Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

Irányi Dániel tér 8. Valóságos kis irodalmi múzeum ez a kisposta fölötti első emeleti Szoba Biedermeier s'.ilbú- torok, könyvszekrények, a falon fényképek, metszetek.

Zsúfolt könyvszekrények, az asztalokon felhalmozódott könyvek, folyóiratok. Az ablak mellett filodendronok, vízi- pálmák s az amerikai Írógép mellett egy aszkéta-arcú férfi ül. Az óra már éjfél felé jár. Negyven év óta, ilyenkor dolgozik hajnali két óráig Lovász Pál, a japánosan finom, halk szavú, vagy ahogyan nevezni szokták: az „angyali költő". Pedig május 28-án immár 75. életévébe lép, de az alkotás vágya és láza még ma is hevíti.

Költői pályájára a Vajdaságból indult el. Még csak 16 éves volt, már verseket kezdett írni. Első versei édesanyja kertjében születtek. Ezeket elküldte a „Temesvári Üjság”- nak, amelyben meg is jelentek. Első verseskötete: „TISZA- MENTÉN" címmel 1922 tavaszán Óbecsén jelent meg. Ez volt az első magyar nyelvű verseskönyv, amely az I. világháború után Jugoszláviában jelent meg. Ebben a szülőföldjétől kapott kisgyermekkori benyomásait, élményhangulatait fejezte ki szonettekben.

Reményik Sándor erdélyi költő, a „Pósztortűz" szerkesztője, a folyóirat első lapjain irt méltatást kötetéről, Kosztolányi Dezső pedig 1922 júliusában kelt levelében Így irt róla: „A könyv Írója finoman kezeli a magyar nyelv hangszerét, rezzenékeny lélek, s művész, ki jövőre tarthat számot. Nekem különösen megható, hogy az én szűkebb hazámban szólal meg a magyar vers. Jó hittel ezt mondhatom."

Lovász Pál, középiskolai tanulmányait Temesváron a piarista gimnáziumban végezte, a jogot pedig a nagyváradi jogakadémián és Szegeden. 1922-ben államtudományi doktorátust szerzett. Hivatali pályafutását Budapesten a Népjóléti Minisztérium számvevőségi osztályán

kezdte, később jogügyi előadó lett az OTBA főosztályán. 1924-ben belépett az Országos Munkásbiztositó Pénztárhoz, ahol központi szakelőadó lett. Negyvenhárom évvel ezelőtt, 1928 január 1-én került Pécsre, ahol az OTI ügyvezetője lett. A paragrafusok labirintusa és a szociálpolitikai megoldások mellett szinte egész életét a vidéki irodalmi élet megszervezésére, irodalmi légkör kialakítására fordította.

Pécsett, a Janus Pannonius Társaság egyik leglelkesebb, a szó legnemesebb értelmében vett legfanatikusabb szervezője és 1931 óta titkára volt. A Társaság folyóiratának: a „Sorsunk"-nak pedig társszerkesztöje, majd igazgató-tanácsának tagja lett. Élete alkonyán, most rendezgeti levelezését, melyet annak idején neves magyar írókkal folytatott a Társaság és a folyóirat érdekében.

Második verseskötete: „VÁNDORÚT" címmel 1942-ben a Társaság kiadásában Pécsett jelent meg. A régi bácskai, Tisza menti otthontól, térben és időben messzesod- ródott ember lelkületével kisgyermekkori emlékeit menti ezekben az egészen apró, japánosan tömörített versekben. Nem a falu külső, reális képét rajzolja, hanem azokat az élményeket, alakokat gyűjti össze, amelyekben a falu gyermekszemmel csodált szépsége, jósága és boldogsága, az édesanya fogalmával egyesült.

Negyvenhárom éve él Pécsett Lovász Pál és ez idő alatt szinte összeforrott ezzel a történelmi várossal. „Pécsi sétatér", „Qunque Basilicae". „lakabhegy", „Pécsi pillanat" és a „Zsolnay múzeumban" című versében azokat a benyomásokat örökítette meg. amelyek a mimóza-lelkű költőben a városról és annak természeti szépségeiről maradandó nyomokat hagytak.

r. i

Ketrecek előtt

Muzsikaszó

Halott bogár az ösvényen

Lehajtok hozzá, mozdulatlan hanyatt fekszik, oly emberi: meredt tagokkal fölfelé nyúl, a vég kegyelmét keresi

Gulliver

Ha túlnagy a világmegválté szándék! nem látja a kis emberszivet — rálép

II nő hozta szóba a szakítás kér- dósét, mindjárt a kapcsolatuk elején. Hanyatt a rekamién, a férfi a mennyezetet nézte, s valahogy úgy hallgatott, hogy a hallgotás végül eljutott a nőhöz.

— Miért nem szólsz egy szót sem?

— kérdezte inkább kíváncsian, mint sértődötten.

A férfi oldalt fordult, a fél könyökére támaszkodott, hogy szemébe nézhessen a mellette fekvő nőnek:

— Hogy miért? Azért, Lucikám, mert éppen azt élveztem, hogy remeikül érzem magam veled. A főnököm

barom, egész délután háromtól ötig vitatkoztam vele valami olyasmin, amit egy általános iskolás is megért. Azután az SZTK-ban voltam a rossz fogammal. A mai nap egyetlen pozití- Vjumo, egyetlen öröme te vagy. Rontsam el ezt az egyetlen örömet azzal, hogy arra az időre gondolok, amikor ez már nem lesz?

Luca vállat vont, a tekintete eltompult, a szája körül makacs kifejezés jelent meg.

— Te nem értesz engem.

— Nem érünk rá akkor beszélni o szakításról, amikor valamelyikünk sza- ikítani akar?

A nő a fejét rázta:

— A szakítás mindent elront. ,

— így is lehet mondani — jegyezte meg o férfi némi ingerültséggel. — De én másképp fogalmaznám meg, így: mikor minden elromlott, akkor jön a szakítás.

Makacsul, tompán, a nő a fejét rázta. vékony szálú haja lazán és fáradtan lebegett, mint egy lekonyult zászló.

— Ha pontosan megmondanád, hogy mit akarsz, akkor talán megértenélek.

A nő sóhajtott.

A férfi igyekezett fegyelmezni magát, lassú mozdulatokkal kelt föl, holott ugrani szeretett volna. Kiment, tett-vett a konyhában, s mélyeket lélegzett, hogy az Idegességét legyűrje. Nézdegélt az ablakon át, hátha lát valamit, ami a figyelmét eltereli. Aztán eszébe jutott, hogy a távollétét valamivel meg kell okolnia, ha visz- szamegy a szobába. Luca sok tekintetben kellemes nő, csakhát van benne valami idegesítő, valami... valami ... valami... Lemondott a meghatározásról, ehelyett egy üveg narancslevet beleöntött egy kancsóba, gint csurgatott rá, rumot, barackpálinkát

— találomra, összerázta.

— Mixeltem neked valamit — jelentette sugárzó arccal, mulattatta a hazugság. A nő mosolyogva nyúlt a pohár után. Az első korty után elismerően csettintett.

„Essünk túl rajta" — gondolta a férfi s megszólalt:

— Tulajdonképpen mit akarsz a szakítással?

— Valamit ki kellene találni —

mondta a nő s a szellemi erőfeszítés megfeküdte vonósait. i

— Mit? — kérdezte a férfi.

— Te vagy az okos, te találj ki valamit.

K. Grandpierre Emil:

BÚCSÚCSOKOR

— De mit?

— Azt, hogy hogyan szakítsunk, ha majd szaki'tunk.

A férfi végigsimított a nő vállán, inkább a maga, mint a partnere megnyugtatása céljábp.l:

— Nézd, — mondta, — majd leülünk és megbeszélünk mindent, ahogy öntudatos emberekhez illik.

A nő egyszerre ellenségessé vált:

— Azt hiszed, olyan kellemes, vémegörülök a virágnak, hiszen sohasem küldtél nekem virágot, hogy az örömöm nagyobb lesz, mint a bánatom, hogy szakítottál. Mert állation szeretem a virágot.

— így nem lesz jó, — csóvált fejet a férfi. — Már csak azért sem. mert amilyen szórakozott vagy, még okkor sem vennéd észre a virágot, ha esetleg felrúgnád a csokrot.

— Milyen jól ismersz!

gighallgatni, amikor az embernek elmagyarázzák, hogy miért hagyják ott? Ha százszor nem akarod, akkor is sértés minden szó.

Egy bólintás és egy tehetetlen mozdulat:

— Na látod, — nyugtázta Luca a beismerést. Majd folytatta:

— Es azt hiszed, olyan kellemes, ha az embert se szó, se beszéd ott hagyják, és nem tudja, hogy most mi van? Ezért kellene valamit kitalálni, hogy ne kelljen róla beszélni és az ember mégis tudja.

Feldobott néhány ötletet, használhatatlanok voltak, végül megígérte, hogy majd gondolkozik a dolgon. Abban reménykedett, hogy múló szeszély az egész. De nem, Luca ismét és ismét előhozta a témát.

Időközben egyre jobban összeszoktok. Ennyit igazán megérdemel ez a Luca — gondolta o férfi. Csak nem fogok elveszíteni egy ilyen kellemes partnert? Érdeklődött az ismerőseinél, belelapozott néhány szerelmi regénybe, de végül is maga sütötte ki a megoldást.

— Látod, ez igen — mosolygott a nő, — egy csokor virággal szakítani.

— Csengetnek — folytatta ábrándosán —, te ajtót nyitsz, az előszobában ott a csokor virág, s én annyira

— Meg aztán ... Ha mór eljöttél ide és vissza kell fordulnod ...

— Igazad van. Az épp olyan megalázó, mintha leülnénk magyarázkodni. Ezek szerint ez az ötlet sem ér semmit.

— Dehogynem.

Azzal a férfi elmagyarázta, hogy aki szakítani akar, küld egy csokor virágot a másiknak a lakására. Mindegy, hogy rózsát, szekfűt, orgonát, vagy akármi mást, ezúttal a virág nem szerelmi vallomást jelent, hanem épp az ellenkezőjét.

T7" opcsolatuk addig is kellemes volt, de most, hogy a szakítás e leleményes módját kieszelte, teljes lett a harmónia. Luca feloldódott, megkönnyebbült. A nyugtalansága eloszlott, s az a sok apróság, ami a férfit eddig idegesítette, nyomtalanul eltűnt. Szinte valószínűtlen volt, hogy soha egy hangos szó nem hangzik el közöttük, hogy soha nincsen nézeteltérés, moziba menjenek-e, színházba, vagy üljenek be valamelyik kocsmába. A férfi gyakran szenvedett fejfájástól, ezen csak a séta segített. Luca hajlandó volt órák hosszat barangolni vele a budai hegyek között.

Olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy olykor arra gondoltak, összeházasodnak. A férfi kétszer vált el, Luca ugyan csak egyszer, de volt hórom válással felérő menyasszonysága, nyilván innen eredt a szakítási komplexuma. A tapasztalatok hatására megmaradtak hát a kötetlen kapcsolatnál.

— Igaz is, — jegyezte meg hol egyik, hol másik — minek rontsuk el, ha ilyen jól megvagyunk egymással.

— Minek? — visszhangozta a másik.

Aztán átszervezték a vállalatot, ahol a férfi dolgozott. Az átszervezés célja ugyan létszámcsökkentés volt, de valamilyen dialektikus oknál fogva, az eredmény a létszám emelkedése lett. Új munkaerőkkel bővült a vállalat, közöttük egy igen csinos műszaki rajzolóval. Mucikával, ö volt az egyetlen az új kolléganők között, aki nem startolt rá a férfira — Jóska volt a neve,

— minek folytán a férfi szeme rajta akadt meg. Mucika jókedvű, kacagás, élénk leányka volt, jól értett a csodálkozáshoz, s nem szerette, ha Mucikánok hívták.

— Muci bőven elég.

A levegő megtelt villamossággal kettejük között, s miután telítődött, kitartón remegett. Maga sem tudta, hogyan, Jóska felhívta a lányt a lakására. Hazafelé készülődőben, miközben a szemét kleopátrásra festette, a lány megjegyezte:

— Az elején olyan furcsán viselkedtél, már azt hittem nem vagy ivarérett.

,P eltek a napok, a hetek és Jóska

^ egyre színesebbnek látta Mucit, minek folytán Luca találkozóról találkozóra vesztett a színeiből. Ráadásul a két párhuzamos barátság terhes kezdett lenni, nem Luca hibájából, aki

— mint maga hajtogatta „nagymértékben idomítható" volt, hanem Mucika miatt, akinek a rögtönzés volt az igazi eleme. Bűbájosán rögtönzött. Már sorban álltak mozijegyért, egyszerre a férfihoz simult, felnézett rá nagy nedves kék szemével, ajkai megnyíltak, s így szólt:

— Marhára vágyom, hogy a hullámvasút megzötyögtessen.

A férfi nem szerette a hullámvasutat, de Muci örömében maga is örömet lelt. A bonyodalmakat a másféle rögtönzések idézték elő. Ebédnél még valami családi programról beszélt Mucika, öt perccel a munkaidő befejezése után viszont bejelentette Jóskának, hogy a nap hátralévő részét vele óhajtja tölteni. Ha ilyenkor Luca már be volt ütemezve, Jóska kétségbeesetten tárcsázott.

Az ilyenféle esetek érlelték meg o férfiban az elhatározást, hogy szakít Lucával. A módját megbeszélték, komplikáció, jelenet kizárva, miért ne szakítano? Mucika különböző rögtönzései miatt akkor már két hete nem találkoztak. Péntekre beszélték meg. hogy a nő feljön. Mucika a kérdéses pénteken közölte Jóskával, hogy mégis ráér, felmegy hozzá és megmutatja az új fürdőruháját.

Ahelyett, hogy telefonált volna Lucának, nem jó a péntek, mert az egész brigád bent marad egy ilyen vagy amolyan sürgős munka elvégzésére, Jóska a virágkereskedésbe ment s egy óriási csokrot küldetett Lucának, ne mondhassa, hogy kicsinyes.

Megkönnyebbülten indult haza, útközben bevásárolt. Virágot is vett, mert a lelke mélyén úgy érezte, hogy ha Luca egy egész csokrot kapott, noha vigaszdíjként, akkor Mucika is megérdemel egy csokrot az új fürdőruha mellé. Egyetlen vázáját úgy helyezte el, hogy aki belép, mindjárt ráessen a tekintete. Azzal leheveredett a sezlonra, s ahogy randevúk előtt szokta, a szakmai műveltségét gyarapította. Tájékozottságával arányosan növekedett a vágyakozása. Időnként az órájára pillantott, Mucit hétre várta.

Hirtelen megszólalt a csengő és csengett, csengett viharosan.

— Korábban jött a drága, — mondta Jóska s ugrott ajtót nyitni.

Luca borult a nyakába, ölelte csókolta, ahol érte, beszélt is, de a szavak fele belefulladt a csókokba, a sóhajtásokba. Egy kissé furcsának találta, hogy Luca ennyire örül a szakításnak, s még furcsábbnak, hogy eljött hozzá, megköszönni. Mindenesetre beterelte a nőt a szobába, s az előszoba ojtót becsukta.

— Adj valamit inni — mondta Luca, a pohár gint felhajtotta, s hogy az ajkát megtörülte, sugárzó arccal fordult a férfi felé.

— Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen figyelmes vagy, ilyen melegszívű, s hogy nem felejtetted el a születésnapomat. Ez volt az első év, hogy gratuláltál, s milyen gyönyörű csokorral! És itt is virággal fogadsz! Hát ennyire szeretsz?! Soha, soha ilyen boldog nem voltam, Józsikám, édesem, aranyosom!

Felugrott a székről, átölelte a férfit, hozzásimult, csók közben becsukódott a szeme.

Arra eszmélt, hogy a csengő vadul, türelmetlenül szól.

— Miért nem nyitsz ajtót?

Mielőtt válaszolt, a férfi hosszan

elnézte a nőt, valahogy olyanformán, mintha most látná először, mintha akkor fedezné fel a szépségét, a kedvességét. Elérzékenyült, s a hangja enyhén remegett, ahogy mondta:

— Az a tarhóló ürge lesz az, aki annyit zaklat.

"pinémult a csengő, a csend meg■*-* súlyosodon. A férfi valami ürüggyel kiment az előszobába. Remélte, nagyon-nagyon remélte, hogy egy cédulát talál a padlón, valami szöveggel: — „Velem így nem lehet elbánni, M.”

De nem, a padlón semmiféle cédula nem hevert.

k

»

Lovász Pál köszöntése

JImuLlz 'Pál (Ht'it'i:

Ezerkilencszáztizennégyes emlék

Piros árok, hús-barázda, füttyös golyó a vetőmag, csontkatona a kalásza — mind megértünk aratásra

Rab állatok tekintetét figyeltem: gyötrődő lelkek megtört tükre volt. Elhurcolt emberek szemébe lestem: a testvér-kín itt épp úgy lobogott

Siettem hozzá s a jó hirt közöltem, Szegény barátom arca felderült. Hazafelé muzsikaszóval jöttem; a hála-hang mögöttem hegedült