Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
6 DUNANTÜLI NAPLÓ t971. január 24. (Jriiiuiiifji ífdrsaiuj Születésünk és halálunk lelöl nemigen kérdeznek meg bennünket. A két nagy esemény közti időszakban is előfordul velünk egy s más, amiről se az égi, se a földi hatalmak nem kérik a véleményünket. így került sor, akaratom ellenére, az első külföldi kirándulásra 1944 telén. Katona voltam, pontosabban lovastengerész, ahogy akkoriban nevezték a folyamőröket. Grimsing annyira kisded osztrák falu, hogy kisebbet már elképzelni se lehet. Istentelen hideg tél volt, dunai uszályokba voltunk bekvártélyozva; a dermesztő hideget, fagyot még fokozta a'teljes kilátástalanság, a farsangi maszkabálhoz hasonló hadviselés, a látszaterőnek olyan litogtatása, melyet csak megmosolyogni lehetett, ha a tragikomédiában nem lett volna sokkal több a tragikus, mint a komikus elem. De hát azért futotta az utóbbira is. Néha átruccantunk a Duna másik partján fekvő Melk városába. Volt, aki az apátság múemléktemplomát látogatta, s ha éppen kifogta, akár gregorián-muzsikát is hallgathatott, és potom 2 Márkáért emléktárgyat vehetett „Andenken an Melk". Volt, aki másféle házat keresett föl, korántsem műemlékjellegűt; itt ugyancsak be lehetett vásárolni, persze egészen másfajta emléket, mint amilyet a kolostor kapujában árusítottak. Igaz, hogy ez az utóbbi farsangi emlék-ügy nem tudódott volna ki, ha nem lepnek el bennünket a tetvek, méghozzá ijesztő mennyiségben. Az uszályokban össze voltak zsúfolva az emeletes ágyak, jobbadán lécből-deszkából eszkábálva. A tiszteket, altiszteket nem számítva, akik nem az osztálypanziókban laktak, hanem a vontatógőzősön, vagy ha mégis az uszályokon, nyilván nem a legénységi állományú egyénekkel együtt, kb. 5—600 főre rúgott a létszám. Plusz a polgári hajósok. Különösebb dolgunk nem volt, csak teleltünk, telelgettünk, várva a biztos véget, ha nem is a magunkét, hát a háborúét. A nagy tétlenségben kölcsönösen átjártunk egyik uszályról a másikra; hiábavalóság lett volna azzal bíbelődni, hogy kiderítsük, ki, honnét hurcolta be a tetüt. A tetűinvázió a mi részünkről ugyancsak hadviselésnek minősült. A különféle porok, kenőcsök alig-alig értek valamit; tisztálkodni is csak úgy-ahogy lehetett, leginkább a „nagylavór"-ban, ahogy Tassi hajómester nevezte a Dunát. A naponkénti vizitációnál a doki, azaz orvoshajónagy csak annyit konstatált, hogy a tetű egyre szaporodik. Az egyik továbbszolgáló szakaszvezető, Csótány Péter nevezetű, nem akarta letolni a gatyáját; egyre erősködött, hogy őt nem szereti a tetű, egyéb, más féreg se, s ha netán szeretné is, tekintély, meg pedagógia is van a világon, csak nem gondolja az orvoshajónagy úr, hogy egy továbbszolgáló szakaszvezetőnek tetűje von? A dokinak persze kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy ügyeljen a Szolgálati Szabályzat bizonyos cikkelyeire; nem sokat teketóriázott:- Továbbszolgáló, vagy nem továbbszolgáló, ájn-cváj, le a gatyát! Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, amit úgyis tudtunk, hanem az is, amit nem sejthettünk. Volt bizony tetűje bőven, a szőrzetében, meg a gatyakorcban is. Amit nem vártunk, s ami miatt annyira óvatoskodott és a tekintélyére hivatkozott, az viszont 2-3 jól megtermett másféle tetű volt. Csótány Péter továbbszolgáló szakaszvezető úr ezt az emléket nyilván Melk városából hurco- lászta be. Az orvos persze nem állhatta meg szó nélkül.- Máskor inkább a székesegyházba menjen, ott legföljebb egy kiadós náthát kap, abból hamarabb ki tudom . gyógyítani, mint ebből a gatyabajból. No, de azért nem kell berezelnil / / Kolozsvári Grandpierre Emil: Látogatás a Mesternél R ozólka, természetesen előzetes bejelentés utón, szorongó kebellel, repeső szívvel csengetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon. Rozólka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrhóz ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, aki nem tömör vasból öntötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyanformán, hogy a vonások félreismer- hetetlenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt valóban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobái ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószerűtlenül nagynak hatott. Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult s csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó.- Parancsoljon, - mondta a mester s a szoba ajtaja felé mutatott. Rozálka görcsösen a csípőcsontjához szorította retiküljét. Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta legyűrni idegességét. Apró, szinte ránga- tódzó gyors léptekkel járt, mint egy élét- rekelt marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigazdára.- Öljön le, drágám, üljön le, — biztatta amaz barátságosan. Köze!nézetben valamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztették s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkalta nagyobb lenne. A levegőt megkeserítette a sok elhamvadt szivar. Most is füstölgött egy, kékesen csavarodva bele a levegőbe. Rozálka szeretett volna legalább egyet szippantani belőle, hogy az emlékét a tüdejében ,rl7rj r'-r"s . , M jgmarkolta a karosszék támláját. „Istenem, hát eljutottam ide!” - gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek." — Ezek szerint, drágám, — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe, — arról volna szó, hogy szívesen látnák, ha személyesen részt vennék a kultúrhóz megnyitó ünnepségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hozzám fordultak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott. Közben szemével kutatta az imponáló könyvesszekrényen a mester műveit, melyeket végül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett föl:- Ott vannak a művei! A z író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét, vajon nem történt-e valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László műveit nézte-é övéinek.- Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte a műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba.- A kérdés értelmetlen volt — állapította meg önkritikusan -, azt kellett volna kérdeznem, hogy melyik művemet kedveli leginkább? Melyik áll legközelebb o szívéhez?- Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester művei olyan ... — Karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifejezést. — Enciklopédikus — segített o zavart vendégen az előzékeny házigazda.- Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. — Nem az én érdemem — vonta meg o vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő ... akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténetet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam ... — A Mester vasal?- Hogyne! Főleg nadrágot. Néha a magamét, néha a másét. Kezdő koromban az apósom nadrágjait vasaltam, s eközben vasakarattal behatoltam a quan- tum-elméletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhettem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszínvonal előtti időkben volt. Természetesen ez adta a kiindulópontot, ahonnan aztán játszi könnyedséggel jutottam el a kolloidkémiónak nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a pádon üldögéltem a ház előtt, amikor a feleségem piegkérdezte, hogy tulajdonképpen miért nem írok? Csakugyan? - kérdeztem vissza, — miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok, képletesen szólva egy másödpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást, Rozálkából kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyvszekrény megfelelő polcára, s álmatagon suttogta; — A műveimben. Csend lett, véglegesnek ható, történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó szárnycsapásokkal szállt, nem állta útját sem a könyves-szekrény, sem a fal, sem o város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt Immár az egyetlen szál, mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk hupponással a mester visszatért a földre. — És igaz, - kíváncsiskodott Rozálka -, hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul?- Nem, — rázta meg a fejét a mester, - az epería alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Azzal felállott. Rozálka követte példáját, elcsukló hangon rebegte:- Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet o mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkénytelenül felhúzta a lábát.- Gyermekem, ha csak felületesen ismerné műveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visszavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befele fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogont bennem, a református anyagi ág s a katolikus apói ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárult. Nem térhetek ki előle, csupa írásjel a lelkem. M egszállottan rogyott le írógépe előtt a székre, ujjai rácsaptak a billentyűkre. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását, keble büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől, hogy íme, emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával... Galambosi László: Gyümölcstelenül Bekerített szolgáját a gazda, körbeűz palánkja mögött a baj. Csattog, reped a fájdalom-kupola; hasad a bizalom, a lombot gyászoló gally. Kihez szaladok, elhajol; karom nem őrizheti derekát. Csüggedten, mint jégbe-börtönzött fák, hallgatom tiportak énekét Ágtól ágig, „lélektől lélekig", harangokkal-teli felhők ringatnak zenét Gyümölcstelenül nyújtóznak az évek, gyönge szárai a mindenségnek, Barnul a virág; érzi barlangok hidegét szirtek szaggató fogát. Foszlik a nyugalom nyerge; hová hajthatom a fejem? Beteg a türelem borja, nem nyalja kezem. Csattog, reped a fájdalom-kupola; az irgalom szitakötője nem száll le soha. Kitörték a beteljesülés ablakát; csüggedten, mint jégbe-börtönzött fák, hallgatom tiportak énekét. Ágtól ágig, „lélektől lélekig”, harangokkal-teli felhők ringatnak zenét. Várok. Fölöttem fejsze. Előttem árok. Makay Ida: » Vallomás egy tájhoz Te gyűjtőd össze minden utamat, mint termésüket a nyugodt parasztok. Mert egy maradsz. A változás alatt őrized néma, mozdulatlan arcod. Osszebékitesz halált, születést: csontkemény érveit az elmúlásnak a csupasz fákkal megfogalmazod, s újjongsz a vad vadrózsalázadásnak (lázas jelvénye hó fölött lobog.) Nem hívsz. Nem nyugtatsz. Meg se vallatsz. Vagy. Mint a föld. A létezés. Az ok. Nézlek, s látom a változó válaszok meddő harcát. Már kérdezni se mer az ész. S megtörhetetlen hallgatásod kimondhatatlan kérdésre felel. Marosy Istvónné: Téli Mecsek
