Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-25 / 97. szám
6 DUNAN10L1 NAPLÓ 1971. április 25. BERTHA BULCSU: Két állomás között DCit érti eke! a íiag.y.mama kecskéje.? A kisiskolás Gyurkának a tavasz< szünetben nagy élmény adatott meg, falun volt a nagyanyjánál. A nagymamának kecskéje is volt, a kecskének szarva. S Gyurka az erdőn át gyalog elmehetett a szomszéd faluba. Mindezt tőle tudtam meg, találkozásunk első öt percében. Azután anyjával együtt bement egy édességboltba, s amikor csomagokkal felszerelve kijöttek, Gyurka anyja ráförmedt a gyerekre:- Mit gondolsz te, hányán laknak Budapesten? Két-mil-li-ó-an! Mind a kétmillió embernek el akarod magyarázni a nagymama kecskéjét? Kit érdekel a nagymama kecskéje? Mert Gyurka a fővárosi édességből elárusitónőjének is beszámolt friss élményéről. Olyan élmény volt ez, ami érdemes arra, hogy megossza az ember másokkal. A kétmillió emberről szóló kilakadás sem zavarta meg - gyerek még, kétmillió lakosról nincsenek közelitő fogalmai sem. Megértettem Gyurkát, de az anyia idegességét is. Hová jut az az ember, akinek szive korlátlanul nyitva áll mindenki előtt? Hová jut a gyerek, aki nem tudja megkülönböztetni a közeli ismerőst az ismeretlentől, aki számo- latlanul osztja bizalmát, aki egyformán ragaszkodni akar mindazokhoz, akikkel összehozza a sors? Gyurkát a végzet egy kétmilliós város apró polgárává tette, s ő ezt a tényt még nem érti. Nem érzi a súlyát, nem érzi a veszélyét, nem érzi a különbségét. Az emberek nyüzsgő sokaságát közösségnek érzi... Hol vannak az emberi közösségnek határai? Hol vannak azok az optimális méretű közösségek, amelyekben a kis Gyurka otthonosan mesélhetne a nagymama kecskéjéről és az erdei kirándulásról, anélkül, hogy rászólnának? Meddig nőnek, dagadnak még a világ városai és mikor találják meg az emberek a világvárosok körülményei között is az emberi élethez nélkülözhetetlen közösségek' körvdnalait? Nemrégiben egy alkotóművész - budapesti - arról panaszkodott, hogy a szakma és az egymás iránti érdek lődés kihalt a kollegáiból, s azt csak olyankor tapasztalhatja, ha százötvenezres vidéki városba látogat. „Miért. miért nem, ott több közük van egymáshoz az embereknek, az egy szakmában dolgozók ismerik, figyelemmel kisérik egymás munkáját.” Szociológusok, építészek évek óta vitáznak már azon, mekkorának kell lennie az ideális városnak, ahol még „embermódra” élhetnek az emberek. Kevesen szavaztak a többmilliós metropoliszokra. Ennek ellenére a nagyvárosok - nálunk egyelőre csak az az egy - megállíthatatlanul nőnek, híznak, torzulnak, puffodnak. A túlhizás egészségtelen. A túlhizott nagyváros fölött megromlik a levegő, belsejében kórosan felgyorsulnak a mozgások, szétbomlanak az emberi közösségek. Szakemberek, politikusok, vezetők pró bálnak szembeszegülni ezzel a tendenciával — de még csak nálunk, a föld sok országában nemigen, s nálunk is csak éppen bontakozó eredménnyel. Rengeteg, mindenekelőtt gazdasági probléma húzódik emögött. Utópia lenne holnapra várni az eredményt, tudom. Mégse jó belenyugodni a fénybe, mint megváltoztathatatlanba. Se fent, se lent, se városok élén, se társadalmi funkcióban, se egyszerű állampolgárként. Gyerek, felnőtt olyan világban érzi jól magát, amelynek ki- tapinthatók a határai. A világ folytatódik e határokon kívül, de másneműen. Az végzetes, ha ez a másneműség mindjárt az egyén bőrén kívül, a villamosoknál, a szomszéd háznál, a járda szélénél - a következő embernél kezdődik. A vonat robog velünk. Alkonyodig Homlokom néha megérinti a hideg ablaküveget. Borzongásom széttörik a vastestek rán- gása közben. Ködfátylak ereszkednek a dombok közé. A csalitos földszege- lyeken fácánok kakattolnak. Némelyik magasba röppen, mint a kő, aztáv ügyetlenül visszazuhan a bokrok közé. A falvak gőzölögnek. Aprócska fények parázslónak a kertek alatt. Mindenütt égetik már a tavalyi gazt, a száraz ágakat, hernyófészkeket, s a megbar- nult fanyar illatú levelet. A vonat ringat, imbolyog Becsukódik a szemem, elalszom. A vonat nyargal velünk az alkonyatban. Néha megáll, néha füty- tyent egyet, aztán vágtat tovább a város felé. Beszélgetésre ébredek, A vonat áll valahol a mezőn, két állomás között. A fülkében ég a villany. Az ablaküveg feketén csillog. Nekifeszül a nyirkosán puha, tavaszi éjszaka. Nem tudom mikor állt meg a vonat. Észre sem vettem. Csaknem elalszom újra, amikor pillantásom a szemközti ülésre esik. Új utasok. Egy férfi meg egy nő. Beszélgetnek.- Jövőre inkább Franciaországba menjünk — mondja a nő.- Bitang árak vannak ott,.. - vélekedik a férfi.- És itt? ... És az ajándékok a testvéreidnek . . . ?- Az anyádnak is hoztunk ruhaanyagot . ..- Olyan toprongyosak mind, s ahogy hazudoznak ... Különösen a Stefi nővéred . .. Nahát, ilyen egy maskarát. .. Miért pösze ez a nő, Feri?- Pösze? Észre sem vettem. — Pösze. Kiállhatatlanul pösze. S ahogy vizslatott engem! Azt hiszi, hogy én a menekült táborban akaszkodtam a nyakadba . ..- Mondtam nekik, hogy a cégemnél ismerkedtünk meg annak idején . . .- Nem hitték el. Főleg a pösze húzogatta a száját.- Nem pösze. Teljesen pösze. Pösze és irigy. Azt mondja nekem: „csirios ez a kis ruhád . . . Biztosan hoztál néhány kosztümöt még ..Azt hitte, majd lerántom magamról és neki adom... Kedvem lett volna megmondani, hogy hány órát dolgozom naponta ... Ezek azt gondolják, hogy Los Angelesben nem kell dolgozni... — Nem gondolnak semmit... — Lerángatta volna rólam a ruhámat. Ha én egyszer újra otthon lehetnék Los Angelesben!- Még két nap Pesten Lajos atyánál. Lajos atya egészen normálisnak látszik. Mikor szedte fel az anyád?- Nem tudom, Lajos atyát én most láttam először.- Lajos atyával majd megiszu.ik néhány üveg Whiskyt, aztán jatt a jattban és végeztünk. Hirtelen a férfira nézek. Fekete, simahajú úriember. Pontosan olyannak látszik, mint aki ad a külsejére, s arra, hogy mit gondolnak róla az emberek. A nyakkendőjét persze már megoldotta, s a fehér ingnyak, melyhez úgy látszik még utazások alkalmával is ragaszkodik, a hajtásoknál elég szürke. S a nő? Szőke, nagyarcú teremtés. Kihúzott szemöldök, s az arc kezdődő ráncaiban sok keserűség. A száját nem tudja, vagy nem akarta egészen összecsukni. Kis rés mindig tátong az ajkai között. - „Jatt a jattban és végeztünk". - De ismerős ez a mondat, s a hangszín. Ki ez az ember? Találkozhattam én ezzel Magyar- országon? Mikor vajon? Budapesten? Vidéken? Csak 1956 előtt találkozhattam vele, nyilván 56-ban disszidáltak. Ki ez az ember?- Elővehetnél valamit - szólal meg újra a férfi.- Együk meg a bonbonokat. . .- Szegény Stefi azt hiszi, elvisszük o bonbonokat Los Angelesbe. Ott tartjuk majd a vitrinben és ha látogatónk érkezik, megmutatjuk az üvegen át. Ügy adta, mintha egy vármegyét adna ...- Utálatos egy nőszemély, annyi biztos — mondja a szőke nő, s a bon- bonos dobozról lefejti a celofánt. Amint felszakad a doboz, bekap egyet a csokoládégolyók közül. Szétnyomja a szájában, csámcsog. »- Ehető? - kérdezi a férfi.- Rumos.- Rumos? Az egyetlen bonbon, amit szeretek . ,. Nahát ez a Stefi, tudta, hogy a rum az istenem ... A férfi kinyitja a kezét és belemarkol a dobozba. Három bonbont erőltet egyszerre a szájába. Rágja a csokoládét, szürcsög. A nyála aztán kifröccsen, rá a fehér ingre. Kis barna folt keletkezik a fehér mezőben, jobbra a nyakkendőtől. Ekkor megjelenik előttem egy félig kész város. Ahogy a nyálas csokoládé- folt szétterül az ingen, már a vakolatlan házakra is emlékszem, s a vasműre is, ahol szolgálatot teljesítettünk. Legfőképpen azonban a szobára, ahol laktunk. Négy vaságy állt a szobában, s egy bádogszekrény három rekesszel. A szekrényt közösen használtuk. Seffernek már akkor is volt egy fehér ingje, két nyakkendővel. Az inget hetenként egyszer kimosta, kivasalta. Munka után, vagy a szabadnapokon alvás után mindig magára húzta az inget. Ennek ellenére idegenkedtek tőle a nők. Seffer ugyanis büdös volt. Nem mosakodott. Illetve oz arcát naponta megmosta, de a hónalját már nem. Az ingen aztán nap mint nap zsírfoltok, sörfoltok, főzeléknyomok keletkeztek. Seffer mégis azt hitte, hogy fehér ingében felettünk áll, más anyagból van, mindenben különbözik a munkásszállás lakóitól. Aztán letartóztatták egy gumicsizma miatt, amit ellopott és eladott. A gumicsizma sajnálatos módon éppen az enyém volt. Húsvét táján történt a dolog, éppen kitavaszodott. Az ünnepekre, úgy emlékszem, hazautaztam. A szobánkból Seffer kivételével mindenki hazautazott. Amikor visszaérkeztem Sztálinvárosba, Seffer részegen feküdt az ágya tetején. Ebben nem találtam semmi különöset. Kinyitottam az ablakot, s a bádogszekrényben elhelyeztem a ha zulról hozott tiszta ruhákat. Ahogy ott matattam, hirtelen észrevettem, hogv a szekrényből eltűnt a gumicsizmám. Benéztem az ágyam alá, aztán újra a szekrényt vizsgálgattam. A csizma eltűnt. Seffer megérezte, hogy nézem. Felébredt, ásított, felült. A fehér ing gyűrötten, foltosán ragadt a testéhez.- Megjöttél egykomám , .. ? - kérdezte.- A szekrényben hagytam a gum:- csizmámat. És most nincs ott — mondtam.- Egykomám, mit jelent nálunk egy gumicsizma?- Szeretném tudni, hová lett a csizmám? S effer felült, jó alaposan megnézett magának, aztán a szekrényhez lépett és kiemelt onnan egy nagy üveg rumot. Zöldes üveget tartott elém, és időnként megingott: *- Igyál egykomám, rumot. Ez a rum jót tesz ... — Szeretném tudni, mi lett a gumicsizmámmal? — Előbb egy kis rumot javallnék .. Ittam egy kortyot az üvegből, aztán újra megszólaltam:- Hol van a csizmám?- Egykomám jatt a jattba és végeztünk. Tied lehet ez az egész üveg rum ... Én már csak egy kortyot iszom ... — Hol a csizmám?- Na egykomám, ne borzolódj! Jatt a jattba és végeztünk...- A csizmámat szeretném látni.- A csizmádról semmit sem tudok. . . • • í.'r iT'I'Oi ifi) 'Ül'l,\V Igyál még rumot...- Az baj,.. Egyedül maradtál itt a szálláson...- Egykomám, jatt a jattban és végeztünk ... Ne hidd, hogy én ... Én az egész rumot neked vettem.- Nem tudom mit csinálok csizma nélkül. Holnap, azt hiszem, feljelentést teszek a rendőrségen.- Ellenem, egykomám .. .?- Nem ellened. Ismeretlen tettes ellen.- Egykomám nem javallom ezt.- Miért nem javallod?- Jatt a jattban. Itt o rum. Neked vettem.- A rum az itt van, csak a csizmám nincs itt. — Egykomám gondold meg ezt o dolgot, én most lemegyek vacsorázni. Seffer vigyorogva érkezett haza. Már ágyban voltam. Megállt mellettem, nézegette az arcomat:- Na egykomám, meggondoltad?- Vissza akarom kapni a csizmámat.- Ne akard komám... Jatt a jattban, és akkor nem bántalak... — Várt, leült az ágy szélére. Hallgattam és figyeltem mit csinál. Amikor a zsebébe nyúlt, hirtelen kinyújtottam a kezemet, s a kabátom zsebéből óvatosan a paplan alá húztam a bicskámat. A kabátom a szék hátán lógott, közvetlenül az ágyam mellett. Mindegyikünk székre vetkőzött a szálláson. A paplan alatt kinyitottam a bicskámat és vártam.- Mocorogsz? - kérdezte. Hallgattam. Seffer az arcomat nézte, aztán lassan előhúzott egy kést. Megpróbálta az élét a körmén, vigyorgott.- Na, egykomám, jatt a jattban és végeztünk... - szólalt meg halkan.- A csizmámat vissza akarom kapni - mondtam, Felállt, lassan közeledett. Feltérdeltem az ágyban, s a bicskát magam elé tartottam. Meghökkent, aztán hosszú csend után elnevette magát.- Tedd el a kést egykomám. Én csak vicceltem... Minden viccnek bedőlsz?. .. Egykomám itt a rum, igyunk egyet inkább. Iszunk aztán jatt a jattban.- Nem iszom — mondtam. Seffer sem ivott. Sokáig üldögélt az ágya szélén és nézte az arcomat. Kellemetlen, kegyetlen nézése volt. Tudtam, mire gondol. Eszem ágában sem volt elaludni, csak színleltem, hogy hunyorgok már, s nehezen bírok a szempilláimmal. — Éjfélig várt, aztán Seffer is lefeküdt. A villanyt égve hagyta, és az ágyából figyelt. Egyikünk sem aludt. Éberek voltunk és idegesek. Ha Seffer alatt megnyikor- dult a sodrony, azonnal felültem, s a bicskámat marokra fogtam a pokróc alatt. Ha én mozdultam, Seffer pattant fel oz ágyában. Éjjel kettőkor megszólalt:- Egykomám, így mi soha többet nem elhatjuk ki magunkat... Bízzunk egymásban egykomám ... Jatt a jattban és kész... Nem válaszoltam. Néztem a száját, s az arcát, hogyan mozognak a ráncai, izmai. Reggelig virrasztottuk egymást. Akkor aztán elmentem a rendőrségre és bejelentettem, hogy ellopták a csizmámat. Megkérdezték, hogy kire gyartakodok? Azt mondtam, hogy senkire. Délután s szoba lakói mind visszaérkeztek a falujukból. Nem szóltam nekik semmit, csak arra vigyáztam, hogy Sefferrel soha ne maradjak egyedül, öt nap múlva Seffert letartóztatták. Kiderült, hogy a szomszédos szobákat is fosztogatta, s o munkások közül volt aki kabát, volt aki ünneplő nélkül maradt. Meredten nézem. Rág és nyel. Markát újra és újra kinyújtja a csokoládégömbök után. Amikor az utolsó falatot is lenyeli, bánatosan cséttintget a nyelvével, aztán megszólal:- Mondja jóember, nem látott még idáig csokoládét?- Nehezen viselem el, ha férfiak pralinét zabáinak ...- Ne mondja...? És miért...?- Mert lezabálják az ingjüket. A fehér ingjüket Seffer... Megráng az arca. A szőke nő először a férjét, aztán engem vesz szemügyre.- Seffert mondott? - kérdi a férfi.- Seffert.- Hol találkoztunk ...?- A vasműben ...- Nem emlékszem.- Az enyém volt az a csizma ...- Nem emlékszem... Mi nagyon régóta kint élünk. Los Angelesben. Feltaláló vagyok.- Mit talált fel?- Legutóbb egy tejesűvegtartót Műanyagból készül és nem csúszik ki az asszonyok kezéből a tejesüveg.- Gratulálok, remélem jól jövedelmezett.- Jól, nem panaszkodhatunk ,.. Odakint mi valakik vagyunk...- Én ismertem egyszer egy Seffert, aki...- Régi dolgok ... Odakint, tudja ,..- Tudom. E lfordulok, Az ablaknak nyomom a homlokomat. Kibámu-' lók a sötét áthatolhatatlan éjszakába. A vonat még mindig áll. Eszembe jut a szállás, a vaságyak, a bádogszekrény, s a bicskám... Mi is lett vele? Elkopott? Elveszett? Mi lett azzal a késsel? Nem emlékszem. Az üveg hűsíti a homlokomat. Az éjszaka, mint egy nagy fekete tömb, mindent eltakar. t I
