Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)
1971-03-28 / 74. szám
19T1. március 28. DUNANTÜL NAPLÓ 7 Bemutató a gyermekszínházban Pécsi Beethoven-bemutatók Mohácsi Jenő emléke Csipkerózsika Nem jó ez a darab. Nem jó írott formájában, és most érthető a pécsi gyermekszínház évadeleji szándéka, hogy Romhányi József Csipkerózsikó- ját adja a gyerekeknek. A Romhányi- mű azonban vagy nem készült el, vagy nem sikerült kifogni a szerzői jog pókhálórendszeréből. Pedig jó lett volna, erre Romhányi József neve o biztosíték, meg az a terv, hogy az ő Csipkerózsika feldolgozásával nyit az új pesti gyermekszínház. Ignácz Rózsa mesejátéka sajnos frott formájában nem sikerült, — talán, mert túl erős volt a ráció szándéka, rimivel a szerző hozzákezdett. A Grimm-testvéreket ugyan már a magyar polgári irodalomtörténet — Szerb Antal, Babits Mihály — is a „válság elől menekülő másodlagos romantika" szülöttének tartja, azzal a máig érvényes elismeréssel persze, hogy a mesét a romantika emelte fel az irodalom rangjára. De Grimm meséi mesék voltak, sőt, nem voltak, hanem máig azok. A Csipke- rózsikót 1971-ben is emlékezetből elmondja minden olyan kisgyerek, akinek van némi mesekultúrája. Ignácz Rózsa azonban elvette a meséből a királyfit és Árva Jóskát csinált belőle, aki „csak” egyszerű kertész legény, ilyenképpen „vonalasabb” és talán a mai gyereknek jobban való. Hasonló szándékkal írhatta a darabba a színes viseletben felvonuló népies, falusi tömeget is. Pedig a Csipkeró- zsikát hallgató, olvasó, néző mai kisgyerek is a kisgyerek életkori sajátosságával rendelkezik, a mese világába ültetve tudja jól megkülönböztetni — nem a bonyolult értékrend- szereket, hanem csak a — Jót és a Rosszat. És ez királyfival jobbon megy, különösen, ha ezer példányokban hever a Csipkerózsika - az eredeti Grimm-féle - o gyereksarkokban, gyakran rongyosra olvasva. Különben kellő színpadi érzékkel írta meg Ignácz Rózsa a darabot: színekről nevezte el az egyes alakokat, így adta a iapot a rendezőnek, de hót a gyerekek hiányolják a királyfit. Szerencsére a rendező és a színész- gárda megkeresett a darabban minden szint és azt színpadra is vitte. előtt - mondtam. - Fölbuknak benne, töredezett.- Nagyon helyes - mondta apám. Visszaült az eperfa alá. Már előbb feltűnt, hiába húzódik az árnyékba, úgy viselkedik mégis, mintha napon ülne. Törülgette a homlokát, a fejét, visszarakta a kalapját, kezdte elölről. Dünnyögött. Anyám napraforgószárat rakott o tűzre. Amikor megálltam törülközni, megszólalt:- Elszomjazol, fiam. Az óm! - gondoltam. Hiszen szomjas vagyok. Mentem azonnal befelé. Víz!,.. Atyaisten, hogy elszomjaztam! És amikor a konyhában kézbe vettem a kancsót, hátraszegtem a fejem és megéreztem, hogy a hűvös anyag felveszi a nyelőcsövem formáját, mór tudtam, boldog vagyok, mert megtaláltam a vizivás gyönyörűségét. Ahogy kilépek, mindketten felém fordulnak. Tele a szemük gyámoltalan könyörgéssel, várakozással. Apám volt a bizakodóbb, talán erőtlenebb?- Elöregedtünk, fiam. Nem költöznétek le hozzánk? Felpadlóztatnánk a nagyszobát, ablakot vágatnánk, a kemence helyére meg cserépkályha kerülne. Ellakhatnátok ott, mi meg anyáddal meghúzódnánk a kisszo- bában. Nézek fölfelé, látom, nincs az eperfán levél. Apám arcára zeg-zugos rajzot égetett a gallyak árnyéka.- Lelegelték a hernyók az eperfát - mondtam keservesen. N éztük a kopasz ágakat, a csupasz levélereket. Apám káromkodott. Ekkor előbb egy, kettő, aztán számtalan hernyó jött le a földre. Az ütődés pillanatában ismét az a fájdalmas görcs, de már indultak is zsinóregyeneser a falak, a góré, az istállóeresz es o téglarakás felé, hogy behúzódjanak a repedésekbe, hogy iszonyú heves rákészü- lésük végén majd lepkévé alakuljanak. Ifjú Kőmíves Sándor, a rendező, bár nem sokat húzott a szövegből, igyekezett azt a színház komplex művészetével kicsit visszamesésíteni. A tündérek mozgását lebegővé tette, a Csipkerózsikát elaltató Soserestet kénköves szemmel, seprűnyélen lovagló éjszakai boszorkányként jelenítette meg, — de úgy, hogy a gyerekek nem féltek tőle. Egyáltalán, az előadás helyes vázának megteremtésével és kézben tartásával, a színészek jóértelmű szabadjára engedéséCsipkerózsika: Győri Márta vei jó előadást teremtett. Ebben külön főszereplő a három tagú zenekar- Hevesi András, Vörös László és Horváth Győző — Hevesi András vezetésével, gazdag hangvilóggal segítette a mese hangulatát, több mint húsz hangszerrel. Az előadás három kimagasló alakítása Szabó Tündéé, Sólyom Katié és Berczeli Tiboré, — meglepetésre pedig Mester Istváné. Szabó Tünde hálás feladatot kapott, s könnyű lett volna visszaélnie ezzel, hiszen egy vénasz- szonyfigura fiatal színésznő számára önmagában képes kiváltani az elismerést. Éppen a látvány miatt, a maszk, a jelmez - a vénasszony látványa miatt. Szabó Tünde azonban életet lehelt ebbe a látványba. Ha valaki a nézőtéren behunyta a szemét és csak a hangjára figyelt, akkor más Szabó Tündét hallhatott, akinek hangja törtfényű, fáradt, öreg. Sólyom Kati elsősorban csodálatos mozgáskultúrájával lett az előadás egyik első művésze — Perc szerepében. Ez a mozgásrendszer tömör, lényegre törő, meseízűen ijesztő, kedvesen humoros és tökéletes összhangban áll az színész többi játékeszközével. Berczeli Tibor a leányvásór után most még kisebb lehetőségű alakba öntött sokféle színt, humort, dalt, annyit amennyinél többet szinte már csak a szerep szétrobbantásával lehetett volna önteni. Ebben hosszú művészi munka tapasztalatai, énekes és színészi kultúrája érett meg. Mester István mindössze 41 szavas, kurta szerepéből formált egy erős figurát, akire oda kell figyelni. Az operett- bonviván hagyományosan felfogott játékmódja helyett most oldott eszközökkel, féktelen karikírozó kedvvel, találó humorral játszotta el azt a szerepet, amit a szerző nem írt meg. A színészi jellemzők továbbá: Győ- ry Márta kedves, Péter Gizi és Fa- ludi László modem. Cseh Mária könnyed, Galambos György pontos, továbbá Kutas Béla, il/ú Kömives Sándor, Kelemen Márta, Monori Ferenc, Bors Ferenc, Szirmay Ottilia, Kemény Eszter és Kálny Zsuzsa találó és élvezetes. Kiss István viszont Árva Jóska szerepében felszínes és szárnyaszegett, így Bősze György remek Pipóc udvari bolondja sokszor el tudta vonrti róla a figyelmet. Sipehy Tiboi alakítása pedig éppen végletességével vált remekké. A színészi teljesítményeket egybevetve viszont kicsit el kel! gondolkodni azon, hogy vajon minden- ámbár igazi színészi jelzésrendszer alkalmas-e gyerekek számára is. De meginícsak nagyon szépek a Pintye Gusztáv tervezte jelmezek, s Vata Emil modern, mégis mesehangulatú díszletei. Az ügyes koreográfia Kom- lóssy Gábor munkája. Földessy Dénes A Pécsi Dalárda Beethoven-hangversenyén, születésének 100 éves évfordulója alkalmából 1770. december 19- én szólalt meg először Beethoven-versenymű Pécsett, és pedig a G-dúr zongoraverseny (No 2.) Preuss Adolf zongoraművész és a városi zenekar előadásában, Hölzl Ferenc vezényletével. A szimfóniák közül elsőként az I. (C-dúr) szimfónia hangzott el 1874. március 13-án. Ezt néhány nap múlva (március 19-én) a VI. („Pastorale”) szimfónia követte. Mindkettőt Reisner János vezényletével a városi zenekar mutatta be. Jaksch Ferenc dirigálásával 1881. április 3-án a VII. (A-dúr) szimfóniát ismerhette meg a pécsi közönség. A Pécsi Zenekedvelők Egyesülete (1895-ben alakult) 1900. január 8-i hangversenyén Löhr Vilmos karnaggyal az élen a II. (D-dúr) szimfóniát adta elő. A ma legnépszerűbb V. („Sors") szimfóniát 1912. február 27-én a Zenekedvelők Egyesülete zenekara - Horók József vezényletével — szólaltatta meg. Beethoven magyar tárgyú István király című nyitányát, amelyet a pesti új német színház felavatására írt (1811- ben). Zoltán Vilmos karnagy tűzte műsorára A legismertebb Beethoven-nyitóny, az Egmont 1924. december 2-án csendült fel Pécs hangversenytermében. Melles Béla hegedűművész nevéhez fűződik Beethoven Hegedűversenyének pécsi bemutatója (1925. május). Boldis Dezső, a Zenekedvelők Egyesülete lelkes híve és karnagya a VII. (F-dúr) szimfóniát ismertette meg a város zenekedvelőivel. 1927. február 21-én Szatmáry Tibor zongoraművész a C-dúr zongoraversenyt (No 1.) tolmácsolta. — Zoltán Vilmos vezényletével kelt szárnyra (1927. március 26-án) a III. („Eroica”) szimfónia. 1941-ben a Pécsi Dalárda szólaltatta meg először a pécsi énekkarok közül a Karfantáziát. Beethoven IX. (d-moll) szimfóniáját 1948 júniusában a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekar és a Budapesti Kórus mutatta be Pécsett Szőke Tibor vezényletével. 1965. április 26-án Bónky József zongoraművész keltette életre emlékezetes előadásában a negyedik, G-dúr zongoraversenyt. A szimfóniák pécsi bemutatóinak sorát a Pécsi Filharmonikus Zenekar zárta be lehel György vezényletével, 1968. február 4-én, a IV. (B-dúr) szimfónia előadásával. Várnai Ferenc Ha élne, akkor a mai napon lenne 85 éves Mohácsi Jenő, a kissé elfelejtett író, műfordító, költő, újságíró. 1866. március 28-án Mohácson, o Szabadság utca 28. számú házban született, mint Klein Bernhard borkereskedő és Armut Hermine gyermeke, aki 1904-ben magyarosította nevét Mohácsira. Egyetemi tanulmányait a magyar és német fővárosban végezte, majd az újságírói pályára lépett. Számos magyar és külföldi német lapnak dolgozott, majd verseivel, színműveivel, dalműszövegeivel, novelláival, regényeivel és hangjátékaival tűnt fel. Műfordításai mellett emlékét ma is őrzi a „Crescens” és a „Janus lelke" című verseskötete; „Stella”, a „Meseköltő a Dunán’ c. novelláskö- tete; három regénye: a „Lidércke” Fráter Erzsébetről, Madách Imre feleségéről), „Hegedű és koldusbot", „Gemma"; hangjátéka: „Eszterházi Vigasságok" (Bessenyei György életéből) és a verses Madách. Mohácsi Jenő irodalmi munkásságának legnagyobb jelentősége azonban a magyar drámairodalom három remekének, Madách Imre: „Az ember tragédiája", Vörösmarty Mihály „Csongor és Tündéjének” valamint Katona József „Bánk Bánjának” német nyelvre való — máig is legjobb — fordításában rejlik. Mohácsi Jenő előtt már hatan fordították le németre. „Az ember tragédiáját” és kettőé kéziratban maradt. De Magyarországon, külföldön: Ausztriában, Svájcban és Németországban egyiknek sem volt olyan átütő sikere, mint az ő fordításának. Tragédia-fordítását 1930-ban a bécsi, 1931-ben a müncheni rádió adta elő. 1934-ben a bécsi Burgszínházban (ott 30 előadásával az évad legnagyobb sikere volt) 1937- ben a hamburgi Állami Színházban 28 előadásával aratott nagy sikert. Végeredményben Mohácsi Jenőnek köszönhető, hogy a külföld végre elismerte, hogy Madách Imre műve önálló alkotás, nem pedig - mint a korábbi felfogás vallotta - Goethe „Faust"-jának magyar utánzata. 1944. július 8-án, útban Auschwitz felé, deportálás közben, a magyar határon 58 éves korában meghalt Halálával nemcsak a magyar, hanem a világirodalmat is nagy veszteség érte. A magyar irodalomtörténet immár huszonhét éve adósa Mohácsi Jenőnek egy alapos Mohácsi-monográfiával. A hitleri fasizmus áldozatául esett író emlékét Mohácson szülőháza falán emléktáblö őrzi. P. 1. TRISCHLER FERENC RAJZA Zenei krónika Lev Vlaszenko Beethoven-estje A tizedik olyan hangversenyt hallottuk ebben az évadban a Liszt-teremben, amelynek műsorát kizárólag Beethoven műveiből állították össze. Nem túl sok-e a befogadásra váró élmény a zene egyik légnagyobb klasszikusától, a bicentennórium évében? - tettük fel a kérdést előre. A válasz egyértelmű volt Lev Vlaszenko megfogalmazósóban: az ennyire magas szintű előadással soha nem lehet betelni, a grúz származású szovjet zongoraművész az előadott Bee- thoven-műveket előadásmódjának kivételes nagyszerűségével az újrafelfedezés és felfedeztetés örömével mutatta be. Vlaszenko a Rihter, Gilelsz, Obórin (hogy csak a legnagyobbakat említsük) már „klasszikusnak” számító nagy generációját követő újabb szovjet zongorista nemzedék egyik kimagasló képviselője. Tizenöt éve ismerjük és becsüljük művészetét, 1956-ban nyerte el Budapesten a Liszt-verseny első díját. Hangszerkezelése, pianisz- tikus képzettsége egészen kivételeséh magasrendű. Alig van a világon néhány olyan zongoraművész, akiknek hangszeres kultúrája az övéhez lenne mérhető. Billentésmódja és ennek következtében a hangszeren kiváltott hangszínei sokrétűek: a balzsamos simogatástól a hangtömegek grandiózus felsorakoztatásáig minden szint megtalálunk Vlaszenko palettáján. És ezek a színek minden esetben artisztikusan szépek, a leghalkabb hangoknak is van vivőereje és a legerősebb fortékat sem érezzük bántón keménynek. Bár szembetűnő Vlaszenko csodálatos technikai felkészültsége, az igazi élményt mégis azáltal kapjuk, hogy az eszközök tökéletes birtoklása folytán a művek is új ragyogással telnek meg. Az A-dúr szonátát (op. 2.) még soha nem hallottuk ennyire könnyednek, graciózusnak. A tempóknak és a dinamikának a megszokottnál jóval nagyobb kontrasztálásóval egy szinte új, de alighonem valóban hiteles Beethoven-portrét állított elénk. Vlaszenko nagy feszültséggel tölti meg a beethoveni lassú zenéket, a gyors tételek ezek után hihetetlen szuggesztív erővel „robbannak": pl. á Hét bagatell (op. 33) második C- dúr és záró As-dúr darabja. A d-moll szónótában (op. 31) az ellentétes részek szembeállításánál különösen kitűnt Vlaszenko karakterizóló képessége. Felejthetetlen élményt nyújtott az Appassionata-szonáta (f-moll, op. 57) grandiózus előadásával E mű interpretálásában nagyszerű emlékeink vannak a szovjet zongoraművészek részérői, nos. Lev Vlaszenko méltó utódja és folytatója a legnagyobbaknak. A legtöbb, amit Appassionató- előadásáról elmondhatunk, hogy nem is annyira a részletek nagyszerű zongorázás! megformálása ragadt meg a hallgatóban, hanem egy monumentális, részleteiben és egészében egyaránt nagyszerű remekmű egységes emléke. Ilyen nagyszerű művésznél már óz sem bántó, ha nagyritkán hibázik vagy téved. Az A-dúr szonáta a zó- rótétel kisebb zavara ellenére, azzal együtt, életem egyik legnagyobb, legmélyebb zenei élménye marod. A ba- gatellek némelyike túlontúl drámaira sikerült? Helyenként túlzottnak tűnt a prolongációs pedál használata? A sejtelmes piánók néha már Debussy stílusát idézték? Kérdések, amelyekre nem várunk választ. Vlaszenkó az a művész, aki nem a sablonos utat járja, mer kockáztatni. És talán éppen ezért részesíti közönségét rendkívüli élményben. Egyike azon ritka művészeknek, akik előadásukkal újra és újra ráébresztik a közönséget: a (hű- vészi zene - Beethovené az elsők között - hasonlithatatlan élményekben, új és új szépségek rácsodálkozásábart részesíti. Lev Vlaszenko oécsi hangversenyének emlékét legnagyobb művészi élményei között őrzi meg közönsége. Szesztay Zsolt
