Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. július 18. „Vidám játékok és „Rövid utak". ## Jegyzetek a Német Szövetségi Köztársaságból Hamburg ÚGY VAGYOK ezzel a ríportszerű írással, mint amikor az ember hosszú útról hazalátogat: tele van élményekkel, ezek az élmények feszítik, mégis visszatartja az embert valami különös aggodalom. Mi az alapja tulajdonképpen ennek az aggodalomnak? Nehezen körülírható. Talán az, hogy otthon minden élmény, benyomás egyszerűvé válik, egy pillanat alatt lekopik róla az ámulat, a fölösleges túlzás, és minden csak üvegtisztaságában nyerheti el az értelmét . .. Talán az, hogy az ember visszatérve a kedves helyre, a lelke mélyén mindig hoz magával valamit a tékozló fiú bocsánatkérő tartásából ... a sok találkozás, beszélgetés, meglepetés közül mi a jellegzetes, a fontos, mi lehet esetleg fárasztó, valójában vajon mi az, amivel az ember jó perceket szerezhet? Ezt pontosan sohase lehet tudni, tart ez a bizonytalanság végig, még akkor is, amikor az első barát, ismerős' bólint egyet, vagy megrázza az ember kezét; hát, igen, ebben volt valami... Tulajdonképpen csak egy mozdulat, egy jelzés, amiből nyilvánvaló, hogy a töprengés, az aggodalom nem volt hiábavaló, mégha egy útibeszámoló erejéig is. „Látkép” az olimpiai stadion tetejéről. Előtérben az uszoda tetőszerkezete, háttérben az épülő férfiszállások Bonn, Köln, Wuppertál, Düsseldorf, Hamburg, München — mind szolgált érdekességgel, meglepetéssel, furcsasággal is, tanulsággal is — mégis egy viszonylag „szárazabb” témát emelnék ki elsőként, a jelenlegi nyugatnémet gazdasági viszonyokat, amelyek nemcsak a Német Szövetségi Köztársaságban, de Európa-szerte eléggé a figyelem középpontjában állnak. Nem véletlen, hogy az NSZK lakosságát az első és legfontosabb témák között foglalkoztatják az ország gazdasági helyzetével és perspektívájával kapcsolatos kérdések. 1969 előtt az infláció csak mint más nyugat-európai országok gazdasági helyzetét, körülményeit befolyásoló tényező szerepelt a nyugatnémet újságok hasábjain, a múlt évben azonban az árak az NSZK-ban is addig nem tapasztalt tempóban kezdtek emelkedni. Kétségtelen, hogy a múlt évben a bárfejlődés különösen progresszív volt, ez évek átlagát tekintve a legmagasabb, biztosan meghaladta az áremelkedések szintjét (1971-ben is erre számítanak) az árak emelkedése azonban — 1970-ben 4,6 százalék — egyformán komoly aggodalmat okoz a gazdasági szakemberek számára éppen úgy, mint a lakosság körében. A gazdaságirányító szakemberek reálisan látják, hogy azt a kiemelkedő jólétet, amely az NSZK-ban különböző tényezők együttes hatására kialakult és évekre stabilizálódott, több oldalról nehézségek fenyegetik. A nyugatnémet gazdasági élet vezetői e veszélyek közül elsősorban az inflációt említik, amely a nyugat-európai országokból most már nemcsak fenyeget, de lassan átterjed az NSZK- ba is. Az inflációs jelenségeket erősítik oz ipari struktúra szükségszerű átalakításából és a túlfoglalkoztatottságból eredő problémák. E problémák kitűnően megfigyelhetők például a Német Szövetségi Köztársaság legnagyobb tartományéban, a 17 milliós Észak-Rajna Westfaliában, amely nagyságát, potenciálját tekintve Belgiumnak vagy Hollandiának felel meg. Gazdag, klasszikus ipari tartomány, ahhoz azonban, hogy ezt a pozícióját megtarthassa — mint a tartomány vezető gazdasági szakemberei a beszélgetések során elmondták — strukturális változásokra van szükség. A HAGYOMÁNYOS ipari területek fejlődése (kőszén, vasipar) nem tud lépést tartani a dinamikus iparágakkal. Egy tonna kőszén kitermelése ma a Ruhr-vidéken körülbelül négyszer drágább, mint Michiganben s egy tonna szén szállítása Hannoverből Hamburgba annyiba kerül, mint Michiganből Hamburgig. A struktúra változás folyamatos és következetes. Az NSZK-ban az energiatermelés alapja 1950-ben még 89—90 százalékban a kőszén volt, ma csak 40 százalék, míg az olaj és a gáz a nulláról 50 százalékra emelkedett, Húsz éve még a tartományban a foglalkoztatottak 25 százaléka a bányaiparban, 5 százaléka a vegyiparban, 7 százaléka a gépiparban dolgozott. Ma csak 9 százalék a bányaiparban, viszont 10 százalék a vegyiparban és 13 százalék a gépiparban. Ennek megfelelően alakult a tartomány külkereskedelmi struktúrája is. 1950-ben még a bányászat dominált, ma a vegy- és a gépipar. Mi lett a körülbelül 230 ezer szénbányásszal? Sőt, valójában ennél is több bányászról van szó, hiszen jelenleg a Ruhr-vidéki bányászok 25 százaléka török vendégmunkás. A tartományi kormány segítségével a más iparágakbo irányított bányászokat folyamatosan, körülbelül két év időtartam alatt — megfelelő szociális és bérbiztosítottság mellett — átképezték. Ez a folyamat a korábbi években, a magas gazdasági konjunktúra mellett könnyebben sikerült. AZ NSZK-BAN jelenleg gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság. Ezer munkaképes felnőttből nyolc a munkanélküli, ugyanakkor négyszer-öt- ször több a nyílt állás, mint a munkanélküliek száma. Tehát lényegében csak a hippik, a notórius munkakerülők stb. nem dolgoznak. Ez voltaképpen már túlfoglalkoztatottság — és nem kis nehézségeket okoz a különböző struktúrák átalakításában, és tulajdonképpen a vendégmunkások tömeges alkalmazása is csak enyhíti a problémákat, de tartósan nem oldhatja meg. Körülbelül kétmillió vendégmunkás dolgozik a Német Szövetségi Köztársaságban. A két millióból 850 ezer ebben a tartományban. A vendéafflunkások nagy része Jugoszláviából, OlaszOTÍzágból, Görögországból illetve Törökországból jött. Ha otthagyják a hazájukat s eljönnek dolgozni az NSZK üzemeibe, bányáiba, alighanem megtalálják a számításukat — a heti keresetük körülbelül 380 márka, zömükben olyan munkát végeznek, főként a mélyépítő iparban s a bányákban, amihez nem kell szak- képzettség — mégis: én elég sokatmondónak érzem azokat a vasárnap délutáni órákat, amelyeket Düsseldorf és München pályaudvarain a vendégmunkások között kószáltam végig. Reggel kimennek az állomásra, minden szombat és vasárnap reggel, benépesítik a hatalmas csarnokokat, a pályaudvarok előtti tereket, a menetrendet böngészik ki tudja hányadszor már, szerb, olasz, görög szótól hangos a környék. Egymás között beszélgetnek estig, aztán hazamennek a szállásukra. Élménnyel vagy élmény- telenül? Egy hétre való lelkierővel, vagy még szomorúbban, mint az előző vasárnap?... Ezt csak ők tudhatják. Az tény azonban, hogy elég sok előítélet övezi a vendégmunkásokat. Nagy szerepe van ebben a nyelvtudás hiányának, lakáskérdésük megoldatlanságának, s talán annak is, hogy túlnyomó többségük valóban vendégnek tekinti magát, csak addig marad, amíg össze nem gyűjti azt a kis tőkét, amiből otthon egy kis műhelyt vagy boltot nyithat. SOK VENDÉGMUNKÁS dolgozik például a müncheni BMW-autógyárban is. Több mint ötezer — köztük kétezer görög, ezerhétszáz török, több mint hétszáz jugoszláv, háromszáz olasz. A müncheni gyárban — a 22 ezres össz- létszámból — 16 ezer ember dolgozik (ebből 12 ezer a termelésben) a vendégmunkásokat o csarnokról csarnokra kígyózó szalag mellett lehet megtalálni. Ha már az adatszerűségnél tartok, gondolom, érdemes megjegyezni, hogy a gyár alkalmazottainak és munkásainak átlagos életkora 35 év, átlagosan hat éve dolgoznak a gyárban, az átlagos órabér hét márka, és az összlétszám húsz százaléka nő. A BMW- ben mintegy három ezren foglalkoznak a tervezéssel, kísérletezéssel, kereskedelemmel és az adminisztrációval. A szociális létesítmények után érdeklődve buzgó kísérőnk azonnal megmutatta a valóban nagyon szép — s főként az ebédidő után másfél órával ragyogóan tiszta — ebédlőt, ahol naponta hétezren étkeznek viszonylag olcsó áron. Talán magáról az autógyárról és az autókról is valamit, bár a végeláthatatlan szalagszerben az ember egyszeresek efveszíti a tájékozódó képességét, szinte felfoghatatlan, hogy mi hol történik, pedig hát, minden^ mukafolyamat tökéletesen szervezett itt, fogaskerékszerűen kapcsolódnak egymásba. A gyárat 1916-ban alapították. Eredetileg repülőgépeket gyártott, az Austintól vette át a motorlicencet. 1928-ban készítették el az első autót, 1932-ben az első motorkerékpárt. A gyári múzeumban látható többek között egy ezüstös burkolatú motorkerékpár, amelynek óránkénti végsebessége 280 kilométer; gyártását 1966-ban leállították. A müncheni gyár büszkesége azonban nem a motor- kerékpár (annál is inkább, mivel a motorkerékpár-gyár Nyugat-Berlinben van) hanem az autó. Naponta hétszáz autó készül itt: 85, 95, 100, 150, 180 lóerős, négycilinderes, hatcilinderes, kétajtós, négyajtós, jobbkormónnyal, balkormánnyal, húszféle színben... A legdrágább kocsijuk 28 ezer márka, a legolcsóbb 10 ezer márkába kerül. Tavaly 161 ezer autót gyártottak, ebből 66 ezret külföldre. A legtöbbet az Egyesült Államok vásárolt, 10 ezer autót, a sorrendben Belgium, Olaszország, Franciaország és Hollandia következik. Kérdésemre elmondták, hogy Magyarországnak évente 30—40 autót adnak el. Fiatal művészek vásárlással egybekötött utcai tárlata a müncheni Schwabingban A szalag félelmetesen hosszú, precíz és könyörtelen. S egyre csak könyörtelenebb lesz. A korábbi konstrukció 140 munkaóra alatt készült el, az új konstrukcióhoz kerek 100 óra kell. A motor beépítése 25 másodperc (!) műve. A kísérő lelkesen bíztat: mérjük le, ellenőrizzük egyszer, kétszer, háromszor... s amikor az egyik motor beépítése 28 másodpercig tart: Sajnálkozik, mintha komoly hibát követett vol— kikötő na el. Állok a végtelennek tűnő szalag végén, ahonnan két és fél percenként gördül le egy új autó — állok csak, egyszerre ámulattal és valami különös riadalommal. Ügye, érthető?.., A BMW SZOMSZÉDSÁGÁBAN épül a jövő év nagy világeseményének színhelye: az olimpiai falu és a sportlétesítmények. Az olimpia közeledtével egyre több tudósítást lehet hallani, olvasni az olimpiai előkészületekről. Nem akarom fölöslegesen szaporítani e tudósítások számát, ezért néhány — talán érdekesnek tűnő — adat mellett szívesebben beszámolok a müncheni polgármester tájékoztatásáról. Egyébként is, minden találkozást, beszélgetést teleröpködnek a számok: 70 sportpálya, 4 ezer újságíró, 60 tv- és 110 rádióállomás, 12 ezer sportoló, két millió túrista ... Hajdan mező volt itt, s a sétányos, pázsitos domb, ami a 80 ezer személyt befogadó — most épülő — stadion mellett magasodik: München háborús romjaiból emelkedett. (A háború alatt a város 45, a belváros 90 százaléka elpusztult.) Az olimpiai falu részben már teljesen kész. A női falu nyolcszáz modern szállásában jelenleg egyetemisták laknak, az olimpia után ezeket a szállásokat házas diákok kapják meg. A nyolcezer férfi sportoló számára épülő falurészt jövendő lakásokként már teljes egészében előre eladták: négyzetméterenként kétezer márkáért. (München egyik legnagyobb problémája, hogy a lakosság évente 40 ezerrel növekszik, ugyanis aki 45 percen belül eljut a városközpontba, az müncheninek számít.) Mint a polgármester elmondta: az olimpia három feladat elé állítja Münchent: az anyagiak előteremtése (összesen kétmilliárd márka) — minden időben kész legyen — a játékok lebonyolítása. Az 1972-es olimpiának kettős jelszava van: A „rövid utak” és a „vidám játékok”. Az előbbit szolgálja az új me^ró vonal, amely ha elkészül, óránként 80 ezer embert szállít ki az olimpia színhelyére. Ami a „vidám játékokat” illeti: új kifejezés, de miután az olimpia egyben mindig a fiatalság baráti találkozója — nem is lehet más, mint vidám. Az építkezés még javában tart, sok építmény — mint például a nagy stadion, ahol többek között a megnyitó- és záróünnepséget tartják majd, az uszoda stb. — még alaktalan, a makettokra pillantva talán balsejtelem foghatná el az embert: készen lesz itt minden időre? A polgármester, az építkezés vezetői, a sajtófőnök és mindenki azt mondja: 1971 végére minden teljesen készen lesz. Miért kételkednénk? Különben is olvastam: az NSZK-ban a nyugatnémet—spanyol DK teniszmérkőzés alkalmával a spanyol csapat és a nemzetközi szövetség kívánságára huszonnégy óra alatt építettek egy, a nemzetközi szabályoknak megfelelő beton teniszpályát. Ráadásul a találkozót is megnyerték ... ÍGY a BEFEJEZÉSHEZ KÖZELEDVE látja az ember, hogy mind több és több marad ki egy ilyen rövid, beszámoló jellegű írásból. Pedig milyen sokat lehetne írni még a düsseldorfi Altstadt különös hangulatú, vitatkozó estéiről, a.magasrangú személyeknél tett látogatásokról, a Sternnél, a Süddeutsche Zeitungnál s más lapoknál dolgozó újságírókkal való találkozásokról, a hamburgi „legendás” szexnegyedről, a Reeperbahnról és sok másról, mielőtt a találkozások, érdekességek emléke egyszercsak fakulni nem kezd. De hát, végül is ez az emlékek sorsa. Thiery Árpád
