Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

1971. Június 27. DUNÁNTÚLI NAPLÓ f Irodalomtanításunk felújításra szorul Vélemények az irodalomtanítási napok után A Pécsett június 22. és 24. között megrendezett irodalomtanítási napok programjának kétségkívül legfontosabb része a tanárok és az irodalomtudo­mány kutatóinak találkozása volt.. Idén a kortárs irodalom tanításának és a korszerű műelemzésnek a kérdései alkották a főtémát, de amellett szükség­szerűen felvetődtek az irodalomoktatás általánosabb kérdései is. Hogyan látják a főgondokat az egyik és a másik oldalon állók, azaz az irodalom ku­tatói és oktatói? Dr. Szabolcsi Miklós egyetemi tanár, az Akadémia levelező tagja, dr. Czuth Bélúné, Szeged város általános iskolai szakfelügyelője és Topscháll lózseiné nagykállói tanár mondták el véleményüket arról, miben látják az irodalomtanítás mai legfontosabb problémáit. Hangulatkeltés Nagyon utálom a legyet, talán egy kicsit jobban is, mint más haladó felebarátom. Ez a többlet onnét van, hogy egy nyavalyás légy miatt (tetejébe: nem is valósá­gos volt, hanem eszmei) jól kipofozott Glückbauer Ven­del tanító úr. Tudom, hogy a nevelési szigor konzervatívabb képvi­selői — látatlanban is — azt mondják: „Kár volt azért, ami mellé esett"; de azért mégse olyan egyszerű ez az egész dolog, ha az ügy keletkezési körülményeit és érde­mi részét föltekintve, néminemű aggályom támad. Igaz, hogy jócskán megkésve, de hát.,. A lent nevezett iskolamester azon a napon, helyette­sitette a tanítónkat. Gál Dezső, a lelencgyerek (isten őrizz, ki merte volna kiejteni előtte a lelenc szót!?) úgy tudta, hogy a Glück- bauer név csak kitaláció, valaki ráfogta, holott a rendes vezetékneve Vendel; különben is keresztnévben ilyen, hogy Vendel: nincs, soha nem is volt, a teljes, igazi ne­ve Vendel József. Hát az lehet, hogy Vendel József a ne­ve, de az már nem igaz, hogy Vendel keresztnév nincs; hogyne volna, ott van például Szent Vendel, a barmok védelmezője. (Ha Gál Dezső nem lett volna templomke­rülő, láthatta volna Szent Vendel szobrát a templomté­ren: a tűzoltó Flórián mellett áll, nagy lurkósbottal a ke­zében. Gál Dezső viszont ökröket őrzött az iskolai tevé­kenységén kivül, tehát nemigen volt ideje ücsörögni és bámészkodni a szentek körül.) Ellenérvemet kifejtendő, hogy a Vendel igenis kereszt­név, fölugrottam a helyemről, de Gál Dezsőnek odakia­bálni már nem volt időm, mert belépett „a Vendel", és mert egymagám álltam csupán, nyilván érezhette a taní­tó úr, hogy valami rendellenesség volt, vagy éppen most készül. Szólni ugyan nem szólt, hogy miért állok, mikor a többiek ülnek; talán túlbuzgó igyekezetei vélt: stréber­ként készültem a belépésére, vagy mit tudom én. Minden­esetre, csakis erre a motívumra vezethető vissza, hogy az osztály-felállás, majd a tanitó úr intésére a leülés és a naplóbeirás után, a dobogóról lejövet, közvetlenül előt­tem, de inkább fölöttem megállt és nekem szegezte a kérdést, teljesen váratlan témakörben;- Volt már az orrodon légy?- Valószínűleg - feleltem -, az Ilyesmit nem szoktam számontartanú Erre nekem esett és agyba-főbe csépelt, ahol ért. A nagy hadonászásban a cvikkerje is leesett, még jó, hogy nem törött össze, különben azért is kaptam volna. (Ez is oksági láncolat, akár az otthon elégszer hallott fenyege­tés: „Ügy elverlek, hogy összerondítod magad, aztán meg azért, hogy berondiiottáli") Én a kérdésre a legtermészetesebb őszinteséggel vá­laszoltam, arra feleltem, amit kérdeztek. Amilyen a kér­dés, olyan a felelet. Se elég időm, sem elég eszem nem lehetett, hogy mérlegeljem: miért ezt kérdezte Glück- bauer Vendel. Akarom mondani Vendel József. Vagy: honnét tudhattam volna, milyen feleletet vár? Továbbá: nem szophattam az ujjamból, hogy a kér­dés hangulatkeltési célt szolgál, s csakis így lehet kezde­ni egy valamirevaló tanítási órát. Még helyettesi minő­ségben is. Nagy a gyanúm, hogy nem a válaszom esetleg pi­masznak, frehnek is vélhető nyugalma, tárgyilagossága böszítette föl a mestert, hanem az, hogy nem azt a fele­letet kapta, amit előre kiszámított, s ez a ténykörülmény kizökkentette. Fölburogáltam az óra menetét, a módsze­res eljárást, noha ez távolról sem lehetett szándékomban. A kérdező és a kérdezett szempontja nagyon összekeve­redhetett, mert még most is eléggé zavaros az egész. Arra már nem emlékszem, hogy Vendel tanitó úr vlsz- szajutott-e a rendes kerékvágásba, arra sem, hogy miről volt szó a továbbiakban. Azt se tudom, hogy tulajdon­képpen Természetrajz óra volt-e, vagy Beszéd- és érte- lemgyakorlat. De a hangulatkeltés az megvolt, a hangú- . lat is, olyan, amilyen. Kistanitó - prepa - koromban a Gyakorlóiskolában a hangulatkeltő kérdésből csaknem mindig kitalálták a gyerekek a tanítási egységet. Kórusban kiabálták: „A h betűt tanuljuk!" Az volt a bravúr, ha nem találták ki. Ha véletlenül nem hibáztak rá, persze, hogy mellékvágányra vitték az órát a válaszukkal. Ilyenkor mindig hallottam - még télidöben is - annak a bizonyos légynek a zümmö­gését. De amikor a pusztán hat osztályt tanítottam egyet­len teremben, egyidőben, volt ott hangulat, anélkül, hogy keltettem volna. Tanítottam tücsköt-bogarat, igaz, de a le­gyet sohasem. Se hangulatkeltéssel, se anélkül. Nemcsak a hangulatkeltéses emlékem miatt, hanem egyébiránt is feleslegesnek tartottam ilyen undok féregre pazarolni az időt. Utólagosan kérem, nézze el mulasztásomat a néhai magyar királyi tanfelügyelő úr. Hát ezért utálom a legyet, egy kicsivel jobban, mint más. Hangulatkeltés nélkül. / / Nagy-Britannla aprócska Wight-srfgetére a világ minden részérái érkeztek hosszúhaiú, szakállas, „hanyag eleganciával" öltözött látogatók, hogy részt vegyenek a nemzetközt hippi-fesztiválon. Több mint 200 000 vendég gyűlt össze. A résztvevők sorai között látható volt a Beatles-együttes két tagja Is: (középen hátul) John Lennon (szemüveggel, félig takarva) és felesége, Yoko Ono. A második sorban balról a második: Ringó Starr. TÖBB SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉG Topscháll Józsefné a leggyakorla­tibb oldaláról közelítette meg a kér­dést:- Kevés az a segítség, amit az Irodalomtanárok kapnak. Igaz, adva van a tantervi utasítás idevonatkozó része, de ez nem eléggé differenci­álja a kívánalmakat, s nem nyújt elég segítséget a tanár mindennapi mun­kájához. A tankönyvre 'és a tanári ké­zikönyvre is nagyjából ez áll. Tudjuk, hogy többett kellene olvasniuk a ta­nároknak, de ez sokszor egyszerűen az időhiány miatt nem megy. A ma­gyartanár minden iskolában jobban leterhelt a többieknél, az ő gondja minden iskolai ünnepség, évfordulós megemlékezés, az irodalmi szakkör, a versenyek. A papírmunkája Is több, hiszen átlagban vehetünk minden to- nárnak négy osztályt, osztályonként harminc gyereket, ami 120 tanulónak fejenként 3 füzetét jelenti, amit rendszeresen ellenőrizni kell, s nyil­vánvalóan másként, mint mondjuk a matematikatanárnak, aki minden fü­zetben ugyanazt a példát ellenőrzi..^ Méltányos lenne tehát, ha az iroda­lomtanárok óraszámát csökkentenék. Ugyanez vonatkozik a könyvtáros ta­nárokra, akiknek a jobb könyvtárt munkáért mindenütt órakedvezményt kellene adni, hiszen az ő jó mun­kájukon múlik sokszor az is, meny­nyit olvasnak a tanárok. Ahhoz, hogy a magyartanár csak valamelyest ie lépést tarthasson a mai irodalom­mal és más kérdésekkel, amelyek érintik a tevékenységét, több segítség kellene, példul éppen a könyvtáros tanárok ajánló munkája, vagy akár a szakfolyóiratban, a Magya(tanítás­ban rendszeresebben megjelenő könyvismertetések, ajánlások révén. Nem jár — nagyon sok Iskolába I — folyóirat, sok helyre még a szorosab­ban vett szakirodalom sem, SZÉLESEDNEK A TOVÁBBKÉPZÉSI LEHETŐSÉGEK- Ami a tanárok továbbképzését Il­leti kapcsolódik a témához dr. Czuth Béláné - az új megoldás a komplex gyakorlati szeminárium, ahol szak­mai, Ideológiai, pszichológiai, mód­szertani ismeretek egyesülnek, s amelynek végén a tanárok bemutató óra, szakköri foglalkozás vagy egyéb keretében adnak számot az új ismere­tek valóban komplex elsajátításáróL Ennek a formának az elterjedése két­ségkívül sok gondot megold. Ez a ba­ranyai kezdeményezés még többet ad számunkra, az irodalomtudomány je­lene és jövője bontakozik ki előttünk, a szakmai műveltségünket emelik az Itt hallottak, a tanári fők kiművelésé­hez ad igen nagy segítséget Mert gondoljuk el: akik tizenöt-húsz éve végeztek, azoknak a fejében talán még ugyanaz van, amit akkor meg­szereztek, s hol tart már ahhoz ké­pest a tudomány? Nem arról van szó persze, hogy ma hallom, holnap al­kalmazom, inkább a távlatnyitósróL a világosabb, tisztább látásról. Na­gyon rossz dolognak tartom, hogy egyes tanárok még ma is kész re­cepteket várnak akár ettől a tanács­kozástól, akár más alkalmaktól. Ügy gondolom, a magyartanárok olvasásá­val is az a helyzet, hogy talán nem annyira időhiány, mint inkább szem­lélet kérdése. Erre utal az is, hogy a legjobb, tehát rendszerint legelfog- laltabb tanároknak valahogyan mégis jut idejük az olvasásra. A kortárs irodalom oktatásához ter­mészetesen több segítség kellene. Ja­vasoltuk például, hogy a tankönyvet úgy oldják meg, hogy egy szemel­vény-rész csatlakozzék a könyvhöz, s az utánnyomások alkalmával ezeket legalább kétévenként frissítsék fel, a legújabb eredmények figyelembevéte­lével. A Szegeden egyelőre kísérleti példányszámban készülő Kincskereső című ifjúsági folyóirat pedig nagy könnyebbség lehet a szakköri munká­ban, sokat segíthet az olvasóvá neve­lésben. Mindent egybevetve tehát a tárgyi feltételek javítását kell biz­tosítani, másrészt a szemléleti feltéte­leket Az utóbbihoz még csak annyit, hogy a magyartanároknak az olvasá­si, fogalmazási, kifejezési, versmondá- si stb. készség kifejlesztése éppúgy feladatuk, mint az irodalom megsze­rettetése. A két feladat azonban csak a tanárok tudatában válik sokszor ketté, különben egyetlen dolognak két különböző oldala és szétválaszthatat- laru Szeretném még hozzátenni, hogy nagyon fontosak a módszertani kér­dések, mégpedig a módszertan kor­szerűsítése. Az irodalomoktatás ebben a tekintetben sajnos eléggé elmara­dott még a többi szaktárgyakhoz ké­pest KORSZERŰBB MŰELEMZÉST Dr. Szabolcsi Miklós, aki a korsze­rű műelemzés kérdéseiről tartott elő­adást az Irodalomtanítási Napok résztvevőinek, s maga is végighallgat­ta a tanárok észrevételeit, vitáját, így vélekedik:- Az oktatás és a kutatás volta­képpen csak formálisan létezik kü- iön-külön. Az, ami a tudományos ku­tatás műhelyeiben folyik és az, ami szakmunkásképzőben tanító tanár he­ti egy irodalomóráján történik lénye­gében egy egységnek a két oldalát jelenti. Amit ml itt elmondtunk az Irodalomtanároknak, az nemcsak a tudomány szükségletéből és belső tör­vényeiből fakad, hanem mi valóban úgy érezzük, hogy az új ismeret csak akkor teljesedik ki, ha lebontjuk ez esetben egészen az iskolákig. Amit az Irodalomoktatásban, az irodalom meg­szerettetésében eddig tettünk, az jó, de nem elég, nem kellően hatékony, megszokottá vált, felújításra szorul. Elfogadott alapelv, hogy az irodalom­oktatás középpontjában a műnek kell állnia, csak a módszereket kell mind­jobban tisztázni, amelyekkel a művet fel lehet fejteni. Élmény és elemzés kölcsönhatásáról van itt szó. A jó mű létében érinti az embert, változtatásra ösztönöz vagy arra késztet, hogy utá­naéljen az ember egy drámai szituá­ciót. A mű mindig kérdez, s a dolog lényege: megtalálni azt, amit a mű kérdez, felvet. A mű keresztútnak is felfogható, ami a társadalomból, a történelemből, az író életútjából és más tényezőkből keletkezik. A mű kel­tette spontán hatást intellektuálisan tudatosítani kell, de hogy melyik út­ról megközelítve, arra nézve recep­tet nem lehet adnL Az intellektuális tudatosítás, tehát az elemzés azonban nélkülözhetetlen, mert ezáltal válik más művek befogadására Is alkal­massá, olvasóvá, műértővé az ember. A tudomány területein dolgozóknak az a feladatuk, hogy gondoskodjanak a műelemzés korszerű módjainak to- vábbadási lehetőségeiről, olyan elem­zés-sorozatokat nyújtsanak, amelyek hasznosíthatók az iskolai munkában is. Konkrétan például olyan versszö­vegek kiadásáról van szó. amelyhez megfelelő elemzések társulnak, fo­kozni kell az írói arcképek, mai iro­dalomtörténet és más hasonló jelle­gű munkák kiadását. Két problémát látok még, amelyeknek megoldása sokat lendíthetne az ügyön, az egyik: meg kell próbálni hozzáférkőzni azok­hoz a tanárokhoz is, akik itt Pécsett nem jelentek meg, akik talán nin­csenek még. az érdeklődés, szak­mai műveltség, szándék tekintetében a pécsi konferencián megjelent taná­rok szintjéé. A másik, nagyon lénye­ges probléma: a tanügyi igazgatás­nak, annak legfelső szerveiig, „vennie kell a lapot”, s nem félni az irodalom tudományos munkásainak és oktatói­nak mind gyakoribb, nagyon haté­kony és perspektívát nyújtó találko­zásaitól. Hallama E. Hippiek és hippiek A hippizmus — világméretű jelen­ség, de hippiek és hippiek között különbség van. A hippizmus más Ró­mában, más Tokióban és ugyancsak más Saigonban. A különböző hippie típusokból gyűjtöttünk össze egy cso- korravalóL AMSZTERDAM. Az Amerikán Kívüli Világ hippie fővárosa. Nem véletle­nül. A jámborságáról ismert holland rendőrség és a „hippie-menedékjog”- ot hirdető kormány szemlesütve megy el a legtoprongyosabb virággyerekek mellett is, sőt — lehet megkapasz­kodni! — a politikai karriertől sem zárja el őket. A „Proves" (provoká­torok) nevű hippie társaság egy, a „Kabouters" (törpék) pedig öt képvi­selőt delegálhattak az amszterdami városi tanácsba... „Jó hecc!" — mondják a hosszúhajú városatyák, és halálosan komoly képpel közbe-köz- be kotyognak a tanácsüléseken, és minden adandó alkalommal ellen­zékbe vonulnak. Olyan sok ellenkez­ni valójuk persze nincsen: kábítószert nyilvánosan árulnak minden éjszakai mulatóban; mindenütt felverhetik a sátorfájukat, a Háborús Emlékmű talapzatának kivételével — itt zajlott le a nemzeti múltjukra allergiás pol­gárok és a sziesztózó hippiek egyet­len komoly összetűzése —; egyébként annyi koszt szedhetnek magukra, amennyit csak elbírnak... ROMA. A „dolce far niente" (édes semmittevés) híveinek nagy találkozó- helye: ellepik a köztereket, a híres Spanyol-lépcsőt, az antik Róma rom­jait Gitároznak, elmélkednek, vaka­róznak, száraz kenyeret rágnak, kol­dulnak, eszik, isszák, befecskendezik, szívják a kábítószert Az idegenfor­galmukat féltő olaszok undorodó kép­pel kerülgetik őket, s nincs az az is­ten, hogy valaki is felvegye a virág­lelkű hippie-stopposokat PÁRIZS. A magát valamire Is tartó hippie legfeljebb átvándorol, de sem­miképp sem telepszik le a francia fő­városban — nincs jó társaság, az itt élő kollégák csak halvány utánzatai az igazinak. Általában jómódú apu­ka-anyuka szemefényel s egyetlen att­rakciójuk, hogy esténként szerelést öl­tenek, megszállják a Szajna balpart­ját, kóvályognak a diáknegyed, a Quartier Latin szűk utcácskáin, ran­dalíroznak a divatos szórakozóhelye­ken s zsebből fizetik az összetört be­rendezést. Reggel kötelességtudóan eibaktatnak az iskolába vagy a mun­kahelyükre és ha egy mód van rá, még a hosszú hajat is otthon hagy­ják. LONDON. „Hová tűnt a sok virág", teszi fel Marlene Diettrich után sza­badon a kérdést az egyik angol lap — „hová tűntek a főváros legélén­kebb, mozgó színfoltjai?” Na nem, nem mintha a ritkuló hippie csopor­tok láttán a jámbor londoniak félre­verték volna a harangokat — annyira nem hiányoznak senkinek sem. (Igaz, az érkezésükből sem csináltak külö­nösebb cécót; az angolok közismert, sztoikus nyugalmával fogadták annak­idején a hippie-inváziót is.) Angliá­ban, ahol a miniszterelnök is tenyér­nyi virágokkal díszített inget, nyak­kendőt és hosszú hajat visel: ahol Ringó Starr neve elé a „Sir" cím is dukál; ahol a kábítószerek receptjeit a Nemzeti Egészségügyi Szervezet maga terjeszti, ma már egyébként sem túl nagy rezon hippie-nek lenni, így aztán az öregebbek lassacskán „benősülnek” a társadalomba, az újoncok meg kivándorolnak Észak- Afrikába, Ázsiába, vagy a még jól menő európai centrumokba. (Teljes kihalás azonban egyelőre nemigen fenyegeti a londoni hippie-társadal- mat: nemcsak a „hippie-export”, az „import” is meglehetősen nagy.) BONN. Az NSZK-beli hippiek (akár­csak franciaországi testvérkéik) nagy­részt slusszkulccsal és tetemes zseb­pénzzel rendelkező gyerekek: a társo- dalmonkívüliség szezoncikk, nyári va- kációs elfoglaltság számukra. A szün­idő végén megadó legyintéssel tér­nek vissza méregdrága sportkocsijaik volánja mellé s köszönnek hangos kezitcsókolomot a zsebpénz forrásá­nak ... ZÜRICH. Európa „tisztaszobájá­ban", Svájcban talán a legsúlyosabb becsületsértés: „dologtalan, piszkos, külföldi”. Ezt így együtt csaknem ki­zárólag a hippie-vendégmunkátlanok- ra alkalmazhatják s a jó svájci pol­gárok nem is igen mulasztanak el egyetlen ilyen alkalmat sem. TOKIO. A világ nagyvárosai közül talán itt van a legkevesebb hippie. Rendszeresen csak a központi pálya­udvarokon gubbaszt belőlük néhány; a kíméletlen keménységéről ismert rendőrség mozdulni sem igen engedi őket, nem hogy az „utazást” (a kábí­tószer-szedést) elnézné nekik. Sajót használatra feltalált „járművük" a sellak és terpentintartalmú festék: en­nek a gőzét belélegezve keresik a ró­zsaszín álmokat. A mulatság nem tartozik a legveszélytelenebbek közé: 1970-ben csak Tokióban 161 halálos áldozata volt a festék-szippantásnak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom