Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

1971. július 18. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 KJJ SZERZEMÉNYEK WEININGER Anyanyelvűnk tisztaságáért A névmások helytelen használata a hivatali nyelvben Weininger Andor: 1922. cm) A kiállításláto­gató közönség ezt a képet a Műcsar­nok és Szépművé­szeti Múzeum ta­valy rendezett Kül­földi magyarok cí­mű kiállításán lát­hatta. A budapes­ti bemutató után ajándékozta a művész ezt a ké­pet a Janus Pan­nonius Múzeum Modern Magyar Képtárának egy másik, de az ál­landó kiállításon most nem látható alkotással együtt. Weininger Andor nevét mindazok ismerik, akik a század húszas éveinek nagy szel­lemi mozgalmait átélték, vagy akik manapság nosz­talgiából és az aktualitások meg- Idézésének indulatától a képzőművé­szet első, alkotó módon avantgárd mozzanatát eszükbe idézik. E mozgal­mak szerencsés módon kapcsolódnak össze városunkkal, hiszen innen in­dult útjára a Bauhaus minden ma­gyar ta^ja, Vasarely és Martyn Fe­renc is. A pécsi „bauhausosok" közé tartozott Forbát Alfréd, Breuer Mar­cell, Molnár Farkas mellett Weinin­ger Andor. Iskoláit Pécsett végezte, majd jog­tudományt hallgatott, végül a buda­pesti Műegyetemen szerzett építész- mérnöki diplomát. 1921-ben utazik a dessaui Bauhausba, ahol a monu­mentális festészettel foglalkozik. Ké­sőbb beiratkozik az intézet színház- művészeti stúdiójába, színész, mu­zsikus és táncos lesz. A színházművé­szet és szcenika kérdései annyira ér­deklik, hogy terveket kezd készíteni különböző előadásokhoz. A színháznak, mint látványosságnak és az alakítóművészeteknek kapcso­latával a Bauhaus minden tagja fog­lalkozott, a stúdió vezetője 1923-ig Lothar Schreyer, aztán Oskar Schlem­mer lett (aki a Pécsett maradó Gá­bor Jenőre volt nagy hatással). Vol­tak, akik a színházi díszlet és világí­tás, voltak, akik a színpadi mozgás kérdései iránt érdeklődve közvetle­nül vitték a festő- és szobrászműhe­ELREPULT A KÉT HÉT és elérkezett o „zárszámadás” ideje a IV. pécsi nemzetközi Ifjú Zenebarát Táborban, Hangsúlyoznunk kell a tábor fogal­mát: nem iskola volt ez és nem is nyári kurzus, amelyre elsősorban ta­nulás céljából jelentkeznek a fiata­lok. A tábor nem volt kaszárnya, sem pedig zárda, hiszen az volt az elsőd­leges cél, hogy jól érez/ék magukat a résztvevők. Egymás megismerése és a sok közös muzsikálás kedvéért jöt­tek össze három kontinensről az ifjú zenebarátok. A muzsikálás sem isko­laszerűén folyt, sokkal oldottabban, nem volt kötelező a foglalkozások látogatása, de a többiek óráira is be-belátogattak a résztvevők. A munka jellege és célja nem a kon­certszerű kidolgozás volt, hanem mi­nél több mű megismerése, az a ha- sonlíthatatlan élvezet, amelyet a re­mekművek saját játékunkban történő megszólaltatása jelent. A Táborban esténként megtartott hangversenye­ken sok-sok fiatal jutott szereplési le­hetőséghez és tehetett némileg szert a szakmában alapvető fontosságú pódium-rutinra. Híven követve az eseményeket, el­sőként a szolfézscsoportok záró „vizs­gáiról” kell szólnunk. Idén két cso­portban folyt a munka: a kezdők (akik most először jártak itt) a Ko- dály-rendszer alapjait, zeneoktatá­sunk kezdeti lépéseit tanulmányozták, a „haladók” viszont a középfok ma­gyar tananyagába tekintettek be és megfigyelhették, hogy az alapfokon részletesen tárgyalt módszer miként hasznosítható a továbbiakban. Mind­két csoport tagjai az összefoglaló óra lyek, filmműterem tapasztalatát a színpadra. Weininger Andor a színház mecha­nikájával foglalkozva a folyamatos előadásban létrejövő művész—közön­ség kapcsolatot akarta intenzívebbé tenni. E tevékenysége közben nem hagyhatta figyelem nélkül a szomszé­dos Hollandiában létrejött - a Bdu- hauséhoz szellemében annyira hason­ló — mozgalmat, amelyet a De Stijl folyóirat népszerűsített. Nagyhatású vezéregyéniségei e mozgalomnak Mondrian festő, Doesburg és Oud építészek voltak, de a Stijl csoport­ban dolgozott a magyar Huszár Vil­mos is. Alapfelfogásukban központi helyet kapott a minden alakító mű­nemben mozgósítható elemi formák keresése. A szaktudomány még nem tisztáz­ta eléggé e két mozgalomnak a kap­csolatát, vagy a megközelítően közös eredmények gyökerét, annyi bizonyos, hogy Weininger Andornak e kapcso­latban jelentős szerepe volt. Ezt bizo­nyítja az 1922-es De Stijl kompozí­ció is, amely egy tirptichonnak a jobb­szélső szárnya. Logikus, az előbb em­lített alapformák, és a színek térhatá­sának túlságosan nem rafinált alkal­mazásával derűs, egyértelmű és tisz­ta gondolatokat erjesztő kép. A ra­cionális képi rend ugyanakkor nem zárja ki a bonyolultabb építkezés le­hetőségét sem, és ez leköti a szemet, az apró négyzetek és derékszögek szerveződésének eshetőségei között a nézőnek az előtte lévő megoldás jo­gosságát kell éreznie, ehhez pedig tüzetesen át kell tanulmányoznia a képet. Ennek során illetlen képzettár­sításként kapcsolódik be az értelme­zésbe a „számnégyszög" Dürfer óta talányos képzete. De ez sem bizonyít mást, mint a logikus, ugyanakkor dinamikus szerkesztésre törekvést. A képet jobbról és balról 9-9 osztás­ban, lent és fent 4—4 osztásban kere­tezik mértani formák, de a felület belsejében elvesztik külső rendjüket, nagyon variábilison épülnek egymás­ra, anélkül hogy harmonikus jellegü­ket elvesztenék. A színek ugyancsak szerencsésen egészítik ki egymást, ha zenei hangzásban meg lehetne jele­níteni ezt a képet, akkor egy elekt­ronikus gerjesztésű moll-hangzatot kapnánk. A modem képzőművészet értelme­zésének alappontjai abban a mozga­lomban fogalmazódtak meg, amely­ben Weininger Andor is működött, szociális érzékenysége olyan nyitott műalkotásokat hozott létre, amelyek kis idő elteltével a társadalmi valóság funkcionális összefüggéseit erősítették. Aknai Jamás után oklevelet kaptak a tanfolyam látogatásáról. A nyilvános beszámolásra a két Liszt-termi hangversenyen került sor. Az elsőn kamarazenei műsorszámo­kat és az énekkar műsorát hallot­tuk. Viszonylag kis létszámú kórus jött össze, a pécsi kisegítőkkel együtt összesen 45 fő, köztük nem sok szó­lista hang. Antal György érdeme, hogy rövid idő alatt létrejött egy ki­egyensúlyozott hangzású, muzikálisan, stílusosan éneklő együttes, amelyben a tagok nagy igyekezettel, lelkesen énekeltek a társak vezénylése nyo­mán. Előbb egy Bach- és egy Händel- kórust hallottunk egy holland kis­lány, illetve egy osztrák fiú vezény­letével, Még nagyobb hatást váltot­tak ki a magyar kórusművek, ame­lyeket jó kiejtéssel énekelt a nemzet­közi énekkar. Iráni fiú vezényelt Bar­tókot, magyar zeneakadémista Ko­dályt, a temperamentumos moszkvai Svesnyikova és a kitűnő zágrábi kar­nagy Novacid pedig Bárdos-műveket. Kiemelt helyet foglalt el a Tábor­ban a kamarazene. A legjobb műsor- számokból hangzott el néhány a szer­dai esten. Külön elemzést és mélta­tást érdemelne a moszkvai vonósné­gyes játéka. Ritkán hallható magas hőfokú és remekül kivite'ezett elő­adásukban élveztük Bartók I. vonós­négyesét. Hangszépségük magával ragadó, — hangszereik is nagysze­A hivatalos nyelv Európa-szerte a latin volt évszázadokon át. S mint­hogy jogrendszereink is a római jog kútforrásához vezethetők vissza, ért­hető, ha a nemzeti nyelvek előretöré­se sem tudott feloldani bizonyos ha­gyományos formákat. E formák na­gyobb része a jogászi pontosság, részletező alaposság jegyeit viselte, egyes jelenségek viszont az élő nyelv tükrében gyakran sallangosnak tűn­nek, sőt a szabatos kifejezésmód, az egyszerű, világos stílus rovására mennek. Ezúttal a névmások, közelebbről a mutató névmások szerepével kívánok foglalkozni. Köztudomású, hogy ezek a mi nyelvünkben hangsúlyosak. Kö­vetkezőleg: ha nem ilyen értelemben használjuk őket, akkor vagy felesle­gesekké válnak, (ezt a tárgyas ige­ragozás is megkönnyíti, amely az indo-európai nyelvekben ismeretlen), vagy más (pl. személyes) névmással helyettesíthetők. Elsőnek vessünk egy pillantást a magyar államnyelv bölcsőjére. Az 1836. évi IV. „Törvény-czlkkely: A jobbágyok költözése eseteiben tar­tandó módról és rendről, és ugyan­azon költözés következményeiről" szól. (L. Marczali: Enchiridion.) Innen idé­zek : „... ha a Jobbágy ... az ugart... folyvást ismét bevetné, s abból még azon esztendőben ter­mést nyerne, akkor ugarból, vagy az illy második termésből semmit sem tartozik adni.” Ebben a mondatban a mai nyelvhelyesség előírásai sze­rint megfelelőbb lenne az „abból” helyett a „belőle”, mégpedig a „nyerne” után. Hogy a hivatali nyelv stílusa meny­nyire hatott a múlt században a szép- irodalomban is, arra jó példa nagy nyelvművészünk, Jókai. Lássunk egy­két mondatot „Egy az Isten” c. re­gényéből. A tordai hasadék leírása: „Olyankor aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a fáraó népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe, s ha ostromló se­reget talált benne, azt tisztára ki­seperte, ha ezernyi ezer is volt.” (Az „azt" elhagyható) - A második rész­let a regényből: „Aminthogy Dor- mándynét csakugyan még az este utol is érte a bejelentett migrén; annak egész éjjel szódát kellett in­ni, és mustárszeszt alkalmazni.” He­lyesen ... egész éjjel szódát kellett innia ... E kis kitérés után térjünk vissza a hivatalos nyelv termékeihez — a mi korunkba átugorva. A sok lehetőség közül egy újabb kiadású művet la­poztam át, dr. Bartos Lajos—dr. Kilényi Géza: Fiatalok jogi kéziköny­rűek! — együtt játszásuk-lélegzésük egészen kivételes, hosszú évek közös munkájának eredménye. Nemzetközi együttesek előadásában hangzott el Schubert a-moll vonósnégyese és Ránki György fúvósötösre írt műve, a Pentaerophonia. Mindkét előadás­ban számos szép momentumra fi­gyeltünk fel. Magyar együttes ját­szotta Lajtha László négy fafúvóra komponált két Hommage-át, rendkí­vül szép, artisztikusan finom, jóhang­zású műveket ismerhettünk meg ezek­ben. örvendetes, hogy a Tábor hang­versenyein igen sok modern, köztük számos magyar mű hangzott el, a fia­talok természetesen anyanyelvi fokon művelik e zenét — megfelelő vezetés­sel. Sándor János ismét „csodát” mű­velt: a többségükben szerényebb fel­készültségű, rutintalan fiatalokból olyan zenekart faragott két hét alatt, amelynek teljesítményét sok állandó együttes megirigyelhetné. Nemcsak fegyelemből-figyelemből vizsgázott je­lesre a zenekar, hangzásuk helyen­ként kifejezetten szép volt, a nehéz szólamokat is magabiztosan játszot­ták. Olyan virtuóz, lágy-puha kürt­szólót még aligha hallottunk Pécsett, mint ezúttal a Háry-lntermezzo közép­részében. Plasztikusan építették fel Haydn Katona-szimfóniáját, igazi si­kereiket azonban a műsor második részében aratták. Előbb a magyar ve c. kiadványát. Bizonyos, hogy a szerzők nemcsak szakmailag hozzáér­tők, hanem — a címből közvetkező- en — fokozottan törekedtek a közért­hetőségre; így fogalmazásuk egysze­rűbb a kimondottan tudományos cél­zatú művekénél. Mégis találhatók benne a mi szempontunkból figye­lemre méltó szövegrészek így pl. a 173. oldalon olvasható: „... ha c dolgozó nő terhessége előtti munka­körében egészségi okból nem alkal­mazható, akkor őf a vállalat köteles ideiglenesen más munka<örbe áthe­lyezni. " (Az „őt" i elhagyható.) — A 188. oldalon: „Az ajánlat egyik félre sem kötelező, tehát altól később el lehet állni." (Helyesen: el lehet állni tőle.) Befejezésül tekintsünk körül min­dennapi életünkben, annak bizonysá­gául, hogy a hivatalos nyelv annyira ragadós a köznyelvben, sőt a nép­nyelvben is. Egy könyvtár levelezőla­pon értesített a következőkről: „Az alábbi könyvek kölcsönzési ideje le­járt, szíveskedjék azokat haladékta­lanul visszahozni”. (Nyilvánvaló, hogy at „azokat” helyébe az „őket” kí­vánkozik.) — Hírek között hallottam: „Mátyás király nemcsak szerette a bort, hanem meg is tudta (azt) mű­velni.” „A mohácsi csata a legújabb kutatások szerint néhány kilométerrel távolabb folyt le, mint (azt) korábban feltételezték." „Mint (azt) korábbi híradásunkban már jelentettük...” Az utóbbi három idézetben a zárójel­ben szereplő névmás elhangzott, bár nem lett volna rá szükség. Egy sporttudósítótól ellesett mon­datok: „A csapat 4—2—4-es felál­lásban játszik, de korántsem olyan jól, mint (azt) ellenfele teszi.” „A csatár, miután átemelte a védőjátékos felett a labdát, a kapu fölé küldte (azt).” Lám, a hivatalos ízű szövegezés hibái az egészséges nyelvérzékű em­berekre is hatnak. Sokan úgy érzik, hogy ha nyilatkoznak, vagy nyilvános­ság előtt szerepelnek, akkor hivatalos stílust kell „ölteniük”, mint valami ünneplés ruhát. Pedig szó sincs róla (nem pedig: arról), hogy ezáltal be­szédük, írásuk világosabbá válnék. Ezúttal a hivatalos zsargonnak csak egy-két kérdésével foglalkoztam. Nem volt szándékomban a pontos, szabatos kifejezésmódot bírálni, hi­szen a jogászi alaposságra sok eset­ben nagy szükség van. Néhány kinö­vés viszont, amelyJdégen a mi nyel­vünktől, nyeseget®» szorul, mielőtt vadhajtássá válik. Bán Valér zene múltját elevenítették fel Farkas Ferenc stilizált régi táncaival és Bi­hari János verbunkos hangvételű ma­gyar táncaival. A műsor fénypontját a Háry János szvit részletet képezték. Amilyen lelkesen hallgatták és ját­szották a Tábor fiatal muzsikusai ezt a gyönyörű, szellemes, vérbő, ízig-vé- rig magyar muzsikát, remélhető, hogy a jövőben hívei és terjesztői marad­nak e Kodály-zenének. Impozáns volt a hangverseny zárószáma: Wagner. A nürnbergi mesterdalnokok virtuózán hangszerelt,- nagyhatású nyitányát példás odaadással játszotta a zene­kar Sándor János szuggesztív vezény­lése nyomán. Csak azt sajnáltuk, hogy az ismétlés-ráadásszámokkal a ze­nekar egyben be is fejezte működé­sét. A hangversenyt még egy búcsú­bankett követte, majd másnap reggel elutaztak az ifjú zenebarátok a szél­rózsa valamennyi irányába. HÉZAGPÓTLÓ VOLT e két hang verseny Pécs zenei életében. Nálunk — ellentétben számos más várossal — a nyári hónapokban megszűnik a hangversenyélet. Ezért különösen nagy jelentőséget tulajdonítunk a Zenei Tábor nyilvános zórókoncertjeinek, amelyekén sok-sok izgalmas, új mű­vet ismerhetünk meg, síámos tehet­séges fiatalra figyelünk fel. Olyan zenei műhelyekbe tekinthetünk be, amelyekben kitűnő produkciók szület­nek, jóképességű, szívvel-lélekkel muzsikáló együttesek jönnek létre. Nagyobb figyelmet érdemelnének e hangversenyek közönségünk részéről! Szesztay Zsolt vívások és vívódások Alig hevertük ki az ökölvívás és o súlyemelés éjszakába nyúló fáradal­mait, a kánikulával együtt itt van íme nyári szórakozásul a legelegánsabb sport, már-már művészet: a vívás, a világbajnokság. Hallatlan ügyesség, finom technika, rugalmasság és gyor­saság, óriási idegfeszültség, összpon­tosítás, emellett szikrázó, csengő, csattogó pengék, nemes vagy nevet­séges indulatkitörések, harci kiáltá­sok; továbbá az ünnepi fehérbe öl­tözött sisakosok hátsó feléből a kép­ernyő széléig ívelő villamos távveze­tékek, működő vagy nem működő elektromos találatjelző masinéria, üzembiztos vagy üzemzavarral küzdő, de mindig kifogástalan franciaSággal funkcionáló zsűri; viták, megbeszélé­sek és fellebbezések, látható vagy el­lenőrizhetetlen bundák, riporterek kósza hírei doppingról vagy nem doppingról, gyonúsítgatásokról és sértegetésekről, cipőreklám-érdekelt- ségekről és különféle elfogultságok­ról — mindez együtt kavarog a néző szeme előtt és füle hallatára a kép­ernyőn és a képernyő mögött. Százezrek ismerkedhetnek a televí­zió segítségével, minden eddiginél alaposabban, egy nagy tradíciójú és nemzeti szempontból rendkívül sike­res, diadalmas múltú sportággal,' Ez pedig azért is jelentős, mert a vívás sohasem volt tömegsport, s nem va­lószínű, hogy valaha azzá válik. Szé­lesebb rétegek ezt a sportot műked­velő szinten sem gyakorolták, de még csak nem is láthatták. Korábban az eredetében közrejátszó némely arisz­tokratikus vonások s a gyakorláshoz szükséges túlságosan költséges esz­közök egyaránt nehezítették elterje­dését, s az utóbbi ma is korlátokat szab a szélesebb körű „demokrati­zálásnak”. Sőt akik figyelmesen vé­gigkísérték a világbajnokság közvetí­téseit, az a gyanú is feltámadhatott bennük, hogy talán az előbbiből is cipel magával ez a sport kényszerű tradíciókat... Ezért is nézegettem némi töpren­géssel és vívódással ezt a vívóvilág­bajnokságot. Amit láttam, sok szép­séget, finomságot, egy ritkán látható sport nemes izgalmait kínálta, de a tiszta élvezetet mindig árnyékolta né­mely sporton belüli vagy mögötti za­var. Kétségtelen, hogy vegyes érzelmeim­hez a magyarok — hétfőig legalábbis — mérsékeltebb szereplése is hozzá­járult. Biztosan igaz, hogy a küzdő sportok szépségét maga a küzdelem szépsége határozza meg, nem pedig az, hogy ki győz és ki veszít. Mégis naivság lenne a nézőtől teljes „ob­jektivitást” várni. A labdarúgás is­mert, sőt lassan szomorúan elcsépelt példa rá, hogy egy sportág népszerű­sége elválaszthatatlan az eredmé­nyességétől. Bizonyára méltánytalan és igazságtalan lenne a magyar ví­vók bécsi szereplését a labdarúgás mai hazai állapotával összefüggésbe hozni, így hát minden általánosítás nélkül jelzem csak, hogy időnként bi­zony elkeseredésében az ellenfélnek szurkolni támadt kedve az embernek. Vívóink eredményességéről vagy szerényebb sikereiről a televízió per­sze nem tehet. A televízió részéről engem leginkább a két, egyébként igen szimpatikus, kedves hangú ri­porter hozott zavarba. Alázattal be­vallom, hogy néha képtelen voltam követni logikájukat. Következtetéseik­ben, latolgatásaikban olyan vad szökelléseket és ellentmondásokat éreztem időnként, hogy megrendült bennem a velő. Előfordult továboá, hogy a legizgalmasabb csörtéket len­dületesen és felettébb idegesítően végigcsevegték, máskor viszont aíon bosszankodtam, hogy egy-egy érthe­tetlen „képi jelenségnél" a legszüksé­gesebb információkat sem kaptám meg. Végül nem szívesen hallgattam a versenyek hátteréről nyújtott némely találgatásaikat, feltételezéseiket, ame­lyek funkcióját értettem, hasznosnak is tartottam, de tálalásuk módja ha­tározottan zavart. De legyen elég ennyi a panaszko­dásból. Amikor sóhajaim fogalma­zom, még nincs is mindennek vége, két közvetítés hátra -van. Vajha az olvasó egy minden feszültsége* fel­oldó, feledtető hepiend után oivas- ná e korai keserveket... Szederkényi Ervin De Stijl-kompozició. (lemez, olaj. 100x22 pH ZENEI KRÓNIKA Á Zenei Tábor záró hangversenyei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom