Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
1971. május 30. DUNANTÜLI NAPLÓ / GYERMEKNAP Az aszfalton fénykarikák kergetőznek, ketrecek rácsa mögött perecvéget majszolnak komolyképű majmocskák, a körhinták surrogását túlkiáltja a si- kitá gyerekkacagás, piros-sárga léggömbök úsznak az égen, cseppen az édes fagylalt, szoknya fodra lebben, szöghajat borzol a szél, pettyes labda száll fel, akár egy pufók madár, hogy láthatatlan szárnyaival meglegyintse a kizöldült fák leveleit... Ez a gyermeknap. Egy májusi vasárnap, amelyen mindenki a gyerekekre gondol, velük foglalkozik. S amikor az emberek úgy általában a gyerekekre gondolnak, mindig elmosolyodnak. Mert a gyerekek kedvesek, játékosak, vidámak, és kincsek és remények. Mikor az imént leírtam egy darab üres papirra, hogy gyerekek, alighanem én is elmosolyodtam itt magamban. Fénykarikák gurultak végig az az aszfalton, összeütköztek és eldőltek és felpattantak és továbbgurultak, bukdácsolásukat a nap hangtalan nevetése kísérte. Most a pettyes labdamadár is elszállt, elenyészett a fehér-kék térben, amit égnek nevezünk, talán nekivágott, hogy felkéredzkedjék egy űrállomásra potyautasnak. Szeretném ezt' hinni. De valahol, az Idő egyik homályos zugában sáros, behorpadt, színevesztett pöttyös labda hever. Ki lökte oda, ki hagyta ott, ki sirt utána, nem tudom. Talán ugyanaz a labda, amelyik űrhajókról álmodott. A legkevesebb, amit a gyerekeknek kérniök kellene a felnőttektől az, hogy ne tessék azonnal mosolyogni, mihelyt Így általában eszükbe jut: gyerekek. A gyerekek élete se csupa mosoly és derű. A gyerekeknek is vannak gondjaik, bánatuk, szorongásaik, mázsás terheik. A szemüveges könyvelő, aki egy százforintos fizetésemelés ügyében vitázik s a vita hevében elkékül a méregtől, cseppet sem szánalomraméltább a gyereknél, aki tíz darab, büntetésből leladott számtanpéldát körmöt, míg odakint falakat remegtet a focizok gól-kiáltása. Nem és nem. S ha valaki erre azt mondaná, hogy a gyerekek vágyai irreálisabbak a felnőttekénél, akkor azt mondanám: figyeljen csak jól a gyerekek úgynevezett irreális vágyaira, s majd rájön, hogy nagyon is reális vágyak azok. Mert nem az a fontos, hogy a gyerek szívesen felülne egy oroszlán hátára, s végigsétálná vele Afrikát. Hanem az, hogy kedvenc csokoládéját is megosztaná az oroszlánnal, mert azt szeretné, ha az oroszlán neki jóbarátja lenne. Azt szeretné, ha mindenki a jóbarátja lenne. Sőt, azt szeretné, ha mindenki mindenkinek a jóbarátja lenne. Másszóval békességet szeretne a gyerek, olyan világot, ahol az ember megosztja másokkal, amije van, nem kell félnie senkitől és semmitől, kedvére ismerkedhet és járkálhat és bámészkodhatik, vagyis hát kedvére tanulhatja a világ ezer és millió csodáját. És ha ezt mondjuk irreálisnak, s efölött mo- solygunk fölényünk, vélt bölcsességünk birtokában, hát ■ . . Ne tessék hát mindjárt mosolyogni, odébb van az még. Tessék komolyan gondolni a gyerekekre. Komolyan véve a vágyaikat, de komolyan véve a gondjaikat és fájdalmaikat is. Az ember felerészben azokból a sebekből áll ki, amelyeket gyerekkorában szerzett. Egy megalázott felnőtt arca, egy bombarobbanás, egy igazságtalan rúgás, egy közömbös tekintet. .. mindezt vonszolja, amíg él. A mosolygás akkor jogos, ha biztosak lehetünk abban, hogy nekik nem lesz vonszolnivalójuk. Vagy legalábbis sokkal, de sokkal kevesebb. Szép dolog a gyermeknap, de nem az igazi. Az igazi az lenne, ha egy évben 365 gyermeknap lenne, szökőévekben 366. S bocsássák meg ezt a kis kitérőt, elő azzal a pöttyös labdával! Hadd dobja lel a gyerek, hátha mégis felszáll a csillagokig. Vendégművészek a Carmenben Rudolf Karber fotói A Mecseki Fotóklub első félévi, jólsikerült kamarakiállítás-sorozatónak méltó befejezéseként az osztrák fotóélet egyik kiválósága, Rudolf Karber színházi fotói kerültek bemutatásra. A szerző munkásságának csupán egy részét, a színházi riportot választotta első pécsi kiállítása témájául, lévén számára ez a legkedvesebb, az „első szerelem". A bécsi villamosvasút egykori mechanikusa a patinás Theater an der Wien-ben vállalt másodállása során készítette sok évvel ezelőtt az első olyan képeket, amelyek túlléptek a családi emlékek rögzítésén. A sikerült fotók sikert arattak az igazgatóságnál is: csakhamar állandó megbízásként készíti a bemutatók és a művészek képeit. Az elismerés a fényképezés terén való állandó önképzés és előrelépés ösztönzőjévé vált, majd új élethivatáshoz vezetett. A hivatásos fényképész számára azonban ma is igazi öröm és kikapcsolódás, ha elfoglalhatja helyét jólismert páholyában, hogy megörökítse az újabb premier sikerét Es ez az őszinte lelkesedés művészi igényű színházfotónak, az bizonyára nem találja elég „izgalmasnak" Rudolf Karber képeit. Pedig ez is a színpad művészetének a fotóművészet nyelvén történő tolmácsolása és csupán helyeselni lehet, ha az informatív és reklámfényképezés területén is biztos ízlésű, technikai és esztétikai téren egyaránt imponáló felkészültségű szakemberek munkáival találkozunk. (Ez egyébként világszerte egyre gyakoribb jelenség.) Az eredményesség egyik jelentős tényezője persze, hogy a fotós ne csupán ismerje, hanem szeresse is munkaterületét, ne csak az anyagi ellenszolgáltatásért dolgozzon, hanem a maga örömére is. Ez a belső kontaktus eredményezi, hogy a kiállítás képei láttán a színház nézőterén érezzük magunkat: előttünk táncol a „Helló Dolly" címszerepében a pécsi primadonna korában egykor nagyapóink szívét is megdobogtató, örökifjú Rökk Marika, halljuk a bonvivó- nok királya, Johannes Heesters behízelgő hangját, vagy a Bécsben is mindig nagy sikert arató Házy ErzséA Pécsi Nemzeti Színház két legutóbbi Carmen előadásán a címszerepet Sugenia Voinescu, Don Jósé szerepét Farkas Florin énekelte. Az előadást Manricu / Vescau vezényelte. Vendégeink a brassói zenés színház tagjai, illetve Vescau karmester, egyben a színház igazgatója is. Már önmagában e hármas vendégszereplés ténye is örvendetes, hiszen minden, ami új, figyelmet kelt, várakozást idéz fel. Nem lehet célom ezúttal sem a műnek, sem az előadás egészének méltatása. (A színház Carmen felújításáról e lap hasábjain már megjelent elemző értékelés.) Nincs szándékomban vendégeink produkcióját a korábbi előadások művészi teljesítményeivel összehasonlítani, A muzsika életrekeltése olyan sokféleképp lehet szép és igaz! Éppen ez benne a gyönyörű, s ez kell, hogy felkeltse mindannyiunkban a vágyat: újra és újra hallani a már jól ismert zenét, ismét végigjárni a műalkotás útját, hiszen új úton, új szépségek felé vezet bennünket minden előadó- művész. Ez a vendégjáték azért is örvendetes, mert román művészvendégeink igen magas nr\jjvészi színvonalon vezették végig közönségüket a Carmen zenéjének világán. Vescau karmester az előadás biztos kezű irányítójának bizonyult. Vezénylése a zenei anyag alapos és elmélyült ismeretéről tanúskododott. Szilárd és feszült ritmikus tartás, jó értelemben vett rutin segítette abban, hogy teljes együttesét — szólistákat, zenekart és énekkart — összefogva az' egész operát, precíz és technikailag szinte kifogástalan előadásban részesítse. Felfogásában elsősorban az opera ritmikus gazdagsága, tömegjeleneteinek színes forgataga kapott jelentőséget. Ugyanakkor érzékenyen követte a szólóénekesek zenei gondolatait is, szuverén módon húzódva a háttérbe, de irányító jelenlétét mindig éreztetve. Elsősorban a karmester érdeme, hogy az előadás rendkívül egységes benyomást keltett. Az egész előadói apparátus érezhető kedvvel, lelkesen muzsikált irányítása alatt. (Különösképp vonatkozik megállapításunk a zenekarra. Gyakori hiba, hogy operaelőadások értékelésénél — sőt előkészítésénél — a zenekar szerepét nem becsülik kellőképp. A Carmen előadás zenekarának számszerű és minőségi összetétele, az előadáson tapasztalt zenekari játék pontossága és lelkes volta erről az oldalról minimális alapfeltétele egy valóban élményt nyújtó, értékes operai produkciónak.) Vendégkarmesterünk egységesen kitűnő teljesítményéből külön is szeretném kiemelni a II. felvonás quintettjének izgalmasan suhanó szuggesztív és humort sem nélkülöző megoldását. Ugyanakkor jólesett volna, ha a drámai csúcspontokon a nagy gesztusok, széles dallamA román vendégművészek ívek intenzívebb átélésével kitágította volna ritmikus kereteit A darab alap- karakterét romantikusabbnak érezzük; a tartás, az indulati kitörések fé- kezőivé vált Drámai szempontból visszafogottnak tűnt Farkas Florin Don Joséja. Mintha ez a kiváló hangmatériával és olaszos kiművelt technikával rendelkező művész ezen az estén (pénteken, amikor az előadást meghallgattam) — talán fáradtság vagy indiszpozíció következtében is — nem azonosult volna a kötelesség, a becsület, Mi- caela — és a szenvedélyes szerelem, féltékenység, Carmen közti választás poklában vívódó férfi belső világával. Egyébként gyönyörű tenor-hangjának dallamívei talán azért tűntek erőtlennek, ezért nem hatottak a perzselő szenvedély erejével* Don Jose- ja így is kiemelkedően magasabb színvonalat jelentett, mint a korábban hallott interpretációk ebben a szerepben. Ellenkező előjelű Sugenio Voinescu Carmenje. Talán hangadottsógai nem oly kiemelkedőek, de szerepének mély átélésével és ennek az átélésnek zenei megformálásával bőven kárpótolta közönségét. Minden hangja, dallama mögött érezhető az érzékeny és szuggesztív muzikalitás aranyfedezete. Éneke ezért gazdag érzelmileg, zenei megoldásai ízlésesek és meggyőzőek, egész alakítása vibrálóan szuggesztív és mindig érdekes. Drámai tehetsége kiváló színészi játékban is megnyilvánul. Benyomásainkat összegezve, vendégeink jóvoltából igen szép és élményszerű Carmen-előadásban volt részünk. Az előadói együttes többi tagjai kiváló keretet biztosítottak alakításukhoz. Minden bizonnyal veszteség érte azokat az operakedvelőket, akik nem hallották ezt az előadást. Végezetül az a kérdés merül fel, vajon a színház propagandagépezete megtett-e mindent azért, hogy kevesen legyenek városunkban, akiket ilyen veszteség ért. Bánrév; Antal képein Is tükröződik; látszik, hogy nem csupán géppel, hanem szívvel — és nagy önfegyelemmel készültek ... Irigylésre méltóan bravúros technika, minden öncélú bravúroskodás mellőzésével — így summázhatnák a kiállítás összképét. A szerző számára sem ismeretlenek a korszerű fotóművészet mesterfogásai, különleges eljárásai (más témájú képein sikerrel alkalmazza is azokat), de éppoly jól ismeri az úgynevezett alkalmazott színházi fényképezés igényeit, követelményeit is. Munkája során messzemenően figyelembe veszi ezeket a kötöttségeket, anélkül azonban, hogy a művészi igényesség terén is tenne engedményeket. Aki a kiállítások oly gyakori példái alapján, csupán a meghökkentő elmozdulások, torz fintorok, absztraháló fény-órnyjátékok, vagy éppen technikai labortrükkök alkalmazását véli bet szárnyaló dallamait. És ez a közvetlen élményszerűség, a színpad és nem a fotó művészetének főszerepbe állítása adja a képek és egyben a kiállítás legfőbb értékét. Amilyen szerény művészetében, olyan rokonszenves emberi tulajdonságaiban is Rudolf Karber, aki a megnyitón való megjelenésekor egy kis jubileumot ünnepelt: néhány év leforgása alatt tizedszer látogatott el hazánkba. Szoros baráti kapcsolat fűzi az egyik legeredményesebb magyar fotóművészhez, az őt Pécsett is bemutató ceglédi Tóth Istvánhoz, de a városunkban töltött néhány nap után jó barátként búcsúzott el a Mecseki Fotóklub vezetőségétől is. Ennek egyik eredményeként a közeljövőben újabb kiállításait láthatjuk Pécsett, melynek anyagát az utóbbi évek nemzetközi fotókiállításain legtöbb sikert aratott képeiből állítja össze. Dr. Szász János Évforduló: A Sorsunk * | A Harmqdik Német Birodalom egyre jobban terjeszkedő szellempolitikája miatt, Pécsett 1941-ben megszüntették a Pozsonyból idehelyezett Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti fakultását. Ez lényegesen éreztette hatását a Mécsek alján elterülő város szellemi életében. Ezt a hiányosságot volt hivatva pótolni a Janus Pannonius Társaság és annak folyóirata: a Sorsunk. Harminc évvel ezelőtt, 1941 tavaszán jelent meg a Sorsunk első száma Várkonyi Nándor író, egyetemi magántanár szerkesztésében. A folyóirat cime szimbolikusan is kifejezte azt, amit szerkesztője és társszerkesztői: Lovász Pál, Makay Gusztáv és Weöres Sándor célul tűztek ki maguk elé. Nem csupán szépirodalmi feladatokat vállaltak, hanem közművelődési missziót is. „Lekötjük magunkat a meggyőződés mellé, hogy a nép a történeti és nemzeti erők legfőbb hordozója, a faji sajátságok ösztönös megőrzője, s hogy ezek az erők és sajátságok teszik művelődésünk alap- intézményét . .. reprezentálni, képviselni szeretnék a magyar glóbusznak ezt a sarkát, megszólaltatni hangját a többi országrész leié ... Ahogyan a magyar élet egész kérdéshalmazát szerves egységben látjuk, épp úgy nem fogjuk tájak szerint osztályozni e kérdések kutatóit s a toll munkásait" — írta Várkonyi Nándor szerkesztő a folyóirat beköszöntőjében. A lap jelentősége éppen abban rejlett, hogy a magyarság történelmi sorsfordulójának idején a szépirodalom művelése és a népi írók megszólaltatása mellett, szabad teret biztosított a világnézeti felfogásoknak és állást foglalt társadalmi kérdésekben is. Visszatekintve a folyóirat múltjára. Csorba Győző költő 1968-ban joggal írta róla, hogy: „Talán egyszer irodalomtörténeti dátum lesz 1941, amikor a Sorsunk megindult s vele a pécsi irodalmi folyóiratok máig megszakítatlan élete." A pécsi irodalmi élet hős korszaka volt az a 7 év, amíg a Sorsunk megjelent. Eleven, pezsgő irodalmi élet alapjait vetette meg; lelkes, fiatal íróknak adott szárnyat; védőpajzs volt a Pécset és egész Dél-Dunántúlt veszélyeztető pángermán törekvések ellen; hirdetője volt a Dunamedencé- ben élő népek szellemi együttműködésének; olvasóival megismertette a távoli népek kultúráját. Valóságos kultúrmissziót töltött be olyan 'dobén, amikor a fegyvereké volt a szó és béklyóba igyekeztek szorítani a szellem szabadságát. Szálasi „hatalomátvételekor” a folyóirat már nem jelent meg. A Sorsunk 1944 októberétől 1945 májusáig szünetelt. Májusban és júliusban a lap két összevont száma jelent meg. Amikor pedig a Janus Pannonius Társaság is megszüntette működését és 1946-ban megalakult a Batsányi János Társaság, a Sorsunk új szellemben látott napvilágot Várkonyi Nándor szerkesztésében. Társszerkesztő Bárdosi Németh János és Csorba Győző lelt. A lap ekkor „irodalmi és művészeti” folyóirattá válik. A régi munkatársak mellett új - kommunista és szociáldemokrata - írók is megszólalnak. Egyre sűrűbben közöl tanulmányokat a munkásosztály életéről is. És 1947- ben megjelenik a Sorsunk jubileumi magyar—szovjet száma. „A Szovjetunió harminc esztendős születési évfordulójára készül. Egy négyíves folyóirat persze a legjobb akarattal sem adhat mást, mint csak ízelítőt abból, amit a szovjet nép három évtized alatt kulturálisan alkotott. Annyit bizonyára mégis elérünk, hogy néhány olvasónkban kíváncsiságot és érdeklődést ébresztünk. S talán annyit is, hogy egyetlen téglát hozzáadunk a magyar -szovjet barátság épületéhez" - írta Csorba Győző a magyar—szovjet szám bevezetőjében. A Sorsunk 7 éves fennállása alatt betöltötte hivatását; a Dunántúl, sőt az ország reprezentativ folyóiratává vált. A Janus Pannonius Társaság és folyóirata: a Sorsunk nélkül nehéz elképzelni azt az irodalmi életet, amelyet megszűnése óta a Dunántúl című folyóirat és jelenleg a Jelenkor képvisel. P. J.
