Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-14 / 38. szám

I9TJ. február 14. DUN ANTÜLI N APLÓ 7 Whiting drámájának bemutatója Pécsett ÖRDÖGÖK A dráma komplexitása persze való* ban szinte minden kor és mieden tár­sadalom számára nyújt időszerű, ép­pen húsba vágó kapcsolási lehetősé­geket. Ha a rendező és az együttes ezekre „rájátszik”, nem maradhat el a siker. Hiszen, ismétlem, a dráma mesterségbeli szempontból kitűnően meg van csinálva. Whiting valóban mesteri módon szerkeszt, nagyszerű jellemeket s így hálás szerepeket al­kot; érti a művészi hatás minden csín- ját-binját. A darab emellett olyan ha­talmas apparátust mozgat, amit egy vérbő Shakespeare-dráma. Több mint húsz nagyszerű szerep, rengeteg szín- változás, színes tömegjelenetek, őr­jöngések, kínzások, máglyatűz . .. Njár-már kétséges, hogy a pécsi színhqz jubileumi bátorsága nem a vakmerőség határát súrolta-e, amikor a mű bemutatására, vállalkozott. A darab a londoni bemutatón állítólag „átütő sikert" aratott s később olyan világnagyságok rendezése segítette a darab diadal útját, mint Cacoyannis Amerikában és Andrzej Wajda Len­gyelországban. Ez azonban, arra gya­nakszom, egy cseppet sem könnyítet­te meg Sik Ferenc rendezői feladatát Pécsett. A bemutató arra enged következ­tetni, hogy ezúttal - nagyrészt érthe­tő és menthető, de mindenképpen kényszerítő okokból — meg kellett elé­gednie egy biztonsági rendezéssel, s egy „átütőnek" a legnagyobb jóindu­lattal sem nevezhető tisztességes kö­zönségsikerrel. A díszlettelenné absztrahált szín­pad látszólag minden technikai prob­lémát megoldott, túlságosan nagy terhet hárított azonban a színművé­szekre, akiknek szinte mindent a szö­veggel és a játékkal kellett hozniok. Az emiott is nagyon indokolt bizton­sági rendezésnek szükségszerűen — mintegy biztonsági szelepként - I« kellett engednie néhány atmoszférát a darab' feszültségéből., Ezzel a leg­kényesebb, kiélezett helyzetek hiba­veszélyét minimálisra lehetett csök­kenteni. A másik kényszerű, de bölcs rendezői megoldás az volt, hogy fo­kozottabban a színészekre kellett bíz­nia a szerepek kibontását. Ezzel sok belső energiát lehetett felszabadítani, de vállalni kellett a különböző sze- repfelíogási stílusok „békés egymás mellett élését.” Az általános feszültségcsökkenés eredményeképpen, a két főhős, Holt István és Timár Éva nagyszerű lehető­ségei is mérséklődtek, korrektül, de a lehetségesnél szűkebb színskálán ját­szottak. Az egész előadáson a lá- gyabb színek és a kedélyeskedőbb hangulatok uralkodtak. Ezt erősítette a jól összejátszó Paál László és Ko­vács Dénes a sebész, illetve a gyógy­szerész szerepében, valamint Barocsi Ferenc, mint kormányzó és Galambos György, mint városi főelöljáró. Az egy­házi személyek közül a Barré atyát alakító Kézdy György egy dinamiku­sabb, erőteljesebb játékstílust hozott, meggyőzően és sikeresen. A másik legjobb papnak Somodi Kálmánt éreztem Mignon atya szerepében? Ki­fogástalanul oldotta meg feladatát Faludy László (Tricant) és Szabó Tün­de (Philippe), valamint ifj. Kőműves Sándor (Ambrus atyá). Szerepfelfogásbeli bizonytalansá­got és egyenetlenséget mutatott Győ­ri Emil, és az első jelenetében kitűnő Fülöp Mihály Koltai Róbert Csator­natisztítója és Szivler Józsel Börtön- őrje az általános lágyulásnak megfe­lelően helyenként jóságos-nagybácsis- ra sikerült, s a három nővér, Bus Kati, Bódis Irén és Sólyom Katalin sem játszhatta ki a szerep vadabb színeit. Az egyházi férfiak körét Bősze György, Kiss István és Sipeki Tibor egy-egy je­lenete egészítette ki, az írnok szere­pében pedig Kutas Bélát láthattuk. Vajda Márta (Ninon) kényszerű távol- maradása bizonyára nagy hatású je­lenettől fosztotta meg a bemutató kö­zönségét. A pécsi ördögöknek a dráma le­hetőségeihez képest szerényebb ha­tásfokú bemutatója is élvezetes, szép élményt nyújtott a közönségnek. A ké­sőbbi előadásokon b’zonyára még felszabaduitabb, erőteljesebb, sokszí­nűbb játékot láthatunk. Szederkényi Ervin Gazdag hagyományaihoz s mai te­kintélyéhez méltó, rangos prózai so­rozattal ajándékozza meg közönségét színházunk ebben a jubileumi évad­ban. A shakespeare-i „nyitány”, majd Freed dokumentum-drámája után a múlt pénteken ismét Magyarországon eddig ismeretlen művet mutatott be, elsőként, vállalva az „úttörés” min­den kockázatát. Ráadásul az ördö­gök esetében nem is akármilyen új műről van szó, hanem egy kitűnő drá­máról, amelyet csak egy-két hajszál választ el attól, hogy remekműnek ne­vezzük. Pécsi színész voltam.,. SZENDRŐ JÓZSEF Bevollhotom, hogy mást vártam Szend- ró Józseftől, a derűs és kissé sértő­dött kövéremberek szívhezszóló élet- rekeltőjétől, a kitűnő mulattatótói. Mindnyájan rabjai vagyunk az ilyes­fajta előítéleteknek: ha Szendrőnek van humora, hát humorizáljon! De Szendrő József volt színigazgató ezúttal nélkülözött mindenféle humort, mert a téma, amiről faggattam, régi önmagát idézte elé: a háborút, hadi­fogságot, borzalmakat és félelmeket átélt harmincnégy éves férfi nagy és lelkes nekirugaszkodását az igazi fel­adatoknak. — A színházak államosítása után szükség volt olyan színházi szakem­berekre, okik az újtípusú színházak vezetését és' megszervezését el tud­ták látni. Voltak többen, akik ehhez a munkához szakmai és kulturális felkészüttség tekintetében is számba- jöhettek. Én Is bekerültem a jelöltek közé. Két napi gondolkodási időt kér­tem, azután úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom. Foglalkoztam előt­te is színházelmélettel, szakirodalmat fordítottam, rendeztem. Az emberek­kel való foglalkozás pszichológiáját azonban már menetközben kellett megtanulnom ... Az első és legfonto­sabb lépés a társulat megszervezése volt. Pécs még messzebb fekszik, mint a többi város, az anyagi felté­telek mindenütt azonosak voltak, más, mint kölcsönös vonzalom és megbe­csülés tehát nemigen jöhetett szóba a színészek szerződtetésénél. Sikerült mégis egy kitűnő társulatot összehoz­ni. Bessenyei Ferenc, Kálmán György, Máthé Erzsi, Gordon Zsuzsa, Gomba­szögi Frida, Somogyi Nusi, a pécsi Szabó Samu, aki később Kossuth-dí- jas és Lontai Margit, aki Érdemes mű­vész lett. Kormos Lajos, Miklós Klá­ri... Legtöbben ma sem szégyellhet­nék akkori alakításaikat. A kertész kutyájával kezdtünk... Az alapfelté­telek rendkívül jók voltak, vidéki szín­házak soha ebben az országban ilyen sziklaszilárd bázissal nem rendelkez­tek: s ezen a tizenkét hónapos fize­tés, qz esetleges csődbejutástól való teljes mentesülés, a díszletekre, jel­mezekre költhető összeg megnyugta­tó mennyisége értendő. A bérletrend­szer azt is lehetővé tette, hogy a régi 3-5 napos felkészülések helyett négy, öt, néha hat hétig is próbáljunk egy darabot. A legnehezebb az volt, hogy a korábbi abszolút operettkultusszal és tingli-tanglival szemben az értékes műveknek kellett közönséget nyer­nünk. A régi, stupid librettókkal szem­ben mi megkezdtük a klasszikusok so­rozatos előadását: Csiky Gergely és Szigligeti-felújítások mellett előadtuk Schiller Ármány és szerelmét, Gorkij Jegor Bulicsovját, A színház határo­zott célja először a fővárosi színvonal elérése volt. A közönségen kívül ne­hézségek voltak a régi típusú vidéki színjátszásba beleszürkült színészek magasabb igényekre szoktatásával is.. A negyedrangú vidéki színtársulatok­nál elképesztő külsőségességet, rí- pacsériát szoktak meg sokan, kifeje­zetten a nép röhögtetése céljából- Aztán az új légkörben legtöbbször az derült ki, hogy nem a képességgel volt baj, hanem a beidegződéssel. Három évig — 1949-től 51-ig — volt Szendrő József a pécsi színház igaz­gatója. Eljátszotta Jegor Bulicsovot, rendezett, éjszakába nyúló szakmai vitákat folytatott a kollegákkal, s for­dított. Sztanyiszlavszkij Beszélgetései-t például. '- Én Pécsre mindig nagyon jó ér­zésekkel gondolok vissza. Lehet, azért • is, mert abban az időben emberi és művészi energiáimnak csúcspontján álltam. Szenvedély, munkakedv, bá­torság, minden együtt volt. És maga a város is... tudtam értékelni a szépségét és azt a légkört, ami az ember honvágyát. Pest iránti hiány­érzetét úgyszólván feledtette. Mind­nyájan albérletben laktunk, de akkor az még nem volt uzsora ... A Nádor kávéházban rendeztük az összejöve­teleket, bankettokat. Egyszer egy ban­ketten semmi mást nem tudtak adni, csak babot... Kezdetben 9 tagú ze­nekarunk és ugyanilyen kis énekka­runk, tánckarunk volt. Olykor toboroz­tunk „külsőket”, például az állami áruházból. Egervári Klárit is én szer­ződtettem onnan 16 éves korában, később kitűnő színésznő lett. Jártuk, ismertük a tájat, Komlón például majdnem minden darabot játszottunk. Egy szó mint száz: kétségtelen tény tehát, hogy a pécsi színház rö­vid idő alatt fővárosi szintű munkát végzett és magamnak is be kell val­lanom, hogy azt a színvonalat soha később, mint színigazgató, nem tud­tam felülmúlni. De Kálmán vagy Bes­senyei nyugodt lélekkel ma is eljátsz­hatnék ugyanúgy ugyanazokat a sze­repeket. Életem fontosrzésze volt Pécsi én okker éjjehnappainot színházi kör zösségben -élten», hittem a magatar tás jelentőségében, a társulati ülése­ken kisebb tanulmányokat adtam elő, a magam és mások leszűrt tapaszta­lataiból, a színjátszás megfoghatat­lan elemeinek fölfedezéséről... Nyughatatlan, tennivágyó termé­szeté tovább űzte, volt színigazgató és főrendező Szegeden, Debrecen­ben, a József Attila Színháznál, a Vígszínháznál. Ma a Nemzeti Színház tagja, színész. Rengeteg színészi fel­adatot végrehajtott, de ma is átme­legszik a hangja, ha a hajdani Jegor Bulicsovra emlékezik. Hát a többi? A későbbiek? — Le is írtam egyhelyütt, hogy én tíz százalékban csinálhattam, amit szerettem és kilencven százalékban, amire fölhasználtak. Lehet, hogy sö­tétnek tűnik a kép ... Színészsors. Szendrő József valóságos és jelen levő, komolyhangú és emlékező aica mögött a falon egy frissen festett kép női hajjal övezett, humoros Szendrő Józsefet ábrázol. De a vörössel má­zolt komikus ábrázatból valami fáj­dalmas nevetségesség árad.- Na látja, ez vagyok én a Lujzí- ban. Thomas Mann novellája tévé­filmen, a jövő héten megy. Ez példá­ul olyan szerep, ami kedvemre való... H. E. AZ ALÁBBIAKBAN néhány jó ta­náccsal szolgálunk a nevelésben gya­korlatlan szülők részére. A szülők soha ne veszekedjenek a gyerek előtt. Veszekedés céljából menjenek ki a Kamaraerdőbe. Ha nincs közöttük veszekedésre inditóok, egy kis jóakarattal mindig találhat­nak ilyent. Ne engedjük, hogy gyermekünk Teli Vilmost játsszék. Kobozzuk el az ijlelszerelést. Több szem többet lát. Tízéves gyermek kezébe ne adjunk Balzac- és Maupassant-regényeket. Azokat a gyerek már úgyis olvasta. Próbálkozzunk Andersennel. Ha a gyereknek nem tetszik a mesekönyv, a szülő még örömét lelheti benne. Ha a gyerek válogatós otthon az ebédnél, hozzunk neki kis kóstolót az üzemi kosztból. Biztosan leszokik a kényeskédésröl. (ílweléj Ha a gyerek rossz bizonyítványt hoz haza, serkentsük őt jó tanulásra az­zal, hogy elővesszük régi iskolai bizo­nyítványunkat, mondván: Nézd, Ham, édesapádnak hány négyese volt! Ha elérkezik az idő, s a gyerek lek pályát kell választania, bízzuk rá a döntést. Ha a Fradi-pályát választja, bele kell nyugodnunk. Adjunk legalább ezer lorint zseb­pénzt a gyereknek, hogy hó végén le­gyen kitől kölcsönkérni a kosztra. Tizenöt éven aluli fiúgyermekünket ne engedjük megnősülni, csak ha megtanulta a földrajzleckét. Ne féltsük a gyereket az iskolai tornaóráktól. Itt válik olyan erős, ed­zett emberré, aki megállja majd m helyét a villamoson, csúcsforgalom­ban is. Ha nem tudjuk megoldani a gyer­mek házifeladatként kapott számtan- példáját, kérjük meg a Tudományos Akadémia professzorát a példa meg­fejtésére. Ha ö sem tudja megoldani, a hiba nem a szülőben van. Ne tegyünk úgy, mint az egyszeri szülő, akinek kiskorú leánygyermeke szalonspiccesen, kissé megviselt álla­potban jött haza hajnali négy órakor. Ez a szülő ugyanis ráförmedt: - Pont hajnali négykor kell hazajönnöd? Nem tudtál télötig várni? Akkor meg­takaríthattuk volna a kapupénzt! HELYES, ha a gyerek felvilágosítását korán kezdjük. Lehetőleg reggel ne­gyed nyolckor. Mert fél nyolcra már többet tud a szüleinél. Galambos Szilveszter Az éppen tíz évvel ezelőtt, 1961 februárjában Londonban lezajlott ős­bemutató alkalmából egy angol kri­tikus nem is habozott remekműnek titulálni a művet, ebben azonban le­hetett némi boráti túlzás. A dráma egy Haxley esszéből adaptált XVII. századi francia „férfi-boszorkány” pert dolgoz fel, Grandier Orbán his­tóriáját. A papot azzal vádolták, hogy szövetkezett az ördöggel, „megszáll­ta” és bűnre csábította egy zárda fő­nöknőjét valamint több apácáját, bű­nös volt továbbá fajtalankodásban, istenkáromlásban és szentségtörés­ben. Mindezekért borzalmasan meg­kínozták, majd karóhoz kötve, eleve­nen máglyán elégették, és hamvait szétszórták a szélbe. Grandier atya ugyanis nem volt hajlandó vállalni az ördöngösséget, pedig nagyon szeret­te az életet, a napfényt, a rózsákat és a nőket; az apácákat azonban nemcsak hogy nem szerette, de soha nem is látta őket. A púpos Johanna nővér, a zárda főnöknője is csak hí­rét hallotta a nagyszerű férfinek, ösz­tönös szerelmi vágytól hajtva meghív­ta gyóntató atyának, a visszautasítást azonban nem bírta ép ésszel elvisel­ni, szerelmi hisztériájában, őrjöngésé­ben eszközzé vált Grandier valódi el­lenségeinek kezében, s ő lett az ör­döngösség koronatanúja. Ezzel halál­ba küldte a férfit és beteljesítette ön­nön tragédiáját. A kettős tragédiq valódi hátterében ott áll egy kisváros megrendítően bu­ta sebésze és gyógyszerésze, elegáns, művelt, de erélytelen városi elöljárói, fanatikus papok, mindig szenzációra éhes csőcselék, sőt a legfelsőbb szin­tű mozgatók: a dühös Richelieu bíbo­ros és a sértett király. Szerepel továbbá egy egészen „mai” csatornatisztító munkás, aki nagyon józanul és becsületesen, de a görög kórusok be nem avatkozásával kíséri végig a történetet, hiszen egy pillanatig sem kétséges, hogy a szer­ző nem csupán egy középkori törté­netet óhajt színpadra állítani, hanem a mai közönséghez akar szólni, a tisz­ta, de esendő nagy ember és az őt elviselni nem tudó kisszerűség, buta­ság, vakbuzgóság, közömbösség, kö­nyörtelen politikai erőszak „örök” konfliktusáról. Szól továbbá az elfoj­tott szenvedélyek pusztító és önpusz­tító hatalmáról és még sok minden­ről. Az a néhány hajszál, amely Whiting művét elválasztja a remekműtől, alig­hanem éppen ebben a túlságosan is sokfelé ágazó, s nagyon is általáno­sított mondanivalóban rejlik. A fen­tebb már idézett angol kritikus böl­csen fogalmazza meg a darab lénye­gét, amikor azt írja róla: „Túlságo­san komplex, túlságosan mindent ma­gába ölelő, hogy egyértelműen hatá­rozott legyen. Az erők, melyek ezeket a tragikus figurákat olyanná teszik, amilyenek, amilyeneknek lenniük kell, megmagyórázhatatlanok. Ök és tra­gédiájuk drámai terminusokban meg­érthető, másképp nem.” - Hadd foly­tassam a kritikus gondolatát azzal a gyanúmmal, hogy Whiting szinte min­dent tud, ámit egy drámaírónak o drámáról tudnia kell, csak éppen azt nem tudja egyértelmű határozottság­gól, hógy mit okdr mondani az angol közönségnek 1961-ben. Némely világ­nézeti korlátot érzek a műben, olyas­féle belső bizonytalanságot, amely külön-külön hiteles történelmi ténye­ket, vallásos, hümánus, pszichológiai, metafizikus és materialista elemeket nem tud egységes rendszerbe ková­csolni. Nem is lehet... ser' é

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom