Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
6 DUNANTÜLl napló 1971. január 31. Takáts Gyula 60 éves Ezüstösen csillogó haj, stuccolt bajusz, őszinte, nyílt tekintet, markáns arc, mögötte gazdag életmű. Ez a portréja a Kaposvárott élő, most 60. születésnapját ünneplő Takáts Gyula, Baumgarten- és József Attila-dijas költőnek, írónak, esszéistának, műiordigarten-dijat, 1960-ban pedig a Józsel Attila-dijat is. Hatvanadik születésnapján Pécs város irodalomszerető közönsége szeretettel köszönti Az a város küldi üdvözletét neki, ahonnan évtizedekkel ezelőtt költői pályáján elindult . . P. J. Takáts Gyula: Tudattal bár A rügyek közt. akár a párduc feketén megáll a macska. Tavaszi téboly .. Terített asztal fölött a gerlék hangja szívébe tép, hogy szárnya nincsen, torkon ragadni, Őrület szikrázik át a rügybe, fogba s szálankint húzza a füvet, akár a toliam, - mert nincs nagyobb -, formázni, mint a szárny, s gyökér! ' Tudattal bár, de mint a tűz, mely énünk szebb pólusában ég. Kettős veret i. LELKET ÉS TETTET IS A nemzet és emberiség; ennyi az én hazám! S mert hús és mag együtt gyümölcs minden gyökérnevelte fán, hát lelket ‘és tettet is te adj, mert csontom és testem is te vagy. II. CSONTIG DORREN A tegnap?... A ma is tegnap már! Átlépi a kis madár, a holnap s mint fém-kormány mögött a levegő, csontig dörren az idő, s kitépett szárnyak elvont mértana örvénylik zsákjában tova, mint röpcédulák vagy sárkányfarkak, melyek híres csákónkról szakadtak .,. Csurka István: Szabadságon E lőre lendítette a karját, nagy- világias mozdulattal fellöttyin- tette a kabátja ujját s megnézte a karóráját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóta, csak az idő telt. Az alkonyi nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat, Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánta el magát: kicsit előrelépett, kicsit meg- roggyantotta a térdét, keresztbevetette a lábát s a hátát ugyanakkor nekivetette a konyhaajtó félfájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. „Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni”. Kényelmes volt ez a testhelyzet a csöndes, ritkaszép későőszi alkonyatban. Kicsinek és alázatosnak látszott körülötte minden, semmire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egyvonalba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl, milyen kicsi ez a ház. „összement a körlet” — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmosolyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát körletnek nevezte. Néha mégiscsak haza kell jönnie, karácsonyig már úgysem jön - gondolta, s agymunkának éppen elég volt ennyi. Lassan átitatódott a feje a csönddel, érezte mint szállnak ki a füléből a zajok: a závárzat kattogása a harckocsimotor nehéz bőgése és a laktanyai élet számtalan dübörgése. A nagy élvezkedéshez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebé- évődött magában Miska. Szégyellt volna megmozdulni. Inkább megszólalt. — Hogyhogy itthol van a ló? — kérdezte. — Elkértem a vezetőségtől két napra - válaszolt az apja. — Könnyen ideadták? — Nagyon megértő a vezetőség. - Ennyit mondott az apja, de Miskának ennyi is elég volt a bosszankodásra. Nem véletlenül mondta így az apja, másnak nem így mondta volna. „Megértő ...” „Megértő ...” „Mit kellene megértenem?" — méltatlankodott Miska. Megvillant a szeme, s most haraggal szívott bele a cigarettába. Az apja elvezette a‘ lovat. Nem sok ideje maradt a mérgelő- désre. Mint valami üde dal perdült be a kapun a húga. A boltból jött, kenyeret hozott, meg valami szalagot. Mosolyogva jött felé a gyorsléptű, szőke leányka és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor elment a boltba. Miska szinte a mosdótálból válaszolgatott neki akkor, most meg már kimosakodva fogadta itt az eresz alatt. — És mi következik az őrnagy után? — Alezredes — mondta Miska mogorván. Unta ezt a témát. — És azután? — kérdezte a húga $ bement mellette a konyhába. — Ezredes. A kuncogását még meghallotta, aztán odabent is elcsendesedett minden, az udvaron sem mozdult már semmi. tónak és festőnek, aki jelenleg a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának és a Rippl-Rónai Múzeum igazgatója. Fiatal korában az ecset szerelmese volt. Festőnek készült, hiszen „So- mogyország" fővárosában olyan művészek légkörében élt, mint Rippl-Rónai, Bernáth, Martyn Ferenc, Galim- berti, Balázs János, Bacskay, Kunfiy. Bár az ecsetet még ma sem tette le, mégsem festőművész, hanem tanár lett. Tanári és bölcsészdoktori oklevelét a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen szerezte. Az egyetemen nem az irodalmi szakra iratkozott be, mégis legszorgalmasabb hallgatója volt Tolnai Vilmos professzor irodalmi előadásainak. „Ebben a városban - amely eddig csak Janus Pannoniust, a székesegyházat s azokat a rokonaimat idézte, akikkel Babitsék is atyafiságot tartottak - olyan meghitt légkör fogadott, amely emberi arányaival, ha szegényeset is, de családi méretet sugárzott és mediterrán színeivel, légkörével közel állt hozzám" — írja saját maga visszaemlékezve arra az 5 évre (1929— 1934), amelyet mint egyetemi hallgató Pécsett töltötte. Majd így folytatja: „,..1934 után, amikor visszakerültem szülőhazámba, Somogyba, és azután is, bármerre jártam, ez az irodalmi folyóiratokban és társaságokban újra és újra föl-föllépő pécsi légkör nemcsak kapocs volt a város és köztem, de gyökeret vert emlékeivel, árnyalt és derülő érzéseivel, munkáimban és tetteimben, azt hiszem, ma is színezi stílusomat". A fiatal Takáts Gyula tulajdonképpen Pécsett jegyezte el magát az irodalommal. Várkonyi Nándor egyetemi magántanár, irodalomtörténész, Weöres Sándor, Tatay Sándor, Holler- Bajcsa András volt az a kör, amelyben Pécsett végérvényesen költővé lett. Pécsett jelent meg 1939-ben „Május" című harmadik verseskötete. És ez a város ihlette „A pécsi Flárián- kocsmában" c. versének megírására is. Versei éppenúgy itt jelentek meg a „Sorsunk", a „Dunántúl" folyóiratokban, mint még ma is a „Jelenkor"- ban. A pécsi Janus Pannonius Társaság 1941-ben éppúgy tagjai sorába választotta, mint a Pécsett 1945-ben megalakult Batsányi János Irodalmi Társaság. Első verseskötete 1935-ben „Kút" címmel jelent meg. Ezt sűrű egymásutánban követték további önálló kötetei: „Kakukk a dombon" (versek, 1937), „Május" (versek, 1939), „Családfa helyett" (válogatott versek 1941), „Vágják a berket" (kisregény, 1942), „Hold és hárs" (versek, 1943), „Polgárjelöltek" (regény, 1945), „Se ég, se föld" (versek, 1947), „Vizitükör" (versek, 1955), „Az emberekhez" (válogatott és új versek, 1955) „Színház az ezüst kanosában" (regény, 1957), „Rózsává lett róka" (gyermekversek, 1958), „Mézöntö" (versek, 1958), „Virágok virága" (versek, 1961), „Képek és versek útjain" (cikkek, 1961), „Kinek könnyebb?” (novellák, 1963), „Évek, madarak" (válogatott versek, 1965), „Villámok mértana" (versek, 1968), „A tündérhal és a háló" (Balatoni rege, verses elbeszélés, 1968), „Egy flóbert- pusko története” (ifjúsági regény, 1969). Sajtó alatt van „Vitorlás a berken" c. ifjúsági regénye. Műfordításai közül pedig Janus Pannonius, a Petrarca és Horatius átültetése a jelentősebbek. Takáts Gyula a Dunántúl költője. „ ... azé a vidéké, ahol a tájköltészet hagyományai a névtelen idillénekesek seregein túl, Berzsenyitől, Kislaludytól, Vörösmartytól Vajdáig, Babitsig nyúlnak" — irta róla Várkonyi Nándor. A pannon földnek ez a szerelmese mégsem kimondottan tájköltő. A természet neki csak háttérül szolgál a valóság ábrázolásához. Költeményeiben a helyi motívumok szimbólumokká sűrűsödnek. A táj, amelyről énekel, a latinosolaszos Dunántúl remek festményei. Sőtér István szerint, „növényzetével, állataival, embereivel, sőt történelmével és társadalmi rendjével él műveiben a táj". Költői munkásságáért Takáts Gyula méltón kapta meg 1941-ben a Baumbe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatokkal előszedte a dobozt és a gyufát, rágyújtott. Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kivezette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult, nézte az apját, a lovat, aztán a kútostor mozgását, hallgatta a ló patájának cuppogását, a sárban. Amíg az apja felhúzta a vizet, rápillantott. Előbb csak egy röpkét, amolyan előlegszerűt, aztán, amíg a ló ivott, hosszan és nyomatékosan i$ a fián tartotta a szemét. „Mit néz? — tűnődött Miska. „A ruhám?” „Nem látott még katonát?” Miska csak állt, kezében a cigarettával, hátát az ajtófélfának düntve, keresztberakott lábbal, s cigarettázott. Előbbi nyugalma, békéje, jóérzése azonban elillant. Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Eldobta a cigarettát, rátaposott a maradékára. Mindkét kezét zsebrevágta. Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. „Megint feiretojnak a tyúkok” — állapította meg Miska, látva az anyja bosszús arcát. Az anyja röpke pillantást vetett rá és elfordult az üres góré felé. „Ott legalább ötnek kell lennie"- gondolta Miska. Valamikor nagyon szerette a góréból kihozni a tojásokat, szerette a góré szagát, s a különös, rezgő, fojtott világát, amikor a lécek közt áttört a forró napsugár. Régen volt. Az anyja már beért a góréba. Lehajolt. Lehajolt és elfelejtett felemelkedni. „De sok van ...” gondolta Miska, de rögvest ki is kellett vernie a könnyed gondolatot a fejéből, mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy lehajolva. Öt nézte, onnan, bentről a lécek védelme mögül és a lehajolás műveletével is álcázva magát. Miska lesütötte a szemét, nem volt ereje visszanézni. Nem volt erre ok, s magyarázat, egyszerűen szégyellte. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, lesekedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. De hát mit csináljon? Ö most nincs szolgálatban. V égre megjött az anyja a góréból. A konyhaajtó felé közeledett. Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyarázatot. Miska behunyta a szemét egy pillanatra, de így sem volt jobb, mert így meg az előbbi kép rajzolódott ki a szempillája mögött: a meggörnyedt, sovány, tágranyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mögött. Az az anyja. Egy lépésnyire állt tőle az anyja. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról. — Fáradt vagy? — kérdezte. — Nem — mondta Miska. Az anyja nem szólt erre semmit, bement mellette a konyhába. Miska ismét rágyújtott, de most már nem a nyugalom édessége, hanem az idegesség fojtás tüze kívántatta meg vele a cigarettát. Az első beleszívás utáni megnyugvásban egy pillanatra elképzelte a dolgok derűsebb folytatását. Most bemegy a konyhába, leül a kisszékre, s valami tréfás laktanyai mesét tálal az anyja meg a húga elé. Csak eddig tudta kitalálni. Nemcsak a mesélés volt lehetetlen, de már maga az is, hogy bemenjen a konyhába. „Kár volt hazajönni" — gondolta. Hangok szálltak ki az istállóból. Az apja noszogatta az állótokat, A ló megrázhatta a fejét, a vaskarika a jászolhoz verődött. Aztán szalma zizeMARTYN FERENC: TAKÁTS GYULÁNAK gett. A konyhában is motoszkáltak már, s halkan, suttogva beszélt a húga az anyjával. Varjúcsapat károgott, messze, magasban, valahol kint a határ fölött, egy pillanatra lehuppant a hangjuk ide az udvarba. Miska ismét az órájára pillantott. Szerette volna, ha történik valami. De semmi, egy percig még ismét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl a kerítés élén. Vonult a kapu felé a horpadt kucsma, aztán néhány lépésnyire a kaputól, ahol megdűlt a kerítés, kibukkant az arc is. Köves János nézett be a kerítés fölött. Egyszerre mosolyra szaladt a szája.- Te már megint itthon vagy? — mondta vigyorogva, s csúfondárosan.- Megint — mondta Miska, s mit tehetett egyebet, nevetett.- Jó itthon, ügyi? - állt meg Köves János a megdűlt kerítésrészben.- Jó - mondta Miska.- Hát, látom - évődött tovább Köves és végigmustrálta Miskán a ruhát. Az apja kiállt az istállóajtóba a vasvillával. Köves üdvözölte egy pillantással és egy mozdulattal.- Micsoda a te fiad odafönt, a néphadseregben, Mihály? - kérdezte tettetett komolysággal.- Honvéd - mondta az apja. Köves csettintett a nyelvével és megcsóválta a fejét.- Nem csekélység - mondta, Állt még egy darabig ott a kerítés előtt, aztán ismét mosolyra húzódott a szája,- Időnként cserélhetnétek azért! - mondta.- Nem olyan gyerek ő - legyintett az apja, s visszament az istállóba. Köves János is elvonult köszönés nélkül. Mintha nem is kedélyeskedni állt volna meg itt. M ost már minden világos volt. Megint a régi nóta, a régi kívánság: gyere háza fiam, gyer^ haza, mert itthon a helyed. Szóban, levélben, panaszban, sírásban, borban, kacagó csalogatásban hányszor, meg hányszor kifejezték már ezt az örökös kívánságukat. Még a nyáron is, amikor utoljára itthon volt. Most meg már csak hallgatnak, beletörődtek. Ezután mindig ilyen rideg lesz ez a ház? Ilyen idegen? Metsző, éles fájdalom hasított Miskóba. Istenem mikor fogják megérteni? Mikor? Az anyja szava bukdácsolt ki a konyhából: — Gyere fiam enni, kihűl a levesed.
