Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-23 / 120. szám
1 1971. május 23. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 ÖRKÍNY-BEMUTATÓ: MACSKAJÁTÉK Művészet Kiskönyvtársorozat 1958-ban megjelent a könyvpiacon egy papírkötésű könyvecske, Ybl Ervin Donatello-kötete. Bár a tanulmány a szakterület neves kutatójának tollából származott és igen sok szép képet tartalmazott, nem keltett különösebb feltűnést. Ezután azonban gyors egymásutánban következett Manet, Van Gogh, Michelangelo, Renoir és még több más jelentős művész hasonló kis monográfiája, és A Művészet Kiskönyvtára sorozat hamarosan népszerű lett. Ma már nem túlzás a rendszeres folytatást igénylő széles olvasótáborról beszélni. A képzőművészeti „olcsó könyvtár” elsősorban nem a szakmai közönség számára készült, és inkább tömegkulturális, ismeretterjesztő, semmint tudományos feladatkör betöltésére hivatott. Induláskor viszonylag könnyű volt a szerkesztők helyzete. Témának kínálkozott a művészettörténet valamenynyi nagy alkotója, és a jeles művészeti írók fiókjaiban is sok megírt tanulmány várt kiadásra, illetve kutató munkájuknak mintegy mellékterméke képpen könnyen tudtak vállalkozni egy-egy rövid népszerűsítő könyvecske megírására. Később egyre több fiatal művészet- történész kapcsolódott be a munkába, volt olyan is, aki ebben a formában publikált elsőízben. De szerepelnek a szerzők között alkotó művészek is, akik új szempontokkal gazdagították a sorozat írásait. Kibővült a kötetek témaköre is - a közben felmerült igényeknek megfelelően. A közismert „nagyok” mellett sor került sürgető adósságok törlesztésére saját művészetünk múltjának területén (így Mészáros László, Vajda Lajos, Nagy István, Ámos Imre, Nemes Lompérth József, Farkas István, Tihanyi Lajos, Paizs Goebel Jenő, Beck ö. Fülöp és mások monográfiáira). Maga a képanyag — rendszerint 50-60 reprodukció — többnyire teljes időrendi áttekintést igyekszik adni egy életpálya fejlődéséről, de itt is sokszor kívánkozik szempontnak az analógiák szerepeltetése, egy-egy téma alakulásának nyomon követése, eltekintés a kevéssé jellemző korai vagy késői művek szerepeltetésétől. Minden kötet igyekszik pontos és megbízható adatközlést nyújtani a reprodukált művekről, és rövid tájékoztató irodalomjegyzéket is közöl a téma iránt különösen érdeklődők számára. . H. L A Macskajáték - játék. És ettől igazi színház. Örkény a homo ludens, a játékos ember lélektanára alapoz, arra a lélektanra, amelyből nem következhetnek tiszta műfaji elhatárolások, ahol sírva-nevet, nevetve-sír a játékos ember, mert a valóságot vágya, haragja, félelme, mindenfajta tudat alatti képe szerint előre és utólag, csak a képzeletében, avagy látványosan és külsőségeiben is — eljátssza. Ami azonban mindebben csodálatos: majdhogynem egyenest a könyv került a színpadra, vagyis az irodalmi művet — a Jeruzsálem hercegnőjében megjelent, s a francia irodalom egyik szakaszára emlékeztető, levelekből, monológokból alkotott kisregényt —a szerző nem nagyon dolgozta át. Az irodalom natúrban, különösebb látvány-igény nélkül ott áll a színpadon és úgy hat, mint a többi, a komplex színházi művészet minden fogására számító „színpadra írott" mű. Ebben van Örkény egyik sajátos vonása, színpadírói egyénisége: olyan önerejű irodalmat képes alkotni, hogy az szinte fittyet hány a színpadi ökonómiának, önállóan is megél ott. A Macskajáték irodalmi és színpadi szövege között hosszú szakaszokon semmiféle eltérés nincs. Aztán a groteszk és az abszurd kérdése. Mert ez a két fogalom hozzátapadt Örkény Istvánhoz. Az abszurdról már sokat nyilatkozott, legfőbb kinyilatkoztatása azonban színpad, s most éppen a Macskajáték. A darab emberei és helyzetei ugyanis nem abszurdok, csak szokatlanok, ilyenek léteznek, méghozzá elég széleskörben. Ez a történet tehát nem abszurd, hanem szinte természetes, mint amennyire az élet is gyakran nem természetes, hanem abszurd. A groteszk pedig Örkény István írósművészetében tulajdonképpen szentségtörés, de szent céllal, az igazságra, a megismerésre törekvés szent céljával. Furcsa groteszk helyzeteket teremt a Macskajátékban, de ezzel leleplez álerkölcsöket, hitet, hazugságot, s feltár egy tarka belső világot, ami sokkalta bonyolultabb, többszínű, mintsem hogy sematikus képletek alapján lássuk — az emberi lélek világát. Közben helyrebillent egy fontos egyensúlyt: az ideológiák vannak az emberért, s nem fordítva. A darab néhány mondata tönkrever szentnek parancsolt történelmi helyzeteket, nagyságokat, s messze hátrasorolja ezeket amögé, akikért minden történhet a társadalomban: az ember mögé. Babarczi László rendező megérezte, hogy e műből amely írott formában is játék, minden teátralitást messze száműzni kell. Eltalálta a legalkalmasabb atmoszférát is: az egyes szereplők önmagukban, egyedül vannak, még akkor is, ha Orbónné a színpad másik felén a tulajdonképpen Münchenben élő nővérrel beszélget telefonon. Babarczi feltételezni mert egy korszerű színházi közönséget, amely érti a korszerű színházi jelzésrendszert. A legjobban leegyszerűsítő színészvezetéssel, nem törődve színészek fizikai adottságával, bízva abban, hogy a modern, csak lényegre törő színházrendezés egyszerű eszközökkel is eléri célját, színpadra állította az idei pécsi évad talán legemberibb, legszebb lélektani drámáját. Örkény István és Babarczi László nagy lehetőségeket adott több pécsi színész számára, elsősorbon persze a magyar színműirodalom egyik legjobban megírt alakjával: Orbánnéval, Pásztor Erzsi számára. Fiatalon öntött életet egy mégegyszer olyan idős nőbe, rigolyás volt és reális, szerelmes és a férfitől undorodó, ideges és áldozatkész, eljátszotta a tehetségtelen- ség kátyújába került ember minden reakcióját. Gonoszkodásai mellett érzéséhez hű, igazi hős maradt, öngyilkossági készülődésében nevetségesen szánalmas, önsajnáltató asszony. Régen láttunk a Pécsi Nemzeti Színházban egy darabon belül ennyi színnel tökéletesített, pontosan összerakott embert, mint az ő Orbánnéja. Pásztor Erzsi pályájának mindig emlékezetes alakítása marad, - ettől kezdve lett nagy művész. Labancz Borbála pontosan eltalálta a nyugati jólétben élő, márványtartá- sú, de belül megrepedt, mindig hazavágyó magyar úriasszonyt. Takács Margit Paulája a vitális, szépnek élő, epikureista hölgy, az életerő képviselője a sok vakvágányra futott ember között, - remek alakítás. Sokan vitatkoznának viszont Galambos György Csermlényi figuráján, számonkérve, hogy amikor megjelenik a színpadon, miért nem olyan gusztustalan öreg pesti kókler, amilyennek Orbánná monológjaiban, párbeszédeiben lerajzolja őt. Csakhogy Orbánné szétzilált lelkű asszony, aki szélsőségesen festi őt le szavaival, mert közben azért szereti is, aztán jön Paula, az új nő, és a pesti svihák elegánsan játssza meg magát, kerülve a gusz- tustalanságot. Ez így jó. Még egy nagy lehetőség volt a darabban: Egérke. Sólyom Kati szorongó, remegő, talajtalan, félénk asszonyt alakított, itt-ott elfojtott, tudatalatti suta vágyakkal, egy életképtelen penészvirágot, Örkény István pontos elképzelését. A megírt szerepnél is többet nyújtott viszont Péter Gizi, aki félelmetes, fuldoklósában is erős és számító Bruckner Adelaidájával figyelmeztet: ez a művésznő többre képes, mint a ráragasztott operettsablonok. Bár nem mondhatjuk rá, hogy alakítása felfedezés - mert tehetsége ismert, de miért kihasználatlan? Ez a szerep kínálja, hogy nagyobb művészi terheket helyezzenek a vállára. Szabó Tünde, iljú Kőmives Sándor és Sipeky Tibor korrektül, szépen játszották a többi alakot körülíró szerepüket. Léka László maszkjai - különösen Péter Gizi számára - nagyon jól sikerültek. Pintye Gusztáv díszletei az idős hölgyekhez megfelelően, poros hangulatúak. Földessy Dénes A színen (balról): Labancz Borbála, Pásztor Erzsi és Sólyom Kati Foto: Erb János Zenei krónika BÁNKY JÓZSEF keddi Beethoven- esfjével egy jelentős hangversenysorozat ért véget: a Zeneművészeti Főiskola vidéki tagozatainak művésztanárai sorozatban adták elő Beethoven valamennyi zongoraszonátáját. E sorozat igazi jelentőségét azok értették meg, akik éltek az alkalommal és végigjárták a beethoveni életmű eme nagy jelentőségű, érzelmi-gondolati gazdagságban, kifejezési változatosságban egyedülállóan nagyszerű területét. Pécsett eddig ismeretlen művészek mutatkoztak be és négy pécsi művész — Bánky Józsel, Bánrévy Antal, Borsay Pál és Gerő Pál — jutott pódiumhoz, nemcsak Pécsett, de más városokban is. Ritkán adódik lehetősége egy művésznek, hogy műsorát többször egymásután előadhassa. Pedig csak így mérheti fel igazán teljesítő képességét, próbálhatja ki elképzeléseit, alakíthat, módosíthat ezeken. Bánky József hangversenyén érezhető volt, hogy műsorát nem először játssza, müsorszámainak felépítése, a részletek megformálása gondosan kiérlelt, kipróbált. Beethoven-játékát komolyság és felelősségtudat jellemzi. Előadásában nyomát sem találjuk annak a sajnálatosan divatos előadói „könnyedségnek”, amely a művet csak alkalomnak tekinti a zongorózási készség mutogatására, amely keveset törődik • mű mondandójának, szerkezetének bemutatásával és amely saját előadói „napfogyatkozásain” is nagyvonalúan átsiklik. Bánky Józsefről mindezeknek az ellenkezőjét kell elmondanunk. Előadásmódja már-már személytelen, olyannyira a műveket állítja a hallgató elé. Nem tesz hozzájuk semmit, nem fogalmaz újra, hisz abban, hogy Beethoven művei enélkül is hatnak. És valóban: nem azon ámulunk, hogy mily ragyogó a művész pergőtechnikája, milyen bravúros fokozásokkal épít, mennyire érzékeny a harmóniaváltások iránt... Beethoven műveit csodáljuk, a zene szépsége, nagyszerűsége ejt rabul és nem a zongorázásé. Ez a zongorista igazi diadala! A műsor is alkalmas volt a hangversenysorozat méltó befejezésére. A Waldstein-szonáta (C-dúr, op. 53) és a Les Adieux-szonáta (Es-dúr, op. 81/a) hangversenyeink viszonylag gyakori, mindig örömmel hallott műsorszámai. Előadásuk számos szép momentuma, összefogottsága a jól felkészült és kedvező diszpozícióban játszó művészt dicséri. Külön kell szólnunk a Hammerklavier-szonáta (B-dúr, op. 106) megszólaltatásáról. Már maga a mű műsorratűzése elismerést érdemel. Ez a szonáta külön mikrokozmosz a beethoveni szonáták világában. A IX. szimfónia szomszédságában keletkezett gigászi alkotás nemcsak méreteiben, a kifejezés végletességében, a kirobbanó energiák, hang- zuhatagok tömegeit tekintve egyedülálló, az előadó részére olyan buktatókat, szinte megoldhatatlan nehézségeket rejt, amelyek nemegyszer a legnagyobb művészek esetében is kudarchoz vezetnek. Bánky József koncentráló képességét, zongoratudását dicséri, hogy e hatalmas művet magabiztosan, meggyőzően adta elő. Az első két tételt éreztük igazán sikerültnek. A lassú tétel filozofikus-poetikus vallomása a hajszállal gyorsabb tempóvétel folytán nem érvényesült a maga teljes szépségében, a zárótétel fúgájának hallatán ismét csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk a kitűnő pécsi zongoraművészről. A viszonylag gyér érdeklődés is hozzájárulhatott, hogy előadónknak nem mindig sikerült a művek érzelmi-indulati gazdagságát megéreztetnie Olyan eseményre, rnint a Hammerklavier-szonáta meghallgatása — pécsi művész előadásában! — szűknek kellene, hogy bizonyuljon a Liszt-terem! Szesztay Zsolt A KISZÖV SZIMFONIKUS ZENEKAR újjászervezése után csütörtökön este Beethoven-műsorral mutatkozott be 9 pécsi közönségnek. Az együttes új, fiatal karmestere Gunde Péter hatalmas erőfeszítéseket követelő munkájának eredménye a jólsikerült bemutatkozás. Gunde Péter nemcsak koncepciózus, érzékenyen formáló, gondolatait világosan közlő muzsikus keltette fel a figyelmet, hanem szervezőképességéről is tanúbizonyságot tett (ami egy együttes vezető karnagyánál egyáltalán nem elhanyagolható tényező), hiszen a KISZOV-zenekar megfiatalodva, kibővítve ült pódiumra. Az együttes amatőr, és produkciójának értékelésénél ezt szem előtt kell tartani. Műsorának voltak gyengébben megoldott részei, de voltak figyelmet érdemlő, szépen hangzó pillanatok is. Pl. a II. szimfónia harmadik tételének triója, és a IV. tétel, különösen a melléktéma megszólalása. A hangolás és a kamarazenei igényű együttmuzsikálás terén még sok munka vár a zenekarra. Gunde Péter eddigi működése azonban szép ígéret a hibák kiküszöbölésére. Az est szólistája Lux Erika Beethoven C-dúr zongoraversenyét szólaltatta meg. A fiatal művésznő hírnevéhez méltóan — kis hangon ugyan - de példás muzikalitással játszotta a versenyművet. A közönség hosszú tapssal jutalmazta a szép produkciót, de a sikerből a debütáló zenekar is bőven részesült. Kircsi László SZERETI ÖN A FUTBALLT?- kérdeztem éppen egy esztendővel ezelőtt a nyájas olvasótól, amikor először ragadtattam arra toliamat, hogy nemzeti sorskérdésbe, azaz sportkérdésbe ártsam magam. Még mindig szereti ön a futballt? — kérdezhetném most, ha nem félnék tovább ingerelni az egyébként is aligha nyájas szurkolót. Merthogy amit szerdán láttunk ugyebár. . . Szó ami szó, a közvetítéssel voltak apró problémák. A bolgár tévéoperatőrök és rendezők kifogástalanul dolgoztak s már az első percektől buzgón ismételgettek minden látványosabb megmozdulást, és a gólokat is több példányban láthattuk, csak úgy káprázott bele a szemünk. Csak éppen a magyar képfelvétel közben feledkeztek meg a dolgozók például a második gól ismételhető rögzítéséről- nyilván a nagy gyönyörűségtől elmulasztottok ki- vagy bekapcsolni egy gombot. Vitray a tőle megszokott rendíthetetlen nyugalommal és tárgyilagossággal kommentálta az eseményeket, mondhatni arcizom rándulás nélkül, hősiesen viselte el a vereséget. Nyugalma talán már ingerelte is a vér- mesebb nézőket, akik már a készülék megsemmisítésének módozatait latolgatták. (Kimenjenek a baltáért? Vagy csak egyszerűen kidobják a készüléket az emeleti ablakból? stb.) Persze, ilyen a televíziói Este az athéni Real Madrid-Chelsea meccsen a tévé-operatőrök érezhetően gyengébbek voltak, mint a bolgárok. Túl sok közelképet mutattak, ezért néhány akciót egyáltalán nem lehetett áttekinteni, gyakran „elveszett” a képernyőről a labda és még fontos mozzanatokat is el-elkapkodtak. És mégis: ez a mérkőzés, azaz a közvetítése, ez volt a magyar televízió igazi kritikája, mondhatnánk grimasza, sőt haladó küzdelme a nemzeti illúziók ellen, olyan lélektani időpontban, amikor egy valamire való idegroham a nézőben jószerivel még le sem csillapodhatott. Ez volt tehát a nagy dezillu- zionólás, de ugyanakkor a reményen túli vigasztalás is: szép játék ez a futball, csak jól kell játszani! Amikor egy esztendővel ezelőtt a fenti címen a futballról elmélkedtem, az annak ürügyén történt, hogy pontosan a most szerdai ominózus meccs napján, május 19-én, a Telesport vitafórumot szervezett a magyar labdarúgás kérdéseiről. A fórumon megjelent a magyar labdarúgás sorsában érdekelt minden vezető testület képviselője s természetesen a szövetségi kapitány is. A nézők kérdéseket tettek fel, a vezetők pedig válaszoltak, a beszélgetést Vitray Tamás irányította. Nem tudom, ki mennyire emlékszik erre a műsorra, szerintem nagyon tanulságos lenne, ha a televízió a szófiai kudarc „értékelése" során megismételné. Feltéve persze, ha rögzítették a műsort. Amennyire vissza tudok emlékezni, ezen a fórumon elég nagy mellébeszélés folyt. Egyesek óvatoskodtak és hivataloskodtak, mások ingerülten csapkodtak. Kétségtelenül, a kérdező közönség nem volt túlságosan tapintatos, provokatív kérdések is előfordultak, a jövő azonban sajnos igazolta a közönség bizalmatlanságát. Emlékszem még, hogy Hoffer szövetségi kapitány volt akkor a szakértői fórum-csapat legjobbja. Ö szakított először a köntörfalazási taktikával, őszintén és felelősséggel beszélt feladatairól. Szavai akkor tiszteletet és bizalmat ébresztettek. Nem tudom, mennyi múlt rajta? Újra csak arra tudok gondolni: érdemes lenne azt a műsort megismételni... És érdemes lenne végiggondolni újra 0 kérdéseket és a válaszokat s jól odafigyelni, ki mit mondott, ki mit ígért és ki mit teljesített . .. Mert hiszen változatlanul szép játék a futball és millióknak kitűnő szórakozás; azt is el lehet viselni, ha a hagyományok ellenére hosszú idő óta nem vagyunk a világ élvonalában; csak az a keserves, ha sötét mellébeszélések, köntörfalazások és „játékon kívüli" érdekek miatt bosszankodássá válik a szórakozás, ha lassan már csak a tévé jóvoltából láthatunk magas színvonalú, élvezetes „import-focit”. Szederkényi Ervin U k
