Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

8

DUNANTOLI NAPlö

1971. augusztus 29.

Négy nappal Nixon kínai látogatásának bejelentése után a Nhan Dán — a Vietnami Demokratikus Köztársaság fennállása óta először — élesen bírálta a Kínai Népköztársaságot: „Elmúlt az az idő, amikor a nagyhatalmak a kis államok háta mögött tárgyalhatták meg d világ sorsát!”

A lap szemrehányást tesz az amerikai elnöknek is: „Mint valami bolond, úgy kutatja a kiutat. De rossz irányban keresi a megoldást. A megoldás felé tárt ajtó áll Amerika előtt, ő azonban inkább a zsákutcába fordul be.”

A bejelentett látogatás sikere vagy sikertelensége tulajdonképpen nem attól függ, hogy mekkora hírveréssel készítik elő, hanem attól, hogy a konkrét tárgyalások milyen eredményt hoznak, s milyen irányban befolyásolják az egész világpolitikát.

Az Amerikai Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság vezetői közös tárgyalóasztalnál! A szenzáció még a higgadt politikai szemléletű pápának is megbolygatta a fantáziáját. Régen hallották a katolikus egyház legfőbb eminencióját ennyire konvenciómentesen felkiáltani, miközben tenyerét is Összecsapta: „Nahát, ez aztán valami nagy dolog, új dolog!” — hangzott VI. Pál nyári lakosztályában, a Castello Gandolfóban.

— Ez a világtörténelem egyik legnagyobb pillanata — lelkesedett a holland külügyminiszter, Luns, a NATO vezérigazgatója és az ENSZ-fő- titkári állás első számú várományosa.

— Ritkán váltott ki amerikai elnök döntése ilyen egyöntetű lelkesedést az országban, mint Nixon elnök nagyszerű gesztusa — mondta ujjongva a jelenlegi elnök nagy riválisa, Edward Kennedy.

Amerika szemében ugyanis éppen Kína volt az oka annak, hogy az ÜSA kénytelen volt Délkelet-Ázsióban két esztelen háborúba is kezdeni — a koreai és a vietnami háborúba —, amelyekben Amerika több mint nyolcvanezer embert vesztett.

Nixon pekingi útjának kulisszatitkai

Böngészgetés a külföldi újságok hasábjaiból

A népszerűség mélypontján

Az amerikai elnök szenzációs bejelentésének nemcsak külpolitikai vonatkozása van. Belpolitikai téren is nagyon érdekes visszhangja volt a hírnek, s a sajtó hírmagyarázói igyekeznek minden vetületét felmérni.

A bejelentést megelőző időszakban Nixon elnöknek rendkívül megcsappant a népszerűsége az országban, talán annyira, mint még elnőköskö- dése óta sohasem. Az ipari és gazdasági föllendülés sokkal a kormány ígérte szint alatt maradt, a munka- nélküliség ijesztő méreteket öltött, a Kongresszus és a közvélemény is mind erélyesebben követelte a vietnami háború haladéktalan befejezését. A haditevékenység pénzelése valutaválságot idézett elő az országban, de a külföld is idegenkedett a dollártól, mert félt az inflációtól. Egyszóval: napról napra csökkentek Nixon esélyei, hogy jövőre ismét elnökké válasszák.

A váratlan fordulat azonban — az első pillanatban úgy tűnt — elfeledteti (ha nem is oldja meg) az ország felgyülemlett szociális problémáit

Mongólia számokban

Tíz év alatt 2,5-szörösére nőtt a mongol ipar termelése. Ez idő alatt négyszeresére emelkedett a villamosenergia, 3,2-szeresére a kőszénterme- lés, 2,7-szer annyi húst dolgoz fel a húsipar, 1,8-szoros a gyapjú és 2,2- szeres a bőripar teljesítménye.

A Mongol Népköztársaság nemzeti jövedelmében az ipar 1960-ban 14 százalékkal részesedett, 1970-ben már a nemzeti jövedelem 23 százalékát adta. Az ország kivitelében pedig az ipari termékek részaránya 26-rót 50 százalékra emelkedett.

A Szovjetunió és más szocialista országok segítségével az utóbbi tíz esztendőben több mint 130 iparvállalat létesült. Az építő- és építő-szerelő ipar kapacitása ugyanezen idő alatt megkétszereződött.

*

A néphatalom évei alatt Mongólia lakossága megkétszereződött. A nép- szaporulat jelenleg évente 2,8 százalék.

„Micsoda áldás — hangzott Pe- regrince Worsthorne brit politikai sajtókommentátor véleménye a Sunday Telegraph hasábjain —, hogy amikor már minden elsötétült az amerikai kontinens egén, egyszeriben felragyog a nap a keleti láthatáron”. A hírmagyarázó, hisszük, nem véletlenül használta ezt a földrajzi hasonlatot a „keleti láthatárt”.

Amerika azonban inkább azt szerette volna tudni, hogy Kissinger, aki beteg gyomorral vilógkörüli útra indult, hogyan ruccant át három nap- ro Pekingbe a Nathiagali pakisztáni gyógyfürdőből, de még inkább arra kíváncsi a világ eseményeit fürkésző amerikai polgár, hogy mit intézett Kissinger a Nagy Fal mögött.

Csou En-lajjal folytatott megbeszéléseiről nyilvánosságra hozták, hogy húsz órát tartottak, s az igen művelt kínai államférfi állítólag még az angolul kitűnően beszélő tolmácsának a fordításába is belejavított. Minderről részletes jelentéseket közöltek a lapok.

Az viszont titok maradt, hogy a Harvard Egyetem egykori tanára és Kína legügyesebb diplomatája miről beszélgetett a zárt ajtók mögött.

Egy azonban bizonyos: egyik napról a másikra új kilátások nyíltak Nixon elnök újraválasztására. Richard Nixon joggal elvárhatja a választók bizalmát, ugyanis egyetlen sakkhúzással — kissé tágabb értelemben véve — nemcsak a vietnami háború problémáját oldotta meg, hanem tisztázta Amerika és Kína viszonyát is: tehát vitathatatlanul békeharcos — így a Nixon-hívek.

Egy héttel később azonban ez az egész eufória, a lelkesedés kezdett mérsékeltebb színezetet ölteni. Bizonyos kételyek merültek fel: Nixon távol-keleti útja valóban diadalt hoz- na-e az amerikai politikának, s az elnök valóban megnöveli-e újraválasztásának esélyeit.

De Gaulle közvetít

A hivatalos Washington csak néhány napig élvezhette zavartalanul Richard Nixon offenzívájának ragyogó visszhangját.

A manőver kulisszatitkai ugyanis csakhamar napvilágra kerültek. Ez az offenzíva tulajdonképpen még 1969 elején kezdődött, amikor Nixon elnök az akkori francia elnöknek, De Gaulle tábornoknak négy hét leforgása alatt kétszer is elmondta, hogy ő is szívesen elutazna Kínába. (De Gaulle akkor már járt Mao Ce-tung- nál.) Amikor először tette ezt szóvá a francia államfő előtt, kijelentése inkább magánjellegű volt, s De Gaulle úgy értelmezte, hogy Nixon örömmel tenne túristakirándulást az akkor még ezer köddel borított Kínába. Másodszor, Nixon egyértelműbben fogalmazta meg, miért szeretne Kínába utazni: hogy rendezze az amerikai— kínai kapcsolatokat.

De Gaulle, aki már 1964-ben felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Népköztársasággal, személyesen továbbította Nixon kívánságait a kínai vezetők felé.

1969 augusztusában Ceausescu, a Román Kommunista Párt főtitkára volt az első szocialista államfő, akinél Nixon hivatalos látogatást tett. Ceausescu személyesen továbbította az amerikai elnök kívánságát a pekingi vezetőkhöz. Nixon, hogy szándéka komolyságának tanújelét adja, feloldotta a kínaiak ellen addig alkalmazott kereskedelmi zárlatot.

A diplomáciai puhatolózások

1971 áprilisában Peking erre diszkléten az asztaliteniszezők szívélyes fogadtatásával válaszolt: megkezdődött tehát Amerika és Kína között az úgynevezett ping-pong-diplomácia időszaka.

Ezt követően az amerikai kontinensen filmszerű gyorsasággal peregtek az előkészületek eseményei. A Fehér Ház úgynevezett Lincoln-termében — távol az épület leghivatalosabb termeitől — hetekig tartó bizalmas, négyszemközti tanácskozások folytak Nixon elnök és Kissinger között az amerikaiak és kínaiak közötti kapcsolatok felvételének mikéntjéről.

Amikor végül is megérkezett a kínaiak formális igenlő válasza — minden bizonnyal Henri Froment-Meuri- ce, a francia külügyminisztérium ázsiai osztálya vezetőjének diszkrét közvetítésével — arra az amerikai javaslatra, hogy el szeretnék küldeni Kínába Nixon elnök egyik diplomatáját, személyes megbízottját, akkor mindenki természetesnek vette, hogy a választás éppen Kissingerre esett. De annál kevésbé látszott természetesnek, s annál nagyobb meglepetést keltett, hogy az elnök tanácsadójának ázsiai utazása már a legapróbb részletekig ki volt dolgozva.

Amikor már Kissinger útban volt Kína felé, Nixon Kansas Cityben kijelentette — nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a kínaiak és a Szovjetunió egyaránt tudomást szerezzenek róla —, hogy amíg Kína ki nem lép a régi izolált politika ködös világából, mindaddig fennáll az atomháború veszélye. Éppen azért nagyon fontosnak tartom — mondta az amerikai elnök —, hogy a kínai kormány

is tegyen lépéseket az elszigetelődési politika felszámolására. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy ezt a lépést nekünk, amerikaiaknak kell megtennünk. •

Néhány nappal a bejelentés után azonban Washington már józanabb hangon, kevesebb fennhéjázással nyilatkozott Rogers, a külügyminiszter, igyekezett Dobrinyin szovjet nagykövettel megértetni Nixon utazásának célját és lényegét. A kormány nyilvánvalóan hamarosan rájött, hogy egy ilyen utazás bizonyos kockázattal is járhat.

Mindenekelőtt az Amerika és Japán közötti egyébként is érzékeny viszony további romlásától lehet tartani. A japánok — akiket az amerikaiak évek hosszú során a csendes-óceáni területek csendőrének tartottak —, most nagyon hátrányos helyzetben érezhetik magukat, amikor az USA éppen a másik kelet-ázsiai nagyhatalomnak udvarol. Washington ezek után nem zárhatja ki azt a lehetőséget, hogy Japán közvetlenül

a kínaiakhoz fordul, s a maga elképzelései szerint alakítja Kína iránti politikáját, vagy a másik lehetőséget —, hogy a japánok kifejlesztik saját erőpolitikájukat, beleértve az atomenergiával való felfegyverkezés jogát is.

A Kínához való közeledés végül Nixon számára belpolitikai szempontból is kockázatos lehet — mindenekelőtt Tajvan miatt. Ugyanis, ha a népi Kína szeptemberben — az USA- tól támogatva — bevonul az ENSZ- be, Tajvannak egyszerre kifelé áll majd a rúdja a világszervezetből.

Tajvan, az úgynevezett nemzeti Kína kivonulása az Egyesült Nemzetekből elégedetlenséget váltana ki Amerika konzervatívjainak széles köreiben. mert anyagi érdekeik szorosan fűződnek Csang Kaj-sekhez, másrészt pedig az antikommunista erők összefogásához vezetne az Egyesült Államokban, akik között Nixon elnöknek elég sok választója van.

Teljes sajtózárlat

A Newsweek véleménye szerint a csúcstalálkozók bonyodalmas előkészítésekor nagyon könnyen hiba csúszhat a számításba, ezért az amerikai elnök teljes sajtózárlatot rendelt el a pekingi útja előkészületeire vonatkozóan.

Haza, Vietnamba

KÉT ESZTENDEIG ÉLTEM VIETNAMBAN, s amikor a hazai szabadság rövid hetei után visszatértem, mindig Kína felől közelítettem meg az országot, így az embernek az az érzése, hogy fokról-fokra hatol be a délkelet-ázsiai világba. Vuhantól kezdve — ahol átrepültünk a Jang Ce hatalmas medre felett —, észrevehetően megváltozott a táj. A sárgásszürke lö^ztalajt élénk- zöld rizsföldek váltották fel, ezer és ezer tükör gyanánt ragyogó kis víztárolókkal, tavakkal, szeszélyes vad folyók átvágott kanyarulataival. Amikor pedig a dél-kínai Nanning városának repülőterén leszálltunk, a, gépből kilépve, rögtön megcsapta arcunkat a tropikus vidék első üzenete, a rendkívül páradús, meleg levegő, az épületeket körülvevő legyezőpálmók és banánfák látványa, s itt láttuk viszont először ismét a baldachinhoz hasonló moszkitóhálókat az ágy fölé függesztve. A nekünk kissé zordnak és zárkózottnak tűnő észak-kínaiak után (Pe- kingben még sok a manzsuriai népelem, a magas, csontos, komornak tűnő kínai), itt már enyhültebb mosoly fogadta mindig az utasokat és barátságosabban hangzott a „nyihao tund- zse" köszöntés is.

A néhány hetes európai élet alatt kissé kijöttünk az evőpálcikók használatából, s Nanning mindig jó előtré- ningnek bizonyult, hogy visszatérjünk az ázsiai valóságba. Am igazán akkor zökkentünk vissza abba az életbe, amelyik a hosszú vietnami tartózkodás alatt sajátunkká vált, amikor Gia Lám repülőterén a derék öreg IL—14-es egy nagy kanyart vett a Vörös Folyó felett és megpillantottuk rajta a rozsdabarna, denevérvitorlás dzsunkákat és evezős számpánokat.

Gia Lám, Vietnam egyetlen polgári repülőtere, szerencsére nem szenvedett súlyos bombakárokat — bár voltak meleg napjai —, s annak idején sokszor megtörtént, hogy a kiszálló utasokat egyenesen a légvédelmi óvóhelyre terelték, ahol meglehetősen idegesen hallgatták a közeli nagy vagonjavító műhelyekre hulló bombák dübörgését, s a szomszédban elhelyezett légvédelmi ütegek éles csattogását. Most azonban békés a kép. A csaknem minden géppel, a világ minden tájáról érkező küldöttségeket nemzeti viseletbe öltözött, hollóhajú vietnami lánykák fogadják, festői virágcsokorral. Miután a repülőteret nem köti össze autóbuszjárat Hanoi-jal, rendszerint kinn várakoznak a különböző követségek tisztviselői is, hogy honfitársaikat fogadják és szállásukra kalauzolják. Sehol a világon, egyetlen fővárosban sincs ehhez hasonló családias légkör a repülőtéren. Habár Hanoi nyolcszázezer lakosú város, itt mindenki ismer mindenkit. Rendkívül sokat mondó kép, ahogyan a vietnami családok várják hazatérő övéiket.

Mivel a háborús élet szerény és szigorú, a vietnami diplomatának, külkereskedőnek, szakembernek, diáknak rendszerint nincs módja magával vinnie családját. A feleség többnyire folytatja otthoni munkáját, s a nagyobb gyerekek a fronton, a kisebbek pedig otthon várják a családfő hazaérkezését. Ez azonban igen ritka, egy négyéves kiküldetés alatt legfeljebb egyszer kerülhet sor rá. Ezért az ilyen viszontlátás könnyes-nevetős lenne, ha a vietnami illen^fezabályok megengednék az érzelmek ilyen nyílt feltórulkozá- sát. Az asszony a szokásos selyemnadrágban és fehér blúzban, a gyerekek gondosan kifésülve, elfúló izgalommal várják az érkezőt, de a viszontlátás által felkavart érzések legfeljebb abban nyilvánulhatnak meg, hogy hosszan szorongatják egymás kezét. Csak a kisgyerek kivétel, mert azt lehet be- cézgetni nyilvánosan is: 10—12 éves korig megengedhető a palástolatlan érzelemnyitvánitás.

Csaknem minden gép hoz utasokat, akiknek Hanoi, csak hátország, de végcéljuk Dél-Vietnam, a „forró föld t s oda még ezer veszélyen,_ párázó dzsungeleken keresztül vergődnek el. Gyakorlatlan szem. nemigen ismeri fel őket, hiszen vietnamiul beszélnek ők is, és ruházatukban se különböznek az északiaktól. Aki azonban hosszú időt tölt el Délkelet-Ázsióban, az lassan megszokja, hogy különbséget tegyen, nem csak a hihetetlenül nagy néprajzi tarkaságban (az indokinai félszigeten 60—70 nemzetiség és törzs él I), hanem ugyanazon nemzetiségen belül is. De még annak se egyszerű. Magam például Pekingtől Nanningig egymás me!-, letti széken utaztam egyízben a repülőgépen Ybi Aleo-val, a DNFF egyik legendáshírű nemzetiségi vezetőjével, élénk disputában voltunk és csak közvetlenül a határ előtt tűnt fel nekem a fényképről oly ismert arc, a jobboldali fülcimpában viselt kis ezüst fülbevaló, a dzsaraj törzs jele, amikor észbekaptam, hogy kivel beszélgetek. De azért a dél-vietnami mégis megkülönböztethető, szokatlanul heves temperamentumáról, kedélyéről és közvetlenségéről, szenvedélyes természetéről és ízlésvilágáról (például ők is nagyon szeretik az erőspaprikát), amelyet mi magyarok szinte rokoninak érzünk. Én tulajdonképpen ott, a repülőgépen, útközben értettem meg, hogy ezeknek az embereknek milyen támaszt és biztatást jelent az európai szocialista országok szolidaritása, s ez is segíti őket, hogy természetesen és zokszó nélkül menjenek vissza a mi komfortos v!la- gunkból a mocsaras dzsungelekbe, ahol sokukra leselkedik a betegség és halál.

MINDEN EGYES VISSZATÉRÉSNÉL

feszült kíváncsisággal kutattam: mi változott, mi van Hanoi arcára írva? Néhány évvel ezelőtt még fájdalmas volt látni a Vörös Folyót átívelő Dau- mer-hidat, lógó roncsaival, az istenkísértő vonatátkelésekkel, amikor az aládúcolt alkotmány reszketett-remegett, szinte összeomlani készült a lassan átdöcögő szerelvények alatt. Ha egy teherautó éppen a híd közepén mondta fel a szolgálatot — s ilyen gyakran megesett —, órák hosszat megbénította a forgalmat. Ilyenkor az autók közé ékelt biciklisták fürge gyíkokként evic- kéltek át a járművek tömkelegén, vagy ha teljesen eltorlaszolódott az átjárás, leguggoltak, betelt rágtak az áruszállító parasztok és a feketére lakkozott fogú öregasszonyok. Nem idegesítették magukat, bármi is történt, s az ember hajlamos azt hinni, hogy Vietnamban nincs is ideges ember, sőt van olyan szokás, hogy a legtragikusabb helyzetben, gyász és szerencsétlenség esetén, mosolyognak. Nem érzéketlenségből, hanem ez udvariasság: nem terhelem ismerőseimet saját bajommal. A belső önuralom gyakorlása az illem és a jól- neveltség alapvető megnyilvánulása.

Aki azonban ismeri az itteni életet és a várost, az meglepődve tapasztalja, hogy oldódnak fel az ország háborús görcsei (amelyeket természetesen újra és újra megkeményítenek az amerikai támadások). Bezárt üzletek nyitják ki ismét kapuikat, sokkal több az utcai árus, bővebb a gyümölcspiac, térzenét adnak időnként a Visszaszerzett Kard Tava nevű tó partján a katonazenekarok, a Truch Bach (Fehér Bambusz) sörön kívül új sörfajtát dobnak piacra. Alkoholfélét is lehet már kapni a Nagypiacon, s egyre több fiatal vietnami lány válik meg derékig, sőt csípőig érő hollófekete hajzuhata- gától, hogy helyette rövid, tartósított hullámokkal teli frizurát csináltasson a fodrásznál. Este lampionok gyúlnak ki az Egyesítési Park mentén, s színes lámpafüzérek, a vízen úszó lótuszok és orchideák díszlenek.

DE AZÉRT A HÁBORÚ OTT LESEL- KEDjK MINDENÜTT. Toborzóplakátok hívnak a hadseregbe, hadszíntér-térképek a köztereken; időnként takarítják a légvédelmi óvóhelyeket. Hátukon kis bátyúval fiatal lányok és fiúk kanyarodnak be a bevonulási központok és laktanyák kapuin, mint sok-sok éve mindig. Este, amikor jó vietnami békavacsorára megyek a Bo-Ho nevű vietnami vendéglőbe, (amit az itt élő magyarok csak bokának hívnak), ott is frontharcosokkal találkozom, akik sikeres útról, az „ösvényről” tértek haza dicsőséggel és szerencsével, s most jutalmul ellátogathatnak ide is. Biciklin végtelen folyama árad a Dien Bien Phu utcán, s lányok menetközben ugranak fel a csomagtartóra, vagy megfordítva: itt néha a lány kerékpároz- tatja meg a fiút. Nyüzsög, gomolyog, mozog a forró éjszaka. A családok sokszor — menekülve a meleg elől — utcára vetik gyékényágyaikat. Színek, illatok, lágy, utánozhatatlan, szinte éneklő vietnami csacsogás. S hamarosan, bennünket, európaiakat is elfog a varázs: úgy érezzük ismét hazaérkeztünk. Itthon vagyunk ebben az irdatlan, az otthonra semmiben nem emlékeztető messzeségben.

Rózsa László