalmazza. „A földalatti birodalom” című boranyai bányász mese- gyűjteményt dr. Vargha Károly főiskolai tanszékvezető tanár nemrég német nyelvre is lefordította. A kötet most készült el a Pécsi Szikra Nyomdában és a közeli napokban: „Das Untererdische Reich" (Märchen) címmel a közeli napokban hagyja el a sajtót. A német nyelvű fordításért elismerés illeti dr. Vargha Károly tanárt. Egyrészt azért, mert a hazai bányászok között sok a német származású, akik most saját anyanyelvükön ismerhetik meg a bányászok gazdag mese-kincseit. Másrészt pedig azért, mert fordítása révén lehetővé válik, hogy az egész hazai németség, valamint a külföld is megismerhesse Baranya bányász-folklórját. A mesék értékét csak növeli az, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskola Hagyománygyűjtő Munkaközösségének tagjai a bányász-meséket két nyelven: magyar és német nyelven vették fel a „mese-fák"-tól és így megőrizték a mesélők nyelvének eredetiségét is. P. J, Tüskés Tibor Űj szerzemények Korniss Dezső KALLIGRÁFIA. 1968. (lemez, olajzománc, 70x100 cm)
