Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

1971. május 23. DUNÁNTÚLI NAPLÓ A MAGYAR NYELV HETE A kollégium NEM KÖNNYŰ számba venni az évrői’ évre visszatérő különféle ' ün­nepi vagy üzleti alkalmakat, rendez­vényeket, amelyekről lépten-nyomon értesülünk sajtóból, rádióból, tv-ből és harsány plakátokról. Filmhét, zenei fesztivál, fehér hetek, vasgyűjtő hónap stb., stb., sorjózásából — bár talán a legfiatalabb és a legkevésbé han­gos köztük — kiemelkedik a magyar nyelv hete. Talán éppen azért nem volt szükséges dobverésre, nem kellet­tek melléje kikiáltók, mert a nyelv - önmagáért beszél. Nevetséges nagyképűség volna, ha az öt évvel ezelőtt megindult kezde­ményezésnek máris valami fél-jubileu­mát ülnénk, de 1971. mégis jelentős év a mozgalom eddigi rövid történe­tében. Tavaly vetődött fel ugyanis a javaslat: tegyük országossá a magyar nyelv hetét, amely mint a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társulat buda­pesti Kossuth Klubjának rendezvénye vált ismertté és népszerűvé. Hogy ha­tókörét szélesítsük és hatékonyságát növeljük, első próbaként az idén két központban, Budapesten és a 700 éves fennállását ünneplő Győrben párhu­zamosan zajlottak az előadások és rendezvények, április 18-25 között. Győrből pedig előadók szálltak ki Ma­gyaróvárra, Sopronba és Halászi köz­ségbe. Ha nem is ilyen sorozat-terje­delmű szervezettségben, de egy-két előadás erejéig más városok is — fő­ként azok, ahol egyetem vagy főisko­la működik — részt kérnek a nyelvhét eszméltető-fudatosító munkájából, így pl. Debrecen, Eger, Nyíregyháza, Pécs, Szeged, Szombathely. S ami bizonyos tekintetben örvendetes: a vidék ér­deklődése — talán a kezdeményezés újdonsága miatt — versenyzett a bu­dapesti közönségével, sőt néhol túl­szárnyalta. Az előadások, megbeszélések tárgy­sorát a rendezőség évről évre különös gonddal, úgy állítja össze, hogy egy­behangolja a tudományos színvona­lat, a gyakorlati hasznosságot, a kö­zönség igényét és az időszerűséget. A témák cserélődése egyúttal biztosítja azt is, hogy a nyelv rendszerének, életé­nek és használatának minden lénye­ges és közérdekű kérdése sorra kerül­jön. Nyelvészeink lelkesen és lelkiis­meretesen vállalkoznak a tudomány­népszerűsítés feladatára, örömmel él­ve az alkalommal, hogy kiléphetnek a szakma szűk köréből, s az eszmecsere hangján szólhatnak egy szélesebb, ér­deklődő és fogékony közönséghez. Az ilyen alkalom egyúttal a szaktudo­mány életközelségének és gyakorlati értékének próbája is. A magyar nyelv hetét Budapesten, a Kossuth Klubban Dr. Köpeczi Béla, az Akadémia főtitkárhelyettese nyitotta meg. Deme László bevezető előadása korszerű kérdést tárgyalt: milyen szük­ségszerű hatással van nyelvre és nyel­vészetre a tudományos-technikai for­radalom. Ennek mintegy kiegészítése­ként Szépe György a nyelvtudományi irányzatokról adott történeti áttekin­tést, Pedagógus célú és hasznosságú volt Bakos József előádósa a tanári beszéd retorikájáról, azaz helyes és hatásos voltáról, de ez a téma min­denkit érdekelhetett, aki nyilvánosság előtt kell, hogy felszólaljon, előadjon, s ilyen alkalom vagy szükség egyre többször adódik a társadalmi életben. Grétsy László a jugoszláviai ma­gyarság nyelvi helyzetéről és problé­máiról számolt be. Színezte a prog­ramot a „Nyelv, sugárzó anyanyel­vem" című irodalmi est, amelyen Len­gyel Dénes bevezetőjével költők és írók vallomásait adták elő neves szín­művészek. HAGYOMÁNYOS és népszerű vita­alkalma a magyar nyelv hetének a nyelvhelyességi ankét, amely az idén nyomatékos jelentőséget kapott Aczél Györgynek, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi (Bizottsága tit­kárának felszólalásával. Sorra véve nyelvhasználatunk visszásságait - a kiejtési sznobizmusban' és szükségte­len divatszók terjedésében megnyil­vánuló idegenmajmolást, a tudomá­nyos tolvajnyelvbe zárkózást, a közéle­ti-hivatalos nyelv nyakatekertségeit, a „szókimondó” természetességnek vagy éppen művészi korszerűségnek értel­mezett nyelvi durvaság elharapódzá- sát, az ifjúság nyelvének kérdését — határozottan állást foglalt a nemzeti nyelv, az anyanyelvi műveltség ápolá­sának szüksége és fontossága mellett, éppen a szocialista kultúra kibonta­koztatása, fejlesztése és általánossá tétele érdekében. Ennek alapja csak a világos, közérthető, a nyelv kommu­nikációs szerepének legjobban meg­felelő, tehát valóban „demokratikus” nyelvhasználat lehet. A győri ünnepi hetet Lörincze Lajos nyitotta meg. Deme László és Szépe György Budapesten is megtartott elő­adása mellett Éder Zoltán régi nyelvé­szetünk dunántúli fellegvárairól be­szélt, Lörincze Lajos az amerikai ma­gyarság anyanyelvi állapotára vonat­kozó tapasztalatairól számolt be, Wa- cha Imre pedig a magyar nyelv zenei­ségét elemezte. A magyar nyelv hetének győri mű­sora külön súlyt kapott azzal, hogy egybekapcsolódott a szép magyar be­széd hatodik országos döntőjével. E nagyszerű versenyben hazánk közép- iskolásai vesznek részt a győri Kazin­czy Gimnázium kezdeményezésére, s immár hagyományosan a Rába-parti városban rendezik meg a döntőt, ame­lyen ez idén is a hat legszebben be­szélő diák nyert Kazinczy-emlékérmet és jutalmat, ÖSSZEGEZVE az idei nyelvhét ered­ményeit és tanulságait, először is meg­állapíthatjuk, hogy a kezdeményezés­nek a vidékre való kiterjesztése igen hasznos volt: új, friss rétegek érdek­lődését keltette föl a nyelv ügye iránt, ezt az utat tehát tovább kell szélesí­tenünk. Először is azért, mert az or­szágban négyszer annyian élnek, mint Budapesten, s a vidék nyelvi és művelődési helyzete bonyolultabb, több nehézséget vet föl. fgy például azt a zavaró kettősséget, hogy a nyelv­járás természetes közege és a sajtó­ból nyomtatásban, a rádióból, tv-ből, filmekből pedig élőszóval áradó köz­nyelvi hatás keveredik az emberek­ben. Hasonló zavart vagy inkább meg­oszlást okoz sokak nyevlhasználatában a munkahely hivataloskodó-közéleti sablonjainak megszokása: a legtöbb ilyen ember szinte két nyelven beszél: másként „hivatalosan”, a nyilvánosság előtt és másként ,-,magánemberként”, családjával, barátaival. A vidék zárt­ságát és elszigeteltségét (eloldotta a társadalmi és technikai fejlődés, de a művelődéssel szükségszerűen kialaku­ló nyelvi egységre való átmenet elő­készítése, a kiegyenlítődés, segítése, majd az összhang megteremtése az iskola, az anyanyelvi oktatás és a nyelvművelés közös feladata. E mun­kában csak visszatérő emlékeztető, számvető és célkitűző alkalom a ma­gyar nyelv hete: egy állandó és ele­ven, egész életünket átható törekvés jelképe. Hogy ezt az eszméltető szere­pet legjobban betöltse, javasolhat­nánk — éppen a vidékre való tekin­tettel hogy lebonyolítását vállalja teljes egészében a rádió és a televí­zió. Ez valóban országossá tenné a magyar nyelv hetét, de nem pótolná a helyi viszonyokhoz és igényekhez igazodó előadásoknak, a közönséggel való személyes kapcsolatnak, s az élőszó erejének hatását. A központi rendezvények, valamint a sajtó, rádió, tv bevonása mellett arra kell tehát tö­rekedni a jövőben, hogy — összefogó irányítással, s az irodalmi körök, szín­padok közreműködésével — minél több helyen szervezzék meg a magyar nyelv hetét, vagy akár csak napját. Remél­hetőleg mindenütt akad lelkes ma­gyartanár, tevékeny TIT-vezető, meg­értő kultúrház-igazgató, aki kezébe ve­szi a kezdeményezést. A MOZGALOM jelentős eredménye, hogy az előadások témáinak válto­zatosságában állandósuló tárgykör­ként jelentkezik a határainkon túl és a világban szétszórtan élő magyarok anygnyelvének védelme és ápolása, amely a magyarságtudatnak és a né­pi összetartozásnak legelső, szinte egyedüli biztosítéka. S az anyanyelvi műveltség nemcsak egyéni, szenvedé­lyes gond vagy társadalmi igény, még- kevésbé magyarkodó jelszó, hanem a közösségi összetartozás felelősségtu­datától sarkallt lelkiismereti ügyünk és a szocialista kultúra fejlődésének rendkívül fontos eleme is, Kovalovszky Miklós i csak igy neveztük: a Kollégium: A hivatalos címe Eötvös Kollé­gium, és megalapítása (1895) óta fogalom volt a magyar szel­lemi életben. Feladata: tudományosan képzett középiskolai tanárok nevelése. Ennek érdekében az egyetemi képzésen túl különórákon vettünk részt a kollé­giumban, amelyeken a legjobb szakemberek, professzorok foglalkoztak velünk, részben szaktárgyaink kapcsán, részben egyéb témakörökben (pl. nyelvtanulás, pszichológia). Nem csináltak neki fényes reklámot, csendben húzódott meg Buda egyik kies pontján: a Nagyboldogasszony útján, a mai Ménesi úton. Esténként, va­csora után kellemes sétákat tettem a Gellérthegy oldalában, a hársfák sze­gélyezte úton. Jólesett egy kis friss levegő, testmozgás, elmélkedés a nap ese­ményeiről, hogy másnap ... . . . másnap már hajnalban újra a könyvtárban üljek. Igen, a könyvtár! Aki valaha is tagja volt az Eötvös Kollégiumnak, annak legélesebb és egyben leg­makulátlanabb emlékei a könyvtárhoz fűződnek. „Mindössze" 60 000 kötetből állt, de úgy összeválogatva, hogy mindenféle szakos bölcsész megtalálhatta a maga igényeinek kielégítését. Csak oda kellett nyúlni a polcra, és a tudo­mány, a művészet alapvető forrásaihoz juthatott az ember. Ezek jelentették a legfontosabb táplálékunkat. Mert azokban a háborús években (magam 1939 és 1944 között éltem falai között) a kollégium konyhája is erősen megérezte a jegyrendszert, amikor néha még kenyérből sem jutott elegendő az éhes diákgyomroknak. Az ebédlő ennek ellenére (vagy éppen ezért) a legvidámabb helyiségek közé tartozott. Közöttünk ültek tanáraink is a hosszú asztaloknál, s a komoly témák mellett folyt az élcelődés, a gyakran metszőén éles humor, amely sajátja volt az intézménynek. E tréfák között helyét kapott a politika is.'Ebből a szempontból a Kollé­gium sajátos helyzetben volt. Olyan fiatalok számára, akiknek Anaiole France volt egyik legkedvesebb írójuk, nem „imponált" annak a világnak korlátozott szellemi horizontja. Szerénytelenség volna névsort felsorakoztatni, kik kerültek ki háromnegyed század alatt a Kollégiumból: tudósok, művészek, közéleti személyiségek. Ügy tűnne, mintha melléjük akarnék tolakodni. Inkább azt próbálom megfogal­mazni, hogy mit adott nekem az ott töltött öt év. Elsősorban valamilyen intel­lektuális erkölcsi alapot: az igazságot keresni és szolgálni, a könyvek (jó könyvek I) szeretetét. Hiszem, hogy ezektől a tulajdonságoktól egyetlen kollé­gista sem tud szabadulni, amíg él. oltak közöttünk, akik párhuzamosan végezték a bölcsészkart és a zeneművészeti főiskolát. Az egyik könyvtárszoba szomszédos volt a zeneteremmel. Itt gyakorolta vizsgadarabjait az egyik zongoraszakos kolléga. Beethoven Holdtény-szonátáját legalább 50-szer hallottam tőle. A gyorsabb, nehezebb részeknél gyakran elhibázta, s olyankor elölről kezdte az egészet. Megismerkedtem a másik két nagy B-vel: Bachhal és Bartókkal is. Egymásnak adtuk kézről kézre József Attila új kötetét, amelyet akkor még nem nagy elis­meréssel fogadott a hivatalos kritika. Az önirónia sem hiányzott a kollégistákból. Filoszoknak nevezték magukat, ami a filozopter (bölcsész) rövidítése, némi meliékzöngével: művelt koponya, akiből gyakran hiányzik az élet bizonyos realitásaihoz szükséges érzék, aki pl. a női társaságot sem értékeli kellően. Ugyanakkor ezek a filoszok kíméletlenül lelepleztek mindenféle sznobságot, törtetést, tehetségnek álcázott ürességet. Hogyan lehetett bejutni a kollégiumba, amely ösztöndíjjal is járt a tanul­mányi előnyökön kívül? Egyszer^ elbeszélgetés formájában történt a kiválasz­tás. Nem felejtem el, hogy engem egy galambősz, volt kollégista, akkor már egyetemi tanár kérdezett. Úgy éreztem, hogy a tudományt lehelő falak között az én tudásom igen csekély. De az ő bizalmat keltő modora, bölcs humaniz­musa feloldotta gátlásaimat. Felvettek. Nem sokan voltunk lakói a Kollégiumnak, még százan se. Mégis külön­félék: a szaktantárgyak, az érdeklődési körök, az egyetemi évek során kialakuló sajátos szokások sokszínűvé tették az együttest. A társadalmi megoszlás is sok­rétű (csak földbirtokos, meg tőkés csemetére nem emlékszem), de ez semmilyen válaszfalat sem jelentett az egymáshoz való viszonyunkban. A fürdőben, zuha­nyozóban is együtt énekeltünk operaáriákat és kevésbé szalonképes dalokat. z idők folyamán különféle támadások is érték a Kollégiumot. A 20-as évek elején azzal vádolták, hogy „kommunista sejt" él a falai kö­zött. Később pedig holmi szellemi arisztokratizmust róttak fel bűnéül, igy pl. a személyi kultusz éveiben. De 1956 után, amikor sok minden tisztázódott, a jó hagyományokat újra igyekeztek életre kelteni. A megifjodott, régi kollégium újabb negyedszázad elé néz, amely remélhetőleg méltó lesz az alapitó Eötvös Loránd és a névadó Eötvös József emlékéhez. Az utóbbi halálának éppen idén ünnepeljük 100. évfordulóját. BAN VALÉR Albrecht Dürer AZ APOKALIPSZIS LOVASAI ÖTSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT, 1471. május 21-én született Nürnbergben a német művészet, egyben az északi reneszánsz legnagyobb mestere, Albrecht Dürer. A középkor és az újkor határán élt, munkásságával egyedülálló szintézisét teremtet­te meg a két korszaknak, áthi­dalva Észak és Dél, a vallásos szellemű gótika és az antikimá­dó reneszánsz mélyreható kü­lönbségeit. Dürer a művészet történeté­nek egyik legnagyobb grafiku­sa volt. Mintegy ezer rajza, váz­lata, vízfestménye maradt ránk: figurális ábrázolások, életképek, állat- és növény-rajzok, táj- és városképek, biblikus, mitológiai és fantasztikus kompozóciók, mintarajzok és díszítőábrák so­kasága. Mindezeket gazdagon hasznosította metszeteinek ké­szítésénél, amelyekkel különös kedvvel foglalkozott. A sokszo­rosítás révén olcsó, piacon is árusítható lapok ugyanis job­ban jövedelmeztek, mint a sok munkával járó, de keveset fi­zető festmények. Méltán szerzett jó nevet ha­zája határain kívül is első, 15 lapból ólló fametszet sorozatá­val, az Apokalipszis-sal, ame­lyet a fanatikus firenzei refor­mátor, Luther Márton olasz elődje, Savonarola megégeté- sének évében, 1498-ban készí­tett. A TERMÉSZETHO ábrázolás dolgában Dürer még tovább jutott a rézmetszés műfajában, amely technikájának mindmáig a legnagyobb mestere. Haj­szálvékony vonalakból festői tó­nusokat varázsolt lapjaira. Kö­zülük 1513—14-ben készült mes­terhármasa a legismertebb. A Lovag, ördög és a halál a hu­manista fogalomkör allegorikus ábrázolása. Dürernek mintegy kétszáz fa- és száz rézmetszete maradt fönn. Lapjait Európa-szerte is­merték és másolták. Kultusza hazánkban kivétele­sen nagy, mivel közismert, hogy a mester családja magyaror­szági származású. Atyja, idő­sebb Albrecht Dürer, a Békés megyei, Gyula melletti — a tö­rök hódoltság korában elpusz­tult — Ajtós községből került, az akkori időkben szokásos vándorútja során Nürnbergbe, ahol megnősült, ötvösműhelyt nyitott, s idővel a város legjobb műiparosainak sorába emelke­dett (a Türer-Dürer az Ajtósi német fordítása). Tizennyolc gyermeke közül három lett mű­vész. András—Endres— ötvös. János pedig a lengyel királyi udvar festőjeként működött. Az előbbi arcmásának tartják Dü­rer nálunk lévő egyetlen fest­ményét, amelynek szerzőségét némely tudós újabban kétségbe vonja, mivel a művész részletes hagyatéki leltárában nem sze­repel. DÜRER születésének félévez­redes fordulóját világszerte megünneplik. Elsősorban szülő­városa, Nürnberg, ahol az év folyamán ünnepségek tucatjait rendezik a tiszteletére. Artner Tivadar / á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom