Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 97. szám

1971. április 25. DUNÁNTÚLI NAPLÓ Napjaink architektúrája — és a képzőművészet BKS? A TELEVÍZIÓ voksa Vajon napjaink modern architektú­rája igényel-e, és milyen képzőművé­szetet igényel? Az avantgarde építé­szet klasszikuson sima, szín nélküli funkcionalista szemlélete ugyanis nem tűrt meg képzőművészeti kapcsolato­kat, és a korszerű építészetet sokan ma is a Bauhaus elveihez mérik. Vajon ma van-e igény valamiféle szintézis megteremtésére építészet és társművészetek között? A válaszban — mint az építészet magatartásában általában is — döntő az építészet di­rekt és más kapcsolatainál lényegesen erősebben befolyásoló társadalmi alappal való viszonya. A kiteljesedett, egységes alappal rendelkező társadalmak, melyekre a viszonylagos egyensúly volt a jellemző, mindig egységes felépítményt hoztak létre, ahol a felé-ftményi részek szo­ros kapcsolatban voltak, és egymást erősítve, szinte elválaszthatatlan egy­ségben fejezték ki a társadalom alap­ját és céljait. Napjainkban is ilyen egységesítő tendencia él, hiszen tár­sadalmi alapjaink határozottak, s ez­zel elegendő „rendező elvet" adnak az egység megteremtéséhez. Társa­dalmi, gazdasági céljaink alapvetően meghatározzák az építészet és a kép­zőművészet útját is, ami a történeti gyakorlathoz képest alapvető válto­zást jelent. Régen a professzionális építészet kastélyokat, templomokat, palotákat épített a társadalom kiválasztottjai­nak, és a képzőművészet is egyedi munkákat produkált, melyeket ezek­ben az épületekben helyeztek el. Ugyanakkor létezett egy népművészet is, melyből céljai és lehetőségei mi­att hiányzott alkotójának szubjektiviz­musa és formáit sem egyedileg, ha­nem kötött, kevés számú, hosszú ideig változatlan elemek újabb és újabb variációjából építette fel. (gy volt ez o faragásban, a hímzésben és persze a népi építészetben is, melynek variá­ciós, standard jellegét szépen mutatja be az orosz emlékanyagban Boriszov- szkij nemrég nálunk is kiadott munká­jában. Ma az építészettel szemben alap­vető követelmény a társadalom egé­sze által igényelt mennyiség előállí­tása, mely a korábbi professzionista gyakorlattól eltérően az építészetet a népművészetre jellemző standard elő­állítási mód felé tolja. Az építészet jellege ezzel megváltozik, de ez mi­nőségi romlást,1 sematikussá válást nem eredményezhet. Ezt a társadalom igényei sem engedik meg, és a dol­gok belső rendje sem indokolja, hi­szen a kevés alapforma ellenére a népművészet sem vált soha sematikus­sá. Ügy látszik azonban, hogy a város életteli alakításához a szürkeség, egy­hangúság elkerüléséhez az építészet eszközei magukban nem elégségesek. Mindannyian ismerjük az urbani- zálódós egyre fokozódó ütemét. Tud­juk, hogy ezzel az emberi környezet is alapvetően megváltozik, egyre mű­vibb, mesterségesebb lesz. Ennek el­fogadhatóságát . elsősorban biológiai érvekkel sokan támadják. A megol­dást nyilván nem „a régi szép idők", a zavartalan természeti környezet visszasírása, hanem a társadalmi igé­nyeinknek megfelelő új, mesterséges környezetünk elmélyültebb, komp­lexebb alakítása jelentheti. Ennek ré­szeként városaink építésében jelentős helyet kell kapjon a képzőművészet is, és ehhez feltétlenül szükséges, hogy az építészethez hasonlóan itt is lehet­ségessé váljék a tömegtermelés. — És mint ahogyan az építészetben is a megoldás a kevés számú gyártott elem variációs lehetőségeinek kuta­tása, ugyanez a feladat a tényleg társadalmi célokat szolgáló képzőmű­vészetben is felmerül. így a társadal­mi alappal szinkronban kialakulhat az urbanisztika, az építészet és a képzőművészet egysége, megterem­tődhetik az igazán organikus város, az organikus környezet. A rész és egész, a külső és belső viszonyában olyan élettani teljesség alakulhct ki, meiy~eddig csak az élő természetben volt megtalálható, és ezzel talán sike­rülhet az ember biológiai igényeit is megközelítő de a társadalmi igények­re szervezett környezet létrehozása. A vázolt irányban már évek óta dolgoznak városunkban építészek és képzőművészek is. Az új panelcsalád kidolgozásánál pl. a Városi Tanács és A DÉDÁSZ új számítóközpontja a Pécsi Tervező Vállalat kollektívájá­nak közös törekvése a variációs lehe­tőségek minél gazdagabb biztosítása. Ennek a komplexitás jegyében a la­kás férőhelyekre, a lakás nagyságok­ra, az azonos nagyságú lakások kö­zött is több belső, alaprajzi, funkcio­nális elrendezés biztosítására, a la­kások épületté szervezésének varia­bilitására. az, egyes épületszekciók kapcsolási lehetőségeinek sok válto­zatban való kidolgozására is ki kellett terejdnie. A Janus Pannonius Múzeum a kö­zelmúltban pár napra egyik termét Lantos Ferenc rendelkezésére bocsáj- totta. A bemutatott munkák többsége épületzománc volt, nagyméretű zo­máncképek épületekre, homlokzatok­ra, mennyezetre, belső térelválasztó falakra szánva, burkolatként vagy akár önálló szerkezeti elemként is használva. Lantos Ferenc zománcai­nak lényegéhez tartozik az építészet­tel való közvetlen kapcsolatteremtés igénye. A zománctábláknak egyedileg is vannak értékei: a tiszta, határozott, nagy gesztusé, mértanilag is pontos vonalak, égő, árnyalatok nélküli alap­színek, és a könnyen áttekinthető egyértelmű formák biztonságot, önbi­zalmat adó ereje. A zománclapok igazi életüket azonban együttesen, egymásmellettiségükben és architek- tonikus környezetben élik, ez egyene­sen következik szerkesztési módjuk­ból, variációs készségükből, az egyes elemek erre történt komponálásából. Az építészeti felhasználást azonban csak az anyag tartóssága és épület- szerkezeti tulajdonságai — szerelhető, lemosható, esőben öntisztuló — egye­dül nem biztosítanák. Ehhez még a sorozatgyártás, az elemek nagy szám­ban, üzemi körülmények között tör­ténő előállítása is követelmény, amit a formák nagy önfegyelemmel és kö­vetkezetességgel elért mértanilag is megfogalmazható leegyszerűsítésével, és a keverés nélküli zománc alapszí­nek használatával biztosított az al­kotó. Az ún. „tiszta művészet" részéről gyakran vitatják ennek a tevékenység­nek művészi voltát, az építészetben és a képzőművészetben is. A fő érv: a sok kötöttség miatt itt nem lehet művészetet csinálni, ki kell szolgálni az igényeket, és a sok kopromisszum- ban elvész a művész egyénisége, munkájának szubjektivizmusa is. De ez igények egy közösség igényei, a kompromisszumok pedig az objektív törvényekhez való, esetleg az alkotó akarata ellenére is kötelező alkalmaz­kodást jelentik. Lantos Ferenc is kikerülve a vitákat, inkább mesterembernek vallja magát, mint festőnek. De hát vajon a nép­művészetet, nem mesteremberek csi­nálták-e? És lehet-e vajon értékben különbséget tenni az ilyen munkák és az akadémiák műalkotásai között? Nyilván nem, azaz hogy a múltra, az akkori társadalmi meghatározottságok miatt nem lehet. A mára, úgy gondo­lom hogy kell is. Meggyőződésem, hogy napjaink igazi, a társadalom által igényelt szocialista művészetét az ilyen „mesteremberek” csinálják. Az ilyen munkák nem az egyes egyé­neknek, hanem egy közösség szubjek­tumának készülnek. Az azonos alapú törekvések találko­zása törvényszerű. Az első, részben zománc burkolatú épület — a DÉDÁSZ új számítóközpontja Erdélyi Zoltán épí­tész Lantos Ferenccel közösen készített munkája - kivitelezése városunkban már gyakorlatilag befejeződött. Ez nagy dolog, mert az elméletet alá le­het vetni a gyakorlat próbájának, és most már tárgyi alapja lehet a to­vábbi vitáknak, melyek remélhetően műszaki és formai tökéletesedést, újabb és újabb megvalósulást fognak eredményezni. Meg kell találni a módot a folya­matos együttdolgozásra az épületter­vezés és a környezetformálás külön­böző fázisaiban is. Lantos Ferenc munkái mindenesetre magukban hord­ják ennek lehetőségeit, és rajtunk áll, hogy mennyire használjuk ezt váro­sunk, mesterséges környezetünk eleve­nebbé, színesebbé tételére, annak egyre organikusabbá váló fejlesztésé­ben. Tóth' Zoltán A Magyar Rádió és Televízió is részt vállalt az országos jelentőségű választások előkészítéséből, s különö­sen gazdag programot ígér a szava­zás napjára. A tv-híradó már he­tek óta rendszeresen képet adott a választási gyűlésekről, kedden külön riportműso'ban számolt be Kádár Já­nos. elvtárs nagygyűléséről. A Fórum legutóbbi adasa is természetesen kapcsolódott az előkészítés program­jába. Ma „A hét" c. esti főműsorban ke­rülnek országos nyilvánosság elé a választások fővárosi és vidéki esemé­nyei, a Rádió pedig vasárnap hajnal­tól hétfőn . délig változatos műsorral, rendszeres beszámolókkal kíséri fi­gyelemmel a szavazásokat. A választások előkészítése és az események rendszeres figyelemmel kí­sérése a televízió számára mindenek­előtt politikai feladat, s az eddigi mű­sorok alapján megállapíthatjuk, hogy az idén minden korábbinál tervsze­rűbben és sikeresebben oldotta meg ezt a feladatot. Mindenekelőtt azzal, hogy megtalálta a választások nép­szerűsítésének helyes és hasznos for­máit, hangnemét és arányait, azokat a mértéktartó módszereket, amelyek­kel egy szocialista államban élhet és eredményes tevékenységet fejthet ki a televízió. A választási kampányok tömeg­kommunikációs propagandájának a nyugati kapitalista országokban ko­moly „hagyományai”, finomra csiszolt, és meglehetősen tisztességtelen mód­szerei alakultak ki. Egy jól informált philadelphiai újságíró, Joe McGinnis nemrég könyvet írt a 60-as évek ame­rikai elnökválasztásainak televíziós propaganda „hátteréről”, különösen a Nixon megválasztását előkészítő óriá­si hadjáratról, amelynek során csak a televíziós és rádiós kiadásokra 70 millió dollárt költöttek. A propaganda tisztességtelen módszereire is bőven szolgáltat adatokat a könyv, és két­ségtelenül bizonyítja a hadjárat haté­konyságát is. Nixon győzelme idején a nagy ellenfél, Humphrey állítólag így vonta meg a mérleget: „Politikai pályafutásom legnagyobb hibája az volt, hogy nem tanultam meg, miként használjam a televíziót.” Nyilvánvaló, hogy nálunk nem nyu­gati mintára kell a televíziónak támo­gatnia a választásokat. S nem is csu­pán a tisztességtelen módszerek lehe­tősége van kizárva, hanem nálunk olyan döntő hatalommal sem kell rendelkeznie a televíziónak, amely a politika valódi taitalmát meghamisít­va vagy megalapozatlanul felduz- zasztva befolyásolná a választások si­kerét. Nálunk nem a hatalomért ver­sengő ellentétes politikai koncepciók harcában kell hatalmas anyagi áldo­zatokkal állást foglalni, hanem egy reális politika tényeit és érveit kell a legszélesebb tömegek közé vinni. Ilyen értelemben lehet a telev'zió nálunk is fegyver, de helyesebb, ha azt mondjuk: eszköz, amelyet lehet jól vagy rosszul, hatékonyan vagy eredménytelenül alkalmazni. A mes­terségesen támogatott és erkölcsileg megalapozatlan „hatalomra" nincs szükség, a tisztességes módszerek ki­dolgozása pedig a nyugatinál több szakmai felkészültséget igényel a tö­megkommunikáció munkatársaitól. A televízió közvetlen politikai funk­ciója nálunk óriási felelősség, egy reális politika valóságnak megfelelő közvetítése a politikát közvetlenül irá­nyítók és a politikát megvalósítók kö­zött, állandó kétoldalú tájékoztatás és információs forrás. Erkölcsi alapja a néző bizalma a politika és a he­lyesen informáló tömegkommunikáció iránt, amelytől nem a valóság elken­dőzését, hanem feltárását várja. Nálunk a televízió választási pro­pagandája talán kevésbé mutatós, mint a kapitalista országokban, de összehasonlíthatatlanul tisztessége­sebb, s ezért is hatékonyabb. Csak persze azt is kell látni, hogy a tömeg­kommunikációban nálunk is hatalmas politikai propaganda lehetőségek rejlenek, s ezekről nem szabad le­mondani. Az idei választásokat előkészítő mű­sorok azt mutatják, hogy a magyar televízió politikai propaganda tevé­kenysége magas színvonalon áll, s felnőtt az országos jelentőségű ese­mények színvonalas és hatékony köz­vetítésének feladatához. Reméljük, a mai műsor is megfelel majd a biza­lomnak és várakozásnak, s valóban gazdag, változatos képet kaphatunk a képernyő előtt az egész ország ün­nepi választásairól. Szederkényi Ervin Bizse Dános kiállítása Négy esztendeje múlt, hogy elbú­csúztunk idősb Bizse János lakatos­mestertől. Sokan vagyunk, kik köze­lebbről ismertük őt és megfordulhat­tunk műhelyében. Ez a szép műhely — számunkra — el nem halványuló em­lék, kár, hogy emlékeztetőül nem ma­radhatott meg eredeti mivoltában. Mert Bizse bácsi a régi kézműves egyik utolsó példája volt, itt Pécsett tanult, innét indult hosszú európai útra dolgozván tanulva, ide hazatért, vissza és rengeteg napi munka mellett néhány jelentős lakatos mesterművet hagyott ránk. Kár, hogy nemigen tartjuk ezlket számon, nem őrizzük és ápoljuk érdemük szerint. Most azonban a lakatos mester fia, a fiatalabb, az 50 éves János műhelye látható - pár lépésnyire a régitől — a Technika Házában: szinte életmű­nek számító képzőművészeti kiállítás. Mert ennek az évtizedek óta össze­gyűjtött, nagy gonddal válogatott ki­állításnak forrása, mondanivalójának jelentős része éppen a régi lakatos­műhelyben fogant, abból indult el, hogy korszerűen gazdagodjék újabb és újabb területet elfoglalva. Bizse János festményeinek - gyak­Bataton-part - nyári délután Repülőgépről ran - útiélmény a címe. Valóban, a festő, aki maga is tanult lakatos és egész nap szívesen kalapálna, ha ko­csit vezet, annak szerkezetét és mű­ködését úgy ismeri, mint anatómus a testet. Lassan, évek múltán a műhely­emlékek, a megtett utak, utazások él­ményei előremutató festői mondani­valóvá váltak. Bizse János mindenkor gépekre, tér­ben működő szerkezetekre hivatkozó, világosan megfogalmazott, szépen és jól festett képeket alkot, egyedül az övéit. Ám ez az értelemmel építkező ugyanakkor érzékeny ember. És ha le­hetséges a hasonlat, a Bizse-képek a pontos vonalú, bensőségesen és ér- zelemdúsan szóló vonósegyüttes, ka­marazene élményét is adják. Eképpen épül, alakul, az út, mely Bizse János lakatosmester műhelyéből Bizse János, a festő, képein átal maj­dan hagyománnyá válik. Martyn Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom