Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
6 DUNANTOl! NAPLÓ 1971. augusztus 29. Csuka Zoltán 70 éves Csuka Zoltán versei: a hévízi tónál Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. Ölelj át, mint e gyöngyszinü kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szivemben, mint e vizen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zug fel olykor itt Berzsenyi bóreásza. A CSENDRE VÁGYÓ A csendre vágyó égbe ver hidat A hidpillérek múló századok. Emlékét őrzik hallgatag halak, s aki megálmodta őket, rég halott Ha teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka áll csak, vénen, roskatag, s magába rejti kőtornáca kincsét, a kristálytiszta, mély halastavat. Lépése immár nem kong körbe-körbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák. Álmodott házat, verset, tornyot, kertet, és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén irt Halászától 0 most a minden itt s a semmi. A tenger ő, és ö a cseppnyi csepp. Az ember ő, és benne minden ember, s a kicsiny felhő, mely fenn leng, libeg. Pécs felett csillag (Részlet-) Érd liget, Sárd utca 35. Szeptemóei 2-án ebben a kertes, virágos családi házban, visszavonultan, csendben ünnepli születésének 70. évfordulóját Csuka Zoltán József Attila-díjas költő, műfordító, újságíró, irodalomsze’ 'Czó. Lelki szemei előtt filmszerűen Dere g- nek le hétévtizedes életének, irodalmi munkásságának emlékei születési helyétől, a bánsági Zichyfalvától egészen Érdligetig. A filmkockák között pedig élesen domborodik ki egy Mecsek aljai város: Pécs kontúrja. „ .. ■ mit kaptam Pécstől útravció- nők az indulás után elkövetkező négy évtizedre, arra nemcsak verseimben, hanem - és főleg - szüntelenül és szinte ritmikusan megújuló, minden megpróbáltatás után talpra állá irodalomszervező munkásságomban s elsősorban a két szomszédos nép - a magyar és délszláv - közeledést kimunkáló erőfeszítéseimbe adtam meg a választ. Pécs varázslatos mediter- ráh tája, a kövekből kiáradó kultúrája, a janus pannoniusi versek szabadságszelleme nemcsak engem hevített s ejtett rabul egy életre, hanem olyan nagy szellemeket is, mint Babits Mihály, Kodolányi János és a jugoszláv Miroslav Krlezsa - hogy csak néhányat említsek. Azt a „mindent legyűrő fiatalságot" kaptam Pécstől, amit egy verseskönyvem homlokára Is rímként tűztem, s ami még ma Is hevít" - irta 1964-ben Csuka Zoltán önvallomásában. Pécs kétszer is nagy szerepet játszott életében. Először 1919-1921 között, majd 1945-1946-ban. Itt járt középiskolába, itt érettségizett. Irodalmi pályája is tulajdonképpen Pécsett kezdődött. 1919-ben „Új diák" rímen baloldali hetilapot szerkesztett, 1920- ban pedig Regős László részvételével „Krónika" címmel havilapot alapított. Pécsett jelentek meg első munkál: a „VERSEK" (1920), valamint a „MESE AZ ORGONAKIRALYROL". Döntő és egész világszemléletére elhatározó nagy élménye volt Pécsett az 1918. évi zendülés, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia első katonai felkelése, amelyhez a pécsi bányászok Is csatlakoztak. Ezt az élményt örökítette meg az 1959-ben megjelent „Piros pünkösd Pécsett" című elbeszélő költemény-kötetében. Pécsett volt villamoskocsivezető és a villamos szakszervezetnek a jegyzője. Innen kényszerült 1921-ben jugoszláviai emigrációjába Is. Itt volt tagja a Janus Pannonius Társaságnak és pécsi folyóiratokban jelentek meg versei. Pécs felszabadulása után ő lett az első demokratikus pécsi napilapnak, az „Új Dunántúl"-nak felelős szerkesztője. A megszűnt Janus Pannonius Társaság helyébe a pécsi Írókkal együtt itt szervezte a korszerűbb irodalmi társaságot, amely Batsányi János nevét vette fel. Ebben a bányavárosban alakult ki benne a szocialista humanizmus eszméje, amely egész költészetét jellemA hetvenedik születésnapját most ünneplő Csuka Zoltán — aki már eddig is olyan sokat tett a magyar— jugoszláv irodalmi kapcsolatok érdekében — az évfordulón maga adott ajándékot-saját magának, olvasóinak, a szép versek minden barátjának: ezt a több mint négyszáz lapos, Borsos Miklós által kongeniális művészi beleérzéssel illusztrált lírai antológiát Csuka műfordítói erényeit nem szükséges külön dicsérnünk: inkább azt emeljük ki, hogy szózharmincöt jugoszláv költőnek és népköltészeti alkotásoknak bemutatásával 750 esztendő irodalmi fejlődéséről adott képet a XIII—XIV. század szerb költőitől, a horvát reneszánsz és barokk íróin, a rokokó, klasszicizmus és biedermeier szerb, szlovén, horvát alkotásain át egészen a modern irodalmi irányokig, amelyeknek egyes áramlatai (főként a szürrealizmus és az expresszioniz- mus) már meglepően korán megjelennek a horvátoknál és szerbeknél, hogy aztán a szlovén vagy a makedón költészetben is éreztessék hatásukat. A válogatás természetesen szubjektív jellegű, ezért esetleg vitatkozni is Lehetne: miért szerepel, vagy miért zi. Ugyancsak itt vált a Duna-meden- ce népei között harmonikus, demokratikus együttélés és kulturális együttműködés gondolatának egyik leglelkesebb elöharcosa. Mint műfordító közel nyolcvan szlovén, crnagorai és makedón irodalmi alkotást ültetett át magyarra, köztük a neves montenegrói püspök, Petar Petrovié Njegos drámai költeményét, valamint Ivó Andric és Miroslav Krleia műveit. Neki köszönhető a félszabadulás utáni első jugoszláv irodalomtörténet is magyar nyelven, amely 1963-ban jelent meg. Szinte páratlanul álló műfordítói munkásságáért 1963-ban méltán tüntették ki József Attila-dijjal, 1969-ben a Jugoszláv Zászlórend aranykoszorús éremdijával, majd a Jugoszláv PEN Klub dijával. Könyvtárában egymásután sorakoznak verseskötetei: „Utak" (Újvidék), „Fundámentom" (Újvidék), ..Esztendők ütőerén" (Újvidék), „Mindent legyőző fiatalság" (Újvidék), „Tűzha- rang" (Újvidék), „Életiv" (Debrecen), „Sötét idők árnyékában" (Budapest), „Fényes a tűz lángja" (szlovák nép- ballada-forditásai), a napokban megjelent legújabb verseskötete és „A szentendrei rebellis" című műve. 300 ív prózai alkotás és 25 ezer verssor. Ebben az egy mondatban foglalható össze a 70 éves Csuka Zoltán gazdag irodalmi munkássága. Csodálatra méltó az a fiatalos lendület és tervszerű munka, amit Csuka Zoltán a szomszédos Jugoszláviában és Magyarországon egyaránt kifejtett és jelenleg is kifejt az irodalom területén. Hetvenedik születésnapját is munkával ünnepli. Hetvenedik születésnapja alkalmából ifjúságának városából: Pécsről szeretettel köszőntjük Csuka Zoltánt, akinek további sikeres munkát kívánunk. P. J. nem szerepel egyik vagy másik költő, miért nem fordít le Csuka az általa már tolmácsolt költők életművéből más, nálunk még nem ismert alkotásokat, vagy hogy miért nem szerepel nagyobb súllyal a szlovén költészet. Mégis, azt kell mondanunk: a válogatás a maga módján teljes, mert körképet közvetít és keresztmetszetet ad. Esztétikai és filológiai szempontból igényes munkák Csuka fordításai. Maga bevallja azonban, hogy nemcsak esztétikai szempontok vezették anyagának összeállításában, hanem az a szándék is, hogy a költészet tükrében bemutassa a magyar—délszláv irodalmi kapcsolatoknak számos fontos mozzanatát. Ezt az elgondolását sikerült következetesen véghezvinnie. Elmondhatjuk: nemcsak magyar—délszláv, hanem sajátosan baranyai vonatkozásban is. Ez nem meglepő, önéletrajzi feljegyzéseiben maga Csuka tesz hitet arról, hogy milyen sokat jelentett számára Pécs, életének két „baranyai” szakaszában, 1920 körül és 1945 körül. A tolmácsolt és bemutatott írók közül is többen kerültek kapcsolatba Baranyával. Olvashatjuk a horvát Pavao Ritter Vite- zovic barokk Zrínyl-poémójának (SziA z újesztendő első napjaiban déli szél kerekedett s a fagyos szilveszter után egyszerre elárasztott bennünket a csalóka tavasz; Pécs derűs kék égboltjával amúgy is szereti a mediterrán tájat játszani, s most mintha a szivárvány összes színeit láttuk volna az egyébként nagyon is komor, viharfellegektől terhes időben. Vajon sikerül-e kivárni, hogy odaát, a demarkációs vonalon túl megszűnik a fehérterror és nyugodt örömmel fogadhatjuk a demokratikus magyar köztársaság csapatait? Az oroszországi események vérmes reményeket keltettek bennünk, az ellenforradalmi Wränget végleges vereséget szenvedett, s az akkori SHS királyságba menekült mintegy 150 ezer főnyi wrangelistából még Pécsre is jutott elegendő. Az SHS belügyminisztérium menedékjogot adott nekik, ugyanakkor a baranyai terület autonómiájáról tárgyalt Lovászy Mártonnal és Linder Bélával, másrészt egyre erősebben üldözte a szerb és horvát kommunistákat. Pécsett már januárban feltűntek Wrangel hadseregének menekültjei; a Nőegyletben orosz hangversenyt rendeztek, amelyen a város polgári előkelőségei és dámái tüntetőén ünnepelték a nagyhercegnői énekesnőt és a tiszti szereplőket. A város látszólag a baloldali munkásság vezetése alatt állt, amit a tőkések úgy igyekeztek ellensúlyozni, hogy egymás után zárták be a nem rentábilis üzemeket. Erre a szocialista párt márciusban nagygyűlést hívott egybe, amely határozati javaslatot hozott: az SHS állam helyezze felügyelet alá a szünetelő üzemeket, s getvór megvétele) egyik szép részletét, nem hiányzik a nagy Miroslav Krleza sem, aki éppen hatvan évvel ezelőtt, 1911-ben fejezte be pécsi tanulmányait és 1947-ben újra járt nálunk, szerepel a horvát Nikola Pavic, akiről ugyancsak tudjuk, hogy fiatalságának egyik szakaszát Pécsett töltötte. Megjelennek a kötetben azok a szerb, horvát, bosnyák írók, akik a felszabadulás óta jártak körünkben és a pécsi írók szívesen látott vendégei voltak: elsősorban a nemrég elhunyt Mák Dizdar, aztán az élők közül Enver Colakovic, Branko Copic, Ivan V. Lalic és Dusko Trifunovic. Ezeknek az íróknak a szerepeltetése különösen érdekessé teszi Csuka antológiáját a baranyai olvasók számára. Térjünk végül vissza Borsos Miklós pompás illusztrációira. Olyan alkotások ezek, amelyek valóbon illusztrálják, sót interpretálják a versek mondanivalóját, s magasan felülemelkednek a szokásos „mellékletek” színvonalán. Szép költemények találkozása egy kitűnő műfordítóval és egy kitűnő képzőművésszel: ebben a mondatban foglalhatnák össze legtömörebben az antológia értékét. Angyal Endre azokat a munkásság vezetésével Ismét indítsák meg. Csupa ellentmondás, belső feszültség izzott körülöttünk. Északról és keletről is érkeztek emigránsok, magyarok és wrangelis- ták; áprilisban egyszerre 370 érkezett ez utóbbiakból, akik otthont, elhelyezkedést kerestek. Odaátról egy napon azt a hírt kaptuk, hogy Budapestre érkezett IV. Károly exkiróly; ez persze újabb nyugtalanságot keltett a szerbek körében, de hamarosan lecsillapodtak a kedélyek, mert Horthy erélyes intézkedéseket tett az exki- rály távoltartására, aki most már ázó köreit zavarta. Tavaszodott, s mire a tavasz kibontakozott, verseimben már én is fellazítottam a formát; sokat tanultam az expresszionistáktól, de a szabadversig még nem jutottam el. Volt any- nyi mértéktartás bennem, hogy nem rugaszkodtam el a múlt éltető talajától, nem téptem el a gyökereket és nem feledkeztem céltalan üres játékba. Egyre többet csavarogtunk a Mecseken, amely erdőivel, vadvirágaival és labirintos ösvényeivel várt ránk. Akkor bizony még gyalog zarándokoltunk fel a Misinatetőre vagy a Tu- besra, a Dömörkapuhoz, vagy éppenséggel le a Lámpásvölgybe s a Mélyvölgy erdeibe. A tavasz ünnepét Pa- tacson ültük meg, egy jegyzőbarátom vendégszerető házában, a Sistak közelében (így olvadt magyarba a lőtér német neve). Az ünnepi asztalt és a lányokat virágfüzérrel díszítettük, s tán többet daloltunk, mint beszélgettünk. S közben, persze, szőttük nagy terveinket. A Krónika akkoriban Schmolka barátunk szakszerű terjesztésével Bácska és Bánát városaiba is eljutott, s ma is őrzöm a Pécsi Napló egyik kommünikéjét, amely a lap megjelenésekor így hangzott: „A megszállt területen és Jugoszláviában megjelenő és kulturális missziót teljesítő Krónika az egyetlen magyar nyelven megjelenő szépirodalmi lap.” S valóban így is volt; ezt akkor tapasztaltam, amikor ez év őszén Újvidékre vetődtem emigrációba. A Hol- lőnder-féle fatelep tulajdonosának fia (később az ÜT című aktivista folyóirat kiadását segítette) azért vett fel fahordó munkásnak, mert már ismerte á nevemet, amikor pedig a deszkák annyira felmarták a tenyeremet, hogy egyik konzervgyárba léptem be munkásnak, azért kerülhettem a ládarakodástól az adminisztrációba, mert az igazgató fia, Kovács István, aki éppen akkor végezte a gimnáziumot, szintén jól ismerte a Krónikát, így hát, végeredményben a Krónika is egyik előkészítője volt a később kibontakozó vajdasági magyar irodalomnak. A villamosvasút és lapszerkesztés így osztozkodott akkori pécsi életemen s a távolból visszapillantva magam is csodálkozom, hogyan jutott időm és energiám minderre, hiszen a villamosvasutak szakszervezetének jegyzője is voltam, s ez is adott néminemű elfoglaltságot. De ott voltam Pécs akkori élénk művészi életének kavargásában s a Művészházban megrendezett expresszionista kiállítás körül (Molnár Farkas, Stefán Henrik Johann Hugó, Gábor Jenő, Gebauer képeire és nevükre emlékezem) éppúgy tevékenykedtem, mint ahogy a Művészkör áprilisi irodalmi matinéján is részt vettem. Az előadást a Pannónia nagytermében tartottuk, ahogy akkoriban mondták: „zsúfolt ház” előtt. Schuber Rezső a művészet akkori forrongásáról, az expresszioniz- musról és konstruktivizmusról beszélt. Kondor Regős László és én verseinkből adtunk elő, s persze ének- és zeneszámok is tarkították az előadást. A „fascista” jelzővel is ebben az időben találkoitam életemben először; a Pécsi Napló egyik áprilisi számában írt „az olasz nép söpredékéről, a fascistákról”. (így!) S érdekes: ez a lap a liberális polgárság lapja volt. Május közeledett, május elseje, s a pécsi munkásság talán addig még soha olyon nagy lelkesedéssel nem készült a május megünneplésére, mint ebben az évben, amikor számára valóban a „lét vagy nemlét" forgott kockán. Az a május elsejei A villamos szakszervezetben épp úgy készültek rá, mint a Művészkörben, a felvonuláson azonban én nem az írók, újságírók és egyéb művészek csoportjában vettem részt, hanem a villamos szakszervezet népes táborában. A reakciós voltukról híres hep- pek, kontrák és egyéb „fehérek” akkor már rég Pesten voltak, s bosszút lihegtek, mi pedig Schneider Károly kocsimester vezetésével gyülekeztünk. Ezen a napon teljes munkaszünet volt Pécsett s a felvonulás idején még villamos sem járt A munkások szak- szervezetenként vonultak s bejöttek Pécsre a bányászok is. Kora hajnalban a városház tornyáról tárogató zengette szét a házak fölött az Inter- nacionálé hangjait, ötkor pedig bányász- és munkászenekarok járták be az utcákat. A Széchenyi téren volt a gyűlés, amelyre az ünnepi szónok, Gyetvai János Bécsből jött le a pórt nevében, délután pedig a város különböző pontjairól kígyóztak a menetek a Tettye felé. A menet élén vörös csillag tündökölt, kétfelől vörös zászlók; soha nem felejtem el a látványt, amint a meredeken magasba emelkedő Tettye utca tetején szinte lüktetett az a csillag és a két zászló mind magasabbra, magasabbra, diadalmasan. A menetben rengeteg zászló, transzparensek, amelyek a világforradalmat éltették és Hajdú Gyula visz- szatérését követelték. S aztán odafönn a Tettyén megkezdődött a népünnepély, a tánc, a cigánymuzsika, s késő éjszakáig harsogtak a forradalmi dalok, egybeölelkezve a magyar népdalokkal. ebben az időben már nem egy^ szer kísértett a gondolat: ml lesz, ha a nagyhatalmak mégis úgy döntenek, hogy Baranyát és Pécset már most visszaadják Magyarországnak. De mi makacsul ragaszkodtunk a „világforradalom", a világszabadság gondolatához, amely olyan tündöklő fénnyel ragyogott felénk Petőfi költészetétől egészen Adyig. Csuka Zoltán CSILLAGPOR Csuka Zoltán műfordításai
