Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

1910. november 22. DUN ANTÜLI NAPLÓ r Óralátogatás után A szakfelügyelő az óralátogatás után megmondta az újdonsült tanárnak, hogy ezt, meg azt, igy, meg úgy kell csinálni, persze, még nincs elég gyakorlata stb. — Ezeket azért mondom meg ilyen őszintén, mert úgy érzem, jó képességed van; bár ezt a munkát nehéz végezni (a meglévő tudás mellett) egy kis lelkesedés nélkül. Ez a tanítási órád bizony nem sikerült, de majd sikerül legközelebb. Az új tanár megrándította a vállát. — Háromezerért tudnék ennél sokkal különb órát sikeriteni; ezerkettőért ilyen is megteszi. A szakfelügyelő meghökkent, de a válaszban nem kevés igaz­ságot érzett. Azon morfondírozott, hogy Szokratészig visszamenve, bizony, mindig baj volt a pedagógus-dotációval. Holott minden rend­szernek mindenkor az lett volna a kötelessége, hogy igehirdetőil ne hagyja mezétlábas-apostol-sorban. Csakhogy ezt meg is kelleti volna valósítani a gyakorlatban. Persze, az évezredek folyamán mintha nem mindig azt akarta volna az állam, mint amit a peda­gógusok akartak... ígérni ígérte, ígéri a népi demokratikfus állam is — gondolta tovább a szakfelügyelő —, de még eddig nem tudta véghez vinni. Nem akarni és nem tudni: ez egészen más dolog. Igaz, hogy kényeztetésről szó sincs, soha nem is volt; de ha a nép állama nem akarná ezt dűlőre vinni, miben különbözne mondjuk a papok, katonák, polgárok államától?! Mert ezek aztán végképp nem is akartak csinálni semmit a nemzet napszámosai ügyében. A szakfelügyelő úgy érezte, hogy ez is nagy igazság. Es még mi mindent követelnek a pedagógustól! Fölsorolni is sok volna. De a fiatal tanár válaszában zaklató dolog is van Az új tanárnak ez választott szakmája. Am, ha csak ilyen lel­kesedéssel kezdi, alighanem itt kell hagynia a pályát. Vagy eltaná­csolják. Mert elképzelni is nehéz, hogy akinek tudása, képessége, képzettsége van, csak a felét, vagy a negyedét adja tovább a tu­dásra, művelődésre szomjazóknak. Szépen kiporciózva, hogy meg ne ártson a gyerekeknek. Lám, ez a fiatalember már hasznosan s tervszerűen gondoskodik arról, hogy neki magának ne ártson a munka. Ne erőltesse meg magát. Hogy lazítson. Csöndes-ultit csi­náljon. A külszíni, a fenntartási munkát úgy végezze, hogy dolgos igyekezetnek is el lehessen könyvelni. Pláne az idegenek előtt, akik az ilyen stílusú munkát csak a sztrájkhoz tudják hasonlítani. A szakfelügyelő abban állapodott meg — egyelőre önmagával — hogy a nevelők anyagi helyzetét nem javítgatni kell, hanem végre úgy rendezni, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Miután ezt önmagá­ban elintézte, a fentieket meg is mondta a fiatal kartársnak. Aztán így folytatta: — Neked, öcsém, egyelőre senki se fogja mondani, hogy „lám, új söprű jól söpör!”; ne félj, azt se, hogy; „maga is alábbhagyja, fiam, ha majd idősebb lesz!” — ez az egyszer biztos! Mert az ilyen kezdő, mint te, aligha rokkanhat bele a munkába. Legalábbis idő- nap előtt nem. Még csak el se fáradhat. Mert nincs hivatástudata. S akinek nincs, az nem is lelkesedhet. Ezerkettőért semmiképpen sem. De háromezerért is csak ezerkettős intenzitású órát tartana! / MOHÁCSI REGÖS FERENC: VÁRKÖRNYÉK „PÉCS MAQYAR ZENEVÁROS" KODÁLYRA EMLÉKEZÜNK A NEGYEDSZÁZADOS MEG­EMLÉKEZÉSEK sorában nem fe­ledkezhetünk meg azokról az ese­ményekről, amelyek Kodály Zoltán akkori pécsi tartózkodásával kap­csolatosak. 1945. szeptemberében több hó­napra Pécsre jött Kodály Zoltán, hogy mint a város vendége, ki­pihenje a háború fáradalmait. Itt tartózkodása kivételes pezsgést ho­zott létre a város szellemi életé­ben. Hangversenyek, előadások, s egy merőben új gondolat: a hang­szeres oktatás magyar módszerének kimunkálása és gyakorlati kipróbá­lása. Tizenkét kis gyermektáncát a zongora fekete billentyűire irta Ko­dály Zoltán. („Milyen üdén, milyen sokrétűen és érdekesnél érdekesebb hangzalkombinációkban szóltak ezek a kis táncok!” — írta a kriti­ka: 1945. október 31-én.) A hang­szertanulásban is új utakra kell térni, a magyar muzsikából kell kiindulni, hangsúlyozta Kodály. Ezért ragadta ki a zongora-nyúj- totla lehetőségek közül a fekete billentyűket, hiszen ezek együttesen a magyar népzenére jellemző pen- taton hangsort képezik. Azt is több szőr kiemelte: nem véletlen, hogy Pécsett, egy vidéki városban mu­tatják be több művét, nem indul­hat ki minden kezdeményezés a fővárosból, az építő munkából a vidék is kiveheti részét, példát ad­hat a fővárosnak, sőt a külföldnek is. A VARÁZSFUVOLA UTOLSÖ nagy színpadi müvében Mozart összefoglalta mindazt, amit a világról, életről és halálról, sze­relemről és boldogtalanságról, jó­ról és rosszról, meséről és valóság­ról megtudhat az ember. A ré­gi barát, a színigazgató és színját­szó Schikaneder szövegkönyve a népmeséi motívumok között a jó és a rossz harcát, a világosság és a sötétség küzdelmét jeleníti meg. Egymást váltogatja az operában e két világ hangja. Hol elvi, eszmei képviselőik jelennek meg (Sarastro. az Éj királynője), hol a tündérmese szimbólumai (tündérek, fiúk), hol az alapeszmét hordozó papok, kó­rusok hangját halljuk. Közben hő­seink, az emberek élik a maguk életét, járják a maguk útját. A Varázsfuvola témája az ember útja a sötétségből a világosságba. A meseopera szálait különböző rétegekből fonja. Az emberek vilá­ga körül megelevenedik a sötétség birodalma és a világosság napfé­nyes országa, könnyű szárnyaikon ott repdesnek a tündérek és a né­pi fantázia teremtette alakok. A sötétséget az opera seria bosszú­áriájának hangja, a világosságot a humanista emberszeretet jellem­zi. A két ellenséges világnézet ak­tív jellemzésének egymás mellé ál­lításával dönti el Mozart a keret­konfliktus megoldását: a d-moll ária a gyűlölet szenvedélye hevé­ben ábrázolja a királynőt, utána E-dur áriájában Sarastro legneme­sebb tettét hajtja végre, megbocsát életére törő ellenségének. A három tündér és a három fiú a mese­világ polgárai, összekötő szerepet játszanak az emberek és az őket körülvevő világ között, az em­bervilágon felül állanak, hangvé­telük egyes szituációkban mégis emberien meleg lesz. Az a legtanulságosabb, ahogy Mozart emberszereplőit ábrázolja. Tamino életének értelme a tudato­san kiérdemelt humanista boldog­ság. Pamina emberként is méltó Taminóhoz, a hűséges szerelem emeli fel a nőt a férfihoz. Két cso­dálatos ária jellemzi a főhősöket. Az Esz-dúr ária Tamino belső vilá­gát abban a döntő órában áb­rázolja, amikor a leány képét szem­lélve életre szóló érzés kél benne. Míg itt a szerelemre rátalálás, Pamina g-moll áriájában a meg­talált szerelemről való lemondás áll előttünk. Mindkét esetben az em­bernek érzelmeivel vívott belső küzdelme a mondanivaló lényege. A daljáték nagy kérdése: mi az ember sorsa, a válasz pedig: a földi boldogság. Az ehhez vezető út azonban nehéz, de aki lelké­ben erős, gondolataiban tiszta, bi­zonnyal legyőz minden akadályt. Nem mindenkiből válhatik azon­ban Tamino. Mi a Papagenok sor­sa? Neki nincs mit keresnie a böl­csesség csarnokában, de termé­szetes tisztasága, naív erkölcse az ő számára is meghozza az áhított boldogságot. A szerelem, amelyért meghalni ő is kész, az ő számá­ra is magasrendű életértelem, ez­zel érdemli ki magának Papagenát. Papageno és Monostatos egymás mellé helyezésében a természetes jót és a természetes rosszat állít­ja szembe Mozart. Monostatos port­réja egyetlen tulajdonságot hang­súlyoz: az ösztönös, vad, gyűlölkö­dő. erőszakos embert. Papageno alaphangját egy népi­es ízű daltípus adja meg, amely közel áll a bécsi operettzenéhez, burleszk elemek színezik. Mozart zenéjét a kacagtatás közben is me­leg derű hatja át, az egyszerű em­ber sorsa iránti együttérzés. A Va­rázsfuvola hallatlan népszerűségé­nek okát abban találhatjuk, hogy rendkívül természetes, nem egy­szer népzenei egyszerűségű formai eszközökkel fejezi ki Mozart a legmélyebb eszmei mondanivalót, a legélesebb külső és belső konf­liktusokat egyaránt. Túlnyomó többségében találjuk a zárt, lekere­kedő, dalszerüen építkező számo­kat, az indulatban különösen gaz­dag áriák formája is könnyen át­tekinthető kétrészes forma. A re- citativo a Varázsfuvolában a foko­zottan dinamikus, állandóan fejlődő drámai kifejezést szolgálja, hatásá­ban a deklamáció és a melódia egyenrangú vegyülése folytán az ariosókhoz kerül közel. A zenei esz­közök áttekintésénél ne feledkez­zünk meg a varázshangszert szim­bolizáló fuvolafutamról és a ha­rangjáték szerepeltetéséről. ÉLET ÉS MESE át és áthullám­zik egymásba. A sokrétű anyag revűszerű tarkaságát többek közt a népmeséi tanulsághang fogja egy­be. A dallamok szépségén, a hangok varázsán túl mindnyájan találunk benne valami különösen személyhez szólót. Hallgatói közt van, aki Sarastro hangját viszi ma­gával, van akinek Tamino lesz példakép, más Papageno jelenetei­nek örül. Valóban az élet teljessé­gét foglalta össze' Mozart. A leg­nagyobb emberi kérdések kifejtése, szenvedélyek démoni összeütközése, a jóság és bölcsesség himnusza, a tündérvilág lebegő hangja, a népi humor vaskossága. Felvi­lágosodott filozófia és a népszín­pad tökéletes találkozása. Legma- gasabbrendű művészet és népdal — Kodály előtt — egyedülálló egy- másratalálása. sz. m Az igazi példát mutató kezdemé­nyezés a hangszeres képzést előké­szítő és a továbbiakban azzal együtt haladó, azt támagotó zenei neve­lés területén fűződik Pécs városá­hoz. Azt az alapvető kodályi el­gondolást, miszerint „először zené­re, aztán kell hangszerre tanítani”, a pécsi konzervatóriumban próbál­ták ki és valósították meg először. Három jól képzett haladó szelle­mű, fiatalos lendületű zenetanár, Agócsy László, Maros Rudolf és Weininger Margit vállalkoztak út­törőként arra, hogy előkészítsék a hangszeres tanítást. Zenei előkép- zőnek nevezték azt az elemi szol­fézsoktatást, melyek során egy éven át heti 2 órában 138 különböző korú gyermeket vezettek be a han­gok világába. A zenei elemeket, a zenei írás-olvasást tanulgatták a gyerekek. Kodály Zoltán rendsze­resen látogatta az órákat, figyelte a tanárok munkáját, tanácsokkal, útmutatásokkal látta el őket. Ok­tóber végén már elérkezettnek lát­ták az időt, hogy nyilvánosság elé tárják elért eredményeiket. A gye­rekek szülei és más érdeklődők előtt bemutató mintaórát tartott Agócsy László, ámulva figyelte a közönség, hogyan tudnak már a gyerekek dallamot lapról énekelni és hallott dallamot lejegyezni. Ek­kor mondta el Kodály Zoltán „Pécs magyar zeneváros” című emlékeze­tes előadását, amelyben aláhúzta a bemutatott kísérlet jelentőségét. Azt, hogy ezek a tanulók a leg­lényegesebb zenei elemek ismere­tében, hallásuk és zenei fantáziájuk kiművelésének megkezdése után nyúlnak majd hangszerhez; ezeket az ismereteket és készségeket ze­nei anyanyelvükön, elsősorban ma­gyar népdalok és gyermekdalok se­gítségével szerzik meg. Befejezésül kérte, hogy aki csak teheti, támo­gassa a „pécsi kezdeményezést” November 19-i előadásában — „Ma­gyar zenei nevelés” — ugyaneze­ket a‘ gondolatokat hangsúlyozta. Kiemelve, hogy a fővárost is meg­előzve miként mutat példát a pé­csi úttörés. AZÓTA ELTELT huszonöt év és a pécsi példa országszerte kö­vetésre talált. A zenei Előképzőt valamennyi zeneiskolánkban beve­zették, célja és nagy vonásaiban anyaga is változatlan maradt. Ma­gyarországon ma már természetes, hogy a hangszeres képzés mellett a zenetanulók rendszeres szolfézs oktatásban is részesülnek. Ennek tananyagát és a részben még ma is használatos példatárakat jórészt Agócsy László állította össze. Pécs magyar zeneváros. Kodály Zoltán valaha nemcsak elismerés­nek, de buzdításnak is szánhatta e szép szavakat. Anélkül, hogy leki­csinyelnék a régebben és az el­múlt negyedszázadban tett erőfeszí­téseket és elért eredményeket zenei életünk fejlesztése terén, az értékes, művészi zene és ezen belül a ma­gyar zenei alkotások megszerette­tése terén, meg kell vallanunk, hogy még sokat, nagyon sokat kell tennünk, hogy valóban méltók le­gyünk a kodályi elnevezésre. Egyet­len példa: Kodály műveit igazán szeretik Pécsett, előadásuk mindig sikerre számíthat. Mégis, a hang­versenyműsorokon az idei évad első felében egyetlen Kodály-mű nem szerepel, idén nem lesz (tudomá­sunk szerint) ünnepi hangverseny decemberben, nagy zeneszerzőnk születésnapján. Pedig Kodály Zol­tán sokat tett Pécsért is. Huszonöt évvel ezelőtt különösen ... Szesztay Zsolt m RÓLAD VAN SZÓ!. . . FELELJ. HA TUDSZ! Egyetlen napon, pénteken, két új sorozat is indult a televízióban. Mindkettőt érdeklődéssel és egy kis szorongással vártam, de egyik sem okozott csalódást. Sőt, egészé­ben mindkettő tetszett, s a kezdeti apróbb hibák és bizonytalankodá­sok ellenére folytatásaikban is so­kat ígérnek, s különös figyelmet érdemelnek. A Rólad van szó!... Avagy ta­lálkozás önmagaddal az ifjúsági szerkesztőség műsora, s hallat­lanul kemény fába vágta a fej­széjét: 14—18 éves fiatalokat kí­ván nevelni, önmaguk megismeré- ,sén keresztül az életre felkészí­teni. Nem száraz előadás-sorozattal, mert az eleve halálra ítélné a leg­nemesebb szándékokat is, hanem játékos, szórakoztató formában, pontosabban a közvetlen előadás és a játékos elemek vegyítésével. A műsor legnagyobb érdemét abban látom, hogy nem törekedett a nevelő szándékot teljesen fel­oldani a játékban és szórakozta­tásban. A televíziónak nem egy ko­rábbi ifjúsági (és nem csupán if­júsági) műsorában és sorozatában kísértett az a veszély, hogy a közvetlen nevelő forma buktatóitól való félelemben az eredeti szán­dék szinte elveszett a sok eszköz és kellék külsőségeiben. Ez a mű­sor is úgy indult, hogy jó ideig tartani “lehetett a régi hibától. A bevezető ötlet célját, funkcióját homály fedte, s csak később vált világossá, hogy a rendezősdi játék csupán eszköz a közönség aktivizá­lása és fokozottabb érdeklődésének felkeltése céljából. A lényeg aztán a beszélgetésekben bontakozott ki, s ami a fő: valóban világosan és egyértelműen kibontakozott. Voltak a beszélgetésnek olyan szakaszai, amikor tartani lehetett a túlságosan leegyszerűsítő fogal­mazások és a közhelyek veszélyei­től, ezeket a szakaszokat azonban sikeresen ellensúlyozták az értel­mesen feltett kérdések és a frap­páns, lényegre mutató válaszok. Dr. Hálák László kitűnő műsorvezető­nek bizonyult, nyugodtan és biz­tonsággal irányította a be­szélgetést, ügyesen átsegítette a holtpontokon. A műsor gyenge pontja a beszél­getés és a játék, az „illusztrációs anyag” közötti kapcsolat. Ez nem volt mindig teljesen világos és egyértelmű, ezen a sorozat követ­kező adásaiban lehet még javítani. A kezdés így is értékes, jó soroza­tot ígér, amelynek alapján biza­lommal várhatjuk a december 11-i folytatást. A Felelj, ha tudsz! című művé­szeti vetélkedőt a zenei osztály rendezte, lehet, hogy a múlt sze­zonban szerencsésen kimúlt Zené­lő órák folytatásaként, mindeneset­re annál összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon. Az új ötlet­ben az tetszik legjobban, hogy nem korlátozza a játékot a zene terü­letére, hanem az összes fő művé­szeti ág összefogására törekszik. A zene, az irodalom és a képzőmű­vészet áll a középpontban, de szó­hoz és szerephez jut a többi mú­zsa is. A múzsák testvériségére ala­pozott ötlet azért is tetszik, mert nem szakítja el egymástól a „ne­héz” és a „könnyű” műfajokat, s ezzel a legjobban megfelel szocia­lista művelődés- és izléseszmé- nyünknek. Nem egyszer tapasztaltuk már, hogy a vetélkedő tévéműfajában a jó alapötlet önmagában kevés, a választott formával mindent el le­het rontani. Emlékeztetnék megint a Zenélő órák legutóbbi évfolya­mára, amelyben az erőltetett és túlbonyolított vetélkedő-forma mel­lékvágányra vitte a helyes célkitű­zést. A Felelj, ha tudsz! sikerének másik alapja, hogy egyszerűbb, át­tekinthetőbb és kevesebb holt-időt igénylő játékformát talált, hogy a vetélkedést végül is sikeresen alá­rendelte a vetélkedés tárgyának. Tetszett Bárány Frigyes játékve­zetése és a zsűri működése is. Eb­ben is, főképpen az, hogy a zsűri valóban zsűri volt és nem igyeke­zett a játékosok helyett játszani, szórakoztatni. Szerényen a háttér­ben maradt, s csak akkor és any- nyit szólt, amikor és amennyire szükség volt. Olyan jól sikerült ez a játék, hogy az apróbb hibákat nem is érdemes megemlíteni. Talán csu­pán arra az ősi -tévé-vetélkedő alapelvre kellene jobban ügyelni, hogy a néző számára ne maradja­nak megválaszolatlan kérdések. Én például máig sem tudom biztosan, milyen bútorok és ruhák szerepel­tek a Rigoletto-részletben ... Szederkényi Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom