Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-29 / 280. szám
6 0*OIM/ltSrULl «AfLO 1979. november *t». 4 Szimpózium, (elüelfa, eqiiebek Régi, szép hasonlata a nyelvészeknek, hogy a nyelv olyan, mint egy élő la. Agai, gallyai száradnak el, halnak meg, töredeznek le, s ugyanakkor újak, frissek nőnek a maradandó törzsön. Szép hasonlat mondom, el is fogadom. Mái csak azért is, mert a nyelv valóban él, s ostobaság volna éppen az ellen berzenkedni benne, ami az élet velejárója. De azt is tudom, hogy minden hasonlat sántít. Ez a hasonlat is. Nem minden csonkulás és sarjadás természetes és jó. Eakadhat a fán vadhajtás is, élősdi, kíméletlen, s pusztíthat el még nagyon egészséges és termékeny gallyakat. Nem kerülgetem tovább. Egyszerűen arról akarok beszélni, hogy a nyelvben időnként elburjánzik egy-egy szó, kifejezés. Korántsem azért, mert szükség van rá, mert nélkülözhetetlen, mert árnyal, tagol, esetleg csufián nevet ad a névtelennek. Hanem jobbára szellemi tunyaságból, előkelősködésből, nagyképűségből, szerencsés esetben együgyű sznobságból, divatból. Elburjánzik s kiszorít, megöl tisztességes, élő, hasznos szavakat, kifejezéseket. Mindezzel nem mondtam semmi újat. Szokvány-dohogása ez az anyanyelv szeretőinek és féltőinek. Talán inkább a vádlottak jegyzéke új, vagy majdnem az. Ősi szokás például, hogy az emberek időnként összegyűlnek. Ezért, azért, amazért. Közösen meghallgatnak, megtárgyalnak, elhatároznak egy s mást. Hívták pedig az efféle alkalmakat gyűlésnek, értekezletnek, kongresszusnak, megbeszélésnek, konferenciának s hasonlónak. De megjelent a szümpozion vagy másként a szimpózium. Volt ugyan már több, mint kétezer éve, de illendően a helyén nyugodott. Valaki, valamikor, valamiért nekieresztette a világnak. Most aztán lassacskán minden szimpózium. Ha véletlenül három férfi - tisztesség ne essék, szólván - a nyilvános illemhelyen egyszerre végzi kisebbik dolgát, az már bizonyára „Fiziológiai praktikumi szimpózium"on vesz részt. Az ellető juhászok nem tapasztalatcsere cél- iából találkoznak, hanem „Oyapjasállat-szaporítási szim- pázium"-ra jönnek össze. Szimpózium itt, szimpózium ott, fent, lent, jobbra, balra, elöl, hátul. Minek? En magyar népem, minek, az Isién szerelméreI Különös jelenség az is, hogy mostanság milyen kevés az, ami „rendes" és milyen sok a „rendkívüli". Én már jócskán belezavarodtam ebbe is. Vajha nem az-é a „rendes", amit „rendkívüli"-nek hívnak? Mert hogy a „rendkívüli" jóval több, azonnal kiderül, csak olvassunk el néhány cikket. Majdnem mindegy, hogy mit s hol: publicisztikát vagy építőművészed szaktanulmányt, napilapban vagy folyóiratban. Aztán itt van a „nagyságrend', az „elvárás" és alig pár hónapja a „felvetés". A „nagyságrend" ugyan kezdi megtalálni a helyét, s ezzel kezd is megszelídülni. De az „elvárás" még pimaszul garázdálkodik, s gyakran túrja ki az „igény"-t, a „felvetés" meg a „kérdés"-t. Abbahagyom. Nem azért, mert vége a jegyzéknek. Inkább azért, hogy véletlenül se lássák ez az Írás csupán nyelvvédő elmélkedésnek. Társadalmunk egyik fő erőfeszítése gondolkodó, egészséges kritikai érzékű egyéniségek nevelése és szaporítása. A „suk-sük" legfeljebb műveletlenségre utal. A szimpózium és társai veszélyesebb jelenségre: a hazugság valamiféle fajtájára: a hatásvadász hivalkodásra, a túlbuzgó stréber- ségre. Még ha ezek nem is mindig tudatosak. Viszont kártékonyak, s védekezni kell ellenük. Dömjén Miklós: Barna bögre Varga Csaba Kesernyés colaíz E gyik határszéli kis faluban egy öregasszony lakott nyolcéves kis unokájával. Mindenki elhalt a családból, rokonságból, csak ketten maradtak. Az öregasszony mosni, takarítani járt, ebből futotta a nagyon sovány életre. Jancsi már harmadikos, csendes, szófogadó gyerek volt. A nagy szegénység megtanította a tűrésre. November havában jártak. Egyik este az öregasszony a nagy darab zsíroskenyér mellé egy bögre tejet adott vacsorára a kisfiúnak. Ritkán futotta tejre, de aznap a tanítóéknál mosott, és ilyenkor mindig adtak valamit, mert a Jancsit szerették, jól tanult, soha nem volt vele semmi baj. Nagyanyja ilyenkor mindig mesélgetett. — Az én legnagyobb örömöm — szövögette a múltat az öregasszony —, amikor olyan kicsi voltam, mint te, a reggeli jó édes malátakávé volt. Talán azért örültem olyan igazán, mert hát egy szjép barna bögréből ittam. Ez a barna bögre szinte hozzám nőtt. Nagyon szerettem. Mindig szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy a malátakávé is elmaradt, meg a bögre sincs többé. A petróleumlámpa már gyengén világított. A falra rajzolódó karikák eqy- re kisebbek lettek, majd a szobára lassan ráborult az éjszaka. Másnap reggel Jancsi az iskola után a boltos fiához szegődött. — Nagyanyámnak karácsonyra szeretnék venni egy szép barna bögrét. Szegény vagyok, de meglátod, megadom majd az árát, ha kaphatnék egyet hitelbe. A boltos fiú először durván leszólta a társát, de egyszerre csak tágra nyílt a szeme, kaján ötlete támadt. — Ide hallgass, nem bánom, megkapod karácsonyra a barna bögrét, de azért meg kell. hogy dolgozzál. — Megdolgozni? De hát hol és mit dolgozhatnék? — A karácsonyi szünidőig minden reggel eljössz a házunk sarkához és a táskámat el viszed az iskoláig. Ha megteszed, megkapod a bögrét hitelbe. Jancsi lesütötte a szemét, nagyon is megértette, miről van szó, de nem habozott egy pillanatig sem, vállalta a feladatot. Nagyanyunak meglesz a barna bögréje. Napról napra cipelte a boltos fiú táskáját, meg a sajátját. Kétszer any- nyi utat kellett megtennie, mint ezelőtt, mert ellenkező irányban laktak. Egy hét múlva szokatlanul nehéznek találta a táskát, a rákövetkező héten még súlyosabbnak. Érezte, tudta, hogy a másik ki akar vele babrálni, de meg sem mukkant. Biztos, hogy tégla van a könyvek között. Szerencsére eljött a karácsonyi szünidő, letelt a súlyos penitencia. Jancsi pedig megkapta a barna bögrét. Szép ünnepi estjük volt. Nagyanyu boldogan forgatta a barna bögrét, és kortyolgatta az ízes malátakávét. • Csípős, hideg karácsonyi éjszaka volt. A körúti taxiállomásnál megállt egy köpcös, olyan hat\_nas féle férfi. — Jól megfizetek, aki hazavisz Érdre. — Hazaviszem én, parancsoljon. S már indult is a taxi. Az utasból áradt a szó: — Kis házam, gyümölcsösöm van Érden. Naoonta busszal járok be a műhelyembe. Maszek vagyok. Iparom van ... A sofőr c__ik hallgatott, nem volt kenyere a sok beszéd. Közben, régi sofőr-szokás szerint jól megnézte utasát a visszapillantó tükörben. Nem tudta hová tenni ezt az arcot. Valami motoszkált az agyában. Hol is Játta ezt az embert? De az istennek sem tudott rájönni. — Tudja — dőlt a szó a másikból -, Szatmár megyéből jöttem fel Pestre, ott születtem Kocsordon . .. A sofőr szeméről epvszerre lehullott a hályog. Ez a kocsordi boltos gyereke! Keserű történet pergett le az agyában. Lázas izaalom forrósította a homlokát. Lám, a Varga boltos vásott köly- ke most itt ül mellette. Rövid percek alatt formát öltött benne az elhatározás. Mór jó ideje futott a kocsi az országúton.- Mennyire van még ide az érdi ház? — Van az még jó 7—8 kilométer - felelte az utas A sofőr, mintha csúszna a kocsi, kifutott az országút szélére. Egészen balra fordította a volánt, úgy, hogy a taxi majdnem keresztbe állt meg az úton. A sofőr ki- kászálódott a kocsiból.- Valami baj van. Leállt a motor. .. Szálljon le ön is, együtt jobban boldogulunk. — Fontoskodva vizsgálgatta a motort, majd odaszólt az utasának:- Álljon egy kissé hátrább, két-hó- rom méterre. Én visszaülök, megindítom a motort, figyelje majd, hogy forog-e a hátsó kerék? Beült a volán mellé, és csak úgy félvállról kiszólt az ablakon: — Tudja-e, hogy ki vagyok én? Az utas meglepődött. — Nem én! — Hát én is kocsordi vagyok. A Balázs gyerek. Balázs János - és tréfásan hunyorított a szemével.- Maga a Balázs, a Jancsi? — vi- dult fel a másik. — Hát ez nagyszerű, hogy ínv összetalálkoztunk. Micsoda szerencse ...! — Lehet, hogy magának szerencse. Nekünk azonban van egy kis elszámolni valónk. Sejti, ugye, hogy mi? Egy barna bögrét vettem egyszer magától hitelbe. Varga Imre elvigyorogta magát. — Nahát, ez igaz, milyen jó az emlékezete.- Jó bizony. Ide hallgasson Varga úr. A barna bögre ára pontosan any- nyi, mint amennyit idáig az óra mutat, így hát kvittek volnánk. De ami hátra van az útból, azt a hat-hét kilométert most mór a saját lábán fogja megtenni. Jó éjszakátl Beindította a motort, s már futott visszafelé a taxi. A magnó lassan melegedett be. Régi, öreg jószág, összeszorítottam szám. Üjra a tegnapi estére gondoltam. A magnó szeme zölden hunyorgott. Az éjjel nem akart előbújni a hold. Pislákoló, cingár fejét felhőköpeny alá dugta. Ravasz volt és makacs.- Az a tegnapi éjszaka! - üvöltött fel a magnó. Kinéztem az ablakon. A fák koronái eltakarták a piszkos park kopott padjait és kitaposott virágágyásait. Akár az éjjeli hangulatom. A fogpiszkáló nyárfák között kirajzolódtak a felhőperemre kapaszkodó hold ujjai. A tekercs lassan forgott. Ogy éreztem, mintha forró kakaót innék vagy méregerős, házi szilvapálinkát. Testem bizsergett, izmaim erőfeszítésre vágytak. — Az a tegnapi éjszaka! — kiabálta a cinegehangú énekes. Különös világba kerültem. A dal üteme, zenéje más csillagra vitt. Szemem elhomályosult, mint a belehelt vonatablak. Ez a másik csillag az én belső világom volt. Nem beszéltem, mégis szavakat mondtam. Nem kiabáltam, de együtt énekeltem a szólógitárossal. A virágok! Az ég virágai! A csillagok! Hol vannak a csillagok? A hold? Képzeletemben széttártam a karom. Sötét utcák. Égő gyertya alakú fák. Tá .. Tá .. Tátá I Megint a cingár fejű hold. A szemek! A szemek! Váratlanul kijózanodtam. Honnon jött ez a sós, tengeri szél? Már csak a magányom, a kudarcom éreztem. És valami kesernyés cola ízt. Ores letteaw mint a feldöntött ládák. Szégyeltem a látomásaim, az te- vesztő mámort * A mi zenekarunknál ismerkedtem meg vele. Hosszú barna haja, törékeny, hártya bőre és fekete, mélyen ülő szeme volt. Legtöbbször szürke, rövid ujjú pulóverben járt, a puha anyag alatt kidomborodtak kemény mellei. Kicsit zárkózottnak látszott, keveset beszélt úgy éreztem súlyos, kínzó szerelmet vár. Ö nevezett el Monnaonak. Most sem tudom miért. Mi közöm lehet a mannához, a pénzhez. Az első randevúnkon elmondtam, hogy nem érdekel a forint a rang és a görög homlok. Azt hittem, engem keres. Sokáig harcoltam érte, amíg szívesen találkozott velem. Előzőleg is beültünk megnézni egy-egy filmet, de kölcsönösen unatkoztunk. Vagy inkább, nem tudtunk olyat mondani egymásnak, ami saját magunkat is meglepte volna. Órákig töprengtem azon, miről meséljek, hogyan, hogy legalább egyszer teljes szívből nevessen. A második találkozás után felmentünk az egyik barátomhoz. Három fiú és három lány szorongott a pici, hurka szobában. A magnó erős, recsegő hangja átitatta a bútorokat és ujjon- gásra vágyó életünket Itt csókoltam meg először. Néhány nappal később újra felmentünk ehhez a barátomhoz. Az édesanyja beengedett minket a fia szobájába. Egész este egyedül voltunk, simogattam az arcát, homlokát és egyszer-kétszer a derekát Csókolgattam a száját Szótlanul tűrte. Másnap este már hiába vártam egy ékszerbolt kirakata előtt. Később a legkedvesebb barátnőjének azt mesélte, hogy gyáva és hülye vagyok. * Dobszólá. Zaklatott ideges ütem. Kihagyott hangközök. Forgott, forgott a tekercs. A beatdal vízesést idézett. Zuhogott, bugyborékolt a víz. Tompa, mégis rendkívül éles fájdalmat éreztem. Két órán keresztül vártam az ékszerbolt előtt. Őrültség volt hogy nem beszéltem. Hiába mondtam volna el érveimet, nem történt volna másképpen. Nem magyarázhattam meg, hogy nem azt akarom, amit a barátaim. Mit ér az? Inkább szerettem volna, amiről a borzongató, sejtelmes beaténekek papolnak: szerelmet, simogatást De ő nem tehetett másként Olya« őrjöngést kutatott ami elfelejteti vele örömtelen hétköznapjait Hozzám hasonlóan. Csak ő is írásban reménykedett, meg én is. Egyszer voltam csak boldog. Evekkel ezelőtt történt, amikor mindé« szombaton táncolni jártam. Amikor felkértem, azzal kezdte, hogy ugye szép o haja színe. Mosolygott, vadul forgott, minden számra táncolni akart. Imádta a zenét, nem engedett szóhoz jutni, csacsogott magával ragadott. A táncest után haza kísértem, pedig kint lakott a város szélén. Akkor ismertem meg először a virágokat, a csillagokat az éjszakát A hold akkor sem akart előbújni. Volt is, meg nem is. Egy hosz- szú, dús növényzetű réten kellett ót- mennünk. Bokrok és virágok között. Hirtelen leült az ösvény szélére.- Csókolj meg I - mondta - Szeresd az ég virágait! * K éptelen vagyok megváltozni. Mindenkiben, mindenhol őt keresem. Szombatonként újra és újra táncolni megyek. Követem a barátaim. Mást nem tudok csinálni. Valakivel táncolok, némelyikkel lefekszem, és így tovább. Csak öt nem találom meg. Tegnap hajnalodott, mire elindultam haza. Utcánk fölött már világosodott az ég. A lámpák egyre gyérebben világítottak. A megöregedett, hajlott hátú bérházak kísértek. Jöttem hazafelé. A nagy, tölgyfa ajtók félig nyitva. Az ablakok ugyanúgy. Békesség és csend. A megszürkült falak között hangtalanul múlnak az életek. A lakók korán kelnek és korán fekszenek. Éjszakáik nyugtalanul telnek, a páradús melegben nehezen* alszanak. A nagymamák várják a reggelt, hogy újra elindulhassanak sorbaállni a tejért. Leültem a parkban. Néztem a kitaposott virágokat. Megvártam, amíg kisüt a nap. Gyöngyözött az arcom. Még soha ennyire nem élveztem a meleget. Elfelejtettem, hogy kit keresek. Pákolitz István versei: Közvetve ugyan A bandázó seregélyek egyesülete méltán rátarti tolvaj különítményeinek szőlőskerti dézsmálásaira, mert a cserregő, le-lecsapó szárnyas csapatok — közvetve ugyan, de egyáltalán nem kampányszerűen, hanem megtervezett folyamatossággal, szívósan támogatják az alkoholellenes mozgalmat. Nem lehetsz érdemes Elszalasztottad a vissza nem követelhető ( nagyszerű pillanatot A megosztott felelősséget a választás és döntés közös kockázatát is elhárítottad Vélt biztonságodat keresve hűvös idegenséggel sajnálkoztál magános-lázadó testvéred szent őrültségén Szemedben-szívedben a hatalom volt a törvény nem a törvény a hatalom Kései áldozatvállalásod fölöslegesen hiábavaló Antigoné megszenvedett méltóságaid nem lehetsz érdemes
