Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-21 / 44. szám

* _______________________________________ 7 V igyázz, jön a jaguár! 1971. február 21. DUN ANTÜLI NAPLÓ Aradi riport A századik éves Faludy Károly A 75 évvel ezelőtti első pécsi magyar nyelvű színház egyetlen élő tagja Jött egyszer Pécsre egy színész, éppen hetvenöt éve... — ezeket a szavakat csak tisztelettel lehet leírni. A régi színész iránti tisztelettel, aki most begombolja a kötöttkabátját, le- kattintja a rádiót, leül a magnetofon mellé beszélgetni, aki most lépett századik évébe a Zsigmondházai ut­cában. és aki - hetvenöt évvel ez­előtt elindult Pécsre, a magyar nyel­vű színház első társulatába, az első évadra. Az élet kíméletlen: az egy­kori első társulat többi tagja mind meghalt már. Az élet szép: Faludy Károly él. Jött végig a Király utcán, mondták, arra a színház, oda tartson, de nem akarta elhinni: színház, ahová nem felfelé, hanem lépcsőn lefelé lépked­ve kell a társulatnak az épületbe be­járni. Mindegy, a pesti HÖKOM SZÍNHÁZ után — ahol havi ötvenet fizettek - ez mégiscsak igazi nagy épület és most indul, nagy jövője lesz, miket lehet majd itt játszani! Persze ó még kezdő, de amikor - még aradi bádogosinas korában — meghallotta a hangját egy szép úr­asszony, és elküldte egy úrhoz, ő mór okkor olyan magasan kiénekelte, hogy „Daru madár lenn az égen..." amilyen magasan az az úr még nem ie hollotta.- Október elsejétől szerződtetem kardalosnak és festőnek. Egyelőre! Havi 78 forintért Egyelőre! Az is szép pénz! Ezt mondta akkor, 1896-ban Somo­gyi Károly igazgató és azt mondja most Faludy Károly, kicsit tört fényű hangon, hogy a mikrofont tíz centire kell az ajkához közelíteni:- De sok szép mindent csináltam én ott Pécsett. Minden díszletet én lestettem. Akkoriban mindent kasíroz­tunk!- Milyen volt a Király utca hetven­öt évvel ezelőtt?- Nagyon szép, máshová nem is jártam sétálni, én soha nem ittam, nem dohányoztam, kávéházba sem jártam, de a pécsi lányok..,- Nagyon szépek voltak?- Szépek? Nem, nem szépekI Jók! Mindig arra mentek, ahová én akar­tam ... Századvégi bimm-bamm-óra töri meg a szavát, figyelmeztetően, beha­tárolva az egész életét egy évszázad keretébe.- Egyszer leküldték két kis színész- lányt Pestről, hadd tanulgassák előbb Pécsett a mesterséget - gyorsan fel­írom: nincsen új a Nap alatt! — Az egyik feltűnően öltözködött, mindjárt el is vette az igazgató feleségül. A másik szerényebb volt, nehezen fi­gyeltek lel rá, egyik nap még durva viccből hátba is vágta valaki. Védel­membe vettem, verekedtem is érte, az igazgató elé került az ügy és én, hogy kimentsem magam, ráfogtam, azért védem, mert a feleségem. Szegény csak nézett. Nem is tudom, mesél­tem-e már a Dodónak, hogy Így is­mertem meg az édesanyját: Crün­vald Erdei Vilma színművésznőt. *- A Dodó, az én vagyok! — mond­ja már idehaza Pécsett Faludy Lász­ló színművész. Erős, érces tenorja volt, Krammer Itéz neves korabeli énektanár akar­ta tanítani, hogy Németországban Mimét, a Niebelungenlied kovácsát énekelje el. Magyar Wagner-énekes - nagyon nagy szó volt mór akkor, Faludy Károly viszont nem tudott né­metül, ahogy most mondja: „Valami nő volt a dologban! Ne firtassuk, én Pesten akartam maradni!" De a szá­zadvég nehéz, még nem „operettesi- tett” operettjei is inkább hasonlítot­tak egy hangigényes vigoperához, - s Faludy Károly mindenütt sikerrel énekelte tenorszerepüket. Szerepe volt persze például a Trubadúrban is. Tragédiája azonban, hogy érces hangja hamar megkopott — 1924-ben már nyugdíjba ment. Pécsi szerepei (hátha emlékszik még rá valaki): a Bánk bán Endre királya, a János vi­téz címszerepe, Ernő a Nagymamá­ban, Renée a Luxemburg grófjában. A két legnagyobb siker: a Cigánysze­relem Józsija, és Mujkó a Cül babá­ban. •- Mi a véleménye egy századik éves embernek: meddig lehet egy férfi szerelmes?- Állandóan. De mindig csak egy nőbe!- Ogy tessék rámnéznf, hogy én még szekereztem is, mint Déryné. Be­jártam az országot. Pécsett kétszer is voltam, a második szerződésemet 1909-ben kötöttem Kövessy Albert igazgatóval, akkor már havi 360 ko­ronáért bonviván lettem. Abban az időben énekeltem a legtöbb pécsi szerepemet. Dodó is akkor született.- Milyen viszonyban volt az igaz­gatóival?- En mindegyikkel kijöttem, mert nem válogattam a szerepekben, nem sértődtem meg. Persze bonviván vol­tam, nem is igen volt miért. És akkor a szereptudás volt a lényeg, mert bi­zony néhány napot próbáltunk csak előtte, nem hónapokat. És én szeren­csére nagyon könnyen tanultam, min­dig tudtom a szerepemet. De sokan voltak, akik állandóan el-elmentek az igazgató miatt!- ön Faludy Károly?- Igen.- On tud repülőgépet szerkeszte­ni?- Igen!- Akkor velünk jönI Hozza a gépet isi A három civilruhás úr a Petrezse­lyem utcai lakásból kísérte Pécs bon- vivánját és felszólította, hogy mutas­sa be a gépét- Jó, de tessék elvenni mindent az útjából, mert leveri, vagy összetöri!- Nem baj, csak indítsa be! Az egy méteres kis repülőmodetl elindult, csörömpölve tette tönkre a századeleji kórházi berendezést, a há­rom úr pedig hajlongva kért bocsá­natot:- Elnézést művész úr, de ugye nem tudhattuk, hogy tényleg repül — és elengedték. A bonviván visszanézett az épület feliratára: a bolondokháza voU. A Király utca sarkán 1910. március 24-én reggel megjelent a rikkancs és szempillantásnál alig több idő alatt elkapkodták tőle a lapot. Előtte így kiabált:- Faludy Károly első kísérlete! Ti­zenöt méternyire repült motor nélkül! Most, 1971-ben remegő kézzel nyújtja oda az egykori pécsi lapot. Még az elsárgult papíron is ordítanak a betűk: „Színházunk tenoristája, aki mór évek óta dolgozik egy saját szer­kesztésű repülőgép összeállításán, s kinek modellje megvalósítására Pé­csett már konzorcium alakult, tegnap tette meg sikló kísérletét Árpád köz­ség déli határában egy hegyoldalon. A lejtő 50 fokos volt. A falusi lakos­ság igen érdeklődött, úgy szólván tel­jes számban ment ki, mivel meg volt győződve, hogy izzé-porra törik a gép.” — Tényleg azt hitték. Egy falusi le­térdelt és imádkozott a lelkem üd­véért! Ott volt a feleségem is, kato­nák, még németek is, nem hitték, hogy rá merek ülni. Előtte elegyenget­ték a terepet, sőt, egy kis öblöt is váj­tak a lejtőre, hogy könnyebben ki­csússzon alólam a talaj. Sikerültl Igaz, most már elárulom, a jobb csípőmet megütöttem leszálláskor, még vérzett is, de este eljátszottam a Luxemburg grófja bonvivánszerepét fehér ruhá­ban. • Az asztalon virágerdó. Az aradi asszonyok hozták még a múlt héten, a kilencvenkííencedik születésnapon. Hallgattunk a szobában, Erdély kapu­jában, a Nagyalföld szélén, Aradon. Ez a város déli része; Zsigmondháza. Nagyjából félúton lehetünk két nagy magyar, Bartók Béla és Arany János szülőhelye, Nagyszentmiklós és Nagy­szalonta között. A Maros tavaly kicsit erős volt, majdnem kiöntött itt is, de ez ritkaság. Faludy Károly 71 évesen még átúszta, fiával Faludy Lászlóval együtt. A tüzelőt mo is ő vágja fel, naponta. Itni kellene még a tájról, ahol ezek a nagyszerű emberek szü­lettek. De a gazdag életanyagból mór minden sor bőven mesél: Faludy Ká- rolynok több mint húsz szabadalma volt, Asbóth Oszkárnak átadott kísér­leti helikopter gépével hozzájárult en­nek a légi járműnek a kialakulásához, Pozsonyba utazott, hogy találkozzék Edisonnal, közben 1917-ben Honthy Hannával énekelte a Csárdáskirálynőt Fiumében, 1918-ban tagja volt az aradi színész munkásbizottsógnak, megszervezte az első aradi bábszín­házát, 80 éven felüli korban tíz évig tanította az aradi csavargyár magyar szinjátszókörét. Még szenzációnak is túl sok. — Károly bácsi, eljönne Pécsre, a színház jubileumára?- Nagyon-nagyon szeretnék! En ott annyi mindent csináltam és hátha va­laki emlékszik még rám, csak egy, vagy két ember, hogy tényleg, per­sze ... hát ez a Faludy Karcsi... A bimm-bamm-óra, ott Aradon, me­gint ver egyet. Ha jól számolok, nagyjából valahol az egymilliomodik kerek órát ütheti a Maros-parti öreg- úr életében. Földessj Dénes Őszintén szólva, csak később kezd­tem érteni az egészet. Rendszeresen minden koradélután, úgy két óra körül, megjelennek a va­dászok, hogy pontosabb legyek: láb­ujjhegyen közeliiének, majd néhány percig megállnak, tanácskozni az ut­casarkon, hosszasan körülkémlelnek, mintha valami leskelődö veszélyt vagy várható támadást akarnának meg­előzni. Miután minden eshetőséget kiszá­mítottak és felmértek, jelbeszédes rö­vid vita után elindulnak óvatosan, ki­kerülve a szétszórt újságpapírokat és konzen/dobozokat. Az utca balolda­lán falhoz lapulva jön a két fiú: az egyik hátán tintaloltos iskolatáska, a másik kezében bütykös dorong van és úgy tartja előre, szúrásra készen, mint a kardot. A szemközti oldalon szin­tén egy fiú, aki vakmerőén ide-oda szökdel, a vadászat izgalmában fity- tyet hányva az imént vállalt óvatos­ságnak, szemére húzott ellenzés sap­kája és fenyegető vízipisztolya tekin­télyt parancsol a többieknek. Mögöt­te hátvédként, lihegő szőke kislány elálló csutkalormájú copfokkal, egyik harisnyája a térdén lyukas. Láthatóan a vizipisztolyos a vezér, különös, tit­kos mozdulatokkal és grimaszokkal irányítja csapatát, a túloldalon osonó két fiút és a mögötte elmaradozó kis­lányt. Amikor ablakom alá érnek, a csut- ka-coplos kislány leipisszeg hozzám, hogy ne nagyon hajoljak ki, inkább törődjem az életemmel és vigyázzak magamra, mert perceken belül itt lesz a jaguár, méghozzá az én jaguárom! De megígéri a többiek nevében, hogy megölik a fenevadat, csak ne keltsek pánikot és viselkedjem nyügodtan. Természetesen vigyázok és igyek­szem lehetőleg a legnyugodtabban és legfegyelmezettebben viselkedni, hi­szen egy rám leselkedő ragadozóról van szó és a legkisebb zaj, neszező mozdulat már az életembe kerülhet. — Látod? - suttogja a kislány. — Óriási! Bólintok, bizony óriási! Megtermett, pompás példány, hatalmas párnás mancsain puhán, nesztelen lopakszik az utca másik vége felöl, egyenesen felém. Ez lenne hát az én fenevadam, villan tel bennem egy pillanatra, de meglátva sovány, beesett horpaszát, mindent megértek.- Mielőtt felfalna, lepullantjuk! — suttog újra a kislány. Ekkor dördül el a vizipisztoly, a ja­guár elterül s a vadászok üvöltve ro­hannak elő a kapuk alól, ahová ed­dig fedezékbe vonultak. A vadászcsa­pat vezére elégedett vigyorral pillant fel rám, öntudat és büszkeség van a tekintetében, a másik két fiú körülug­rálja leterített jaguáromat és suhog­tatja a dorong-kardot, lóbálja az is­kolatáskát, a kislány pedig tökmagot kér tőlem fizetségül, amiért megmen­tettek.- Holnap az oroszlánt öljük meg — közli bizalmasan és mindenkinek egyenlően kiosztja a tökmagokat. Rám néz: vajon mit szólok ehhez? — de érteden arcomat látva, magyará­zóig hozzáfűzi: — A Szabóék oroszlánját. Holnap­után Halászék bölényét, azután meg Kovácsék tigrisét és vadmacskáját. Ir­tó veszélyesek! Hát persze, csapok homlokomra, míg nézem a libasorban távozó vadá­szokat: elöl a vizipisztolyosl, mögötte a dorongkardút, iskolatáskást, és a sár végén az elmaradozó csutkacopfos kislányt - persze, persze, kinek milyen fenevadja van: oroszlánja, tigrise, vadmacskája. Nekem jaguárom volt. Arató Károly Az Ormánság szerelmese Nyolcvan évvel ezelőtt, 1891. feb­ruár 26-án Kákicson született „az Or­mánság szerelmese”: Kiss Géza et­nográfus, nyelvjáráskutató. Az Or­mánság Jeremiásaként szokták emle­getni ezt a népéért aggódó tudóst, „rebellis” református lelkészt, aki pásztora volt népének, a szó legszo­rosabb értelmében. Hajnaltól késő estig mehettek hoz­zá ügyes-bajos dolgaikkal, mindent elintézett, amit csak tehetett. Betege­ket vitt és ajánlott ingyenes műtétre, gyógykezelésre. A tehetséges gyerme­keket nyáron ót maga mellé gyűjtöt­te, tanította, majd vitte ingyenes, vagy kedvezményes iskolába. Gazda­sági tanácsokat adott és falujában: Kákicson még ma is alig van olyan ház, amelynek kertjében ne lenne ál­tala nemesített, oltott gyümölcsfa. Növénynemesítésre tanította a falu népét és ebben saját maga járt elöl jó példával. Nevét mégsem jóságával tette hí­ressé, közismertté, hanem bátor szel­lemével. A Horthy-rendszer idején, az 1930-1940-es években felemelte sza­vát a nagybirtokrendszer ellen, telepí­téseket követelt, különösen az egyke következtében kipusztulásra ítélt vi­dékekre. Az örökösödési törvénytől s egy új orvos-gárdától várt sokat. Bí­zott egy kidolgozandó egyke-térkép elkészítésében, amely a magyar tár­sadalom figyelmét az Ormánság né­pére és az egyke-kérdésre irányítja majd. A radikális megoldásokig éppen úgy, mint többi kortársai, ő sem ju­tott el. De a Protestáns Szemlében és a Református Figyelőben megjelent bátor cikkei, ankétokon elhangzott beszédei azt bizonyítják, hogy az egy­ke-szociológus, a kókicsi őrtoronyban az Ormánság valóságos „lármafája” volt. Halála előtt tíz évvel, 1937 őszén jelent meg az „Ormányság” című ér­tékes műve. amely az Ormánság hi­teles néprajza. Ebben saját adatgyűj­tése és a felhasznált irodalom alap­ján bemutatta az Ormánság földjét, népének életét, foglalkozását, népszo­kásait, a babonás gyógyításokat, da­lokat, gyermekjátékokat, ízelítőt adott a betyárvilágból és foglalkozott az egyke kérdésével is. Igen értékes a kötetben a 100 lapnyi ormánsági táj­szógyűjteménye. Több mint 2 ezer olyan szót szedett össze — tájszótá­rán kívül -, ami irodalmi nyelvünkben vagy nem volt meg, vagy legalábbis új színt jelentett. „Ha ebben az utolsó órában - írta 1937-ben - fel nem ébredünk, a többi halódó között a legnagyobb beteg, az én drága Ormánságom vére utol­só cseppjének elszivárgása kell ahhoz, hogy felébredjünk, ha az én népem­nek csak halotti ruhát engedünk már, maradjon fenn legalább emléke eze­ken a lapokon annak, hogy ez a nép élt valamikor." Könyvére felfigyeltek az akkori nép­rajztudósok, írók, politikusok, faluku­tatók, zenészek, nyelvészek. És meg­indult a vándorlás Kákics felé. Ortu- tay Gyula, Farkas Ferenc, Bajcsy-Zsi- linszky Endre, Gunda Béla, Vaszy Vik­tor, Féja Géza, Kodolónyi János, dr. Berze Nagy János és még sokan má­sok keresték fel Kiss Gézát otthoná­ban, hogy tdnulmányozzók az Ormán­ság népének életét és az egyke-kér­dést. Móricz Zsigmondnak 1937 szilvesz­terén került kezébe Kiss Géza könyve. Leányának: Móricz Virágnak aznap volt az esküvője. Amíg a násznép vi­gadott, Móricz Zsigmond ezt a köny­vet olvasta. Nem tudta letenni. Más­nap vonatra ült és két hétre Kiss Gé­zához utazott Kákicsra. Azután egymás után küldte riport­jait Budapestre az Ormánságról és az egyke-kérdésről. Azóta Kiss Géza könyve valóságos kútforrás lett az Or­mánsággal foglalkozó etnográfusok részére. Kiss Géza másik értékes műve - amelynek kiadását azonban mór nem érhette meg — az „Ormánsági Szó­tár", amelyet 1952-ben adott ki a Ma­gyar Tudományos Akadémia Nyelvtu­dományi Intézete, Keresztes Kálmán kákicsi származású tanár átszerkeszté- se után. Művének értékét legjobban bizonyítja az, hogy a Nyelvtudományi Intézet, ha népnyelvi gyűjtéssel bíz meg valakit, akkor mintául Kiss Géza szótárát adja az illető kezébe. Kiss Géza népzenei gyűjteményét pedig az Akadémia Néprajzkutató Csoportja vette át és ennek anyagát folyamato­san bedolgozza a Magyar Népzene Tórába. Születésének 80. évfordulója alkal­mából az Ormánság népe szeretettel emlékezik meg Kiss Gézáról, „az Or­mánság szerelmeséről”, s nevét büsz­kén viseli a vajszlói úttörőcsapat, amely példaképének választotta a hí­res baranyai néprajztudóst. P. J.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom