Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
1971. január 24. dunantüli napló 7 Sükösd Mihály: Jelenkor, 1970 Jelek a falon A Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akik a város, pontosabban a VI. kerület felől közelítik meg. En éveken át innen közelítettem meg, hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül. Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, közepén a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghaltak az első világháborúban, $ akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete-fehér kőkockák, a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, derekának támasztott csillagfejű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívber» a királyok. Akikről később derült ki, hogy királyok, az idő elején csak vasemberek voltak, rozsdás karddal és horpadt sisakkal; a szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por. Apám kézenfogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája elé, a várnai csatától jobbra (még a lovak is harcoltak, tátott szájjal harapták egymást, a kavargó paták alatt bugyogós török fetrengett, kezében görbe kés) vizsgálni kezdtük a falat, s hamarosan megtaláltuk a jeleket. Egymás felett sorakoztak a falon, az első nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Háttal álltam a fainak, hozzásimítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot és melléirta a dátumot. Megint nőttem néhány centjt- A fal nem emlékszik - mondtam apámnak. - A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer. — Miből gondolod? — érdeklődött apám. — Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire. — Nem baj — mondta apóm. - Te meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékszünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan. Nemrégen kivittem a fiamat a Hőtök terére, a királyok alá, a falhoz. Megkerestük a régi jeleket; a fiam tízéves, a feje éppen éléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg, nem tud semmiről. A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát, a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit. 1944 nyarán, a nagy szőnyegbombázások idején, ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet Légitámadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszínű sátrak bújtak ki a fák alól, terep- színű ponyva takarta az ágyúkat meg a tankokot csak a csövek szúrták ót az ágakat s a kék vason megcsillant a nap. Német egységek álcázták magukat a katonaságot a város más pontján rejtették el, a Ligetben csak némi felszerelés maradt legénység nélkül, ügyes csalétkül a repülőgépeknek. A légitámadás után a terepszínű lövegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázok meg a sakkozók ottmaradtak. Csendesen feküdtek a fűben és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél. így mutatkozott be a háborús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebomlott, levetkőzte a régi arcát, önmaga csontvázára csupaszodott. Fa és fű maradt belőle, kő és tégla, elveszett, ami mindebből a Liget volt. Októberben a környékbeli nép leengedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű, zsíros iszapból az elhízott, lusta halakat, amelyeknek fél éve, egy éve, három éve kenyérmorzsát szórtam a hídról. Szürke délután történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-megcsúszva birkózott a nép a halakkal. L itiput népe, a külföldi törpék minden délután a Ligetben léptek fel; attrakciójuk elhomályosította a szomszédos Angolparkot, a ringlispilt, a dodzsemet, sőt a panoptikumot is, benne a Bendegúzt, a himgorillát, amint éppen elrabolja az ájult Miss Jane-t, az Af- rika-vadász lányát. A külföldi törpéket Bornemissza-Duxbaum Jenő, a Liliput- színház tulajdonosa szerződtette a szomszédos országokból, főként Lengyelországból. Nem tudtak magyarul; porányi szmokingban, uszályos estélyi ruhában, rózsás és ráncos arcocskájukkal jelentek meg az apró színpadon, s magyar szavakkal tűzdelt nemzetközi keveréknyelven eljátszották Lord Asthon garden partyjót A való- színűtlenül csepp ajkakról felhangzó idegen szavak csak fokozták a közönségtől távoli világ mesés romantikáját A törpéknek saját szállásuk volt a Liget végén, külön étteremmel; mióta Bomemissza-Buxbaumot gettóba zárták, Liliput népe élelem és pénz nélkül maradt. Amikor az étterem készlete elfogyott, a törpék előbújtak előkelő szállásukról, s elindultak élelmet keresni: szmokingos, estélyi ruhás menetük különös látványt nyújthatott a bombaverte, őszi Liget üres épületei közt Kifosztva élte túl a Liget a háborút, s ehhez képest meglepően rövid idő alatt tért magához. A kiszáradt tavat új vízzel és új halakkal töltötték fel, az Allatkertbe új medvéket hoztak, a Liliput-színhóz is megkezdte működését, igaz, külföldi törpéket sohasem sikerült újból szerződtetni. A Liget forgalma vasárnaponként mégis felülmúlta a háború előttit, délutánonként itt találkozott a város fele. A Ligetből gyalog lehetett átmenni a Sportcsarnokba, megnézni a női pank- rációt, Dudisek Ilonát, a nehézsúlyú szabadfogás magyar bajnokát, fa- törzsnyi derekát, tolattyúként fújtató kebleit, melyekről lepattantak az ellenfelek; itt dolgozott ekkor o világhírű Czája és Donner Bonifác is. A Ligetben nyüzsögtek a koalíciós idők Budapestjének tengerfenéki egzisztenciái: szerencsejátékosok és gyorsfényképészek, hivatásos sakkszimultánjá- tékosok és pornográf képárusok, tengeri malaccal jósoltatók, szabadalmaztatott szentjánoskenyérgyártók, kiöregedett ökölvívók és prostituáltak, az utóbbiak minden mennyiségben és minőségben, mázsás monstrumtól a faluról felkerült ibolyaszálig. A körhinta peremén szalmaszőke, kifestett szépség járt fel-alá, s csalogatta a habozó férfiakat: gyönyörű, hegyes mellei voltak, rekedten énekelte a „Tengerész, ó szívem tengerész”-t, órákig el tudtam volna nézni, s kínosan lepett meg, amikor kiderült, hogy nőnek felöltöztetett férfi. De az ember gyorsan kárpótolhatta magát: a hajóhinta tövében kellett csak megállni, s égnek tekert nyakkal, mint a héjára leső tyúkok, felfelé pislogni: a hajókban párosával repültek a lányok, szoknyájukat köldökig fújta fel a szél, leginkább a cigánylányokat lestük, mert a közmondás szerint a cigánylány bugyi nélkül jár, de a közmondás ebben az esetben nem mondott igazat. Az Óriáskereket inkább hétköznap volt célszerű igénybe venni, amikor kisebb a forgalom: egy délelőtt lefizettük a kezelőt, felvitt hármunkat, a legmagasabb ponton megállította az Óriáskereket: elővettük a látcsövet, pompás látvány nyílt a magasból a Széchenyi-strand meztelen női napozójára. De ez már évekkel később történt, amikor a Liget kezdte elveszíteni a háború előttről átmentett vad romantikáját. A bordélyházakat bezárták, vasárnaponként egyik razzia a másikat érte a fák alatt, s a Liget mélytengeri tenyészete egyre inkább beszorult a Széchenyi-strandra, az egyetlen legális területre. A Széchenyi-strandra sohasem jutott el a razzia, a prostituáltak mégis eltűntek a múló időben. Lassan, fokozatosan fogytak el, csak akkor lehetett észrevenni, amikor egy sem maradt belőlük: elhaltak, nyugdíjba mentek, polgári foglalkozást választot- tak-e, nem tudom. Amikor néhány évvel később, két egyetemi év közben, kisegítő pincérként dolgoztam a fürdővel szemközti Cirkusz-sörözőben, már hírmondó sem akadt belőlük. A két folyamat különben is egybeesett: ahogy én kinőttem a Ligetet, úgy jó- zanodott vissza a Liget a város hétvégi szolid séta- és szórakozóhelyévé. Mikor éreztem utoljára mitikus erejét? Az ötvenes évek május elsejei felvonulásai idején. Vonultunk a kék diákszövetségi ingben, énekeltük az „Avanti popoló”-t, a célba érés után halomba raktuk zászlóinkat és tábláinkat, s kezdetét vette a nép öröme: kihátrálóban a gyermekkorból, újból végigjátszottuk a gyermekkort. Célba lőttünk, hintalóra szálltunk, ingyen sör és ingyen virsli mellett néztük a röplabda- és futball-bemutatókat, jó idő esetén fürödni is lehetett a Szé- chenyi-strandon; amikor besötétedett, választhattunk, a Hősök terén az utcabálba olvadunk-e be, vagy elszéledünk az elcsendesült estében, párosával a fák alatt. A régi Liget mitologikus emlék, a mai Liget felnőtt valóság. Ami nem azt jelenti, hogy ■“““7 kevésbé érdekes. Bárki megismerheti, negyed órai autóbuszút a város közepétől. A Hősök terén kell leszállni, s elmenni a fal mellett, amely rendületlenül és közömbösen áll, őrzi és tanúsítja az időt. Tanulmány, kritika BIZONYOS, hogy egy értékes tanulmány növeli minden folyóirat rangját, ha meg tárgyánál fogva olyan problémákat érint, melyek intenzívebben foglalkoztatják a közgondolkodást, természetszerűleg a lap jó hírét is öregbíti, ráirányítja a figyelmet, vitára serkent. A Jelenkor évek óta nagy gondot fordít a tanulmányok, elméleti jellegű írások közlésére, elsősorban a mai magyar irodalom felmérését, értékelését tartja feladatának. Ha az utóbbi néhány évfolyamot lapozgatjuk, csaknem hiánytalan tablót állíthatunk össze modern irodalmunkról azokból az esszékből, portrékból vagy arcképvázlatokból, melyek jeles íróink, költőink munkásságával foglalkoznak. Nem állíthatjuk, hogy mindegyik tanulmány remekmű, színvonalban nagy eltérések mutatkoznak, ám számos olyan írás akad közöttük, amelyekért évek múlva is érdemes lesz majd fellapozni a folyóirat egy-egy számát. Az elmúlt esztendő tanulmány- és kritikaanyagát olvasgatva, mindenek előtt azt állapíthatjuk meg, hogy témagazdag voltj a megjelent írások a problémák széles körét ölelték fel, életművek bemutatásától kezdve a legújabb könyvön keresztül egészen napjaink irodalmának átfogó tárgyalásáig. Jó érzéssel vesszük ezt tudomásul, még akkor is, ha ' a kritikusi bátorság várva várt erősödése, sajnos, ismét nem következett be és nem mondhatjuk, hogy a Jelenkor bírálatai más folyóiratokéival szemben határozottak, következetesek és nem kaptafára készülnek. A folyóirat legtöbbet szereplő tanulmányírója, Pomogáts Béla a múlt évben is folytatta portré-sorozatát. írásai közül egyik legkiemelkedőbb munka az Ottlik Gézáról szóló esszé volt, mely az Iskola a határon című regény eléggé szűk körben ismert szerzőjét és életművét mutatta be tárgyilagos biztonsággal, földerítve az író művészi és filozófiai törekvéseinek olykor ismeretlen mozgatóit, alkotói módszerének sajátosan egyedi vonásait. Pomogáts elemző képességét, a lírai életmű törvényeinek pontos felmérését bizonyítja másik két írása, a Somlyó György munkásságát tárgyaló Kalandok és törvények, valamint a Csorba Győző válogatott verseinek megjelenése alkalmából írott Költészet és önismeret című tanulmány. Mint ahogy a költészetben eseménynek számított IVeőres Sándor kétkötetes versgyűjteménye, éppúgy eseménynek számít — és nemcsak a Jelenkor hasábjain — Bata Imrének róla szóló tanulmánya. Bata minden ízében érti és érzi ezt a hatalmas, szinte alig felmérhető — mert folyton változó, millió színt és ötletet villantó - költészetet és úgy magyarázza meg a rejtélyeit, hogy közben nem adja kezünkbe a kulcsot, hanem csak rávezet a megközelítés lehetőségeire. Jó színvonalú esszét írt még a folyóiratban Szeghalmy Elemér Rónay Györgyről, és irodalomtörténeti szempontból nagyon figyelemreméltó — az érdeklődő olvasónak pedig élmény nyújtó - publikáció volt Czine Mihálynak Szabó Pálról szóló írása, mely a Talpalatnyi föld szerzőjének irodalomszervezői és politikusi tevékenységét mutatta be a Czinétől megszokott élvezetes „elbeszélő-modorban”. Czine egy másik írása, az Irodalmunk a felszabadulás után - mivel egy külföldön megjelenő magyar irodalomtörténeti munka számára készült - a hazai olvasónak túl vázlatosnak tűnhet és éppen ezért nem teljesen indokolt a Jelenkorban történt megjelenése. Egy-egy nagyobb közfigyelmet keltő könyvről általában terjedelmesebb értékelést közöl a folyóirat. így a múlt évi számokban érdekes, a könyvek „határain” túllépő írásokat olvashattunk a fiatal prózaírók legújabb nemzedékének bemutatkozó kötetéről, a Naponta másról (Taxner Ernő), a lelencek költői antológiájáról, az Elérhetetlen földről (Kiss Dénes), az utóbbi évek két nagysikerű regényalkotó- sáról, Konrád György és Kardos G. György műveiről (Pomogáts Béla). Az egyes művek kapcsán ezekben az írásokban olyan általános, sokakat foglalkoztató kérdésekről esik szó, mint fiatal prózaíróink és lírikusaink gyakori szürkesége, az ifjú nemzedék lázadásának okai, a szociológiai fo- gantatású regények valóságfeltáró lehetőségei. Meg kell még annyit jegyeznünk, hogy a kritikusi hang hely- lyel-közzel itt a megszokottnál jobban felerősödik (Pl. Taxner írása), ami jó lenne, ha a jövőben ösztönzést adna a kisebb terjedelmű kritikai munkáknak. A Jelenkor fennállása óta nagy figyelmet szentel más népek irodalmának, az utóbbi években pedig fontos helyet kapott a lap hasábjain a szomszédos országok magyar irodalma, nemcsak az ott élő írók műveiből közölnek szívesen, de műveikről, irodalmuk egészéről is számos kritika, tanulmány megjelenik. A tavalyi számokban a kis moldvai nép irodalmáról olvashattunk ismertetést Mihail Hazin tollából, aki a Jelenkor vendége volt és kétrészes tanulmányban mutatta be lanez Rotar o mai szlovén irodalom sokszínű világát. (Időközben egy válogatás is megjelent mai szlovén írók novelláiból, így a tanulmány aktualitása megnőtt.) Rendszeresen közölte a lap Bajomi Lázár Endre Francia krónikáit, a szovjet krónika viszont csak egyetlen alkalommal jelent meg és akkor is csalódást okozott. Az ilyen jellegű kitekintések a híd szerepét töltik be, új területekre irányítják rá a figyelmet és újabb ismeretekkel gazdagítják tudásunkat egy-egy nép irodalmáról, művészetéről. A szomszédos országok irodalmát bemutató tanulmányok közül Turczel Lajosé emelkedik ki, mely A csehszlovákiai magyar irodalom fejlődése címmel jelent meg. Turczel tömören, a fontosabb erővonalokat felvázolva mutatja be az irodalom félévszózados út-1® ját, művekkel illusztrálva az egyes állomásokat. Vázlatosságában is érdekes Pomogáts Béla újvidéki beszámolója a jugoszláviai magyar irodalmi élet helyzetéről, sokféle törekvéséről. Ugyancsak Pomogáts ad hírt a romániai magyar irodalom múlt évi nagy meglepetéseiről, Sütő András, Beke György és Tamási Gáspár könyveiről. Sokáig nagyon keveset törődtek a magyar folyóiratok ezekkel az irodalmakkal, néhány éve a helyzet megváltozott és ez jó. Jó, hogy a Jelenkor részt vesz ebben a munkában, csak a színvonalról továbbra sem szabad lemondania a gesztus kedvéért. Több számon keresztül közölte a folyóirat Becsy Tamás drámaelméleti írását. A tanulmány értékelésére itt nem vállalkozhatunk, a hatalmas munka külön elemzést kívánna, esetleg á Jelenkor hasábjain. Egész évet átfogó közlemény volt Tüskés Tibor kis pécsi irodalomtörténete (A pécsi irodalom kistükre), melynek érdembeli bírálata e lap hasábjain már megtörtént, itt csak annyit jegyeznénk meg, mintegy hangsúlyképpen, hogy közlése a szerkesztőség egyik nagyon eredeti és követésre érdemes ötlete volt. Hiányoljuk, hogy csupán egyetlen alkalommal szerepelt a múlt évben Loránd Imre (Emlékiratok és olvasóik), aki pedig egyik legnépszerűbb szerzőjévé vált a Jelenkornak, kultúrszociológiai fo- gantatású tanulmányai révén. Mint a pécsi irodalmi hagyományok egyikéről, a Csorba Győző szerkesztette Iv c. folyóiratról szóló felfedező tanulmány kap fontos helyet a Jelenkor ilyen jellegű írásainak sorában Kotta Ferenc munkája (Iv, egy pécsi folyóirat 1945- ben). A ROVIDEBB terjedelmű kritikái írásokról már ejtettünk megjegyzést a cikk »lején. Az ún. recenziók a Jelenkorban sem rosszabbak, mint bármelyik másik magyar folyóiratban, ha nem vagyunk velük megelégedve, az csak azért van, mert nem is jobbak. Pedig lehetnének, hiszen erre alkalmas gárda áll a Jelenkor rendelkezésére. A jövőben feltétlenül erőstíeni kellene a bíráló hangot egyes művek esetében, a terjedelmet is a könyv értékének kellene meghatároznia és valamiképpen szét kellene feszíteni a szürkeségre és a gondolati üresjáratokra csábító sablonokat. Kovács Sándor
