Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

6

DUN ANTÜLI NAPLÓ

1970. szeptember 13.

SOMOS BÉLA:

VASÁRNAP

Galambosi László:

Fej fától fejfáig

Súlytalan fészek márványszobor kezén a hajnal:

1 tövises időben ünneplő sugár.

Hány pillangó költözött szemembe, vállamra hány törékeny madár? Szárnyak virág-gyógyító porát, tollak melegét őrzöm-e?

Leszek kőbezárt halott.

Megszólal-e még tulipán-tokba rejtett hegedűm, a kristályvonóval faggatott?

Sírok fölött

krizantém-tejút bolygója fejem, fejfától fejfáig kering.

Hófehér gyökéring csontokat bevonta; füstölnek fekete rózsák.

Virraszt

a tulipánotokba rejtett hegedű, őrzik az árvaság vonóját.

— Kilences — mondta Végh.

Az asszony a nyitott szekrény mellett állt félbehagyott mozdulattal. Most megrezzent, visszafordította a fejét.

— Jó?

— Nem ... Már.

A nem magasan, fejhangon, a már mélyen és halkan jött.

— Akkor mért mondod, hogy jó, jó, jó ...?

— Ügy tűnt.

— Ügy tűnt?

A szekrény ajtajából a heverőre dobta a párnát. Repült, lehuppant, a levegőáram meglebegtette a nyitott könyv lapjait, s a színes papírdarabkákat.

— Az olaszok!

Az asszony mosolygott.

— Kikapcsolhatom?

— A rohadtak!

— Ugyan!

A hirtelen lett csöndben a golyóstoll gombja pattogott. Aztán újra az asztal fölé hajolt a férfi, ellenőrzött, számolt, karikázott, talán tévesztett, hátha tévesztett az előbb valahol.

Kulcszörgés, lépések zaja hallatszott kintről és orkánsuhogás.

— Zoltánka — állapította meg a nő.

Máris kopogtatott.

Végh a feleségére nézett, majd gyorsan az ajtó felé, s úgy mondta:

— Nem lehet!

Az asszony épp kilépett a szoknyájából, fogta a kezében, a blúz a szék támláján volt. — Tétovázott, melyiket kapja magára, meggondolta, kihajlította teljesen a szekrény túlsó ajtaját s mögéje állt.

— Vegyél valamit!

— Lehet — mondta az asszony és megismételte hangosabban: — Lehet.

Tisztelettudó tekintettel lépett be és vonult át a szobán a házifiú, jóestét mondott, s futó tájékozódás után odabiccentett a nyitott szekrényajtó felé. Csókolom.

— Csak egyszer jövök még — mondta, mielőtt a másik ajtót megnyitotta volna.

— Szervusz.

Az ember a balkeze mutatóujjának első percén rágcsálta a bőrt, a jobb kezében a tollát szorongatta.

— Mit idegeskedsz? — kérdezte a felesége és folytatta az ölfözést.

— ö tehet róla?

NÉMETH ISTVÁN*:

REGGEL

A

z asztalon kibontott pólya. A pólya közepén fehér ingben csecsemő, apró lábaival kalimpál, meg-megújuló kedvvel és erővel. Pontosan a csecsemő feje fölött a mennyezetről piros léggömb lóg, pörög a vékony zsinegen.

A baba nevet.

A fiatalasszony arcával ráhajol, azzal simogatja, közben ilyeneket mond: mu-mu. puc-puc, betye-be- tye. Felemeli a fejét, ujjával megérinti a gyerek lágy tokáját, körmét néhányszor végighúzza rajta, de — szeretné belemártani.

— Mindjárt megeszlek!

A gyerek hangosan neveit.

— Megráglak!

Megragadja a gyerek hurkás combjait, az ujjaiban rugók feszülnek, egész testén villám cikázik át

A gyerek sikongva nevet.

— Megeszlek! Megráglak! Szétmarcangollak!

Elereszti a gyereket, felegyenesedik, elmerülten, tágra nyílt szemekkel nézi. A baba most még szaporábban kalimpál kövér lábaival. karjai a semmiért kapadoz• Jugoszláviai magyar úó.

Nyikorgóit a szekrényajtó, nehezen találta meg a legalkalmasabb helyet. Szánkóné szerint a szekrényre rakott nagy súlyok alatt vetemedett el. két bőrönd, a mosógép doboza, s előttük egy váza mellett könyvek zsúfolódtak. Csöpp lelkifurdalást érzett most Végh, egy pillanatra belátta, hogy ebben az egyben igaza lehet az asz- szonyságnak.

— Hülye hajú.

Zsuzsa nevetett.

— Meghallják.

— Hallják!

Még mindig a nagy ebédlőasztal mellett ült a két megkínzott totószelvénnyel.

Az asszony előre-hátra hajlongott, terpeszállásba állt, kétszer jobbra és azután kétszer balra csavarta a felsőtestét. Aztán más variációt talált ki, a kezeit a tarkóján kulcsolva hajlongott és feszítette magát.

— Siethetnél..,

Nem zavartatta magát. Lábujjhegyre állt, magasba nyújtotta a kezét, mintha meg akarna fogni valamit. Leguggolt, s újra fel, valószínűleg számolt magában négyig. Gyorsabban szedte a levegőt, hát kis szünetet tartott, elővett egy Nők lapját ötletért. Hanyattfeküdt az ágyon, páros lábemelés után terpesztett, zárt. S újra elölről.

— Régebben te is csináltad — mondta, mikor befejezte.

Végh semmit se szólt.

— Fekvőtámaszt, ugye? — erőltette az asszony.

— Azt.

Magára ejtette a hálóingét, szép volt, ahogy végigfolyt rajta.

nak, csak néha sikerül hangosan nevetnie, s ilyenkor mintha az egész kis motor új erőre kapna.

Az asszony egy pillanatra magára hagyja a gyereket. Beleönti a kisteknőbe a vizet, mezítelen könyökével megérinti, kevés hideget löttyint hozzá. Bal karjára fekteti a kicsit, leoldja róla a kisingef, s belenyomja a kád vizébe A pucér kölyköt egy percre visszafekteti a pólyára, aztán hasra fordítja, ráhajol, dús, leomló, erős hajával vé- gigsöpri a meztelen testet.

A gyerek fuldoklik a nevetéstől.

— Hát most megeszlek! — mondja a fiatalasszony.

Előbb csak csókolgatja a kölyök kövér kis fenekét, mint feszes labdát, aztán az ajkával próbál beleharapni a gyönge húsba, aztán a fogaival.

A hirtelen beállt csendben fölkapja a fejét, de abban a pillanatban keserves sírásra fakad a gyerek. s csak akkor eszmél rá mit csinált. Ott maradtak foga mély nyomai.

Karjaiba kapja a kicsit, rémülten magához szorítja.

— Megverjük a mamát, drága életem, megverjük a rossz mamát, ne sírjál.

— Úgyse fizet sokat — vélte

Végh. — Meglepetésre mentem.

Vagy-vagy. Nem igaz?

Kérdezni akarta, de inkább megállapította csak.

Zsuzsa a kis házitükrében nézte az arcát jobbról és balról pár pillanatig, ujjaival a hajához ért.

— Kell még az újság? — kérdezte aztán.

Mikor elhelyezkedett, megmagasította a fejealját és elhelyezkedett, mindjárt megszólalt:

— Űrhajósok!

— Igen.

— Nem is örülsz?

— De.

Végh füzetcsomót rakott maga

elé.

— Nem jössz még?

— Kijavítok egy párat.

Négy vagy öt füzet volt hátra, elég rossz lelkiállapotban nyúlt hozzájuk, ezt tudatosította is maV1G ISTVÁN RAJZA

gában és sajnálta a fickókat, hogy a végére maradtak. Dehát szerencse kell mindenhez.

Egy, egy, kettő.

— Ikszet nem adhatok.

— Ha nincs kedved, mért csinálod?

Nyílott a belső ajtó, megjelent a gombafejű. Erősen pislogott a füzetekre, szeretett volna időzni egy kicsit, de látta, nem lehet maradása.

— Bocsánat — mondta.

— Ez nem tud interpolálni — mondta csodálkozva Végh és megnézte a borítón a nevet.

Arcát a kicsi arcához szorítja, s ilyeneket mond: — Nem bánt a csúnya mama, nem bánt, csillagom, jaj, dehogy bánt!

Járkál vele az asztal körül, rá- zogatja a karjában, bújik az arcába, csókjaival csitítgatja.

A konyha ablaka már teljesen beizzadt, kint a havon szikrázik a hideg napfény.

Megy most már minden sorjában, oda se kell figyelnie, nem is arra figyel már, amit csinál, valami megmagyarázhatatlan kétség- beesés tölti el egész lényét, szorongató csend veszi körül.

Gyorsan megfüröszti a kicsit, puha törülközővel felitatja bőréről a fürdő vizét, habtiszta, puha in- gecskét ad rá, gyöngéden beköti a pólyába, tejet önt az üvegbe és a gyerek szájába adja.

A kicsi szívja a tejet az üvegből, lehunyja a szemét, és úgy szívja, olykor abbahagyja, aztán újra szaporán belekezd, anyja az üvegen érzi. mikor emyed el a gyerek szájában a cucli.

— Ha valami baj érné, ném élném túl —, suttogja maga elé az asz- szony. Egészen halkan mondja, párás szemekkel:

— Gyémánt kukorica.

K

iszorítja szeméből a könnyét, felnéz a mennyezetre, feje felett egykedvűen pörög a piros léggömb. Aztán a fürdőtek- nőre téved a tekintete, a szappanos vízben széttárt ujjakkal megremeg a kis gyereking; a konyha alatt a pincében valaki iát vág.

Légkondicionált szobák, télikert, a fürdőszobák csempéjének egy része hideg, más fürdőszobáké meleg tónusú, az előbbiekben a kék, az utóbbiakban a narancsszín a domináló. Ötszázötven főnyi személyzet, búboskemence. Duna Hotel Intercontinental. Némely lapok mértani haladványnak megfelelő gyakorisággal közölnek tudósításokat róla.

Zsuzsa leeresztette az újságot, a levegőbe nézett.

— Ne aludj el — mondta a férje.

— Jó.

Félretette az újságot, átnyúlt a komódra a csörgőóráért.

— Holnap vagyunk húsz hónaposak ...

— Tessék?

— Húsz hónapos házasok.

Kicsit gondolkozott: — Tényleg!

— S megint kérte a feleségét: — Ne aludj már el...

Nem akart elaludni, de olvasni se volt kedve, erővel tartogatta nyitva a szemét, néha kis időre behunyta pihentetni. De akkor is a nagy, háromajtós szekrényt, a vak toalett-tükröt meg a fali olajfák- hegyét látta, háttérben Jeruzsálemmel.

— A lottó jobb, mint a totó.

S hogy nem kapott választ, hozzátette:

— Ott van tárgynyeremény is. Bár az utolsó füzetet javította,

s minél előbb készen akart lenni, a vitatkozást pedig minden áron kerülni szerette volna —válaszolt, s egy kicsit idegesen is.

— Nem érted édes, nem érted meg, hogy az teljesen a vakszerencsétől függ? Persze itt is kell a szerencse, nem azt mondom hogy nem, de némi szerepet a kombinációs készség és az intuíció is kap. Egy keveset. Kész! — nagy felsóhajtással becsukta az utolsó füzetet. — Csak nem alszol?

— Nem.

Eloltotta a nagyvillanyt, a szék karfájára rakta a ruháit, a cipőjét a szék alá szépen egymás felé.

Egyik ajtóról a másik ajtóra nézett, megállt az öltözésben, gondolkodott valamin, aztán gyorsan folytatta. — Volt már kinn Szánkóné? — ezt akarta megkérdezni húszhónapos nejétől, de majdnem biztos volt a tagadó válaszban, így jobbnak látta nem érdeklődni.

A belső szobából valami motozás hallatszott.

— Szia, édes.

— Szia — mondta az asszony és beljebb húzódott.

— Elférek.

Elkattintotta a kislámpát, nagy sötét lett, de mégse, mert a belső ajtó szélénél vékony világos vonal húzódott még, tehát az előbbi feltevés helyes volt.

Zsuzsa felhúzta a térdét, a paplanon hegy emelkedett.

Megszólalt:

— Volt már vécén Szánkóné? Végh nem válaszolt.

— Hallod?

— Azt hiszem, nem.

— Akkor hagyjál!

A falhoz húzódott.

— Talán volt...

— Hagyjál. Kérlek.:;

Egymástól öt centiméterre, egyikük az oldalán, a másikuk hanyatt, nézték a fekete falat és a mennyezet feketeségét. A fiatal- asszony az elmúlt hónapokra gondolt, hirtelen váltással pedig az első találkozásaik egyikére, mikor még diákok voltak, a sétákra a repülőtér felé, a fehér, könnyű vitorlázókra.

Mikor jön már az öreglány?

Dehát el lehetett gondolni, hogy a Juventus otthonában kikap? Helyi rangadó volt, igaz. Meg az Eger. Nem szabad szentimentálisnak lenni... Hatvan percig kihúzza gól nélkül hősiesen, g akkor kap kettőt. Kár.

Az isten!

— Imádkozol? — kérdezte Zsuzsa és visszafordult.

Nevették magukon. Zsuzsa odadörzsölte az arcát, és kicsi kis csókokat adogattak.

— Te szőrös.

— Te sima..;

— Te hajas.

— Te vagy a hajas.

Csönd.

— Miért törődünk vele? — kérdezte Végh, kicsit mérgesen, kicsit rábeszélőn.

— No miért?

— Ö Zsuzsanna.:;

Ismét: — Ö Zsuzsanna.

— Várjunk — és kibontakozott.

Percek múltak el csak, vagy

hosszabb idő? ötszázharminchárom, ötszázharmincnégy, ötszázharmincöt, ötszázharminchaf, ötszázharminchét, ötszázharmincnyolc, ötszázharminckilenc, ötszáznegyven, ötszáznegyvenegy, ötszáznegyvenkettő, ötszáznegyvenhárom, öt- száznegyvennégy, ötszáznegyvenöt, ötszáznegyvenhat, ötszáznegyvenhét, ötszáznegyvennyolc, ötszáz- négy venkilenc ...

Kettyent a belső szoba kilincse, végre előjött Szánkóné. Hosszú hálóingben, lassan ment át a szobán. Az ajtót nyitva hagyta, hogy visz- szataláljon, a széles fénynyalábban a tárgyak, a bútorok jól kivehetők voltak.

Végh becsukta a szemét, a lélegzetét is visszafojtotta.

Kintről hallatszott már a cso- szogás, az ajtócsukódás.

— Alszol?

Még öt perc.

Hány óra lehet. Tizenegy? Vagy több?

Felhangzott a vécéöblítő sikoltozása, csukódott az ajtó. Szánkóné mégegyszer végigimbolygoít a szobán, s becsukózkodott.

Végre!

Nagyokat mélyeket lélegzett, hogy múljon az idegessége.

— Zsuzsa, Zsuzsa — ismételgette némán. — Zsuzsa. Vasárnap este van. Zsuzsa.

Az asszony mozdulatlanul, befelé. a fal felé fordulva feküdt.

— Zsuzsa — súgta a férfi.

Amikor közelebb húzódott hozzá, az asszony álmában rúgott egyet.

i