Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

1970. augusztus 2. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 A TRÓJAI NŐK SZEGEDEN Súlyok Mária, Ruttkai Éva és (a háttérben) Latinovits Zoltán, a Trójai nők egyik jelenetében. Katona Lajos Hatvan évvel ezelőtt, 1910. augusztus 3-án, a magyar fővá­rosba örökre lehunyta szemét Katona Lajos folklorista, iroda­lomtörténet-író, egyetemi tanár, a Néprajzi Társaság egyik meg­alapítója, alelnöke, s közleményé­nek, az „Ethnographiá”-nak szer­kesztője. A váci születésű Katona La­jost, a kisvárosi ácsmester sze­gény fiát sorsa 1887 októberében Pécsre vetette, ahol a Malom ut­cában lakott. „Tanképesített he­lyettes tanárként” érkezett a vá­rosba, ahol két évig, 1887—1889- ig a pécsi állami főreáliskolában francia, német, latin nyelvet, va­lamint szépírást tanított, de már rendes tagja volt a párizsi „So- ciété des Traditions Populaires”, a londoni „The Folk-Lore Socie­ty” és a „Phonetic Teachers As­sociation” nevű külföldi tudomá­nyos egyesületeknek. A 25 éves, fiatal tanár, aki a néprajz szerelmese, bámulatos szorgalommal és kitartással dol­gozik Pécs szellemi életének fel­lendítésén. 1889. január 13-án a pécsi kereskedelmi önképző és betegsegélyző egylet helyiségében „A népmesékről” című jelentős tanulmányát olvassa fel. Egymás­után jelennek meg néprajzi ta­nulmányai és elindítja a Bara­nyai Néprajzi Társaság megala­pítására irányuló mozgalmat, amely előkészítője volt a későbbi Múzeum Egyesület létesítésének. A „Pécsi Hírlap” 1889. március 7-i számában hír jelenik meg: „Baranyai néprajzi társaság. Dr. Katona Lajos főreáliskolai tanár­nak kezdeményezésére a Nemzeti Casino termében értekezlet tarta­tott a megalakítandó néprajzi társulat tárgyában ... Dr. Katona Lajos előadta a néprajzi társa­ságnak a helyi viszonyokhoz mért célját és működési körét, kifej­tette annak tudományos jelentő­ségét, a megye és a város társa­dalmi életének emelésére szolgá­ló hatását. Az értekezlet kimon­dotta, hogy a néprajzi társulatot Pécs székhellyel megalakítja.” Katona Lajos befolyásának eredményeiként Feller Mihály lap­tulajdonos és felelős szerkesztő, 1889. április 27-én a „Pécs” cí­mű újság mellékleteként megje­lenteti a „Történelmi, Régészeti és Néprajzi Közlemények” c. or­gánumot, amelyből az év végéig összesen kilenc szám látott nap­világot Pécsett fogalmazta meg első íz­ben észrevételeit a népmeséről, a népmese vázlatképéről, elemzése lehetőségéről. „A népmeséről” cí­mű kitűnő tanulmánya is Pécsett jelent meg a Lyceum nyomdá­ban. Katona Lajos valóságos fol- klore-központtá tette Pécset. „Pécs volt a magyar folklór tu­dományának központja, s egy diploma nélküli helyettes tanár a feje” — állapította meg róla egyik életrajzírója. Katona Lajos tanítványa és munkájának hűséges folytatója az ugyancsak Pécsett élt dr. Ber- ze Nagy János néprajztudós volt, aki a Baranya megyei Tanács ki­adásában 1957-ben megjelent: „Magyar népmesetípusok” című posthumus munkáját „Katona Lajos, a legnagyobb magyar fol­klorista emlékének” ajánlotta. P. J. Készültem rá, hogy estére a le­rombolt Trójába, az elpusztult városba látogatok, s úgy melles­leg, persze, Szegedre is, az el nem pusztult, hanem megvédett Tisza parti városba ... Aztán Trója be­leépült a szegedi levegőbe, eső­szagba és emberzajba, oly termé­szetességgel, akár maga a szín­ház a város közepébe — Szeged, a megvédett város ezerszer job­ban ragyogott Trója emlékének fényében, és a romváros asszo­nyainak jajongása ezerszer több tanulságot hordozott az őt körül­vevő város mindennapos színei­től. Mindnyájan „végigcsináltuk” az árvizet, azok is, akik csak távol­ról figyeltük ezt a küzdelmet Milliók érezték vállukon a ho­mokzsákok súlyát, érezték, mi­lyen nehéz továbblépni a mély sártengerben. Mindenki belebor- zongott abba is, mi lenne, ha Sze­ged .., S ezen a július végi szomba­ton őrjítő kánikula terpeszkedett Szeged felett is. A csatornázok, útépítők által felszaggatott utcá­kon pihegő emberek igyekeztek, a vásártér reménytelenül egybe­folyó hangzavara fölött forró sült- kolbász illata lengett. Autóbu­szok, személykocsik, teherautók, villamosok rumlijában száz meg száz kerékpár cikázott — a he­gyes-dombos város lakói számá­ra újra és újra meglepő látvány­ként. S a nagyvárosi, rendetlen zajok között szelíden, halkan és megjuhászodva folyt a folyó, a szőke Tisza. Szőkébben, mint máskor, vöröses-szőkén és zilált­szőkén, piszkos-szőkén és tépett- szőkén. A Tisza-strandon, a híd közelében összedőlt kabinok, vas­vázak, romok. A strand — talán az egész város idemenekült a for­róság elől! — valóságos ember­erdő, a strandolok kábeleken és csöveken lépkednek át, új, színes bódék sorakoznak, egyelőre ép­pen csak felhúzva. Száz méteres sorban állnak a szomjazok az összesen két italmérés előtt, s a harmadik „kereskedelmi egység” impozáns felirata lángost hirdet. A lángost a városból hozzák, va­lódi tejeskannákban. A kétszáz sorbanállónak együttérző női hang kiáltja ki: már csak ötven darab van ... már csak harminc ... el­fogyott! Alig morognak az embe­rek. Nem morognak azért sem, hogy a homokot kemény, szürke pikkelyek borítják, a bősz Tisza iszapmaradványai. Aztán kitör a vihar, a strand negyedóra alatt kiürül, újabb ne­gyedóra múlva eltűnnek az em­berek az utcákról is. Leszakad az ég. A Hotel Tisza elegáns ét­termében erőteljes vízcsobogás, aztán már futnak is a takarító­asszonyok a mosogatódézsákkal, teszik a plafonon átömlő vízsu­gár alá... hát istenem! Félóra múlva folyócskák folynak az ut­cákon, egész csomó tiszavirág éle­tű folyó. Ha az ember elgondolja, hogy egy ilyen eső néhány hét­tel ezelőtt... De este nyolcra ismét lecsil- lapszik a szél, szépen, ünnepien tárulnak ki a kapuk, kalapos nők, sötétruhás férfiak, bolondos öl­tözetű tinédzserek lepik el a sza­badtéri színpadot, a pavilonsor neonjai ragyognak, eszik a virs­lit, kölcsönzik az ülöpámákat, fő­zik a kávét, kínálj áik a műsor­füzetet, és megint mindent ellep ez a békessége«, barátságos sült­kolbász illat... Eszményi szép színházi este kü­lönben. Trójában vagyunk. A zöld fényekbe burkolt Poseidon kese­reg, a pajzsos Pallas Athéné vil- lódzó fényekben jelenik meg Tró­ja romjai fölött, összebékül a két isten, haragszanak a görögökre, a méltatlan győzőkre, összefog­nak ellenük, s majd Zeusz is, az ő villámaival... És Zeusz isteni villáma egy pillanatra megvilá­gítja az égboltot. Csodálatos ren­dezés, gondolhatná a nézősereg, ha Zeusz abbahagyná a villám­haj igálást, miután már végétért a jelenete. De nem hagyja abba, sőt, beveti a mennydörgést is. Az­tán lassan, szemenként, megállít­hatatlanul esni kezd az eső. Kasszandra tébolyult jóslata — Ruttkai Éva nagyjelenete — köz­ben burkolják be a díszletmun­kások az érzékeny mikrofonokat. De hiába. Hangos pukkanással húny ki az egyik reflektor. A színpad falépcsői dübörögnek a menekülők léptei alatt. Hát... ta­lán éppen ez a szép a szabadtéri színpadokban, ez a kockázat. Az előadás félbeszakad. Újra sültkolbász illat, újra kávéfőző­gép sistergés, újra hűvös szél. Sétálnak, várnak az emberek. El­bűvölő, mondhatnám, romantikus kép: fekete csipkekalapos hölgy gyűrött zöld orkánba bugyolálva; egy csinos selyemruhás nő, fején indiai módra rátekert másik se­lyemruha: újabb hölgy, valódi, téli mókusbundában. De az előadást tíz óra felé mé­giscsak lehet folytatni, és Trója győz. Többféleképpen is. Ügy is, mint leigázott város, akinek az Euripidés—Sartre—Illyés Gyula szerzőhármas biztosítja az erköl­csi fölényt, a legyőzőitek és szen­vedők igazságát. S úgy is, mint szép és emlékezetes színházi elő­adás, Vámos László érdekes ren­dezői munkája, amely alkalmat ad Sulyok Máriának, Ruttkai Évának és Ronyecz Máriának — nekik mindenekelőtt —, hogy nagyszerűen megformálják a há­rom különböző trójai nőt: Heka- bé királynét, aki mindenből ki­ábrándul, de az életből soha, Kasszandrát, aki ismeri az igaz­ságot és a harc, a bosszú erejét is, Andromachét, hármójuk közül a legvalódibb nőt, az özvegyen maradt szerelmes asszonyt, az anyát, a szenvedő, kiszolgáltatott, szerencsétlen nőt —, a vesztest. Hármójuk: a háború igazi áldo­zatai. Mögöttük a trójai nők — többnyire szépen együtt szóló — vádoló és kesergő kórusa: így együtt a dráma egyike a legszebb háborúellenes kiáltásoknak. A há­borúk kegyetlensége éppúgy ben­ne van, mint a háborúk értel­metlensége és ostoba gőgje, em- bertipró veszélye és emberellenes sivársága. Nem is dráma: kiasz- szikus oratórium, egy hangra, egy mindent betöltő hangra, örökérvényű mondanivalóval. „Most megfizettek — mondja a keserű Poseidon isten, a leg­utolsó képben — háborúzzatok csak, hülye halandók, dúljatok csak várost és határt, és templo­mot és temetőt...” Az ízléses előadás, a nagysze­rű színészi alakítások és a be­csületes színvonalúak is — a Dóm tér esőáztatta színpadán otthonra találtak. Talán túlzott szimbó­lumkeresésnek tűnhet, de külö­nösen igazi otthona volt a két­ezer éves jajkiáltásnak egy olyan város meghitt tere, amely őrzi még az emberi összetartás és se­gítőkészség sóik mindennel dacoló, friss nyomait. HALLAMA ERZSÉBET És én még mindig nem éreztem vétkesnek magam — az MP-sek csinálták, viselje el a dolgot az ő lelkiismeretük. Ezután, hónapok teltek el úgy, hogy vietnamit sem láttam, csak mondták, hogy arra vannak, és én szorgalmasan tüzeltem. Aztán meg­sebesültem. Valahonnan, a dzsun­gel kellős közepéből közénk vág­tak egy gránátot. Kórházba kerül­tem. Amit bent, a fickók meséltek, az volt a harmadik. Nem vagyok különösebben érzelgős, azelőtt csak a nőügyeimnél vettem tudomásul, hogy bennem is van valami, amit a szakértők léleknek neveznek. „Semleges” témában ott, a kórház­iján fedeztem fel először: mintha hangyák mászkáltak volna a ge­rincemen, úgy hallgattam a jó tengerészgyalogos történeteket. összeférceltek, visszavittek. Se­besülési érmem volt, meg gondo­lom, a „lelkizésemet” is leírták közben — előléptettek. Kaptam két hét szabadságot. Otthon egy­folytában én voltam a család hőse. Az agyamra ment. Egyszerűen nem hagyták, hogy elmondjam, mi is ez a háború odalent: anyám az egyenruhás eleganciámon őrjön­gött, apám okkal ok nélkül a ke­zemet szorongatta, („megnyeritek a háborút, az amerikai katonát nem lehet legyőzni, mi is így csi­náltuk Normandiában ...”), a hú­gaim bulikba hurcoltak, és addig nem nyugodtak, amíg be nem mu­tattak minden barátnőjüknek. öreg katona voltam már, amikor megöltem a második embert. Egy asszonyt. Elfoglaltunk egy „har- cászatilag rendkívül fontos pon­tot”, négy házat egy domb tetején. Én dobtam kézigránátot az egyik­re. A halott asszony a küszöbön feküdt, a háta mögött egy fél tá­nyér rizs és egy félig összefércelt bambuszkalap. Amikor megláttam, zokogni kezdtem, úgy, hogy rán­gatózva összeestem. A fiúk — ket­tő közülük velem járt az egyetem­re — azt hitték, bediliztem. Hát­ravittek, és egy orvos-őrnagy két napon keresztül faggatott a komp­lexusaimról, meg arról, hogy gyer­mekkoromban nem voltak-e nyo­masztó álmaim. Megint kórház, de most hasonszőrűek között: egytől egyik szimulánsok, idegbetegek, gyengeelméjűek, terheltek. Még az orvosok is utáltak bennünket. Me­netrendszerű pontossággal vágták belénk a nyugtató injekciókat, és tudom, hogy legszívesebben végig- ciánozták volna a kórtermet. „Nem vagytok amerikaiak...” ez volt a legenyhébb jelző, amit a fejünkhöz vágtak. Mint végképp reménytelent a kórház után a szanitécekhez tet­tek. Hat hónapig hordtam a tűzből a sebesülteket és kötöztem őket, — humán lény lettem, aki megpró­bálta ellensúlyozni valahogy a há­borút. Leszereltem, és én ajándékként európai körutat kaptam a csalá­domtól. A zsebemben kimeríthe­tetlen úti-csekk; Párizs, Róma, Brüsszel, Madrid — ha akarom, Európa minden szépsége, a dol­lárjaimért — az apám dollárjaiért —, a lábam előtt hever. Mégse megy. Ügy érzem, utálnak az em­berek. Rám van írva, az arcomon, a pillantásomban, vagy a moz­dulataimban, valahol benne kell, hogy legyem: gyilkoltam, Vietnamból jövök. Tegnap este a Pigalle-on felszedtem egy olcsó lányt. Feljött velem, megitta a Vv'hiskymet, szívta a cigarettámat, csókolózott velem. Aztán magam se tudom miért, mondtam neki két mondatot a „háborúról”. El­ment. Nem tudom miért, pedig biztos kellett volna neki a pénzem. Leprás vagyok. Gyilkos, travellers csekkel... A Chat Bleau teraszán, Párizs­ban a világ legbékésebb nyári ká­nikulájában elbeszélgetett velem. Robert Bray 24 éves fiatalember kedvetlen volt. Elmondott egy há­borút, és látta rajtam, hogy tőlem várja a felmentést lelkiismereté­nek vádjai alól. S talán másoktól is, akiknek történetét elmesélte. De várhat-e valaha is felmen­tésre? PUSKÁS TAMÁS FORUM AZ EGÉSZSÉGÜGYRŐL Hadd kezdjem egy szerelmi val­lomással, nehogy valaki is félreért­sen. őszintén, tisztán és nagyon szeretem a Fórumot, táguló de­mokratizmusunk, „terebélyesedő szabadságunk” egyik legszebb, leg­egészségesebb televíziós gyermeké­nek érzem, s egyszer sem mulasz­tanám el, hogy ne láthassam. Nincs az a krimi, amelyik job­ban érdekelne, nincs az a futball­meccs, amelyért jobban lelkesed­nék. Ez a keddi egészségügyi Fórum azonban nem tetszett. Szó sincs semmiféle vészharang-kongatásról, csupán néhány szerény aggodalom­ról, amelytől nem tudok szaba­dulni. Nagyon óvatosan és félén­ken úgy tudnám megfogalmazni, hogy mintha a lehetségesnél és kívánatosnál több lett volna ben­ne az óvatoskodás, a köntörfala­zás, a mellébeszélés, és kevesebb az őszinteség, a nyíltság, a bátor állásfoglalás. Természetesen nem a kérdezők­re, hanem a válaszadókra gondolok. A kérdések most sem voltak sem nehezebbek, sem körmönfontab­bak, sem „rázósabbak”, sem pro­vokatívabbak, mint máskor. Azt hiszem váratlanok sem lehettek, hiszen néhány alapvető kérdést már előre lehetett olvasni több százezer példányban a Rádió- és Televízió Újságban. A válaszadók összetételét nem tudom bírálni: olyan tekintélyes, tisztes névsor és rangsor volt, hogy a jószándékhoz és a szakmai ille­tékességhez aligha férhet kétség. Miniszter, főtitkár, titkár, elnök, rektor, főorvos, járási orvos; fő­város és vidék; férfi és nő: min­den kifogástalan volt. Mégsem tetszett nekem ez a mű­sor, mert néha az volt az érzé­sem, hogy regénybeli diplomaták jelennek meg a képernyőn, akik rengeteget és nagyon melegen mo­solyognak, de minél többet és mi­nél melegebben mosolyognak, an­nál jobban oda kell figyelni, hogy mit is akarnak mondani. Hangsúlyoznom kell, hogy el- szomorodásom nem minden vá­laszra vonatkozik, sőt a kérdések számszerű többségére megnyugta­tónak éreztem a választ. Tetszett például a szakszerű és mégis köz­érthető magyarázat a férfi-orvos, nő-orvos, a terhességmegszakítási kezelési és ápolási költségek, a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálat, a nemi betegségek, a szívátültetés és a szabad orvos- választás ügyében. Ugyancsak „ki­elégített” a válaszok egy része, amely az orvosképzésre vonatko­zott. Kevésbé sikerült néhány nem túl fontos, nem súlyos, de közérdekű apró kérdést „eltrafal- ni”. Ilyen volt például a lázmé­rők problémája. Érdekes módon éppen azok a kérdések maradtak a leginkább megválaszolatlanul, amelyek már a nyomtatott műsorban is szere­peltek, vagy ha nem is, de ame­lyekre feltétlenül előre számítani lehetett. Sok szó esett például az „anyagi ellenszolgáltatásokról”, ehhez a kérdéshez majdnem min­denki hozzászólt, de végülis olyan ellentmondásos kép alakult ki, hogy a végén már azt sem értet­tem, amit korábban sejteni vél­tem. Nem nyugtattak meg a kór­házi ellátásról, az orvosi elátolt- ság országos területi aránytalan­ságairól, az egészségügyi dolgozók körülményeiről, bérezésükről szó­ló gondolatok sem. Néhány kér­dés — például a nyilvános házak­ra vonatkozó — elbagatelllzálta- tott. Nem hiszem, hogy ez koor- dinális kérdés ma, de az adásban jelzettnél jóval bonyolultabbnak tűnik. Nyilvánvaló, hogy a kamera elé ülni, s kérdésekre válaszolni: óriá­si felelősség. Országos érdekű, ne­héz kérdéseknél különösképpen. Az is világos, hogy a Fórum nem határozathozó és nem is végre­hajtó szerv, hanem — fórum, ahol lehet vitatkozni, de nem muszáj, lehet tévedni, de nem nagyon szabad, ahol lehet köntörfalazni is, de nem érdemes. Szepesi György kifogástalanul vezette a beszélgetést, egy ideig különböző erőfeszítéseket tett, hogy fény derüljön minden ho­mályra, később azonban mintha beletörődött volna a helyzetbe. Nem tetszett ez a Fórum-adás, mert mintha a válaszadók köze­lebb érezték volna hátukhoz azo­kat a bizonyos falakat, mint ahol valóban állnak. Márpedig a Fó­rum akkor igazán fórum, ha min­dig kijjebb tolja egy ujjnyival a mai falakat. Sz. E. A A t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom