Dunántúli Napló, 1970. október (27. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-25 / 251. szám

1970. október 25. DUNÁNTÚL! NAPLÓ 7 A filmszemle hat napja ÖT TANULMÁNY Az idén nem volt filmszemle Pé­csett! — néhány újságíró, kulturá­lis vezető, több néző hangoztatta ezt a véleményét a múlt héten. Egyoldalú vélemény, de azt elkeli ismerni, hogy a magyar játékfil­mek hatodik szemléjén a Magyar Filmművészek Szövetsége, a Bara­nya megyei Moziüzemi Vállalat, a pécsi és baranyai művelődésügyi szervek nehéz, aprólékos és fárasz­tó munkája ellenére sem alakult ki a korábbi évek izgalmas szem­lehangulata, nem volt sok látoga­tójuk a szemlefilmeknek, a közön­séget alig vonzotta egy-két színész jelenléte, s legfőképpen: az egy naposra kurtított filmművészeti vi­tafórumról nem távozhattak a részt­vevők elégedetten. Mielőtt azonban teljesen igazat adnánk az egyoldalú véleménynek, mindenképpen fel kell tenni az alapkérdést: mi a filmszemle? — Ki szemlél, mit és miért? Bár Magyarországon a fesztivál szó helyett a szerényebb szemle ki­fejezést alkalmazzák a játékfilmek versengésében, mégis, összehason­lítás végett, hadd idézzük a legis­mertebb és* legrangosabb filmfesz­tivált, a cannes-it. Ott évente egy­szer az egész világ filmművészete versenyez, s aki szemlét tart felet­tük, annak számára túlnyomórészt addig ismeretlen, új alkotásokat je­lent, s azok egybevetése friss él­mény, mely után szélesebb válasz­tékból lehet kiemelni a legjobba­kat. Magyarországon nemzeti film­szemle van, az elmúlt egy év alatt gyártott, de már levetített, ismert, lapokban kritizált hat-nyolc alko­tás versenyez a díjakért. Akik szemlélik? — Mindössze a zsűri, mert ha látták is a tagjai, most együtt végig kell nézni a mezőnyt, továbbá a külföldi vendégek: har­minc-negyven külországi filmes. Végül is: félszáz ember. De van a magyar filmszemlének egy fontos vonása, amit eddig saj­nos nemigen hangoztattunk, sőt, talán meg sem fogalmaztunk. Ne­vezetesen a szocialista jellege, az a jellege, hogy nemcsak a filmművé­szeti közéletnek szól, nemcsak né­hány, több száz dolláros belépővel a kezében megjelenő, pénzes felső tízezerbeli ül a nézőtéren, és be­szélgethet utána a sztárokkal, ha­nem céltudatosan szervezik a szé­les közönség — tavaly már hu- szonkétezer ember — részvételét a szemlében, találkozókat a művé­szekkel, azok bemutatását a szem­lefilmek vetítésén, korábban auto- gramosztó délelőttöket. De ami a legfontosabb: e külsőségek, látvá­nyosságok mellett filmélményeket ad, mégpedig négy félét: a szemle­bemutatókon kívül régi magyar művészeti sikerek, aztán újonnan elkészült magyar alkotások, végül csak egy-két év múlva — vagy so­sem — megvásárlandó külföldi íilmérdekességek vetítése révén. Mindezeket még a nagyobb falvak­ban is. Ez az a többlet, ami de­mokratikussá, szocialistává teszi a magyar szemlét, formájában is, tartalmában is. Kérdés azonban: hogyan valósult meg ez a cél? — Sajnos, nem egy­értelműen. Nem különösen baj ugyan, hogy elmaradtak a sztárpa­rádék, a színészek vetítés előtti meghajlásai, bár némi vonzást ezek is eredményeznek, de a filmél­ményhez képest nem tartalmi je­lentőségűek. Ezen kívül indokolja távolmaradásukat, hogy nincs ha­talmas filmiparunk, filmművésze­tünk, inkább minőségi, mint meny- nyiségi. Így sajnos nincsenek fő­foglalkozású filmszínészek, csak a saját színházuk munkája mellett, mellékfoglalkozásként filmeznek, a szemlére sem igen tudnak lejönni a színházi próbák, előadások miatt. De a találkozók színvonala a nép­művelési igények alatt maradt. «Egyik ilyen rendezvényen például az előre kijelölt hozzászólók maka­csul kérdezgették, hogy mit érez a művésznő férje, ha a művésznő mással csókolózik a színpadon, és hasonló primitív, „intim-pistásko- dó”, mellékvágányon futó, a film- élménnyel semmi kapcsolatban nem lévő kérdésekkel tették kínos­sá és haszontalanná a találkozót. Kivételt inkább az ifjúság, azok közül is a filmesztétikát tanuló kö­zépiskolások jelentettek. Az egyéves filmtermés javának elbírálásán kívül — a szocialista jellegű közönségkapcsolat mellett — a magyar filmszemlék másik sajátossága a filmművészet őszin­te, belső eszmei műhelye, évenkén­ti vitafóruma. Ilyen fórum még a nemzetközi filmvilágban is ritka, elsősorban a filmművészet alkotói­nak teljes részvétele, aztán általá­ban őszinte, sokféle hangvétele miatt. Ez a szemle művészeti ar­culata, ezt kellene már régen fel­ismerni, fejleszteni, határozottabb, biztosabb vonásokat adni neki. Elő­ször is azt, hogy ez a vita a film tulajdonképpeni szellemi alkotói­nak, tehát elsősorban a forgató­könyvíróknak, rendezőknek, opera­tőröknek, esztétáknak, kritikusok­nak a műhelymunkája, s nem a színészeké, akik a színpadhoz ké­pest filmen inkább egyéniségükkel, a kamerához való viszonyukkal le­helnek életet a rendező elképzelt fi­gurájába, s kevésbé belső színészi technikájukkal. Világos tehát, hogy a vitára a filmművészet szellemi alkotói jöttek el mindig, még az idén is szinte teljes számban. Mégis, a hatodik szemlén maradt bennük a legtöbb hiányérzet, sőt, nem túlzás, ha azt mondjuk: némi bizonytalanság is. Ez hiba s vizs­gálni kell az okát. Először is azt, hogy miért volt annyira szétfolyó, görcsös a vita, mi vont gátat a ki­bontakozása elé? — Mindenekelőtt az egynapos idő. Nagy baj, hogy a két napig tartó fórumot rövidí­tették. De más is akadályozta a nyugodt vitalégkör kialakulását: a Balázs Béla Stúdió esete. A fiata­loknak ez a szervezete tízéves ju­bileumi közgyűlését és vitáját kí­vánta Pécsett megrendezni, s köz­ben régi kisfilmjei mellett négy új rövid alkotását is bemutatni. Ezt a programot azonban szinte az utolsó percben meg kellett változ­tatni, mert a négyből kettő vetíté­sét nem javasolták, mint hallottuk: befej ezetlenségük, éretlenségük miatt. Ezért a stúdió tagjai — mint csonka sorozatot — a másik kettőt hiányosnak tartották s a vi­ta és az ünnepi közgyűlés elma­radt, illetőleg elszürkült. Felmerül a kérdés: az illetékesek miért nem vizsgálták meg jó előre a rövidfil­mek művészi színvonalát, miért az utolsó percben, s keletkezik emiatt az egész szemlére kiható rossz hangulat, s miért okoznak ezzel félreérthető kultúrpolitikai helyze­tet, a helyi művelődésügyi irányí­tó szervek számára pedig nehéz perceket? Nem volt szerencsés ezen kívül a vitában Bacsó Péter filmrendező felszólalása, aki talán akaratlanul, de azzal fagyasztotta a bátortala­nok torkára a szót, hogy vádat emelt: „Aki a filmművészetet tá­madja, azért teszi, mert nem meri az egész kultúrpolitikát támadni, s inkább a kevésbé erős kisebbik gyereken, a „Nemecseken”, a film- művészeten üt!” Ez után Rényi Pé­ter már nehezen tudta megnyug­tatni a kedélyeket, s mire valóban kialakult volna a vita, elmúlt az egy napra rövidített terminus. Pe­dig ellenpéldáik is vannak: a vita őszinteségét, nyugodt légkörét cél­zó előkészületek. így a Lukács An­tal—Nemes Károly írta röpirat a magyar filmművészet helyzetéről, B. Nagy László jó előre megírt és megjelent s Pécsett továbbfejlesz­tett vitaindítója, Kása Ferenc vilá­gos kérése, hogy tudniillik mit vár a filmművészet a filmesztétikától, kritikától, kultúrpolitikától, s Ré­nyi Péter bár rögtönzött, de ki­egyensúlyozott világos koncepció­rajzolata. Milyen legyen tehát a jövő? Er­re tulajdonképpen az élet adta meg a választ, a filmszemle elmondott tulajdonságaival, hiányosságaival, lehetőségeivel. Hadd fogalmazzuk meg mégis: elsősorban legyen rö- videbb hat napnál, talán négy na­pos, s inkább talán szerda estétől vasárnap estig tartó. Így a mind­össze félszáz embert — és legfel­jebb még a középiskolásokat — ér­deklő 6—8 szemlefilmből naponta hármat is lehet vetíteni. Erősíteni kell viszont a szemle két sajátos arculatát. Az egyik: a vitát újra kétnapossá tenni, de inkább há­romnapossá. A másik: a közönség filmélményeit ősbemutatók és a külföldi filmek előrelátóbb szerve­zésével megbízhatóbbá tenni. Aztán újjászervezni a találkozókat is, el­sősorba az ifjúságra alapozva. Mert az ifjúság életkori sajátossá­gánál fogva lelkesebb, érdeklődőbb korunk művészete, a film iránt, azonkívül, sőt néhányan közülük filmesztétikát is tanulnak. De leg­főképpen azért, mert a művelődés- ügyön belül az oktatásnak kell ez­úttal is időben elsőbbséget biztosí­tani, éppen az ifjúság fogékonysá­ga, lelkesedése, viszonylag ráérő ideje révén megvetni benne a jö­vő felnőtt filmértő nemzedék alap­jait. Végül nem elhanyagolható a magyar sajtó hiányossága sem a filmszemlével kapcsolatban: nem­csak keveset foglalkozott vele, ha­nem helytelen arányokkal is. A szemlén résztvevő nyugati filmmű­vészek elismerő, s ezért nálunk is agitatív erejű nyilatkozatait éppen csak a szemle kis példányszámú híradója közölte. Pedig nem érdek­telen közülük legalább egyet idéz­ni, s ezzel lezárni a magyar film­szemle szükségességének és újjá­szervezésének kérdését, nevezete­sen a világhírű Nápoly négy napja című film olasz rendezőjét: Nanni Loy-t: „Kétségtelen tény, hogy a magyar fjlm eredeti szín s erede­ti mérték az európai filmpalettán, valószínűleg' sokkal jelentősebb mint amilyennek sokfelé gondol­ják. Az általános mozidekadencia országaiból érkezőknek külön öröm az olyan eredeti alkotásokkal ta­lálkozni, mint a csehszlovák, az utóbbi három évben az amerikai és az elmúlt három-négy évben a magyar filmek.” Földessy Dénes Tanulmányok a Dél-Dunántúi Történetéből címen jelentek meg a Dunántúli Tudományos Intézet történészeinek 1969. évi értekezései ízléses kiállítású kötetben, az Aka­démiai Kiadó gondozásában, T. Mérey Klára kandidátus szerkesz­tésében. A kötet négy történelmi és egy néprajzi tanulmányt tartal­maz, s ezek túlnyomó részben táj­egységünk és megyénk múltjával foglalkoznak. A kötetben az első helyen ta­láljuk az intézet igazgatójának, Babies Andrásnak a tanulmányát „A mecseki bányászok önképzési, önsegélyezési és szakszervezkedési mozgalma a baranyai-pécsi mun­kásszervezkedések tükrében 1874— 1918" címen. Ebben a szerző bá­nyászaink munkásmozgalmát elem­zi sokkal részletesebben, mint amennyire erre lehetősége volt a Mecsek vidék: bányák .történetéről írt munkáiban. Bemutatjuk, hogy az „egyik leg­népesebb munkásállományú fog­lalkozási ágban, a bányászatban” hogyan indult, fejlődött a pécsi-ba­ranyai szénbányászok kulturális és gazdasági mozgalma a múlt szá­zad utolsó évtizedeitől kezdve a második világháború végéig, s ho­gyan fejlődött ki a harcos politi­kai szakszervezet. Az egyes időszakok gazdasági nehézségei, válságai fékezhették ugyan a szervezkedés lehetőségét, de magát a mozgalmat végered­ményben elmélyítették, a bányá­szok harcos elszántságát fokozták. Az 1870-ben alakult „Első Pécsi Munkás Beteg és Rokkantak Egy­letébe” a gyári munkásokon kívül sok bányász is belépett, mert itt jobb alkalom nyílt a szervezke­désre, mint a bányatárspénztárak- ban. Amikor pedig 1876-ban a bel­ügyminiszter engedélyezte „a Pé­csi bányászok önsegélyző Szak­egyletének” működését, ez már azt jelentette, hogy Pécsett is meg­alakult a bányászok helyi szerve­zete. 1899 végén a pécsi bányá­szok 206 aláírással szakegylet ala­kítását kérték a belügyminiszter­től. A szervezett pécsi bányászok ál­landóan részt vettek nemcsak a helyi, hanem az országos megmoz­dulásokban is. A fejlődés iránya az volt, hogy a szervezet központja Budapesten legyen, s a munkások harcának végül is az lett az eredménye, hogy a kormány 1918. január 28-án kénytelen volt jóváhagyni a bánya- és kohómunkások országos szövet­ségének alapszabályait. Utána vi­déken, így nálunk, a mecseki szén­medencében is helyi szakszerveze­ti csoportok jöttek létre. A másik tanulmány Ruzsás La­josé: „A nyugati közvélemény és Magyarország harca a török ellen.” Ebben a szerző azt elemzi, hogy' a német birodalom is félelemben élt a hódító török háborúk idején. Mu­tatja ezt, hogy Buda 1542. évi ost­roma. majd elfoglalása idején Lu­ther Márton is tollat ragadott, hogy bátorítsa honfitársait. Luther sza­vai Magyarországra is eljutottak és Zrínyi Miklósra is hatottak „A török áfium ellen való orvosság” megírásában. > A kötet harmadik tanulmányát Angyal Endre írta „Magyar—hor- vát kapcsolatok a historiográfiá­ban” címen. Sorra veszi a horvát történészek historiográfiai _ kapcso­latait Magyarországgal, főként a XIX. században. Sokat foglalkozik az illirizmus gondolatával, ennek következményeivel, a horvátok ön­állósági törekvéseivel. A magyar—horvát történetírói kapcsolatoknak Pécs-Baranyában különösen jelentős hagyományai vannak. A pécsi püspöki nyomda 1838-ban beszerezte az illír helyes­írásnak megfelelő betűket és ezek­kel nyomták Pécsett Marjanovics zimonyi plébános drámáinak gyűj­teményét. A magyar—horvát kapcsolatok­ban szinte megszakítatlan ez a kul­turális folytonosság a török uralom végétől az első világháborúig. A horvát—magyar együttélés alatt komoly viták és ellentétek is tá­madtak, de a kapcsolatok egy pil­lanatra sem szüneteltek. A sorrendben negyedik tanul­mány T. Mérey Klára dolgozata „Jobbágytelepülések a XV1U. szá­zad végén.” A szerző összeállítása tárgyára nézve Somogy megyei, amel' egyben azt is bizonyítja, hogy a Dunántúli Tudományos In­tézet kutató munkája egész Délke- let-Dunántúlra kiterjed. A job­bágytelepülések, amelyeknek életét, összetételét, foglalkozás szerinti ré- tegeződését vizsgálja, a Hunyady- család birtokai voltak. A kötet ötödik dolgozata egy néprajzi tanulmány, Andrásfalvy Bertalan: „A mohácsiak állattartá­sa 1686—1848-ig.” A tanulmány el­ső része már két évvel ezelőtt meg­jelent az intézet évkönyvében. Andrásfalvy nemcsak a népi életet” mutatja be, hanem hasznos gazda-?' ságtörténeti adatokat is közöl. Bő­ven támaszkodik levéltári adatok­ra és ezeket bőven taglalja. Tar­talmas összefoglalással zárja tanul­mányát, amely egyben a dolgozat vázlatos summázata. B. Kopasz Gábor MÚZEUMI HÓNAP EQY RANQOS KIÁLLÍTÁS Galimberti «-'i,, (tgg* 1915); Rónia Villa télen nácsi vezetése óta jelentősen meg­gyorsult. A képtár 1955-ös selejte­zése óta a művek száma napjain­kig 1122-re emelkedett. A pécsi Modern Magyar Képtár mellett ma már a Kaposvári képtár anyaga mondható a leggazdagabb vidéki közgyűjteménynek. Jelen kiállítás anyagát fele rész­ben a Rippl hagyaték, fele részben pedig már az új vásárlások anya­gából válogattuk. Rippl-Rónai Ödön gyűjteményé­nek kétségkívül legértékesebb ré­szét fivérének munkái képezik (Medgyessy olvas. Apám, Meggyfa­virágzás, Maillol háza, Nemes Mar­cell). Jó ízléssel választott remek­művek: Czigány Dezső, Czóbel Bé­la, Egry József, Ferenczy Károly, Galimberti Sándor, Lehel Mária, Nlárffy Ödön festményei mellett azonban kisjelentőségű helyi mes­terek munkái is megtalálhatók (Pa­csiéi János festményei, a szobrász Kopics József rajzai). A grafikai anyagból is elsősorban Rippl-Rónai műveit kell kiemelni. Kuriózum Rippl skót festőbarátjánakv Know- lesnek néhány grafikája. Közvet­lenül művészektől, vagy pedig ma­gángyűjteményből vásárolt művek­kel is gyarapodott a gyűjtemény. Amos Imre: önarcképe, Barcsay Jenő tájképei, Egry két önarcképe, Galimberti festményei, Nagy Ist­ván: Tájképe és Paizs G-obel: ön­arcképe, Rippl-Rónai: Karácsony és Pireneusi tája. valamint Martyn Ferenc: Figyelő madar. ennek a gyűjtőmunkának a helyes irányát bizonyítják. Csók István (1865—1961): Parasztlány Egyre égetőbben jelentkezik ma már az országszerte az állandó képtár szükségességének társadalmi igénye. Vidéki városaink közül Pécs mellett Székesfehérvár, Szent­endre, Szolnok, legújabban pedig Miskolc tesz komoly erőfeszítéseket arra, hogy önálló képtárat teremt­sen, felszámolva azt az eddigi egy­oldalú múzeumi gyakorlatot, amely csak a régészetet és a néprajzot is­merte. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum gyűjteményének gazdago­dása is e törekvést igazolj A mú­zeum legszebb festményeinek pécsi bemutatása a két vá'os múzeumi kiállításcseréjének első 'épéseként is e célt szolgálta. Romváry Ferenc Kevés magyar város rendelkezik oly rangos művészeti közgyűjte­ménnyel, mint éppen Kaposvár. Il­lik ez Rippl-Rónai szülővárosához, ahhoz a városhoz, mely párizsi tar­tózkodása után közel három évtize­den keresztül otthona volt. 1920-ban Rippl-Rónai Ödön, a festő testvéröccse 633 festményből- grafikából álló képzőművészeti gyűjteményét a múzeumnak ado­mányozta. Ezzel egy leendő képtár alapját vetette meg. Három évtize­den keresztül azonban alig gyara­podott a gyűjtemény. Az 1951-ben bekövetkezett államosítás után Ta- káts Gyula, költő, grafikus és mű­vészeti író lett a múzeum igazga­tója. Ekkortól viseli Rippl-Rónai József nevét az intézmény. Lassú fejlődés következett ezután, amely az ötvenes évek második felében, különösen azonban a múzeum ta­t '1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom