Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
6 DUN ANTÜLI NAPLÓ 1970. augusztus 2. ARATÓ KAROLY: ÖT VÁLTOZAT L 3. 5. ÁLMOK NYOMÁBAN... (Tűnődés egy levélhalmaz felett) 36 volt velem 36 volt veled Sikerült elhordtuk ma is az átkozott hegyet 2. Éjbe karcolta jeleit kivilágított tökkoponya lett hátat fordíthatunk neki csigolyát roncsol ránk mered Hol te a fejemen hol én a tieden Pedig a szerepet te se tanultad Virágokkal jönnek csecsemőnk körülállják merev arccal megütjük közös ünnepünket nagy szerelemmel a semmit nemzettem néked • te elbírtad hogy világra is szüljed 4. Kopogtatás nélkül bejön cikáz ha elmegy elfelejti leoltani a lámpát Kint várakozva visszanéz borzongásomtól pár lépésre hátrább én se magoltam Cseréljük válogatjuk helyünket Néha már majdnem úgy mint egy szabályos szervezett társadalomban Széljegyzet a természet könyvéhez Veres Péter kiadatlan kézirataiból Kevés Író tud egy életen át mindig szoros közelségben maradni a természettel, ö végig megmaradt ebben a közelségben. A Hortobágy szélén született, a pusztán gyerekeskedett. Itt bojtárkodott, s lett vasúti pályamunkás és napszámos, majd gazdálkodó kisparaszt. 48 éves koráig fizikai munkából élt. Később mint politikusnak és írónak az emberek és gondok sűrűjéből is volt szellemi ideje a makró- és mikrokozmoszra is figyelni. S mindarra, ami az embert élteti, és ami az ember körül él. Az 50-es évek vége felé egy kötetet tervezett, „A természet könyve" címmel. Az ember és a természet viszonyáról való gondolatait, töprengéseit akarta ebben a könyvben kiadni. De új, sürgetőbb dolgok jöttek: cikkek, tanulmány ok... Aztán hozzáfogott a „Kelletlen lány” megírásához. A terv így csak terv maradt. De a kötet anyaga jórészt megíródott. Egy kis része meg is jelent „Olvasónaplóiban”, a nagyobbik rész még kiadatlan. Ezekből az írásokból adunk itt közre néhány szemelvényt. Nádasdi Péter Ahogyan bevesbedik az Öregedő ember előtt a még várható tavaszok száma, úgy lesz szebb és becsesebb minden elért tavasz. Ifjúkorában az ember inkább csak a saját, de méginkább a lányok tavaszát látja, s a természet csak háttér, később mint családapa, a gyermekei tavaszát látja, és a természetet haszonleső szemmel nézi, hogy mit várhat a tavasz titán következő nyártól, de az öregember már tud a tavaszban önmagában is, esztétikusán gyönyörködni. Az öregeknek ez a törvénye rám is érvényes. De szép is ez az 1951-es tavasz. Sok eső, elhúzódó virágzás, gazdag, buja május! még a szemétdombok és a kőhalmok is szénát teremnek, vagy legalább gazt szülnek. * Bég! földesuraknak halastavaik is voltak, hogy mindig friss halat ehessenek. Nem tudom, ha az öntözéses gazdálkodást nagy területekre kiterjesztjük, nem volna- e helyes, ha nálunk is minden falunak lenne víztárolója, illetve halastava. Minden szerves anyagot fél kell használni, és minél több anyagot kell bevonni ebbe a termelő körforgásba. És a földben és a vizekben még kiszámíthatatlan mennyiségű, a szerves vegyületek- hez szükséges alkatrész van. Hátha még az esővizet is megtakarítanánk ezekben az állóvizekben? Minden állóvízben gazdag szerves vegetáció keletkezik. Milyen messze van még az ember a föld meghódításától. * Harminc fokon felül a meleg, ez Bem sok, de gőzös, párás a levegő, rosszabb a gázkamránál. Mindenki búvik, menekül a hőség elől, a strandok tömve vannak. Csak a paraszt és a munkás nem búj hátik. A munkást szorítja a mindennapi, a parasztot a jövőévi kenyér és minden egyéb, ami szoríthatja még. Aki teheti üzemben, hivatalban, iskolában tágít, de ők nem tágíthatnak. Még én is tágítok, ha lelkiisme- retfurdalás6al is, de hűvösre húzódok. De szabad-e erről elfelejtkezni? Nem, nem soha. Mert a munka nem csak öröm, még a jó munkával is velejár a szenvedés. Ez nem baj, csak öröm is váltsa. Hadd harcoljon az emberfia, csak ne hiába! * Amikor énekel az ember, ez a gonosz, buja és telhetetlen állat, akkor az „Isten" szói belőle, a természetben és a világban ottlevő örök Szép, örök Jó, de mi a magyarázat a többire. Arra, amikor a feleségét veri, a szomszédot lopja, amikor a gyengét megtapossa, a legyőzöftet megalázza, amikor gőgösen és nagypofával kiáll az emberek elé, és buta képét az Ég felé emeli, és azt is be akarja csapni? * Jó termés — rossz termés, már a régi időkben is mindenütt ismeretes volt ez a két fogalom. De hogy mi a jó termés titka — a sok és jó emberi munkán kívül, ami más kérdés, mert attól még rossz termés Is lehet — ezt még nem tudják. Az ugyanis, hogy ez csak a bő esőzéstől van, nem igaz. Valószínű, hogy az esőnek és a melegnek, a napfénynek és a szélnek és minden egyéb természeti tényezőnek egy olyan szerencsés aránya és szerencsés megoszlása adja a jó termést, illetve a bő nyarat, ami Igen ritkán következik be, mert vagy az egyik, vagy a másik, vagy az eső, vagy a meleg, vagy a szél több a kelleténél. De az esőben is van hasznos és káros. Az eső a levegőből — azt mondják — oxigént és nitrogént is hoz magával, de valószínű, hogy nem minden eső egyformán. Egyszóval na, még erről is keveset tudunk. Az biztos, hogy ez az év — 1951 — rendkívül gazdag termést ad. Tíz évben, ha egyszer adódik ilyen. S hogy mennyi megy belőle pocsékba, valóságos nemzeti szerencsétlenség! Nekem a repülőgépnél, de még annál is, hogy ha az ember mű- számyakkal, s a hóna alá akasztott apró motorral repülni tudna, nagyobb titok: hogyan tud egy kövér, gömbölyű, potrohos fekete darázs repülni? Hiszen olyan mint egy hízott disznó kicsiben, s a szárnyai is aprók. A szárnyak gyors rezgetésében volna a titok? * Ki meri azt állítani, hogy a szúnyognak nincs esze. Dehogy nincs, az ördög vigye el. Ha észreveszi az ember tenyerét, hogy emelkedik, céloz és le akar rá csapni, ész nélkül menekül Honnan tudja, hogy a kéz éppen reá emelkedik, hiszen a szúnyogocska csak pár napos és nincsenek még harci tapasztalatai? Örökölte ezt a védekező ösztönt? Nyilvánvalóan, de akkor a dolog még bonyolultabb lesz, mert hol a határ az ösztönös reflexcselekedetek és a tudatos, észtől irányított cselekvés között? Ha valaki most azt mondaná, hogy ez nem általános Igazság, mert sok szúnyogot agyon lehet ütni, annak én azt mondanám úgy van, de ez nem változtat ezen az alaptényen, mert csak azt a szúnyogot lehet agyonütni, amelyik már beszúrta a szívóját és nem tudja könnyedén kihúzni az ember bőréből. Az is lehet, hogy a szívás kéje elnehezíti őket, mert hiszen az egyszeri vérszívásból peték lesznek: ez tehát anyai élethalálharc, létparancs. No, de ne csodálkozzunk: mindenki csak az egyetlen törvényt követi: élni — szülni — megmaradni! „Nagyon szeretek énekelni, és — mások szerint — nagyon tehetséges vagyok.” „Nem lehetne enyhíteni a kiszabott életkorom. hisz vagyok olyan fejlett, mint egy 18 éves. Mindig nagyon jó énekes voltam. Ha nyilvános helyen éneklek, nem győzöm hallgatni a dicsérő szavakat. Nagyon-nagyon szeretnék részt venni én is pályázaton. Mindent elkövetnék, hogy sikerüljön. Esetleg személyesen is megjelennék ...” „Még nem töltöttem be a 18. életévemet, de azért remélem végigolvassák levelemet. El sem tudnám képzelni az életem ének és tánc nélkül. S ha kérésem nem is jár eredménnyel, csak annyi fáradságot vegyenek, hogy kedvenc számaimat hallgassák meg. Most Budapestre készülök, pressoba (így!), felszolgálónak. Megkérem a tisztelt zsűri tagokat, írják meg, hogy egy falusi lány miért csak álmában járhat a táncdalénekesek nyomába?” És így tovább a levelek egész halmazában. Akiktől idéztem: többségben falun élő, 14—18 éves kislányok. Egy táncdalénekes tehetségkutatás felhívására írták _ leveleiket egyik városunk művelődési központjába, miután a jelentkezés korhatárát 18 és 25 év között szabták meg. A több mint 100 jelentkező túlnyomó többsége szakképzettséggel rendelkező fiatal, illetve segédmunkás, betanított munkás, adminisztrátor. Kisebb hányaduk középiskolai és szakmunkás-tanuló, de jelentkezett néhány foglalkozás nélküli fiatal is. Maga az érdeklődés, a jelentkezők nagy száma természetes jelenség. Naiv hitük is az, amellyel reménykedve, esengve könyörög némelyik az Igen tisztelt zsűritagoknak, hogy hallgassák meg őket. Hiszen esetleg fiatal életük, jövőjük múlhat ezen a „nagy esélyen .. Mindez együtt se érdemelne szót. Am a levelek kb. 40 százalékában a sorok mögött megdöbbentően irreális képzetek feszülnek; az igénytelenség, az élet felszínes, tartalmatlan szemléletének jelei vibrálnak. Nem egyszer ta- laj’talanságról és a — talmi fényekkel kecsegtető — könnyű élet nehezen titkolt reményeiről árulkodnak ezek a sorok. Az esetek többségében itt a táncdaléneklés „életcél” ezeknek a fiataloknak a tudatában. Éppen ezért megmosolyogni sem tudom őket. Ugyanis van valami nagyon hervasztó ezekben a sorokban. Gyerekes ábrándok? Az könnyen elmúlna, mert életkori sajátosság, minf ahogy a kiváltó oka is az. A „példaképek”, a Nagy Táncdalénekes Ideálok hatására képes egyik-másik fiatal akár felkínálkozni Is? Táncdalénekeseink tiszavirágos „életútja” eléggé ismert. De népszerűségük, magánéletük, jövedelmük — egyikük-másikuk vagánykodása Is — kétségtelenül nem téveszti el hatását. Ez van, amivel jobban kellene számolnunk a nevelésben: KISZ-nek, szülőknek, pedagógusoknak. Anélkül, hogy kiforrott, józan ítélőképességet kérnék számon tizenéves fiataloktól, úgy érzem sok elgondolkoztató hiányosságra fényt derítenek a levelek. Hiányosságokra az ő jellemük, belső világuk fejlődésében és hiányosságokra mindenekelőtt pedagógiánkban; különösen a falusi fiatalok nevelésében. Nem általános képről, de nem is egyedi, kirívó esetekről van szó A probléma valós, itt van közöttünk, akár tudomásul vesszük, akár nem. A tánczene az iránta való rajongás minden kornak az éppen akkor áramló divattal összefüggő jelensége. A mai 50-es, 60-as korosztály ugyan eléggé felülről bí- rálgatja ezt. Szeretik elfelejteni, hogy a 30-as évek egyik népszerű slágerszövegének tanúsága szerint ők — például shimmyzés közben — hasonlóan szórakoztak. Sőt, kifejezetten arról énekeltek egyebek közt, hogy „ ... a majmok épp így ugrálnak ott Kongóban.” Nos, ezt ők sem vették, mi sem vesszük olyan komolyan, csakúgy, mint a mai táncdalok szövegét Is. Viszont ezek nélkül, tánc nélkül nehéz lenne elképzelni a fiatalok szabadidejét, szórakozását. Ez is fontos' része a szabadidő jó eltöltésének És szórakozzanak Is, hiszen fiatalok. De ha lehet, a tánc, a táncdalok túlbecsülése, arányainak eltúlozása nélkül. Ám, de ezen a ponton rögtön eszembe jut az is, hogy vajon mikor és hol, és vajon eleget beszélgetünk-e ezekről a kérdésekről a mai tizenévesekkel? Megfelelően törődtünk-e ízlésviláguk, szemléletük alakításával, arányaival? Nincsenek Illúzióink, se az iskolával, se a szülői házzal szemben. Ezek a pedagógiai területek nagyon Is szubjektív tényezőktől függenek. Az ízlésformálásban viszont igenis nagyon sokat tehetne — különösen falun — az ifjúság! klubmozgalom. Sok egyéb mellett a klubközösség meghitt beszélgetésein, vitáin helyére lehetne tenni a tánczene iránti aránytalan, kritikátlan rajongást Is, ami előfordul, olykor tömeges jelenség Is lehet. Ám elsősorban nem a fiatalok tehetnek róla. Sajnos falusi klubjaink ma még —- főleg a kisebb községekben nem sokat fesznek a fiatalok zened és általános ízlésnevelésében. Kevés kivétellel, ma még csupán szórakozóhelyek, tartalmas nevelési program nélkül. De azért már az is nagy szó, hogy mind több helyen vannak ilyen falusi ifjúsági klubok. Program kellene ezekbe a klubokba. Nekünk felnőtteknek pedig többet beszélgetnünk, és egy kicsit több megértéssel a mai tizenévesekkel. Jobban odafigyelve rájuk, és jobban megértve őket. Akkor talán többen tekintenék példaképüknek a tudomány, a kultúra fiatal tehetségeit, és kevesebb falusi kislány tapodná álmaiban a íáncdalénekesek nyomdokait. WALLINGER ENDRE Riport a Chat Bleau teraszán Robert Bray 24 éves. Magas, vállas kefehajú, kékszemű. Három éve még angol—történelem—pszichológia szakos hallgató volt New Yersey-ben; saját bevallása szerint életvidám, gondtalan college-boy. Most homlokán keresztben széles vörös forradás húzódik, bal arcán egy másik sebhelytől furcsa, groteszk kis ráncok bujkálnak. Grá- náíszilánkok nyomai. A vidám cod- lege-boy ma 40 évesenek látszik. Párizsban a Chat Bleau teraszán futottunk össze, mi, akiket az angolul rendelt coca-cola hozott közös nevezőre. A „Világ Fővárosáról”, az emberekről beszélgettünk, meg arról, hogy végre egy meteo- rológiailag és nem politikailag forró nyár... Rossz tapasztalataim voltak — politikai témát nem is kezdeményeztem, ö mondta ki először Vietnam nevét. Így történt, hogy Párizsban egy Champs Ely- sée-i bisztró teraszán először hallottam szemtanút — ahogy ő mondta, „túlélőt” — a háborúról beszélni. — önkéntes voltam. A Stars and Stripes bűvölete, a családom nacionalizmusa, meg egy idétlen, gyerekes kollégiumi nekibuzdulás vitt be a hadseregbe. A legrövidebb kiképzés után Vietnamba találtam magam. Pontosabban Vietnam fölött — helikopteres lövésznek soroztak be. Az első tiz bevetés olyan volt, mint a sráckori indiánosdi játék: egyetlen ellenséget sem láttam, magánpasszióból, na meg, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból, a dzsungelre, a vízibivalyokra, meg lakatlan kunyhókra lövöldöztem ki a tárakat. És aztán, megöltem egy embert. „Bevetés Viet-Cong terület fölött; ahol mozgást észlelsz, azonnal nyiss tüzet...” A parancsot a hadseregben úgy vésik az agyadba, hogy amikor kell, a kezed is megmozduljon tőle. Megláttam valakit, azonnal tüzeltem. Könyörögtem a pilótának, szálljon lejjebb, látni akarom, kit találtam el. Egy öreg paraszt volt. Amit fegyvernek néztem, egy rövidnyelű kapa, holtában is szorongatta a kezében. Itt kezdődött. Itf még nem éreztem a borzalmat: tévedtem, de lehet, hogy holnap már géppisztoly lett volna a kezében, és ő ölt volna meg engem... A pilóta — őrmester volt, a felettesem — amikor visszatértünk, jelentette. hogy megbízhatatlanul viselkedtem, „a harc után” lelkiztem, pánikba estem. Átraktak egy földi alakulathoz, és már másnap újból bevetettek a Mekong deltájában, egy elképzelhetetlenül félelmetes mocsárvidéken vittek őrjáratba: „a harcot kerülni, foglyot ejteni, az esetleges Viet-Cong bázisokat felderíteni ...” Órákat mentünk térdig süppedő, gyilkos mocsárban: találtunk egy falut, az első, viszonylag fiatal férfit közrefogtuk. Semmit sem kérdeztünk, vittük vissza a támaszpontra. „Viet-Congnak mindenki jó, akinek ferde a szeme ...” — mondta a hadnagy, és valahol mindannyian örültünk, hogy ilyen simán megúsztuk az ügyet. Három nap múlva viszontláttam a foglyunkat: két, hat láb magas MP-s fickó kísérte. Nem hasonlított emberhez. Ép csontja sem volt, és az arca, mint egy frissen klopfolt hússzelet... Ez volt a második. t i i
