Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. május 30. Csermák Katalin: Valami történt... Fiatalok... Valamennyien a felszabadult Magyar- országon születtek már. Pécsett és Baranyában élnek, érettségizettek és érettségi nélküliek, ipari és értelmiségi pályán dolgozók. Sok mindenben különböznek egymástól, egyben egyeznek csak: mindnyájan szeretik az irodalmat, a művészetet. Ez adta kezükbe a tollat, hogy ők is írjanak, alkossanak. írásaik nem mindig kiforrott alkotások, de érezhetők bennük az ún. ,,oroszlánkörmök". Továbblépésüket figyelemmel fogjuk kísérni. Ágoston Zsuzsa 1952-ben született Szombathelyen. Adminisztrátor. Két év óta ír verseket, de még sehol sem jelentek meg. Csermák Katalin 1953-ban született Pécsett. Adminisztrátor. Verseket, novellákat ír, amelyek közül többet irodalmi esteken már felolvastak. Heffner Anna 1954-ben született Sziget- várott. Jelenleg a leöwey Klára Gimnázium tanulója. Novelláival irodalmi esteken szedepeit. A sajtó még nem közölte. Illés Zsuzsa 1952-ben született Pécsett. Most érettségizik a Leöwey Klára Gimnáziumban. 1967 óta foglalkozik versírással. Kimpt László 1945-ben született Pécsett, 1969 óta a KISZ Baranya megyei Bizottsága munkatársa. Verseit már több újság és a Pécsi Rádió is közölte. ff/. Frávicz Lajos 1952-ben született. A MÉV-nél fizikai munkás. A versírással hórom év óta foglalkozik, de nyomtatásban még nem jelent meg. Szujkó Ilona pécsi óvónő. A képzőművészet érdekli, az érdekes, újszerű megoldásokat keresi. Horváth Olivér tanítványa, o szakköri kiállításokon nagy sikere volt. A parkban ültek — most csendes volt, csak néhány párt lehetett látni, amint összefonódva eltűntek a kavicsos sétány egy-egy fordulójában. Az alkony már körülölelte a vidéket, de a meleg így is fullasztó volt. Eszter szőke fürtjeit igazgatta, ujjai szinte játszottak a vékony szálakkal. Vonásain zavart feszültség vibrált, amint fürkészőn merengett a távolba s tekintete megpihent az öreg gesztenyefa lombján. „Szeretem a fákat" ..— gondolatban végigsimított a leveleken, átkarolta a repedezett, kérges törzset. — Miért hívtál ide? — kérdezte a fiú. Nem nézett Eszterre, cipője orra- hegyével egy kavicsot taposott szórakozottan. — Mehettünk volna hozzád is, vagy bárhova, csak ide ne! — Itt jobb — mondta Eszter, még mindig az öreg gesztenyét bámulva. — Furcsán viselkedsz. Dobálod a szavakat, nem engeded, hogy megcsókoljalak .. . hát mit akarsz, mi bajod van? Pár percig csend lett, csak az ébredő szellő futott végig a parkon, játszadozva megérintette a leveleket, a pádon görnyedő két alakot, majd elcsendesedett. — Beszélni szeretnék veled, ... meg kell mondanom valamit. Próbáld meg végighallgatni I — Jajj, de drámai vagy! Várj, előbb rágyújtok — most mór te jössz, csak röviden, miattam áll a próba. Eszter most nézett először a fiúra. Az öngyújtó sárgasapkájú lángja fényénél figyelte az ismert vonasoKat: — a szépvonalú arcot, melyen játszadozik a mosoly és a fölény, a vékony szájat, melyből cigaretta lóg, s a barna, vállraomló hajat. Sokat jelentettek ezek az ismerkedés pillanatában, sőt még tovább is, egészen mindeddig — ma már viszolygás, menekülési-vágy maradt. — Nos mondjad, hallgatlak — fújta a lány arcába a füstöt. — A múlt héten ... Balatonon voltál .. . — kezdte kissé zavartan. — Igen, na és? — Ne szólj közbe, szeretném végigmondani! Akkor, tudod... Tamás.. — róla akarok beszélni. — Tamásról?! — ismételte gúnyosan a fiú, szája széles mosolyra húzódott. — Miatta vagy ma ilyen bűnbánó? Eszter bólintott — Fel a fejjel, nem történt semmi! Én sem voltam angyal, pont a barátnőd ... — Tudom, Krisz elmondta. — Akkor jó, felejtsük el ... — legyintett nagyvonalúan és magához vonta a lányt. — De történt... valami történt — válaszolta és elhúzódott a fiú mellől. — És mi? Csak nem lettél szerelmes? — rajtam kívül valakibei — Tamásba ... igen, azt hiszem szeretem — mondta és tekintete újra megkereste a távoli lombkoronát. — Súlyos, vagy csak átmeneti kór? — Ne gúnyolódj, nem használ. Valami megváltozott köröttem ... s napról napra bennem is. Más vagyok ma már, nem az, akit megismertél. Emlékszel még? Évfolyam-bál volt, ti játszottatok. Véletlenül kerültem oda, késve is érkeztem, már a vége felé. Te rögtön észrevettél, az utolsó számokat már csak nekem énekelted. Nem tudom miért, de jólesett, hogy pont engem, pont nekem... Mikor odaküldted a barátodat, igent mondtam — tetszettél — s hazafelé már együtt mentünk. Ettől kezdve mindennap találkoztunk. Sokszor órákig vártam rád, presszókban, a Duna-parton, hogy megérkezzél, megcsókolj és továbbrohanj. Nem voltam féltékeny, soha, aggodalmakkal sem gyötörtelek — pedig néha nem is látszott volna alaptalannak, ostobának. Elég volt hallani tőled; — „Ma csinos vagy, így tetszel a legjobban ..." S az éjszakák, mikor a whisky szólt belőled, mikor a szorításod foltjait napokig viseltem,... mindez jó volt, legalábbis annak hittem. Buta voltam — most tudtam meg, mikor elutaztál. Tamás felugrott hozzám, téged keresett. Látta, hogy egyedül vagyok, hát ottmaradt. Sokáig beszélgettünk — Tamás nagyon jó partner... bevallotta, hogy szerelmes belém mór két éve, és kért, hogy ne nevessem ki. Lehet, hogy máskor nevettem volna, mulattatott volna ..., de akkor, ott, nem tudtam nevetni ezen a vallomáson. Nagyon őszintének hangzott — kissé zavarba jöttem — ... aztán megcsókolt. Más volt a csókja ... gyen- gédebb, érzékibb. Másnap újra feljött, rózsát hozott és boldognak látszott — tőled sosem kaptam virágot! Én is boldog voltam, igen, bármily romantikusnak, naivnak tűnik is. Kinevethetsz, lehet, hogy buta vagyok . .. nem tudom Szeretem . .. érzem. Köztetek nagy a különbség — gyermekkori barátság ellenére — ő más, mint te vagy. Eszter most újra a fiúra nézett, kémlelte vonásait, melyen ideges rángatózás villant át — már a harmadik Astort dobta el félig szívottan. — „Nehéz lesz megtartani" — gondolta, és érezte, hogy elég egy szó, máris elveszti Esztert. Nagyon szép ... — amíg beszélt, ó a cigaretta-felhő mögül nézte; az aranyszőke hajat, a karcsú, formás lábat, a finomvonalú arcot, a törékeny kis alakot — mindez oly vonzó még mindig, mint ismerkedésük pillanatában. Az első csóknál — emlékszik — félve érintette meg, azt hitte, egyetlen mozdulattól összeomlik a karjai közt... Krisz más, ő csak napokra, vagy helyesebben órákra jó. Mindig vele lenni, az már kínszenvedés... — „Nem engedem, nem adom Tamásnak!” — döntött magában. — Szóval szereted? — kérdezte erőltetett gúnnyal a lány felé fordulva. — Igen. Szeretem. — válaszolt s még mindig a fiút nézte. — Mikor bemutattam, nem tetszett. Azt mondtad, nem tudnál vele élni. — Igen, akkor ezt mondtam... annak már két éve. Eddig észre sem vettem, hogy ő más. Elvegyült köztetek, hozzátok igazodott... én így láttam. De most... most minden más... hirtelen megváltozott. — Mi változott meg? — ...az életem. A napok, a percek, ... minden. Vele lenni, nem olyan, jobb, igen jobb, és Tamás szeret, Különös volt, még senki sem mondta, te sem — egyszer sem!... Tudod, mennyire szeretem a virágot, mégsem ... — Fukar voltam? ... — Ajándékok, ékszerek, kosarak ... sok emlék — de virágra sajnáltad ... „Elhervad" — mondogattad. — A virágok őszinték, nem tűrnek hazugságot, némán is vallanak. Az ajándék csak hála, úgy érezted, ezzel tartozol, mert a tiéd vagyok. Eszter elhallgatott, egy könnycsepp indult el szeméből, lassan utat törve arcán. Nyomasztóan nehezedett rájuk a csend, mindketten tűnődtek. A fiú valami szorongást érzett. — „Meg kell tartania Esztert, bármilyen nehéz lesz is! A legrosszabb, hogy Eszternek igaza van." Örült vágy lett úrrá rajta, hogy magához ölelje, csókolja ezt a törékeny kis alkatot, és soha ne engedje ki a karjai közül. — Ne haragudj... — kezdte — .. . ostobák voltunk mindketten. Felejtsük el, eztán másként lesz minden ... — Nemi... már késői... túl késő! — vágott közbe Eszter. Valami történt, ... te ezt úgysem érted, most még nem .... majd egyszer. Majd egyszer te is kimondod .... majd ha érzed — mondta keserűen és felállt. Megyek Szevasz... és ne haragudj! Valami történt! — ismételte — valami szebb, gyöngédebb ... — és elindult a kavicsos sétányon. Átkarolta távolodó alakját a szürkületi homály, a közeli lámpa halvány fénycsíkjában utoljára felcsillant szőke haja. ... ment tovább az öreg gesztenyefa felé, hogy ujjaival végigsimítsa a repedezett, kérges törzset. Heffner Anna: Lakodalom Z sírpacnis derekak riszálják m csárdást. A félresikerült hangok dobhártyánkon tombolnak. Részeg poharak tántorognak foltos abroszunkon. Rubint bor kortyog egy zöldnyakú üvegben, aztán felhörpintik. Fehércsipke — gyöngyragyogó lenhaj a fiatal gátlástalanság ölében. A fiú bronzkeretes kacagása köszönet az eljövendő csákpezsgős éjszakákért, a kéz a kézben piros sugarú nappalokért. Négy lecsukott szem alatt vendégtelen némaság, ketten ölelik a rózsaillatú boldogságot. Homályos, könnymeleg sarkok a táncporpadtós szobában: ráncvirágos nagyanyám rózsalüzér- bilincselte kézzel mosolyog. Izzadton csillogó apám ölébe kapja, megforgatja az aszott testet. Lüktető jókedve van. Csodálom. Munkaeres tenyereinek csattogása visszalopja a múlt foszlányait a Mindenség kopott tarisznyájából. Egy fehérkötényes kinyitja a szúmarta ablakot: A friss levegő sziromszaga erőt ad pislogó szemünknek, kiszívja arcunk kapillárisainak vörös nedvét. Csak a tompaorrú trombitás ne fújná olyan rekedten. — Le a rezessell — ordít föl zabálá kócos szomszéd, aki a villát is fülébe dugná, hogy ne halljon semmit. Aztán már nem kapkod harcsaszájával, mert nyálcsorgató — lében úszó újabb falatokat raknak elé. A fehérre meszelt dobozban hangyaként kezd nyüzsögni az egyre növekvő tömeg. Közeledik a bodros éjfél. Porceláncsörgés, bankjegyek zizegése ... Villával csapnak a hófehér tál éhes ölébe: — Eladó a menyasszony. — £s megrándul bátyám fakult bőre. Mátkája már pajkosan pirosló pöttycsodában kavarog. Türelmetlenül nézi. — Nem adom! Nem adomI — dobog titokban a szive, s zihálva számolja az ólombocskoros perceket, felszakadt kitöréssel tépi k az utolsó táncos kezéből lenhajú boldogságát. Rájuk borul a sötétség, megkapaszkodnak a szédítő gyönyör ajtajában. Csak én hajtom fejemet Zöldszemű barátom ritmust ringató vállára, csak én böködöm rám nem figyelő oldalát. Véznán nevet, égnek állt hajjal majszol és a térdén veri a felébredt zene ütemét. A borartériás jókedv széttáncolja a cipőket. Kacagva hömpölyög a veríték jókedvű rokonaim arcáról. Nyakonlegyint a hajnal- hírnök szellő, ami belopakodott a hátunk mögötti ablakon. És Zöldszemű féktelenül szippantja magába a sokaságot, csak rám nem kiváncsi. — Hél — akaratlanul belemarok ficánkoló kezébe — én is itt vagyok! Illés Zsuzsanna: Kánikula A nap hevében Almosán nyújtózik a váró* Forró ölébe Szisszenve kúszik le a meleg; Sugártánc Páraláng Pára tánc Sugárláng Izzik a föld is Házak pólusai vibrálnok Vonz a hűs, a fákig Torz alak most az árnyék Sugártánc Páraláng Páratánc Sugárláng Lebegés Fénybe zárt Robbanás Tűzfényü Ragyogás Kitárja testét a föld Megtermékenyíti a nap Támogatja a vetést Kalászai közé csen sugarakat: Tüztollú Fényeket Lángnyelvű Éneket. Ágoston Zsuzsanna: Volt béke Mondják a nagyapák; Volt béke hajdanán, Mikor hosszú pipaszáron Lassan égett a dohány, Kimpf László: Jössz-e földlakónak? Nem tehettek imádott sokadiknak szűk szobába Csattog az álom lódul a lakások lassúsága berendezem neked a földet A tavasz lesz illatos hajnalunk ebédidőnk a nyár szeretni hajiunk az ősz szeretni-hajtó bölcs-ringású karjainál, mit-sem-értő házmesterünk az eső néha majd dörömböl (jókedvű ropogása összeroppant minden csöppökből-nőtt megnemértőt), és befogjuk pletykás szomszédnak a szelet, napot fénynek, hangulatnak csillagot emlékrongyaim fényesre törlik arcod, jössz e földlakónak ölelő fogadásban Neked adom a hegyek öblét karosszéknek, az utcasarkot, ahol vártam, a madarak éljenzését muzsikának, habfürdőnek akár egy óceánt, s a puszták puhaságát vetett ágynak, neked adom az élet minden kegyszerét az álmomat az ebédem felét berendezem vibráló horizont-falak makacs évszak-menyezetek fény-árnyék tapétái közé jössz-e, jössz-e? Ifi. Právicz Lajos: Meditáció Béna, vak-süket, jéghideg csend, ballag a semmi, majd részegen megáll, makacsul bomlott meg ostobán a rend, s a sarokban kis oroszlán sirdogál. Sivár, üres, szürke a hajnal, a két csillogó barna szem üres homály, görcsöl a szív, mert tele van jajjal, s a kis oroszlán a sarokban sirdogál. Még a fényből vibrál feléd egy gondolat, utat vág a csendben, megkeres tán, s megpattan a homály: a néma boltozat, de a kisírt szemű oroszlán elaludt már. SZUJKO ILONA RAJZA
