Dunántúli Napló, 1970. november (27. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
6 DUNANTÜLI NAPLÓ 1970 november ZZ. Tóth Éva Ráolvasás Bárdosi Németh János: Törvény Helyre kell tenni a világ dolgait, a dolga-végezetlent meginteni, szárnyat adni a Gondolatnak, szétszórni a szegények alom-szalmáját, hogy ne szennyeződjék be a Föld — tudni a tudnivalót, ember lenni minden iszonyatban, de cselekedni érte, munkára, áldozatra készen, szabadon szólni ezekről, tégy úgy, hogy izgass másokat is rá — ne félj, a félelem szüli a gyávaságot, a gyávaság pedig bűn, én már látom lengni a zászlót, melyre az igazság szava van írva: nem préda az ember, senki soha nem foghat fegyvert ellene! D él is elmúlt, mire Klára kiszabadult a kórházból. Persze, ha a nővér nem lett volna olyan buzgó, sokkal előbb végzett volna. Kellett volna adni neki valamit, biztos várta. De Klára még mindig nem tudta megtanulni, hogyan kell elegánsan lekenye- rezni valakit. Jó — gondolta — aki kapja a borravalót, valószínűleg nem érzi magát sértve. De én sértve érezném magamat, ha valaki a kezembe nyomna egy húszast miután — vagy mielőtt — a gyereke ötösre felel történelemből. Vagy háromszázat az érettségi bizonyítványért. Pedig annyit az is megér, mint egy közönséges vakbélműtét. Persze, ezt a törvény is tiltja. Pe- dighát... az orvos életre-halálra dolgozik, lelkiismerete szerint mindent meg kellene tennie a beteg érdekében. És nem a saját érdekében. A kettő összefügg persze. A fizetéséből egy orvos sem vesz lakást, autót, nem tart cselédet. Hanem egy szobában lakik gyerekestől, mint én, reggel hatkor felkel, rohan a gyerekkel a bölcsődébe, utána bevásárol, bedobja az ágyat, s féllábbal a busz lépcsőjén egy órát utazik a kórházig, este ugyanannyit vissza, aztán elmegy a gyerekért, megfürdeti, megeteti, megvacsorázik — este nyolc óra és még nem mosott, nem takarított, nem varrta fel a leszakadt gombokat, nem vasalta ki a férje nadrágját, a saját szoknyájáról nem is beszélve, préselődik a buszon és ha a műtét közben a keze remeg a fáradságtól, mi lesz? Kiss Zoli egy tályogot akart felnyitni, s előtte nem próbálta ki, se meg nem kérdezte, hogy nem novocain érzékeny-e a beteg. A keze közt halt meg, ahogy az injekciót beadta. Huszonnyolc éves asszony, két gyereke volt. Persze Zoli azonnal vizsgálatot kért maga ellen és fel is mentették, nem volt hibás, mert ilyenfokú érzékenység rendkívül ritka, a műtét meg sürgős volt. Én meg legfeljebb rossz órát tartok, dehát az nem számít különösebben. Bár ki tudja? Ha nem számít, ik&or minek egyáltalán tanítani? Hogy megcsendesedik a fák közt a lárma! A széles járda baloldalán, egymástól egyenlő távolságra, fekete-sárga padok. A járdán táncoló fényfoltok. Tulajdonképpen lent maradhatnék, Péter félháromkor eszik legközelebb. Úgyis keveset viszem levegőre. És amint a kocsiból kiszedem, .rögtön felébred. Itt meg nyugodtan aludna még legalább egy órát. Jó, hogy megszoptattam a kórházban. Elég nehezen, igaz, mert nem számítottam rá, hogy reggel nyolctól nem érek haza a féltizenegyes szoptatásra. És ráadásul ebben a ruhában. A legtöbb nő persze a nyílt utcán is kigombolja a blúzát nyugodtan, ha eljön a szoptatás ideje. Még a Zoli felesége is, pedig az papnak a lánya. De én azért inkább nem. Az irodában, az íróasztalon tette A levelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öregasszony írását. — Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük. — gondolta és sietve átöltözött, .hogy vacsorát készítsen. A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott. — Szegény, — mondta, amikor elolvasta a levelet. — Már el is temették, — tette hozzá sietve az asszony. — Talán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendített. Valami emléket keresett, szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi. — Szegény, — ismételte minden meggyőződés nélkül. — Tudod, arra gondoltam, — mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél. — Talán jobb is neki, — mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott. De aztán elszégyellte magát; mennyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú! tisztába a gyereket, persze az adminisztrátornők is megcsodálták a pólyát. Már a pólyában is flanco- lunk, mi? De ez a pólya tényleg szép és egyúttal egy családi tradíció kezdete. Vagy folytatása? Anyja varrta első unokájának, pontosan olyanra, amilyenben Nagyrétért keresztelték, s amit neki is a nagyanyja varrt. A halálos ágyán, szegény. M arhaság, a nővér zsebébe kellett volna dugni a húszast, mint a kozmetikusnál. Hiszen még a folyosón is utánam jött. Lehet persze, hogy az első orvosnak volt igaza, akármilyen henteskinézésű volt is. Az emberek tényleg azért fizetik az orvosokat, hogy mindenáron betegnek nyilvánítsák őket? Ámbár a Wincze adjunktus is ingyen állapította meg, hogy szülés közben nyomódhatott meg a gyerek jobb lába. Szegény Péter, hogy tűrte, mikor a gipszmintát csinálták. És most itt alszik gyönyörűen. Gyönyörű gverek, a jobblába meg sínben. Pólyában nem látszik, legalább nem sajnálkoznak rajta. Szinte hallotta, hogy sápitozna a házmesterné, ha tudná, hogy ez a gyönyörű pi- ciri, ez az ennivaló kis falat, szegénykém, na persze majd elmúlik, amikor Kőbányán laktunk, tetszik tudni, ott is a szomszédban volt egy ilyen gyerek, de az kislány volt, persze mindegy, hát nem vették idejében észre, aztán csak várták, várták, hogy mikor kezd járni és nem tudott járni persze szegényke, mór másfél éves volt, amikor sínbe tették a lábát neki. Most első osztályos, alig lehet észrevenni, hogy biccent és egy gondolatnyival vékonyabb az a lába, de egyébként egy stramm kislány. Istenem, mi ez? Hülye rémképek, Pétert két orvos látta egymás utón, az egyik azt mondta, masszírozzam a bokáját naponta háromszor- négyszer, a másik tetetett rá egy sínt, de az is azt mondta, hogy nem veszélyes és bőven kinövi, mire járni fog. Mire járni fog! Elszorult a torka. Mikor Péternek megmutatta este a gyerek lábát, ő is teljesen kiborult. Szidta a szőlészt, amiért nem vette észCsányi László: — Mégiscsak a te gyereked volt, — mondta az asszony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, messziről, a múlt már fel sem ismerhető zugából: — Persze, a gyerektartás! Úristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony felé ezt mondta: — Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gondolsz rá. Valami játékot, fölhúzható autót, egy mackót. Mit tudom én! A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett neki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit nagyon szeretett. Majdnem vidáman ment haza. A levélre az öregasszony válaszolt, nagy szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána küldik, Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban. Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz veszik, de aztán elmaradt. A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett. re, vagy csak nem szólt. Ezer forintért pedig megnézhette volna a gyereket rendesen, a nyavalya törje ki! És tudod, mibe fog ez kerülni? Tízezer forint minimum, hurcolhatod gyógytornára, masz- százsra, mit tudom én. És kérdés, hogy rendbejön-e, egyáltalán! Kérdés. Istenem, csak azt a tízezer forintot ne mondta volna Péter. A fene egye meg a tízezer forintot. amikor a gyerekem lábáról van szó. Igaz, hogy Péter se azt sajnálta, másrészt tényleg nem olyan könnyű tízezer forintot leakasztani. Most van a takarékban húsz, de hát az még mindig kevés. És ha sikerül is rendesen elcserélni a lakást, nincs semmi bútorunk Egy rekamié. egy íróasztal. három szék meg a könyvespolcok. Aludni, azt nagyon tud Péter. Két keze a feje mellett, fejét picit balra fordítja és szuszog. Nem is szuszog, csak szívja az édes levegőt. mint a tejet. És milyen jószága ! Mint a tej! K ár, hogy nem hozott magával olvasnivalót. Dehát ki gondolta, hogy itt fog ülni. És különben is, a Dante-díszkiadást hülyeség lett volna cipelni, elég a gyerek. Pedig már egy hete nem jut hozzá, hogy olvassa. Míg az anyák itt voltak, mindennap elolvasott három éneket. Nem többet és nem kevesebbet. Egyszer mértékletes akart lenni. Hogy ne jusson a pokolba? Hát... Egész elpilledt a melegtől, még így árnyékban is. Talán Péternek is elég már a jóból. Az út hajlatában cigányasszony tűnt fel. Pláne el kellene menni. A cigányasszony hátán, kendőbe kötve, rajkó. Legalább másfél éves, kis szutykos. De gyönyörű. És biztos kutyabaja, pedig az anyja életében nem főzte ki a pelenkáját, se az edényét, a mellét se mosogatja bőrvízzel szoptatás előtt meg után. A cigányasszony két paddal odébb megállt. A fiatal, szemüveges férfi, gyerekkocsival az is, bosszúsan kinézett az újságjából, s nyilván elküldte valahova, mert most erre tart. Terhes is. Nagyon goromba azért nem lehetett a pasas, hisz nem hallatszott idáig. Milyen fehér ez a cigányasszony. Azt mondják, sok köztük a tüdőbajos. Nem is csoda. • De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt, olyan volt, mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben olvasta-e, amelynek a címét is elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a haragos napok forgószelét érezte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálásban, vagy a megbán- tottság mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval. „Elrontottam az életemet” — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt. K apkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk. s egyszerre megpillantják az eget, mely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, „komoly szándék— Kezitcsókolom, nagyságos asz- szony. Jaj de drága gyönyörű gyermek. Fiú ugye? Áldja meg a jóisten, ne érje soha semmi rossz betegség, hideglelés, csúz, fülfolyás, görcs ne húzza, láz ne bántsa, őrizze meg a Szüzmárja! Klára önkéntelenül a pénztárcája után kotorászott, de szemét le nem vette a cigányasszonyról. Az egyszerre tartotta szemmel az asz- szonyt és a gyereket. — Megmondhatom a jövendőjit, édes nagyságám? Na adja ide azt a szép kis kézit, nem azt a jobbot — mondta, miközben eltüntette a kétforintost szoknyája ráncai közt. — Köszönöm szépen. a pénzt nem azért adtam, nem kérek semmi jóslást — Klára feszélyezve nézte az asszony előredomborodó hasát. Legalább hatodik hónapos. Mi az a két forint! Csak menne már el! — Látom én, kezitcsókolom, hogy jószívű a nagysága, nem nézi le a szegényembert. Tetszik látni, tiszta rongy rajtam a blúz. Tessék adni még egy pár forintot, egy kombinátot akarok venni, ha bemegyek a kórházba, legalább egy rendes kombinátom legyen, amibe feküdjek. Elméssz onnat, te, mocskos, összepiszkítanád azt a gyönyörű gyermeket te! — mordult egy ti- zenkétéves forma cigányleánykára, aki közben valahonnan előtermett, s egyből Péter kocsiját vette célba. Visszafeleselt valamit, de csak el- kotródott. Mezítláb az is. Hajában sárga szalag, valami éktelen fényes rózsás szoknya rajta. Hol veszik ezek ezeket a rikító rongyokat? Hol árulnak, hol gyártanak ilyet? És miért? Iskolába nyilván ez se jár. Nincs mindenütt cigánymennyország. Anyósa írta nemrég Péter régi francia tanárnőjéről, hogy most a „cigánymennyországban gu- vernánt”. Kedves nő lehet. Igaz, biztos nem a saját jószántából ment napközi tanárnak egy kültelkal” mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csak a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül. — Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges. — Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony és elsietett. A férfi zavartan nézett utána, kicsit restelkedett is, mert az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás. De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat, a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát s a kisfiút is elvitték az asszony szüleihez. Hideg téli nap volt, a vonat sokat késett. A kisfiú az ablaknál állt, s a konok téli tájat nézte, a behavazott földet, melyre hullámzó vonalat húzott a varjak bizonytalan árnya. — Te szegény, — mondta az öregasszony és megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén, az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a filcmackóval. ki iskola cigányosztályába, de ott van, és szereti a gyerekeket. Sok ilyen kéne. — Hányadik gyerek jön? — A hatodik, csókolom, a hatodik. Három fiam van. meg két lányom, ez a legkisebb itt ni — bökött hátra. — Na tegyen egy kis aprópénzt a markába, nagyságám, nem veszem el, csak tartsa a saját kéziben, úgy. Isten áldja aki odatette, százannyija legyen helyette. Tegyen még rá. csókolom. Klára bosszúsan odatett még egy pár forintot. — Ne aprót, csókolom, papírral kell betakarni. Na ne ijedjen meg, nem veszem el. csak tegye oda nyugódtan, ne sajnálja. K lára kelletlenül kotorászott a pénztárcájában, próbálta úgy tartani, hogy a cigányasszony ne lásson bele. Csupa százas, tegnap kapott Péter fizetést, még a lakbér is itt van. Na végre, legalább egy ötvénes. Azt mondta, hogy nem veszi el, különben is, egyszerűen nem fogja odaadni, az aprót hadd vigye. Csak nem fogja elvenni, hiszen már a pénztárcát is kikaphatta volna a kezéből, ha akarta volna. — Úgy, csókolom, betakarjuk az aprót a naggyal, adjon Isten két- marokkal, ha nem sajnálja, ne legyen kára, aki sajnálja, hasznát ne lássa, ha nem sajnálja, bánat ne érje, gyász ne tépje, maradjon élve minden családja jó egészségbe mindig erőbe minden időbe. Már el is tüntette a pénzt. A nyavalya törje ki, gondolta Klára, én nem keresek annyit egy nap alatt. Dehát, ha sajnálom ... A gyerek felsírt. A szemüveges összehajtogatta az újságját, a távolodó cigányasszony után nézett, aztán Klárára. Elmosolyodott. — Dögölj meg, ha te olyan okos vagy — sziszegte magában Klára és elindult a kocsival hazafelé. — Neki még jó, — mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak. Az anya később elment a postára, táviratot adott föl „kedden az esti vonatnál várj”; aztán beült a cukrászdába. Unatkozott és cigarettázott. „Manci legalább szeret” — gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezet falán a másik asz- szony képe villant fel, homályosan és jellegtelenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme. A levélre pillantott, mely még mindig ott volt ’ az asztalon, s ezt mondta: — Látod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe. — Vers? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni. — Az iskolában tanultuk. Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi írta. vagy Vörösmarty? Talán inkább Vörösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek ... valami ilyesmi. — Nem tudom, — mondta az asszony és vállat vont. — Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. El.iátszottad a játékaidat, hamar játszottad el... valahogy így kezdődik. T enyerébe ejtett fejjel gondolkozott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a régen elfelejtett vers titkot őriz. talán élete titkát. Az órára pillantott, későrí járt. Az asszony is már kihordta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott. VIGH ISTVÁN RAJZA Változatok egy Vörösmarty-vers témájára
