Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
1971. augusztus 20. DUNANTOLI NAPLÓ 7 A néphatalom alaptörvénye KEIL-E, jó-e a múltra emlékeztetni? A kérdést idős munkásember hozta szóba egy beszélgetésen, amely akörül forgott, hogy miképpen vélekednek a fiatalok életük különböző jelenségeiről. És a kérdés előzménye alighanem gyakorinak tekinthető vita apa és fia között. Azaz, eleinte csak az apa mondta a magáét, hogy bezzeg, amikor ő ennyi idős volt, annak is őrült, ha szombat esténként elmehetett a bolhás moziba. A fiú azt felelte, hogy ez régen volt. Mire az apa ingerültebben: igaz, de ha tudnád, milyen volt régen, jobban megbecsülnéd, hogy biztos munkád, jó ruhád, elég ételed van. A fiú erre már kifakadt, mondván, hogy még szép, az ember ezeknél az elemi feltételeknél többre vágyik. A jelenben élünk, mai fejjel kell gondolkoznunk és a jövőbe néznünk. Nem az újságíró dolga, hogy családi vitákat lezárjon, igazságot osz- szon, még ha ezek a nézeteltérések többé-kevésbé általánosnak is mondhatók ott, ahol a szülő túl gyakran hozza fel érvnek a múltat, a felnőttsorba lépő gyerek viszont természetesnek tekinti azt a közeget, amelyben él, sőt, ennél még jobb körülményekre vágyik. Azt hiszem, tényleg nem jó minduntalan a múlttal előhozakodni. A mai jelenségek megítélésében a jelenlegi lehetőségek alapján célszerű állást foglalni és nem húsz-harminc, esetleg még régebbi mérce alá kényszeríteni a mostani húsz-harmincéveseket. Persze, mit tegyen az ember, ha bizonyos emlékek olykor akaratlanul is eszébe jutnak? Jómagam például úgy vagyok, hogy augusztus 20. táján, ha akarom, ha nem, minden esztendőben visszaemlékszem egy régi István király-napra. A harmincas évek végefelé történt, hogy Pesterzsébetről apám vezérletével, bevillamosoztunk a városba, megnéztük az őrségváltást a Várban. Hatalmas nagy élmény volt ez nekünk, gyerekeknek, egyszerűen nem tudtunk betelni a körmenettel, a testőrök fényes egyenruhájával, a szertartás pompája egészen lenyűgözött bennünket és bár a lábunk majd leszakadt, kikönyörögtük, hogy várjuk meg a tűzijátékot is. Aztán gyalog mentünk haza, Erzsébetre, mert nagy volt a család és a villamosjegyek ára felborította volna a háztartási költség- vetést. Jóval éjfél után, holtfáradtan kerültünk ágyba. Egyszer, amikor lányom hasonló korú lehetett, mint én azon az augusztus 20-án, el is mondtam neki ezt az élményemet, nem rázta meg a történet, nem is nagyon értette, mert bérlete volt autóbuszra, villamosra. Egy későbbi augusztus húszadikát, az ezerkilencszáznegyvenkilencest már félig felnőtt fejjel értem megr S jóllehet, addigra a várbeli körmenet és Az öregember kinyitotta a kertkaput. A kátránypapírral letakart csónak a házikó mögött hevert két alacsony bakon. — Látják, rendesen tárolom — mondta az ezüstkopasz házigazda és felemelte a vízhatlan takarókat. A bakon sötétzöld, Klinker palán- kozású csónaktest feküdt. A tükrén fehér betűk jelezték a nevét: „Ruca . — Szép — mondta Eszter — mi az ára? — Az ára kérem? ... Menjünk beljebb ... A verandán megismerkedtek az öregember feleségével is, aztán diót ettek és felhajtottak egy pohár bort, mert mindezekhez a néni nagyon ragaszkodott. — és miért tetszik eladni a csónakot? — kérdezte Gyirmót nyugtalanul, és az ezüstkopasz, szomorú öregember arcát figyelte. — Mert itt nekem már nem lesz helyem ... Láthatta, építik a szállodákat, vágják a fasort, a nádast fel- töltötték. . . Ezek a kis kertek mind megszűnnek . .. — Kisajátítják? — ördögöt, megveszik. Nekem kétszáz forintot ajánlottak fel négyszögöl- Jéért. Be is pöröltem az államot! — Az államot? És gondolja, hogy az állam elveszti a pert? — Persze, hogy elveszti, nekem van igazam. Kijött ide két elvtárs az OTP-től vagy honnan és megmagyarázták, hogy leqyek megértő, mert hiszen én munkás ember vagyok, ha nyugdíjas is . . . Bányalakatos voltam ... Másnap aztán hallom, hogy két szomszéddal feljebb a pesti maőrségváltás nem szerepelt a nap programjában, mégis tudatában voltam annak, hogy történelmi cselekedet tanúja lehettem. Ekkor született az Alkotmány. Ez már tudatosan átérzett élmény volt, mert tudtam, hogy a korábbi, úgynevezett ezeréves alkotmány nem is egységes, írott alkotmány volt, hanem az uralkodó osztályok jogait rögzítő, történetileg kialakult törvények és jogszokások összességeként létezett. Az első egységes, népi alkotmánytörvényt 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság hozta létre, a másodiknak, a Magyar Népköztársaság alkotmányának sok millió honfitársammal együtt kortársa vagy inkább közreműködője lehettem. ENNYIT arról a huszonkét év előtti napról, a múlt idézéseként, amelyhez talán még azt is hozzá lehet tenni, hogy új alkotmányunk volt ugyan, de biztos állásunk, jó ruhánk, elegendő ételünk még nem nagyon. Aztán ahogyan teltek, múltak az évek, ha nem is simán, megrázkódtatások nélkül, de az alaptörvényben foglaltak szerint alakult és gazdagodott életünk. Hosz- szadalmas és minden bizonnyal felesleges volna most felsorolni a fejlődés köztudott tényeit, számokat citálni arra, hogy miképpen vált általános gyakorlattá, természetes valósággá az alkotmány minden lényeges paragrafusa az államhatalom, államigazgatás, munkajog, egészségügy, vagy a művelődés területein. A néphatalom alaptörvénye szerint éltünk és élünk, ennek szellemében döntünk és cselekszünk, így jutottunk el a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszához, amelyben a napirenden szereplő időszerű feladat a szocializmus építésének folytatása, a korábbinál magasabb szinten. Az okos, átgondolt, jó politika eredményeként társadalmunkban már nincsenek ellentétes érdekű osztályok és létegek, ez a tény minden eddiginél kedvezőbb lehetőségeket biztosít a közös erők összefogására, a nemzeti program gyorsabb megvalósítására. A mai ünnep alkalmából a társadalom fejlődésének egyetlen vonatkozásáról — igaz, a legfontosabbról — azonban érdemes bővebben is szólni. Nevezetesen alkotmányunk sarkalatos pontjáról, népi rendszerünk alapjáról, a munkás-paraszt szövetségről. Augusztus 20-a immár hagyományosan nemcsak az alkotmány születésnapja, hanem az új kenyér és a munkás-paraszt szövetség ünnepe is. Régebben is úgy volt, hogy az aratás forró napjaiban az egész lakosság figyelme a parasztság felé fordult, hiszen őseinktől örökölt aggodalmunk ilyenkor mindig választ várt a kérdésre: meg lesz-e az ország kenyere? Ez az idén sem volt másképpen, mindenki örömmel vette a hírt, hogy magtárakba került a kenyérgabona, a közepesnél jobb a termés,’ jók a holdankénti átlagok és nikűrösnek négyszögölenként kifizették az ötszáz forintot. — Sok pénze lesz magának... — Dehogy lesz... Na, jöjjenek, mutatok valamit. Újra végigballagtak a kerten. Az öregember megállt a séd partján és belebámult a rohanó kristálytiszta vízbe. — Ennek inni lehet a vízét, olyan tiszta ... Átkeltek az országúton, és egy szűk nádibejárón a vízig mentek. — Ez ősnádas volt. . . Nyolc éve télen még farkast is láttam itt. A nádból jött elő. Megvárt négy-öt méterre és megnézett. Porhó fedte az utat, a nyomait napokig látni lehetett — mondta az öregember, majd a víz felé fordulva egy elsüllyedt alumíniumhajóra mutatott. — Ehhez mit szólnának? Az alumíniumhajónak hiányzott az árboca, s a vízből csak a fedélzeti részek ágaskodtak elő. Halak úszkáltak körülötte, és a belsejében is. — Ezt olcsón megkaphatnák, és mégis vitorlás . . . Hat-hét éve tűnt el ez a hajó. A gazdája disszidált. Most hogy strandot építenek ehhez a szállodához, a kotrások megtalálták. Azt beszélik a gazdája süllyesztette el. Hat-h^ezerért megkaohadák . . . — És a maga csónakját? — Azzal még várni kellene. Lehet, hogy el sem adom... Spekulálok... Na mit szólnak ehhez a szállodához? Ellenemre van, de azért szívesen el- nézeqetem. A románok már teleépítették az egész tengeroartjukat ilyenekkel ... Az asszony előtt nem akartam mondani, de az a per már abba is maradt. .. Kiegyezünk . . . — Nahát — csóválta a fejét Eszter. különösen kitűnő a búza minősége. Ki ne örülne annak, hogy ezúttal kedvezett az időjárás a gabonának, az aiatás pedig szervezettségben és gyorsaságban minden eddigi esztendőt felülmúlt. Ám az örvendezésen túl általánosabb mérlegelésre szintén módot nyújt az ünnepi alkalom: jó ideje már nemcsak aratás idején figyel mindenki a mezőgazdasága, hanem az év más szakaiban is. A néphatalom alaptörvényének szellemében első helyen, mindennapos feladatként szerepel a munkás-paraszt szövetség további és szüntelen erősítése. És tagadhatatlan, hogy ez a kulcsfontosságú szövetség az utóbbi tíz esztendőben különösen, szinte rohamléptekben fejlődött, el- téphetetlen és testvéri összefogássá szilárdult. A parasztság a munkásállam és a munkásosztály segítségével hozta létre és erősítette meg termelő- szövetkezeteit és most már saját erejéből a szocialista nagyüzemi gazdálkodás igazi fellendülésének szakaszában jár. Mindinkább valóra válik az, ami az ötvenes években még csak szóban volt meg: a szövetkezeti parasztság szocialista vonásai erősödnek, a falusi életviszonyok kézzelfoghatóan javulnak. Napjainkban már ipari jellegű mezőgazdasági munkáról beszélhetünk, hiszen falun csaknem 200 ezren — gépmunkások, szakemberek — ipari szintű munkát végeznek a nagyüzemekben, nem is szólva a falusi értelmiség tevékenységéről. És mindennél többet mond az a tény, amely szerint a munkásság és a parasztság egy főre eső reáljövedelme az utóbbi öt év során országos átlagban kiegyenlítődött; mégpedig úgy, hogy közben a munkásoké is növekedett. Ehhez aligha szükséges méltató szavakat fűzni, önmagáért beszél és igazolja a néphatalom alaptörvényének érvényesülését, a két alapvető dolgozó osztály, a falu és város közti különbségek fokozatos megszűnését. HUSZONKÉT ÉV alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül az ország, a társadalom, minden vonatkozásban megerősödlek életünk szocialista alapjai. A néphatalom alaptörvénye kiállta az idő próbáját, de a fejlődés néhány vonatkozásban már túlhaladta az 1949- ben törvénybe iktatott paragrafusokat. Bizottságok dolgoznak — felelősen és átgondolt programmal — azon, hogy miben és milyen mértékben célszerű módosítani, mai életünk valóságához hozzáigazítani a 22 esztendős alkotmány egyes rendelkezéseit. Széles körű, demokratikus eszmecsere után kerülnek majd a javaslatok az ország legfőbb törvényhozó testületé, a parlament elé, hogy az elkövetkező években a tökéletesített alaptörvény szerint éljünk és dolgozzunk szocialista hazánkban. Arkus József — A séd mentén elmentem föl, egészen a forrásig. Állami tartalék- földek vannak ott. Azt mondtam nekik, ha a hegyoldalban adnak egy dupla akkora földet, amelyiken ugyanez a séd átfolyik, ingyen lemondok erről... — És a csónak? — A gondnok úgy véli, itt tarthatnám az öbölben ... Esetleg elvállalhatnám a többi csónakot is, javításra. Ilyen ötszáz forintos állás lenne ez ... — Hát okkor maga nem is akarja eladni a csónakját... — Ha tudnám, hogy ez az állás biztos, akkor eladnám. Szeretnék venni egy nagyobbat... Mondjuk, ha két nap múlva visszajönnének, már tudnék valamit... G yirmót Iván és Eszter vegyes érzelmekkel mendegéltek hazafelé, az út szélén heverő hatalmas nyárfacsonkok között. A nap melegen sütött, a kertekből enyhe fir- nisz illat áradt a víz felé. Overálos városi emberek hajladoztak a víkend- házak előtt, és csónakjukat javítgatták. Gyirmót Iván meg-megállt, aztán megszólalt: — Azt hiszem megvesszük az öregember csónakját. — Ivánkám megőrültél? Hol tartjuk, és mit kezdünk vele? — Hogy hol tartjuk art még nem tudom, de szombatonként majd lejövünk és nagyokat evezünk a nádasok mentén. Bele kell vágni az életbe, mi mást tehetnénk? ... — Úristen — mondta Eszter, és sietve megcsókolta Gyirmót Ivánt az út kellős közepén. Az Országház Akár a főváros szimbóluma is lehetne! Ügy uralja a pesti Duna-partot a monumentális, soktornyú, magas kupolás palota. Árkádjai, boltívei, széles lépcsősora, neogót csúcsívei harmonikus egységet alkotnak a múlt század utolsó évtizedeinek eklektikus stílusjegyeivel — Steindl Imre hangulatos-szép, nagyvonalú alkotásán. Méreteiben is imponáló az épület: majd tizennyolcezer négyzetméternyi területével, 96 méter magas kupolájával. Tíz udvarába, 691 termébe 27 kapun, 29 lépcsőn lehet bejutni. Az Országház több mint fél évszázada a magyar állami élet központja, fontos állami szerveink székhelye. Itt ülésezik az Országgyűlés, a Miniszter- tanács, az Elnöki Tanács. Reprezentatív termeiben államfőket, magas szintű delegációkat fogadnak, kongresszusi termében nemzetközi összejöveteleket, ünnepségeket rendeznek. Az Országházban őrzik Munkácsy Mihály, Vajda Zsigmond, Jantyik Mátyás, Dudits Andor, Lotz Károly, Körösfői-Kriesch Aladár nagyméretű, a honalapítással, az államvezetéssel kapcsolatos festményeit Az épület Duna felőli szárnyában az Országgyűlési Könyvtár félmilliós könyv- állománya kapott helyet. A kongresszusi — volt felsőházi — ülésterem. Ma nemzetközi és országot ülések színhelye Az Országgyűlési Könyvtár olvasótermében Az épület Kossuth térre néző homlokzata
