Dunántúli Napló, 1970. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
1970. szeptember 13. DUNÄNTÜLI NAPLÓ KÖLTÉSZETÜNK UKRÁN FORDÍTÓJA Még egyszer a kétkezi dolgozók gyermekeiről! „ /Hétijén tiszteli asszőiu/őrn ! Prózában Illyés Gyula „Puszták népe”, Bihari Klára „Szomjúság”, Móricz „Légy jó mindhalálig”, Karinthy „Tanár úr kérem”, versben pedig a különböző folyóiratokban már megjelent és állandóan megjelenő fordításain kívül önálló kötet, nevezetesen: Petőfi „Az apostol”. Arany „Balladák” és „Toldi”, ill. az 1970-ben megjelent „Magyar hárfa” — negyvennyolc költő (Gyöngyösitől Gyárfás Endréig) mintegy százhetven verse, köztük olyanok is, mint a „Jónás könyve” — ezek röviden Jurij Skrobinec műfordítói pályájának eddigi főbb állomásai. Neve nem ismeretlen a magyar irodalom berkeiben sem. S ha csupán csak irodalomtörténeti szempontból mérnök fel munkásságát, akkor .is minden alapunk meg volna arra, hogy nevét a magyar olvasóközönséggel is megismertessük. De az irodalomtörténeti jellegen vagy érdekességen túlmenően itt lényegesen többről van szó. Mert Skrobinec élethivatásául választotta a magyar irodalom, ezen belül is a költészet művészi szintű tolmácsolását, hogy az ukrán olvasókat megismertesse költészetünk klasszikusainak és mai élvonalbeliéinek legjobb alkotásaival, hogy népe átfogó képet alkothasson a magyar költészetről annak történelmi fejlődésében is. Az ilyen irányú munkának szükségességét mindkét oldalról jól ismerjük, hiszen az utóbbi években történt előrelépés ellenére, amelyet mindkét részről tények is igazolnak, — valljuk meg őszintén — az átlag olvasók, ukránok és magyarok, igen kevéssé ismerik egymás irodalmát. Hogy Jurij Skrobinec repertoárjába az említett cél elérése érdekében a legalkalmasabb, irodalmi szempontból is a legkiválóbb költői alkotások kerültek be, azt a „Magyar hárfa” tartalma fényesen igazolja. A fordítandó művek kiválasztásával kapcsolatban rá szeretnék mutatni arra az el nem hanyagolható, sőt nagyon is figyelembe veendő szempontra, hogy Skrobinec maga is költő, kötetnyi műve vár kiadásra, de munkásságának ezt az oldalát háttérbe szorítja műfordítói tevékenysége. „Az apostol” ars poeticáját is jelzi, s nem véletlen ebben a sorban „A walesi bárdok” után a „Jónás könyve”. A költői hivatás vállalásából eredő feladatok és kötelezettségek, a költő és a társadalom kapcsolatának problematikája válogatásánál döntő szerepet játszik. Emellett irodalomtörténeti meggondolások is vezetik. Ennek tudható be, hogy a magyar irodalom sok-sok gyöngyszemével, világirodalmi vonatkozásban is kimagasló költeménnyel ajándékozza meg olvasóit, amelyeket a felsoroltakon kívül Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Vajda. Reviczky, Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila és Radnóti neve fémjelez: Külön kell szólni a Toldiról, amelyet titokban kezdett fordítani mélységes tisztelettel, sőt alázattal, mert saruszíj-oldásra sem találta magát méltónak — és ma szerények vagyunk, ha azt mondjuk: ukrán nyelven is remekmű született. Válogatásában helyet kapnak szűkebb hazája szülöttei — Gyöngyösi. Pásztor Árpád, Szép Ernő; a szülőföldjéről író költők — Kölcsey, Vasvári István; személyes ismerősei, mint Illyés Gyula; a Sevcsenkót fordító Weöres Sándor, Petőfi Sándor: Apostól-jának ukrán kiadása akit, mint formaművészt is szeret; egykori gimnáziumának tanára, Jobbágy Károly. Könyvtárában a „Hét évszázad magyar versei” mellett ott állnak a fiatalok kötetei is és az irodalmi folyóiratok. Pécsi költőket is fordított. Testvérvárosunk, Lvov irodalmi lapja, a „Zsovteny” júniusi száma hazánk felszabadulása tiszteletére elsősorban a Jelenkor költőinek verseiből „Dunai melódiák” címen rövid válogatást jelentetett meg, amelyben Pákolitz István és Paál József egy-egy versét is olvashatjuk. Terveiben szerepel egy-egy önálló József Attila, Illyés és Babits kötet kiadása. Nyelvünket tökéletesen beszéli. Sőt, előbb ismerte meg a magyar irodalmi nyelvet, mint az ukránt. Egyike volt annak az ötven kárpátukrán kisdiáknak, akik 1939 őszén a történelmi események következtében Budapesten, az Eötvös, gimnáziumban kezdték tanulmányaikat ... Az ukrán filológiát az ungvári egyetem bölcsészkarán végezte el, majd négy évig Huszfan, szülővárosában tanított. 1956 óta a Zakarpatszka Pravda irodalmi rovatvezetője, az ukrán írószövetség tagja. Nem volt és nem is leheteti célom még csak megkísérelni sem fordítóművészetének elemzését. Ismerve ezeket a műveket annyit határozottan megállapíthatunk, hogy Skrobinec a fordításait nemcsak egészében oldja mes bámulatos bravúrral, a fordítói hűség szinte sorról-sorra, sőt a sorokon belül is kimutatható. Kiválóan alkalmazza anyanyelvén is a mű eredeti nyelvének kifejező eszközeit, a képek teljes rendszerét, a hasonlatokat, a metaforákat, hiperbolákat, sőt legtöbbször az anaforá- kat és frazeológiai fordulatokat is, úgyhogy a művek olvasása tartalmi és formai szempontból egyaránt művészi élményt nyújt. Vagyis azon a szinten tolmácsolja a magyar költészetet, amely megfelel a modern fordítóművészet legmagasabb követelményeinek. Ez kevésszámú kritikusainak egyöntetű véleménye. Medve Zoltán Levelének bevezető sorai híven intonálják indulatokkal — talán nem rossz szándékú, ám progresz- szívnak semmi esetre se nevezhető indulatokkal — fűtött gondolatait: „Azt hiszem, nincs messze az az idő, amikor az értelmiség harcba indul amiatt a diszkriminációs megkülönböztetés miatt, amit állandóan és úton-útfélen a képébe vágnak, leplezetlenül és vérforra- lóan igazságtalanul” — írja ön biztosítva afelől, hogy nevetni fogok, mert e sorok írója nem felháborodott szülő, hanem egy 27 éves diplomás, aki „annak ellenére” hogy édesapja villanyszerelő, mégis a legjobb tanulók egyike volt az osztályban. Ehhez mindenekelőtt gratulálok. Ahhoz a következtetéséhez viszont annál kevésbé, amelyik szerint (többször hangsúlyozza ezt!) az egyetemi felvételekben igazságtalan és elvtelen származási megkülönböztetés uralkodik. Mielőtt egyetlen sorát is a vita szándékával átgondolnám, legyen szabad megjegyeznem egy fontos körülményt: Vitázni csak érvekkel lehetséges. Az érvek viszont nem mellőzhetik a valóság tényeit. Akár pro, akár kontra... A tények megkerülésével üres szó- csépléssé válhat minden véleménykülönbség harca, vagyis az egyébként jobbra érdemes, egészséges vita. Ehhez hadd említsek újfent néhány — eléggé ismert — körülményt, az egyetemi felvételekre vonatkozóan. Gondolom eddig elkerülték a figyelmét. Másképpen, mint tájékozatlanságból nyilván nem juthatott volna el addig, hogy cikkemből — amelyben a fizikai dolgozók gyerekeinek a pécsi felsőoktatásba:} elfoglalt részarányát elemeztem — az értelmiségi-alkalmazotti rétegek hátrányos megkülönböztetését, „diszkriminációját” olvassa ki a munkás-paraszt szülők gyerekeinek „előjogaival” szemben. Ez — ne haragudjon — any- nyira nevetségesen hangzik, hogy értelme nincs védekeznem ellene. Egy-két „apróságot” azonban úgy gondolom érdemes mégegyszer leszögeznünk; mégpedig az ön kifogásainak sorrendjében. 1. Az általános és középiskola támogatását a fizikai dolgozók gyerekeinek — senki sem vitatja. Ennek a támogatásnak a mértékét azonban iskolája, osztálylétszáma, pedagógusa válogatja és sorolhatnám még mi minden befolyásolja rossz vagy jó irányban. Attól tehát, hogy „az iskola” minden támogatást megad, még odébb vagyunk. / 2. A „házitanítóskodás” kérdésében úgy látszik, szolgálhatok önnek egy meglepetéssel. Bár az utóbbi években eléggé közismert jelenség az, hogy nem — az ön szavaival —: „hülyegyerekek” mellé fogadnak házitanítót, hanem azon jeles- és kitűnőrendű érettségiző fiatalok mellé, akiknek éppen legtöbb reális esélyük lehet a felvételhez szükséges maximális pontszámok megszerzésére. Nyilvánvalóan, az egyéni foglalkozás magasabb hatásfoka érdekében, és a felvételeknél mutatkozó mind élesebb verseny miatt. S azok veszik ezt igénybe, akik meg tudják fizetni, vagy megkoplalják a különórákat. Ha egy csöppet figyelemmel kísérte volna ön is, Asszonyom, az országos sajtót az egyetemi felvételek időszakában, talán világosabban látná: nem olyan egyszerű kérdés ez. mint ahogy ön jelzi; „meg kell tanulni a tankönyvek anyagáf’. Vegyük figyelembe: „származásuktól” tehát családi, környezeti indításuktól függetlenül és kivétel nélkül tehetséges, nem középszerű gyerekekről van szó. A többszörös túljelentkezésnél azonban a sok esélyes, jóképességű jelölt esetleg mindegyike .nagyszerűen tudja a tankönyv anyagát. Épp ezért valószínű, hogy bizonyos plusz ismeretanyag iránt is érdeklődik a bizottság: eldöntendő, ki lesz alkalmas 15—20 azonos pontszámú, jelesen, kitűnően érettségizett közül arra a 4—5 helyre. Tehát vegyük már észre: az egyetemi felvételeknél a demográfiai hullám időszakában sok az eszkimó és kevés a fóka. És köztük sajnos tendenciaszerűen kevesebb lesz a fizikai dolgozók gyerekeinek száma — ha nem teszünk ellene semmit. Mégpedig társadalmi úton kell tennünk, a hátrányok csökkentésével, törvényes keretek között. 3. Mert — az ön sajnálatos módon fő kifogása .—, a munkás-paraszt szülők gyerekeinek állítólagos „származási előjoga” nem más mint rémkép, vagy a fogalmak tájékozatlanságból való összekeverése. Szomorú, hogy értelmes, intelligens, „diplomás” embereknek azt kell bizonygatnom, hogy Magyar- országon ma semmilyen vonatkozásban nincsenek származási előjogok. Sem a fizikai, sem a szellemi dolgozók, az értelmiségiek gyerekeinek számára. Nincs ilyen az egyetemi felvételekben, immár nyolc éve az MSZMP VIII. kongresszusa óta. A felszabadulás után ismert módon a kulturális monopólium okozta művelődési különbségek, a dolgozó osztályoknak a tanulásból való évezredes kirekesztettsége, lemaradása, továbbá az új szocialista értelmiségi rétegek megalapozása miatt, is, történelmi szükségszerűség — pontosabban történelmi igazságszolgáltatás volt — a származási kategóriák alkalmazásával előnyben részesítenünk az egykori elnyomott, kizsákmányolt osztályok gyerekeit. A szocializmus alapjainak lerakása után azonban ez már feleslegessé vált, elavult, idejét múlta. Ezért a pártkongresszus felülvizsgálta, majd megszüntette az iskoláztatásban uralkodó származási kategóriák rendszerét. Attól kezdve a felsőoktatási felvételi rendszer alapján a pálya nyílt, a felvételi követelmények azonosak. Akár egyszerű munkásszülők gyerekéről, akár intellektuális környezetben felnőtt és továbbtanulásra állandóan ösztönzött fiatalról legyen szó. Döntsön a felkészültség, a tehetség, a képesség, a rátermettség — ez a felvétel alapvető szempontja. Az értelmiséget tehát nem bántja, nem „diszkriminálja” senki. Olyannyira nem, hogy évek óta éppenséggel az értelmiségi-alkalmazotti rétegek gyerekeiből tevődik ki az egyetemi, főiskolai hallgatók többsége (legutóbb pontosan 57,3 százaléka!). És nem az ő számukat sokalljuk — félreértés ne essék —, hanem a munkásszülők gyerekeit keveselljük a felső- oktatásban. Kategóriák tehát nincsenek, aránytalanságok viszont vannak a felsőoktatásban résztvevők társadalmi összetételében. Mégpedig a fizikai dolgozók gyerekeinek .hátrányára, Nem titok: szeretnénk ezeken az aránytalanságokon javítani, változtatni. Nem törvénytelenül, és nem „erőnek-erejével” oda nem való, felkészületlen fiatalok „bejuttatásával” — ahogyan ön írta levelében. Azzal szeretnénk változtatni, hogy minden oldalról segítsünk leküzdeni azokat a hátrányokat, amelyekkel a fizikai dolgozók tehetséges gyerekei résztvesznek a felvételért folyó versenyben. Mégegyszer hangsúlyozva: tehetségekről, jóképességű és általában jeles, kitűnőrendűekről van itt szó. Olyanokról, akiknek a kvalitása, érdeklődése vagy képessége valamilyen tárgykörben már voltaképpen az általános iskolában kiderül. (Kellene legalábbis ...) Hogy mivé lesz a továbbiakban ez? Sole mindentől függ. Mindenekelőtt egyéni körülményeitől, a szülők, a pedagógusok ösztönzésétől, az otthoni tanulás lehetőségeitől. Mert elképzelhető, hogy ön, Asszonyom, eszményi feltételek közt végezte tanulmányait; villanyszerelő édesapja és a család esetleg sok mindenről lemondott ennek érdekében. Ez sajnos nem mindenkinek adatik meg. De a kevésbé szerencsés otthoni (vagy iskolai) környezetű és ezért kevesebbet produkáló munkás-paraszt fiatal attól még tehetséges lehet valamiben és nem feltétlenül „hülyegyerek”. Következésképpen: igenis kell az a bizonyos plusz otthonról is. Intellektuális környezet hiányában legalább a továbbtanulásra való ösztönzésben, a feltételek elősegítésében, például. Nem igaz tehát, hogy „észen és szorgalmon” kívül semmi más nem szükséges a továbbtanuláshoz. És nem olyan egyszerű az sem, hogy a fizikai származású tanulók közül „aki akar és él is az iskola nyújtotta támogatással, az a legkiválóbb tanulók egyike lesz”... A felszabadulás előtt — ön, mint tanult ember, jól tudhatja — elenyésző számban jutottak be a felsőoktatásba a dolgozó osztályok gyerekei. A hallgatók 80—90 százalékát a vagyonos, illetve közép- és nagypolgári körök valamint az uralkodóosztály leszármazottai szolgáltatták. Most mindössze any- nyit szeretnénk elérni, azaz: engedtessék meg a mi proletárdiktatúránk rendszerének, hogy a felső- oktatásban részt vevők között legalább 50 százalékban ott láthassuk a hatalmon lévő uralkodóoszfály leszármazottait. És nem „származási” okokból, hanem azért, mert így igazságos. Mert a társadalomban elfoglalt helyük, szerepük, számuk és még sok egyéb is így kívánja. Mert ők teszik ki a társadalom többségét. A legutóbbi népszámlálás adatai még ismeretlenek. De az 1960-as szerint Baranyában például az összes keresők száma (143 070) így oszlik meg: 123 899 fizikai dolgozóval szemben mindössze 19 171 szellemi és egyéb foglalkozásút jegyzett fel a statisztika. Azt hiszem, Asszonyom, ha mindezen egy kicsit elgondolkodik, méltányosnak találhatja ön is, miért foglalkozunk annyit a fizikai dolgozók gyerekeinek továbbtanulásával, • mint társadalmi valóságunk fogalomkörébe tartozó társadalmi igénnyel. őszinte tisztelője: WALUNGER ENDRE A SIKLÓSI KERAMIAKIALLÍTÁS ALKOTÁSAIBÓL LEIF. HELGE ENGER (NORVÉGIA) SCHRAMMEL IMRE CSEHOVSZKY ÁRPÁD A
